Petőfi Népe, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-05 / 209. szám

Tf

jjjlf f íf fI$3i*jj3 SS:

művelődés

TÁRLATNAPLÓ

Gross-Bettelheim Jolán grafikái

HAMLET "MEGTALÁLT MONOLÓGJA

75 éve született Kálnoky László

A ki megnyitása •‘‘•óta rendszeresen látogatja a Kecskeméti Galéria kiállításait, sok érdekes szeletét tanulmányozhatta a XX, századi magyar festészetnek, grafikának. Még az általánosabb és periférikusabb jelenségeket felvonultató sorban is sok meglepetést tartogat a jelenlegi anyag.

Gross-Bettelheim Jolán művei és művészi pályája ugyanis a nyilvánosság előtt szinte teljes mértékben ismeretlen. Nagyobb, összefoglaló igényű tárlaton még nem szerepelt, életművének hazai feldolgozása egyelőre folyamatban van. Annyi azonban máris bizonyos, hogy életműve nem kapcsolódik szorosan a magyar képzőművészethez, és korábbi, magyarországi bemutatkozásai sem hozták meg az érdemi kapcsolatfelvétel lehetőségét. Vázlatos életrajza mindehhez némi magyarázat- ' tál szolgál. Gross Jolán — aki csak jóval később kezdi Gross-Bettelheim néven szignálni alkotásait — 1919 nyarán hagyja el az országot. Mindössze egyetlen esztendőt tölt előtte Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán. Stílusára tanárai közül elsősorban Berény Róbert hat. 1919—20-ig Bécsben, majd Berlinben folytatja tanulmányait. Az itteni két év bizonyul aztán az életmű legértékesebb, legteljesebb, s főként legígéretesebb időszakának, melyben „páratlan, folytatás nélküli, megdöbbentően gazdag, kolorisztikusan érzékeny és érzelmileg telített darabjai születnek.” Párizsban tanul, majd 1925-ben az Egyesült Államokba költözik. 1956- ig Clevelandban él, utolsó tizenhat esztendejét itthon tölti.

A most látható, két nagy tematikai és stíluscsoportba osztható alkotások 1925 és 1955 közötti grafikai munkássá- gának csak egyik részét képezik. Világuk egyik felében utat kínál a megnyitón vetített Metropolis című alkotás. Fritz Lang 1926-ban készített, népszerű filmjében a grafikákhoz hasonlóan kiemelkedő szerepet kap az amerikai nagyváros élménye. A nagyjából azonos politikai és kulturális közegben élő és alkoto két fiatal művész világképe meglepően sok hasonlóságot, párhuzamot mutat. Túlságosan is európai szemmel csodálkozik rá az osztrák származású, német filmrendező és a magyar festőművésznő a monumentális illúziókra, a kis emberek céltudatos nyüzsgésére, a munkások erejét és idejét felfaló gépszörnyetegek rémlátomására, a totális állam iszonyatára.

Gross-Bettelheim Jolán szigorúan fekete-fehér sorozatainak — Futószalag, Csővezeték, Hídszerkezet, Gyárépületek, Tömeglakások, Munkásház, Kikötő — már a címei is rímelnek Fritz Lang látomásaira. De míg a Bauhaus légkörét árasztó Metropolisban — igaz, hogy arctalanul, hangyaszerű parányként — még jelen van az ember, a rajzokról már testi mivoltában eltűnik, s már cselekmény sincs, a képek pusztán a végeredményt, a lényeget „közlik”; a látványt és az abból feltáruló, baljóslatú tér végzetszerűségét. A magány, a szorongás, a kiszolgáltatottság megidézésére tökéletesen alkalmassá válik e jelrendszerben a hidak, gyárak, munkásnegyedek, lepusztult külvárosok, bérkaszámyák látványa. Az elsősorban a szerkezetükre figyelő, felfokozottan konkrét konstrukciók a legjobb lapokon a vonalak, foltok, tömegek kiszámított elrendezése segítségével az elvontság képeivé változnak. A brutálisan kiemelt, egyöntetűen komor tárgyi környezet — legalábbis az ábrázolás nézőpontjából — egy reményét vesztett világ kulisszáit vetíti elénk.

Gross-Bettelheim figurális rajzai nem ugyanannak, de nem is egy másik földrésznek, hanem egy másik világnak a lakói. A szecessziós vonalvezetést az expresszionista elraj- zoltsággal és átrajzoltsággal ötvöző karikatúrák, ironikus fintorok pontos eredetét, családfáját nehéz volna felállítani. A leggyakrabban csak tenyérnyi méretű lapokon nagyvonalúan rögzített arcok talán közeli rokonai némafilmes burlesz- kekben megelevenített társaiknak. Rezignált mélabúval, mindenttudó szomorúsággal, groteszk mimikával, megsejtések és sejtetések, fátylak, selyem- és hajfodrok, tüllök és csipkék mögül bújócskáznak a nézővel. A sejtelmesen derűs, de többnyire vicsorgó női clown-maszkokhoz Albert Katalin, Katona Klára, Stuiber Zsuzsa készített — mintegy új kompozícióként — „kongenális mesterkereteket.” A huszadik századvég ironikus gyengédségével és nosztalgiájával veszik körül a legkülönfélébb hatású textiles és fából készült faktúrák a majd félszázaddal korábbi produkciókat.

Károlyi Júlia

A huszadik századi magyar költészet annyira gazdag, hogy a közvéleménynek arra se nagyon van ereje és ideje, hogy minden valós értéket számon tartson. S különösen így van ez, ha a művész szerény, visszahúzódó, s nem törekszik arra, hogy bármiféle reklámmal felhívja magára a figyelmet. Ilyen csendben készülődő, csendben, de szí- vósan kiteljesedő életmű Kálnoky Lászlóé, aki 1912. szeptember 5-én született Egerben, s két esztendeje halt meg. ,

Pályakezdését a vidékiségből is következő megkésettség határozta meg: a Nyugattól, az irodalmi élettől távol csak önmagára és a klasszikusokra számíthatott. 1939-ben jelent meg szerény kiadásban Az árnyak kertje című első könyve, igaz, erre Weöres Sándor, aki a nemzedéknek már akkor vezéregyénisége volt, felfigyelt, s elismerő-befo- gado kritikát írt róla a Nyugatban. Azóta is vitatéma, hogy Kálnoky László vajon a Nyugat harmadik vagy negyedik nemzedékéhez tartozik-e. Hiszen életkora inkább az előbbihez, pályakezdése inkább az utóbbihoz köti. S az is igaz, hogy verseinek szemlélete is köztes helyzetere mutat. Ámbátor az is elgondolkoztató, hogy egyáltalán szerencsés dolog-e ragaszkodni a Nyugat nemzedékei kifejezésekhez. Hiszen a második nemzedék (József Attila— Illyés Gyula—Szabó Lőrinc) nem any- nyira a folyóiratnak, mint inkább a századnak a második nagy költőnemzedéke. Hozzájuk képest a harmadik és a negyedik nemzedék valóban jobban kötődött a Nyugathoz, annak harmincas évekbeli, leginkább Babits nevével fémjelezhető klasszicizáló szemléletéhez, s bár ebben a kötődésben a történelmi helyzetből következő kényszerűség is benne van, mégis akadályozta is ezeknek az újabb nemzedékeknek az igazi kibontakozását és beérkezését.

Bármilyen furcsa a gyors költőkarrierekhez szokott magyar irodalomban, a harmadik és a negyedik nemzedék képviselőinek igazi beérkezése jobbára csak a hatvanas évektől következett be, amikor már túl voltak az ötvenedik évükön is. A háború és a személyi kultusz kora erre önmagában is meggyőző magyarázatot adhatna, s ezek mellé Kálnoky László esetében még egy magánéleti ok is társult: veszedelmes tüdőbetegsége, amely 1941-ben támadta meg őt. Éppen ebből az élményből született az a verse, a nagyobb terjedelmű Szanatóriumi elégia, amely aztan hosz- szú évekre nemcsak Kálnoky László legjobb lehetőségeit mutatta, nemcsak ismertté tette a névéit szélesebb irodalmi körökben is, hanem mintegy meg is bélyegezte, mint egyverses költőt. Persze egy vers is, ha olyan színvonalú, mint az elégia, maradandóvá «teheti a költő nevét, és rangot adhat, mégis túl hosszú volt az a szünet, amely 1957-ig, a Lázas csillagon című második könyvig elmúlott. Ez a karcsú gyűjtemény nemcsak azt jelezte, hogy a költő él és alkot, hogy a műfordítás nem tudta végleg megölni benne a saját verset, hanem megadta a lehetőségét a továbblépésnek, a kibontakozásnak. A szűkszavú költő egyre többször lehetett csak költő, s jelentős versek sora mutatta, hogy nemzedékének legjobbjai között van a helye (De profundis, Hamlet elkallódott monológja, Letépett álarcok, Szvidrigaljov utolsó éjszakája stb.)

A költő, aki fiatalkori elégiájában úgy vélte, hogy „a lét reménytelen”, s ezt az életérzést általánosította, eljutott addig, hogy hirdesse: „Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!"

S a pálya utolsó évtizede ilyen csodálatos újjászületést dokumentál. Megszoktuk a hetvenes években a jelentős öregkori költői újjászületéseket, Illyését, Zelkét, Vasét, Weöresét s a többit, mégis meglepő volt az a felszabadult- ság és biztonság, ahogyan Kálnoky László stílust és hangot váltott. Összegyűjtött versek (1932—1978) című kötetének anyagát gyors egymásutánban követte az Egy hiéna utóélete és más történetek, Az üvegkalap, a Bálnák a parton, az Egy mítosz születése és a posztumusz módon megjelent Hőstettek az ülőkádban. A klasszikus, zárt formákat kedvelő költő már előbb „szabad kötött verseket” kezdett imi, amiként ő maga határozta meg e formát, majd a kötöttséget még tovább lazította, amikor verses epika felé fordult. Megteremtette alakmását, Ho- málynoki Szaniszlót, s az ő alakja köré szőve idézte fel a régi évtizedek eseményeit. Az alakmás egy csetlő-botló kisember, aki alighanem a csendet és a nyugalmat kedveli, de a történelmet ő sem kerülheti ki. Kicsiségét és jelentéktelenségét a látszólag fontos események valójában kisszerű és jelentéktelen voltának bemutatásával ellensúlyozza a versalkotó, aki azonos is, meg nem is a lírai hőssel, hiszen ő már több évtized távlatából, egy elsuhanó, de mégis megőrzött és átélt élet távlatából tud reflektálni az eseményekre. Ebben a reflexióban vezérszólam lesz a humoré: a költő ekkor már nevetve tudja eltemetni múltját. E nevetés nem szünteti meg, csak más fénybe vonja a költő alapvetően komor világszemléletét, s ez már csak azért is természetes, mert az emlékezőknek egyre gyakrabban kell az elmúlással szembenéznie.

Végül is Kálnoky Lászlónak sikerült az, ami sokáig kétségesnek látszott. Csak közjátéknak bizonyult pályáján az, hogy egyike lett a legjobb műfordítóinknak, mert e rang elérése után költőként is beérkezett. Hamlet megtalálta elveszettnek vélt szavát, s elmondhatta monológját.

V. G.

KÁLNOKY LÁSZLÓ:

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad a csillag zúgva, sisteregve?

Költő vagy, hát ne féltsd magad, vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés a levegőd, s megfojt e század?

Jó oxigén a szenvedés, vele izzítsd forróbbra a lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? Gyerek szeretnél lenni s boldog? Miért adod az ostobát?

Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad szikláiba a gondolatnak, és rázd a rozzant rácsokat, mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár, s szárnya lendületére döbben szíveth e gunnyasztó madár, s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent, emelkedjék mind magasabbra, míg madártávlatból dereng felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a rét bokrai ujjongva friss halált teremnek, s hogy dús, penészzöld lepi mezőit a történelemnek.

Lássa —- bár nem tudhatja meg, hogy kárpótlás-e vagy előleg — a kényszerből nyert életet s kudarcait az agy velőnek.

Lássa, hogy a kevély falak sorra a semmibe omolnak, helyükön halvány vonalak: néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad pokoltüzétől a jelennek.

Te púpként hordod zsákodat, nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd, s ha összerogynál, vagy kiállnái a sorból, terhednek felét ' akkor sé vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény, melyet hatalmával a szónak világra hozol! Légy tömény s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd, így lesz tiéd, amit kerestél.

Magad kell, hogy benépesítsd a magányt, melyre ítéltettél!-;a^piArt|jilkO: : ^ AH

. jj Házastársaknak nyilvánítom |g

SÁRÁNDI JÓZSEF:

Karcolatok

í.

Látlelet

Azt látják ami látható Fogyasztják mi elfogyasztható

Ha tőlük mégis másulok? Meghalnak — én is elmúlok

2. ■

Cédula

Milyen? Milyen?

Milyen MAGA?

Milyen a lélek testillata?

Milyen „öröm" a pult mögött várni — várakozók között?

MAKAY IDA:

Oldalra dőlt

Akár egy merülő hajón. Egyedül végleg, mint az Isten. Állok a mozdulatlan fényben. Várom, hogy az ősz elmerítsen, s leszáű!jak az örök mederbe.

— Mélyeit meg nem méri ón — S de profundis: mélyből a zsoltár, megzendülsz végső csöndem ormán. Az ég arcoddal örvénylik rám. Oldalra dőlt már, lásd, hajóm.

Kasperi ötvenötödik és nagyon hideg márciusa burkolja ki a ködös reggelből a nőt, akiből tizenkettő jut egy tucatba. Legjellemzőbb rá, hogy különös ismer- tetőjele nincs. Idegenvezető. Se nem csúnya, se nem szép, csak egy nő, aki fél, hogy nemsokára öregasszony lesz. Karola. Vargámé is volt, meg Kapásné is, de ezeket a kitérőket született Jablonows- kyként zárta le. Nem hordja már a jegygyűrűt sem, és azt hiszi, ő elég önmagának.

Március 4-ét imák, és hét óra múlt harminckét perccel. Kasperi befordul a sarkon, és megpillantja Karolát. Először Krakkó jut eszébe, és csak utána kiált fel meglepetten:

■— Karola!

— Jó reggelt — bólint a nő gépies mosollyal, és megy tovább.

Kasperi néz utána. A hideg lengyel tavaszra gondol, két hétre, mely az elmúlt évek emlékkonzervjeiből merült föl Karola arcának valóságától. Amikor Karola március 5-én hét óra harminc perckor kilép a kapun, az utca végén úgy mozdul egy férfialak, mintha állókép kezdene filmként peregni. Karola felfigyel ugyan a Kasperi által már irányított véletlenre, de néhány közömbös szó után megy tovább, mint előző nap. Kas- perlnak marad a kép: Karola siet a Bazilika felé. Szabad szombat következik és vasárnap, esik az eső. Hideg szobájában fel-alá járva. Kasperi Karolát keresi a krakkói utcákon, de ő elbújik a tablók mélyép. Kasperi csak a Wawel alatti ulica Podzamiczént tudja felidézni. Karola is gondol Kasperlra. Az nem állítható, hogy a reggeli zsemléről jut eszébe, bár a péksütemény is emlékezteti rá. Egyszerűen csak egy kerek, fehér arcot lát maga előtt, távol ülő, szürkészöld szemeket, szeplős szemhéjat, ősz hajat. Aztán kettévágja a zsemlét, és megvajazza. A folyamat, rövid reggeli találkozásokkal, március vége felé éri el legszebb pillanatát: anélkül, hogy előre megbeszélték volna, vasárnap hét óra harminc perckor Karola kilép a kapun, és Kasperi megindul felé a sarokról. Za- yartan vizsgálódva nézik egymást. Amikor összeakad a tekintetük, Karola megrándul, mintha szökni akarna, Kasperi pedig önkéntelenül utána kap. Elviselhetetlenül hosszú szünet a köszönés után.

— Karola! — szólal meg Kasperi, hogy kitöltse a csöndet. Senki nem jár az utcán, csak a főútvonalon kalapál egy villamos. Karola lehajtja a fejét:

— Hölgyeim és uraim! — mondja. — Budapest egyike a legrégibb emberi településeknek. A barlangok és hévforrások meleg vize itt már a neolit kor emberét letelepedésre késztette időszámítás előtt a Gellérthegy lábánál. A mai Óbuda északi részén az illír kultúrájú, kelta eredetű viscusok éltek ...

— Eraviscusok — ismétli Kasperi hálásan, majd bemennek egy üres füst szagú presszóba, és mivel a férfi ornitológus, megbeszélik a madarak fejlődéstörténetét. — Én is egyedül élek — mondja Kasperi szemérmesen két madárgyík között, mintha rejtjeles! szővegben igyekezne elhelyezni fontos'üzenetet.

— Meg lehet szokni — vágja rá nyersen Karola.

Kasperi visszahúzódik az archeopte- ryxei közé, és másfél óra múlva, amikor hazakiséri Karolát, mindketten úgy érzik, elrontottak valamit. Érmék ellenére a szerelem amöboid mozgással, félénken bontakozik. Érzékenyen visszahúzódik a legkisebb félreértésre, de ha biztatást vélfelfedezni, a kinyújtott csáp-előőrsbe beleáramlik az egész lélek. Vergődnek az egyidejű vonzás és taszítás kettősségében: a menekülési vágy és a félelem a másik menekülésétől, remegés előrelát- hatatlan disszonanciáktól ■—mert bántó lehet egy gyűrött gallér, vadkockás ing, kiábrándító az elrajzolt száj, vagy a fáradt szem sarkában felgyűlő tejfehér hurutkönny, nikotin, sok olvasás lecsapódása. Olyan ez az egész, mint egy lélegzetfojtó társasjáték. Csatangolnak Budán. Ernyő alá húzódva járják munka után az utcákat, ha esik az eső, és a fák árnyékai kézről kézre adják őket a feketén csillogó járdán a viharfelhők hozta korai alkonyaiban. A Duna-parton fáradt sirályt figyelnek, amely úgy lebeg

a hullámok fölött, mintha a hídról leejtett újságpapír volna.

— Volt egy lányom — kezdi Karola. . — Németországban tanult, most Pimá- ban él. Oda ment férjhez. Nemsokára lesz unokám, de az utcabeli kislányt, aki egy tacskót sétáltat, mindig jobban fogom ismerni, mint öt. Van egy anyám. Nem lakik messze tőlem, csak a Terézvárosban. Ja! Sokat utazom. Ez minden. És elmúltam ötven.

— Voltak nők —folytatja Kasperl. — Amikor a tükörbe nézek, csodálkozom, hogy nem is kevesen. De ez most egészen más... — mondja. A félmondat ott marad a csípős levegőben.

— Ennyi egy ember — gondolkodik hangosan Karola. — Két válás és egy szülés.

— Miért, én mennyi vagyok? — vigasztalja Kasperl. — Egy születés. Még annyit se mesélhetek el magamról, hogy meghaltam. Csak egy kicsit, mondjuk egy szerelemtől. Mikor látogat el már hozzám?

Karola tehát elmegy Kasperlhez. Viszi a kiváncsi anyját is, aki izgatottabb, mint ö. Kasperi sincs egyedül. A hűvös lakásban ott magaslik nagybátyja, Gida bácsi. Jelenléte Kasperi túlméretezett tapintatának köszönhető. Karolának meglepetés az öregúr, Kasperlnek a mama. Gida bácsi először a mamát véli Karolának: az idős hölgy a délelőttöt fodrásznál és kozmetikusnál töltötte, arcát világos nercgallérka fiatalítja. Karola a megszokott kék kosztümjében van, munkából jön és fáradt. És mivel a mamát eddig mindkét veje utálta, s mert újból házasságot szimatol, azonnal hódítani akar.

— Madárijesztö — susogja elhamarkodottan Karolának Gida bácsi láttán, aki két méter magas, ráadásul kopasz és gumis nyakkendőt hord. Kasperi süteményt kínál, formalitásból italt is, és meglepődik, amikor a mama gint kér.

— Lupét ne adjunk? — humorizál Gida bácsi, mert a mama behatóan tanulmányozza a tálca próbáját, és a bon- bonierre alján a porcelánjelet. Karola meg úgy viselkedik, mintha ő volna az

anyja gardedámja. Az öregek ugyanis önfeledten turkálnak Kasperi lemez- gyűjteményében. Hazafelé, a taxiban a mama fura büszkeséggel számol be arról, hogy Gida bácsi tulajdonképpen ékszerész.

|Kg- Édes alak ez a Gida! Törvényszéki szakértő is volt ám. Ezek után Karola nem lepődik meg nagyon, amikor vasárnap délelőtt Gida bácsit az anyjánál találja.

.--^Megelőznék minket — örül Kas- peri. — Eddig én jártam Gida bácsihoz, hogy beszélhessek valakivel magáról, most meg az öreg jár állandóan a nyakamra, és a mamájáról mesél.

— Hogyhogy megelőznek minket?

— áll el Karola lélegzete.

— Olyan egyszerű! — sóhajtja Kas- peri. f|| Ha nem akarja is tudomásul venni, szeretem, és feleségül akarom vermi. Érti már? Együtt akarok élni magával. Az sem baj, ha egyelőre sokat utazik. Még várni is jó, ha az ember biztos benne, hogy akit vár, az megjön.

— Nézzen meg! A nyakamat! — parancsolja Karola idegesen. — Egy, kettő, három mély ránc. Tovább! Milyen a szemem?

— Barna. Sötétbarna.

Wfi- Ugyan, nem az az érdekes! Estén- kint vattapacnikkal a szememen fekszem, de a szarkalábak fütyülnek a borogatásra. És ez mi?! — mutat a kezére.

Szeplő — hajol közelebb Kasperl.

— Semmiség. Másnak is van.

— Nem szeplő! — siránkozik Karola.

— Pigmentálódás! Az öregségtől. Tessék! — hisztériázik. — A szám fölött az apró függőleges ráncok, pedig még protézisem nincs.

— Azt is meg lehet szokni — csillapítja Kasperl. — Nekem már évek óta van, és azt hiszem, még nem is vette é$zre.

— Uramisten, mivel vigasztal! Az ősz hajszálaimat nem láthatja, csak mert az anyám rábeszélt, és két éve festetem.

— Igen, múltkor megláttam, hogy kicsit lenött, és akkor jöttem rá, mennyire szeretem magát. Nem tudom, milyen volt azelőtt, de így ismertem meg, és így szeretem. Sőt! A jelek szerint a több sebből vérző nátcizmusával is együtt.

— Hagyjuk ezt abba! Búcsúzni jöttem. Holnap utazom. Thüringiába viszek csoportot.

Következő tíz napra Kasperi jobban egyedül marad, mint azt valaha is gondolta volna. Gida bácsi már nem boldogítja, mert Karola anyjának fejtegeti a drágakő-hamisítás technikáját, és ha vacsorázni mennek, negyedórákon át kínlódik mama legújabb ajándéka, a nyakkendő megkötésével. Kasperi meg azzal múlatja az időt, hogy lehunyt szemhéja mögött Karolát nézi, amint siet a Bazilikafelé; profilját az ernyő alatt, közeledő alakját a Ligetben, a fák között.

— Magát most nagyon várták — közli vele az állomáson, amikor lesegiti a vonatróli 3 Nem érzi, hogy ez jó? Meg kell tamdnia újra tartozni valakihez. Most hazakisérem, és ha elváltunk, és kicsomagol, próbálja érzékelni a magányát, amit már úgy megszokott, hogy nem is vesz észre.

— Ilyet még nem láttam! — méltatlankodik Karola másnap este. — Anyá- mékat már nem tudom lebeszélni a...

— Nem is szabad!

— Bánom is én, éljenek együtt, de minek már ebben a korban anyakönyvvezető?—méltatlankodik Karola.—És hova sietnek?

:I— Van rá okuk, hogy ne húzzák az időt — bólogat Kasperl. — Két kedves öreg, józan ember. Égyébként Gida bácsi ötven múlt, amikor elkezdett angolul tanulnir.

— És hetvenhat évesen tanul zongorázni az anyámtól! — szömyülködik Karola, mintha valami illetlenségen kapta volna őket.

— Miért nem tud olyan felszabadult lenni, mint ők? Maga nehézkes és gyáva — mondja Kasperi szemrehányóan.

— Gyönge vagyok! És olyan életképtelen ez a szerelem, mint az őszi macs- kakölyök — magyarázza Karola. — Szeretni csak úgy volna szabad, mint a bukolikus pásztoroknak a zöld legelőkön. Napfényben és felszabadultan. Én már kétszer tévedtem. A harmadikból a lehetőséget akarom megmenteni. És semmiképp se szeretnék nevetségessé válni. Különben is, mit kezdene egy reszkető, nyüszítő nővel?

— Volnának elképzeléseim — neveti el magát Kasperl. — Nem kedvesem, én nem engedem el magát — simítja ki súlyos tenyerével Karola szigorú homlokát —jó éjt! Mindenesetre, amíg újra látom, a szeplői és a szarkalábai helyett azzal foglalkozzon, hogy mi volna, ha együtt esküdnénk a mi bölcs öregeinkkel.