Petőfi Népe, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
művelődés Lesz-e önálló bábszínház Kecskeméten? Beszélgetés Kovács Géza művészeti vezetővel Az immáron huszonöt éves Ciróka Bábegyüttes 1987. január elsejétől a Kecskeméti Katona József Színházhoz tartozik, mint annak bábtagozata. Művészeti vezetőjük; Kovács Géza, három évvel ezelőtt került ide. A régiek közül mindössze ketten maradtak: Tohai Andrea és Soponyai Rita, mint művészeti titkár. A többiek, Kiss Rita, Rumi László, Nagypál Mária és Pályi János kevesebb mint három éve tagjai az együttesnek. kólákon. A művész további műveket kíván adományozni egykori hazájának. Retrospektív kiállítása előreláthatólag 1988-ban valósul meg a Magyar Nemzeti Galériában. L. M. t .Naplemente (színes fametszet 1986) Estebán Fekete tárlatsorozata Estebán Fekete Cinkotán született 1924-ben. Elvégezte a Műegyetemet, de 1948-ban annyira megragadta Párizsban Bonnard életműkiállítása, hogy ez felébresztette benne rajzi tehetségét, és festői küldetését is. Argentínába vándorolt, ahol megnősült és felesége biztatására 1950-ben festette első képét. 1952-ben Julio E. Payró tanítványa lett. Fekete ma a színes fametszet világhíres képviselője. 1964-ben telepedett le az NSZK- ban, azóta ott él és alkot. Művészetének egyik forrása: hazája, Magyarország. Ady, Arany János, Petőfi Sándor, Krúdy Gyula szellemében örökítette meg a magyar Alföldet, a Margitszigetet és az őszi párizsi lombözönt. Újabb metszetei Ady verseit idézik. Az idei nyáron ötven színes fametszetét« a szegedi József Attila Tudományegyetemnek i adományozta, ahol műveiből állandó gyűjteményt is létesítenek. Az anyag végleges elhelyezése előtt a művek vándortárlatra indultak. Szeptemberben Kecskeméten mutatták be a sorozatot, a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolán. Azért itt először, mert hajdan édesapja, Fekete István útmémök Kecskeméten tervezte és kivitelezte a Békéscsabára vezető aluljárót. Még az idén bemutatják Estebán Fekete alkotásait a pécsi, debreceni, győri egyetemeken és főis— Nemcsak a személyek változtak, ugyanez elmondható a csoport szemléletéről is — fűzi a bevezető gondolathoz Kovács Géza. — Óraszámban és energiában is sokkal többet fordítunk munkára, s ez úgy vélem, megmutatkozik produkcióink minőségében is. Mindezzel arra akarok utalni, hogy már nem egy amatőr bábegyüttesröl van szó. — Előnyötök vagy-,hátrányotok származott abból, hogy a színház kebelébe kerültetek? fi — Én hiszem, hogy egy egészséges színházi struktúrában nagyon fontos szerepe van a gyermekeknek szóló színháznak. Sokkal jobb helyzetbe kerültünk, mint mikor a művelődési központhoz tartoztunk. Egy működő szervezet része vagyunk, van műhelyhátterünk, státusba tudunk venni embereket. — Végül is miként jött létre ez a mostani bábtagozat? — A kezdeményezés nem onnan indult, ahonnan kellett volna. A mai napig nem adódott igazán alkalom arra, hogy I az illetékesekkel összejöjjünk egy kis beszélgetésre, ahol mindenki elmondhatná, milyen jelentőséget tulajdonít és milyen jövőt szán ennek a bábszínháznak. Lehet, hogy tudnánk egymásnak újat mondani. Hiszen nem pusztán néhány ember állásáról és szórakozásáról van szó. A művelődési központ kereteit kinőttük. Megoldhatatlan volt a státuskérdés. Félamatőrként, félhivatásosként kellett profi előadásszámot teljesítenünk. Nemigen örültek, amikor megváltunk tőlük, mivel jól menő csoport voltunk, bevételt is hoztunk, nem beszélve az elkönyvelhető nézőszámról. A színháznak viszont pont akkor éppen úgy kellettünk, mint púp a hátára. Biztosan bennem van a hiba, de itteni helyzetünkkel kapcsolatban még van egy csomó tisztázatlan kérdés. Nem tudjuk például pontosan, mennyi pénzünk van, bár a színház mindig gondoskodik a működési feltételekről. Az az igazság, hogy eddig még afféle mostohagyerek voltunk. A színház részéről különösebb érdeklődés nem mutatkozott produkcióink iránt, reméljük ez a jövőben változni fog. — Amiket egyébként a közönség és nem mellékesen a kritika is jónak ítél... — Persze biztosan lehet a munkánkban hibát találni, de legalább három—négy év kell ahhoz, amíg igazán kiforrunk. Mi sohasem állunk le a bemutató napján. Rengeteget próbálunk, s mivel igen gyakran találkozunk a közönséggel, visz- szajelzéseikkel állandóan korrigálni tudjuk az előadást. Az elmúlt évadban olyan rendezőkkel dolgoztunk, mint Tömö- ry Péter és Seprődi Kiss Attila. Szeretnénk viszont külföldről is, a nagy bábművészeti hagyományokkal bíró országokból (mint a Szovjetunió, Csehszlovákia vagy Lengyelország) vendégrendezőket hívni. Sokan támadnak bennünket azért, mert nem mindig óvodásoknak szóló előadásokat játszunk. Ennél a rétegnél viszont van sokkal elhanyágoltabb is, a tíz ' éven felülieké. Mindenekelőtt tehát olyan darabokkal Szeretnénk előrukkolni, amelyekben az óvodások és a tízévesnél idősebbek is, sőt a felnőttek is megtalálják a nekik szóló értékjelentést. Tamási Áron, Sütő András, Weöres Sándor műveire gondolok, amikből nemcsak képileg, hanem nyelvileg is kapnak — nem keveset — a nézők. — Már eddig is többször utaltál arra, hogy nálunk a műfaj nem túl nagy megbecsülésnek örvend... — Igen, ezt jelzi egyebek mellett a hazai bábszínészképzés helyzete is. Az együttesben ketten vagyunk — Pályi Jánossal •— végzétt bábszínészek: A többiek, más jelentkezőkkel együtt, most bábszínészképző tanfolyamra járnak, ami az AUami Bábszínház kihelyezett kurzusa. Ők gondoskodnak a tematikáról, a tanárokról, egyfajta mpnopolhelyzetben vannak. Rajtuk kívül a vidéki városokban csak Egerben és Pécsett van profi bábszínház. Az együttesnek fontos a város és a megye, azt szeretnénk, ha mi is ugyanilyen fontosak lennénk, és valóra válna az állandó játszási helyre tett ígéret. Most egy kis próbatermünk van, s egy műhelyünk a színészházban. Innen elég nehéz lesz továbblépni. , — Konkrétan miről lenne szó? — Már elkészült a beruházási terv és a költségvetés a Zrínyi iskolával szemben lévő kis zsinagóga bábszínházzá való átalakítására. Tulajdonképpen mi ezen belül ennél sokkal többre gondolunk, valójában egy gyermekintézményre. Előadás után dramatikus vagy manuális foglalkozásokra invitálnánk őket. Egyáltalán, valamilyen sajátos arculata lenne ezáltal a társulatnak, ami egyébként már eleve ennek az elképzelésnek a szellemében szerveződött. — Ha a valóság talaján maradunk, milyen jövőt jósolsz az együttesnek? ' — A csoport most erősebb, mint valaha, s ebből következik, hogy fejlődőképes is. Kevesen vagyunk, szinte minden darabban játszik mindenki, a stúdiófoglalkozások, a rendszeres tájolások miatt naponta 12-^14 órát dolgozunk. Akinek fontos ez az ügy, az mindennek ellenére ki fog tartani, ilyen körülmények között is. A jövőnket nem látom kristálytisztán, de ezzel manapság igen sok intézmény lehet így. Nem is csak a gazdasági megszorítások miatt, amire most divatos hivatkozni. Abban bízom, hogy a kultúrára mindig szükség lesz, a gyerekekére pedig egyre inkább. Reménykedem, hogy van még annyi tartalék energiája a városnak és a megyének — mert hiszen mi a tájelőadásainkkal napi kapcsolatban vagyunk a megye gyermekközönségével —, hogy létrehozzon még égy műhelyt, az önálló bábszínházát. Kormos Emese DÚSA LAJOS: Kórházkert Végre kigyógytdhatsz bajaidból, nagyvizitet tart éppen az ősz. Hajnali dértől alvad a nyílt seb, ónosesőtöl varasodik. Múlik a láz már és tehetetlen kis daganattá ráncosodon zúzmaradíszes tiszta fehérben látod, alig van kínod, alig. Ködburkában a nemleheteknek mint a vetélök magzata ülsz. Télalma fürdet fagykloroformban kései rózsák bimbai közt. DCR FCR€Í1C: R ge/ztenyefcm túl C EGY NYOMOZÁS TÖRTÉNETE ] /Í7 ) 4-Vj meg, állj meg! - hal- (-* “V lottani Károlyi Bandi hangját, de akkorra már Ballagó Feri és az öreg Kulcsár is utolért. — Nyugalom, Antikám! — Gimnazista korunkban szólított így Feri. A határőrök — a térkép alapján — a gesztenyefától nyugati irányban nyolc méter szélességben és jó húsz méter hosszúságban megtisztították a terepet a dzsungeltól. Ezen a 160 négyzetméteres területen kell lenni édesapám jeltelen sírjának. A sir nem volt jeltelen. Amikor a határőrök a tereptisztítást megkezdték, az egyik megyei kolléga. Megyeri Tamás hadnagy felkúszott a kiszáradt gesztenyére, és szétnézett. Egy erőteljesebb fa- és bokorcsoportra hívta fel a figyelmet: a tereptisztitást úgy végezzék, hogy azt a bokorcsoportot hagyják meg. A két muzeológus helyeselt: egyre gondoltak a nyomozó kollégával. A tetemet a növényzet — még annyi évtized után is — elárulhatja. . Lehet, hogy ott az az erőteljes bükkfa az apám fejfája? J Másfél óra múlva kiderült: a bükkfa a síremlék. A muzeológusok hozzákezdtek egy emberi csontváz feltárásához, miközben a katonák a gyökereket nagy óvatossággal távolítottak el a maradványok körül. Apám maradványai. Figyelni kezdtem magam. Az egyre jobban kitáruló látvány Itatására belső szorongásomat elnyomta a megfigyelés fontosságának rendőri szükségszerűsége: egy gyilkosság áldozata került egy idő'után napvilágra. A körülöttem állók talán több fiúi megrendülést vártak részemről. A nehéz, kemény erdei talajban feltárt gödör körülbelül 80 centiméter széles, egy méter hosszú és mintegy 60—80 centiméter mély lehetett. A csontváz helyzetéből következtetni lehetett arra) hogy a testet összegömyesztve, a bal oldalára fordítva lökhették bele a gödörbe, és a fej a felhúzott térdet érte. A feltárás egyes fázisairól fénykép- és filmfelvételeket készítettek a kollégák, majd a szakértők a csontok minden egyes darabját egy fémládába helyezték, mint ahogy a megmaradt öltözetdarabokat is. A koponyát különös gondossággal emelték ki és helyezték a ládába. A koponya arc- és homloki része viszonylag épen maradt, a hátsó rész és a fejtető viszont beszakadva, darabokban került elő — a géppisztoly tusával mért gyilkos ütések kétségbevonhatatlan nyomai. Késő délutánra végeztünk. A helyszín biztosításának már nem lett volna értelmeit térképen és a felvételeken mindent rögzítettünk. Visszamentünk a gépkocsikhoz, ahol az őrséget ellátó rendőr őrmester jelentette: Budapestről érdeklődtek csoportunk felöl, na Visszaérkezünk a megyeszékhelyre, a főkapitányságról jelentkezzünk az Öregnél, s adjunk rövid összefoglalót. A faluban csak annyi időre álltunk meg, hogy beköszöntünk Kulcsár nénihez, aki bizony hiába készült a vacsorával, nem maradhattunk o/(. Binder Józsi, a lovas erdőkerülő is akkor ért a házhoz, amikor mi éppen beszállni készülődtünk a kocsikba. A fémláda és a szerszámok felé biccentve szólt; — Úgy látom, hogy megtalálták, amit kerestek ... Igaz? Váratlan ötlettől indíttatva válaszoltam. — Igaz bizony. Méghozzá nem is akármit rejtett a maga erdeje. Binder elvtárs. — Igeeen ... Talán csak nem kincset leltek a régi betyárok nyomában? — De bizony azt... Viszontlátásra. A gépkocsiban Károlyi Bandi szólalt meg. — Tényleg kíváncsi fajta pz a Binder. Föltételezem, hogy a pofa valamiért nem tetszik neked... — A feltételezésed jó. Valamiért nem tetszik. Ráérzés, megérzés, rossz érzés, tudja a fene... Ballagó Feri hajolt előre a hátsó ülésről. — Elhiheted, hogy ha nem tiszta a káderlapja, akkor nem lehetne errefelé, a nyugati határnál erdőkerülő. — No, ja... De mindegy is. — Esetleg nem mindegy ... — Már csak azért sem—szólt közbe Károlyi Bandi —, mert Deme Tóni megmondta neki, hogy kincset leltünk az ő erdejében. Emlékeztek, hogyan mondta, hogy „Igeeen7' És mini kiváncsi embernek, a szeme sem rebbent, nem kérdezeti tovább. Igaz, ideje se lett volna, mert eljöttünk. Persze az én civil fantáziám ... Nem hagyott nyugodni a puszta antipátiá- ból sugallt gondolat. Ezért győztem meg Ballagó Ferit: még az éjjel menjünk vissza a helyszínre. mert van egy olyan érzésem, hogy találkozhatunk ezzel a Binderrel.. (Folytatjuk) KÖNYVESPOLC CSÉPA IMRE: Idők lombhullása Csépa Imre, akinek Idők lombhullása címmel jelent meg kötete, a szegénység, a nyomor és a megaláztatások mélységéből indult, ahonnan csak roppant akaratereje, hite és nem utolsósorban őstehetsége lökte felszínre, kezébe adva az író- szerszámot, hogy leírja élményeit, benyomásait, keserveit. Hosszabb-rövidebb elbeszéléseit a maga világából, emlékeiből meríti; évszázadok jobbágyi, zsellért kiszolgáltatottsága, megalázottsága tanította megfontolásra, övéivel együtt. „Ezek között a béresivadékok között, sorsukat és kenyerüket megosztva nőtt fel, és csupán egy dologban különbözött a többi bérestől, napszámostól vagy szegényparaszttól:1 rajta felejtette a szemét a világon. Volt merészsége elámulni, szólni, vallani érzéseiről és gondolatairól — s ez emlékeztet kétségbevonhatatlanul minden idők, minden társadalmak költőire” — vallja Fehér Ferenc Csépa Imréről, akinek egyszerű paraszti gondolkodásából sokat tanulhatunk, s talán még okulhatunk is. Szavainak kifejező ereje éppen egyszerűségükben, tisztaságukban, sallangmentességükben rejlik — ha olykor-olykor „el is tér” a puritánság irányába. Ez azonban egy cseppet sem zavaró, inkább sűrítő erejű és érzékelteti azt a tájat, ahol az író — a későbbi csábítások ellenére is — megmaradhatott, megkapaszkodhatott. S most megint Fehér Ferencet kell idéznem: „Mi másban találhatta meg forrásait, mint magában a tájban. Ezek a tájban fogant írásai akkor mélyültek el, amikor élő-előperzselt belőlük minden paraszti ősök hitvallása: itt születtem, itt élek, itt is akarok meghalni. Irodalomfelfogása őserőről tanúskodik és tele van szépségáhítattal. Akkor sem farigcsált írásán, alkotásán. amikor úgy érezte: pedig elég éles lenne hozzá a kése. O úgy tudott érzékelni — emlékezni élete minden rezdülésére, ahogyan rajta kívül talán senki más az írás szépségében, áhítatában. Csépa emlékezete tapintásérzékenységű volt, világot szedett ízeire és világot teremtett közben.” A kétszázharminchat oldalas kötet harmincnyolc novellája közül talán a legfrappánsabb írás A hintázó Krisztus. Azt a kóbor vándor drótost örökítette meg benne, aki a csikorgó télben bandukol a pusztaságban, étlen-szomjan, rongyosan, mert aznap még egy kupica pálinka sem gunilt le a torkán. Az útszélen két akácfa között kereszt áll oldalra billenve, félkaiján bádogkrisztus kalimpál furcsa zörejjel a szélben. Fölnéz a hintázó Krisztusra, akinek olyan jól megy, hogy hintára is futja. Azután elkapja a Krisztus lábszárát, s egyből lerántja a keresztről. — Olyan vödörfeneket szabok belőled, uram, mint a pinty! Fanyar a humora csaknem minden elbeszélésében. Például a Teknő címűben is, amikor az asszony — hog^ tüzet rakhasson ebédfözéshez, sírva.— a kamrában felaprítja a nagyteknőt, amiben egész generációkat ringatott a család, a dédanyától egészen a maga porontyáig, s ami egyúttal családi tisztálkodóereklye is volt. Csépa Imre parasztiró volt. „Amit írói hagyatéka kínál, az elsősorban egy elmerült világ lírai színezetű képsora. Önismeretünket fosztanánk meg egy nagy lehetőségtől, ha nem figyelnénk fel tárgyi, értekező felsorolására, emberi alakjaira, leírásainak szegényparaszti múltat idéző vonatkozásaira.” Ezzel a mondattal záija a könyv utószavát Fehér Ferenc. Kár, hogy a vajdasági magyar írók munkáiból, értékes alkotásaiból csak nagyon kevés jut el hozzánk — nem tudili. miért?! Talán a terjesztés szervezetlenségére gondoljunk? Akárhogyan is lenne, biztos vagyok abban, hogy a jugoszláviai magyar írók alkotásaira „szűkebb pátriájukon kívül ' is sokan kíváncsialc! Vass Imre
