Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
művelődés KECSKEMÉTEN MÁSODSZOR RENDEZNEK SZIMPÓZIUMOT Kodály zenéjének és pedagógiájának forrásai és időszerűsége Beszélgetés Erdei Péterrel Augusztus másodika és hetedike között Magyarország, közelebbről Kecskemét ad otthont a VIII. nemzetközi Kodály-szimpózium rendezvényeinek. A rendezők és támogatók sorában — a Nemzetközi Kodály Társaság, a Művelődési Minisztérium, a Bács-Kiskun Megyei Tanács, Kecskemét Város Tanácsa és a Magyar Kodály Társaság mellett — ott a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, sőt, feltételezem nem véletlenül, a lista élén szerepel. A szimpóziumot egyébként kétévente, a világ más-más országában rendezik meg. Az elsőt, 1973-ban, az Amerikai Egyesült Államokban tartották. — Most esik a választás másodjára hazánkra. 1975-ben szintén Kecskeméten gyűltek össze a konferencia résztvevői — kezdi a rövid szimpóziumtörténetet Erdei Péter, a Kodály intézet igazgatója. — Ez az alkalom már csak azért is nevezetes volt, mert ekkor alakult meg a Nemzetközi Kodály Társaság, s lényegében egybeesett a Kodály intézet megnyitásával is. Az ezt követő színhelyek sorrendben: Kanada, Ausztrália, Japán, Belgium, Anglia — s most tizenkét év után újra Magyarország. — Gondolom, hogy az egyes országok versengenek azért, hogy a világ zenei életének e rangos eseményét náluk rendezzék. — Igen, hiszen nagy megbecsülést jelent. Viszont nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a konferencia nem kevés terhet ró a rendezőkre. Tekintettel arra, hogy a Kodály-életmű iránt egyre intenzívebb az érdeklődés a zenepedagógusok, a kutatók, az előadóművészek körében, állandóan nő a résztvevők létszáma. Most például augusztus másodika és hetedike között háromszáz szakembert fogadunk itt, Kecskeméten. — Sokan közülük á Kodály-szeminárium hallgatói. — A szemináriumot az idén részben ezzel a céllal is szerveztük. Most csak két hétig tart, s mintegy az eddigi munka betetőzéseként fejezik be a kurzust hallgatóink a szimpóziumon. — Az előadókat, illetve előadásaikat milyen szisztéma szerint válogatták? — A résztvevőket több kategóriába lehet sorolni. Van egy igen szűk meghívott gárda, olyan neves szakemberekből, pedagógusokból, kutatókból, vagy művészekből, akik területükön már igen komoly eredményt értek el. Az ő előadásaik jelzik a szimpózium szakmai színvonalát. Természetesen, vannak, akik maguktól jelentkeztek, s mondandójukat a szervezőbizottság méltónak találta arra, hogy elhangozzanak a konferencián. — Említene néhány nevet a legrangosabb előadók közül? —Richard Johnston Kanadából, Kecskeméti István Magyarországról, Tanimoto Kazuyu- ki Japánból, Denise Bacon az Egyesült Államokból, Wojciech Jankowski Lengyelországból — tényleg a teljesség igénye nélkül. — Ahogy a programfüzetben felsorolt előadáscímek között böngésztem, néhány igazán meglepőre leltem. Például: Társadalom, zene és nevelés kérdései az eszkimóknál. Vagy: egy kenyai előadó a Kodály-koncepciónak egy több nemzetiségű közösségben való alkalmazhatóságát elemzi. A hallgatóság választ kaphat arra a kérdésre is, miszerint Lehet-e többnyelvű zenei „anyanyelv” Izraelben. — Első pillantásra jóllehet periférikus, csak keveseket érintő témáknak tűnnek, mégis valamennyinek van olyan általános mondanivalója, vagy rávilágít olyan törvényszerűségre, amely nem csak egy kis, szeparált közösség számára érvényes. — Minek köszönhető, hogy a mostani szimpózium a Kodály zenéjének és pedagógiájának forrásai és időszerűsége címet viseli? — Az 1975-ös konferencián, az akkori előadók rengeteg életerős kezdeményezésről számoltak be. A mozgékonyság, a kreativitás jellemezte a szimpóziumot, de talán még kevés leszűrődött eredmény. Az elmúlt tizenkét év alatt ezek a próbálkozások beértek, s megmutatták, hogy Kodály eszméi nem kizárólag a zenei, hanem az általános nevelés területén is rendkívüli jelentőséggel bírnak. Nem szabad hatását csak a zenepedagógiára szűkíteni, hiszen a teljes emberi világkép kialakításában lényeges szerepet játszanak. Áz a szándékunk, hogy tovább kutassuk a kodályi eszmék kialakulásának történelmi hátterét, gyökereit. Másrészt pedig remélem, hogy a szimpózium megfogalmazza a mára érvényes, összefoglaló szintézist, valamint a jövőben követendő utat. S talán mondanom sem kell, mindez itt, Kodály városában, különös jelentőséget ad a konferenciának. Kormos Emese MOÓR EMÁNUEL, VÁSÁRHELYI ZOLTÁN, GARAGULY KÁROLY Hazánkból a Nyelvi béklyók nélkül az irodalomnál könnyebben hódit országhatárokon túl is a gondolatot és a valót, az érzést és az anyagi világot összekapcsoló zene. Zeneművészek mindig könnyebben boldogultak külföldön, mint az anyanyelvhez erősebben kötődő írók, költők. Jobbjainkat századok óta taszította a hazai értetlenség, a közöny, vonzotta a befogadók szélesebb köre, a jobb megélhetés. Volt, ki maradt és időnként nagyokat hallgatott, mint Erkel Ferenc például, volt, aki újra meg újra hazatérve járta a világot, volt aki máshol megtelepedvén csak mint a kibocsátó fészekre emlékezett szülőhazájára. Sokan termékenyítették hazai eszmékkel, ösztönzésekkel más országok zenei életét. Jónéhányan külföldi hatások nélkül aligha küzdhették volna föl magukat csodált csúcsokra. Többeket a nagyvilági elismerések, diadalok ellenére sem fogadott kegyeibe hazája, utókora. Moór Emánuelt például. Kevés magyart ismertek századunk első felében annyira, mint a kecskeméti kántor 1863-ban született zongoraművész, zeneszerző fiát. Tanulmányainak befejezése után csupán egy évig dolgozott idehaza. A szegedi zeneiskolában tanított. Elvállalta egy énekkar irányítását is. 1885-ben már az Amerikai Egyesült Államokban koncertezett, majd Londonban telepedett le. Lehmann Lili zongorakísérőjeként bejárta a világot. Operáit nagy metropolisokban játszották, szimfóniáit, zongora- és hegedűversenyeit tekintélyes művészek vették programjukba. Pablo Casals a század legnagyobbjai között emlegette. Kecskeméten eddig csak cisz-moll gordonkaversenye hangzott el a hetvenes években a Városi Szimfonikus Zenekar és Perényi Miklós tolmácsolásában. Vezényelt Kemény Endre. nagyvilágba Vásárhelyi Zoltán észak-európai (ta- nulmányjútja meggyőződésem szerint Kodály Zoltán munkásságát is befolyásolta. A kedvelt hegedűművész tanítvány 1923-ban szerződött Tallinba (akkor Reval), a népi kultúrán fölma- gasló észt zeneélet központjába. Koncertmesterként gyorsan fölfigyelhetett arra, hogy „a népdal milyen gyorsan megtalálta az utat a műzene boszorkánykonyhájához”. Az ott hallott „sok kitűnő énekkar” is ösztönözte hazatérve — Kodály biztatásán kívül — kecskeméti énekkar vezetésére. O hívta föl tanára figyelmét a kiváló észt gyerekkórusokra, egyáltalán a gyermekkarok jelentőségére. Lelkesen tudatta Kapp Artur hatalmas művének sikeréről Kodályt: „minden egyes melódiája észt népdal és tánc”. Az északi államokban — Észtországban és Norvégiában —. töltött 40 hónap fordulópontot jelentett Vásárhelyi Zoltán pályafutásában. Svédországot választotta második hazájának a kecskeméti rokonságú, egy évtizede elhunyt Garaguly Károly karmester. A felszabadulás után többször is nagy sikerrel szerepelt Kecskeméten. Az elmúlt évtizedekben is több magyar, Bács-Kiskun megyei művész, zenepedagógus került külföldre. Többnyire felelevenítették hazai kapcsolataikat. A Brémában működő Homoki Endre közreműködésével jött létre legutóbb a kecskeméti városi zenekar nyugat-németországi útja. Élő hagyományokra is alapozva hirdette és szervezte meg a Magyarok Világszövetsége — a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézettel, Kecskemét Tanácsával és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolával közösen — a Magyarok a világ zenei életében elnevezésű fórumot. Heltai Nándor MÁTYÁS B. FERENC: Csönd — Szóval, ez az unokám? — Igen, apám — felelte Béni. — Ez az unokája. — Te dolgozol? — érdeklődött az öreg, és szemével végigpásztázta a berendezést. Elidőzött a komódra helyezett esküvői fényképen. Ezen kívül semmi sem változott az eltelt három év alatt — gondolta. — Már hogyne dolgoznék! Csakhogy ma szabad vagyok! — Mit csinálsz tulajdonképpen? — Karbantartok. — Szép munka lehet — mondta az öreg, és leült a hokedlira. — A feleségedet akarom megismerni. Ezért jöttem. Hol van? A fiú félrenézett; látszott rajta: zavarban van. — Szóval, nincs itthon? — Nincs — felelte Béni. — A gyereket meg itthagyta — bökött a sarok felé az öreg. — Itt... Az öreg hümmögött. Tengerész- arca volt, kissé borotválatlan, mint olyannak, aki hosszú útról érkezett. A zománcozott csörgőóra, amelynek számlapján ugrásra kész Malaxa mozdony körül rótták végtelen útjukat a manusok, a beálló csendben kissé fülsértő, sietős hangon kezdett ketyegni. — Lány? — kérdezte az öreg reménykedve. — Fiú — válaszolta Béni. — György, mint maga, apám. Az öreg átnézett az ágyacskára, és megjegyezte: — Kár... Jobban szerettem volna, ha Máriának hívják, mint anyádat, szegényt... Mindig azt képzeltem, hogy az unokámat majd Máriának fogják hívni... — De ha egyszer fiú! — mentegetőzött Béni. — Tudom — sóhajtott az apja —, mondtad, hogy fiú. György, mint ahogy engem hívnak... — Az órára nézett, majd megjegyezte: — Korán van még, megkereshetnénk . .. Ha ugyan tudod, hogy hol keressük, mert látni, azt szeretném, elvégre a menyem! — Ha akarja — mondta Béni —, mehetünk. Talán otthon találjuk az anyjánál. — S a gyerek? — Visszük. A szomszéd ma délelőtt dolgozik, nem hagyhatom nála... — Akkor úgy lesz — mondta az öreg, majd közös erővel felébresztették a gyermeket, felöltöztették, aztán elindultak hármasban a júliusi melegben izzó utcán. Messziről pillantották meg. Házuk előtt, a várdombra kanyargó szerpentin alatt. — Ő az — intett feléje Béni. — Akkor menj előre, és mondd meg neki, hogy eljöttem, mert ismerni szeretném. Menj csak előre, mi a gyerekkel beérünk. — Ahogy mondja, apám — mondta Béni, és meggyorsította lépteit. Ám alig ért feleútra, amikor három diákforma fékezett kerékpárjával az asszony előtt. Kezet fogtak vele, majd egyikük kormányára emelte az asszony strandtáskáját. Béni remélte, felesége talán észreveszi, de az asszony beugrott a házuk kapuján, s egy vadonatúj, csillogó biciklit vezetett elő. Aztán mind a négyen nyeregbe pattantak, és megindultak a szerpentin enyhén emelkedő homokos sávján. Béni futásnak eredt. Anyósa háza előtt megtorpant, és pillanatra hátrafordult, hogy megbizonyosodjon: apja és gyermeke követik- e. Aztán leszegett fejjel ismét szedni kezdte lábait. A negyedik kanyarodó után félelem szállta meg. A sík terepen a biciklik tempója felgyorsult, és Béni felmérte, ha azok ott négyen elérik a lejtőt, bottal ütheti nyomukat. Zihálva torpant meg, és torka- szakadtából „állj”-t kiáltott. Bár nem remélte, a kerékpárok meginogtak, és sorjában visszafordultak. A srác, aki felesége táskáját vitte, haragtól vörös arccal, durván rászólt Bénire. De Béni nem válaszolt. Állt és nézte a feleségét. Az asszony egy útszéli fának támasztotta kerékpárját. Kezét sután lógatta, s tekintetét akkor sem emelte fel, amikor a férje beszélni kezdett hozzá. — Apám érkezett meg ... Azért kerestelek. Látni akar, elvégre a menye vagy, azt mondta. Az asszony elindult, aztán visz- szatért; felemelte a táskáját a porból, és leült az árokparton egy kőre. Béni a kő mellé guggolt. Csendesen folytatta: — Ä gyerekre nem gondoltál, amikor elmentél? Az asszony továbbra is néma maradt. — Lefeküdtél azokkal a srácokkal, mi? Az asszony felemelte a fejét; meglepően szép arca volt. Kék szeme alatt a fekete árnyékok csak melegebbé tették tekintetét. Barna haja gyermekessé, kislányossá kerekítette arcát, s csak ajkának feszesen lecsapott széle tanúskodott életkoráról. — Nem — felelte, és újból leszegte fejét. — Nekem akarod beadni?! — Béni belerúgott a porba. A fellegvár platója oly kopár és elhagyatott volt, hogy belefájdult a szeme. Kiköpött, majd visszaguggolt a kő mellé. Az asszony lassan felemelte kezét, hogy megszokott mozdulattal megigazítsa haját. „Mit akarhat ez tőlem?” — gondolta. Béni nem várt magyarázatot. Okot talált, s mert ő szülte, belekapaszkodott. Tulajdonképpen meg- bocsájtani jött felesége után. Jóleső érzés töltötte el, amint ez tudatosult benne, nagylelkű lett, büszke: „meg fogok bocsájtani!” — lelkendezett. „Az asszony pedig bűnös, mert...” Az asszony sóhajtott, s guggoló félje térdére hajtotta fejét. A nap egy utolsó ugrással elérte az égtetőt. Amikor az öreg s a gyermek Megjelentek a negyedik kanyarodóban, ott találták őket összebújva; a gyermek kihúzta kezét a nagyapjáéból, és az anyjához ügyetlenkedett, ölébe fúrta magát és mosolygott. Olyan volt az egész, mint egy öreg, családi fotó. Béni felegyenesedett, és csendesen megjegyezte: — Ez a feleségem. — A gyermekre mosolygott: — A családom — tette hozzá. — Ismerje meg őket, apám. Az öreg lehajolt, megsimogatta az asszony homlokát, mintha az izzadságot törölte volna le; meg- csipdeste a gyermek hurkás com- bocskáját, aztán a fiára nézett. Csönd volt. Olyan csönd, mely belengi a jól retusált, régi családi fényképeket. Anna Margit képei A z idén kapott Kiváló művész kitüntetést Anna Margit festőművész. 1932—36 között Vasza- ry János tanítványa a Képzőművészeti Főiskolán. 1937-ben Párizsba utazik, itteni benyomásai máig meghatározzák művészetét, melyet az elkövetkezendő évek csapásai, fenyegetettségei tovább mélyítenek. A felszabadulás után az Európai Iskola alapító tagja lett. „Fájdalmát, gyászát az ószláv ikonok hatásától is érintve fejekbe, maszkokba rejtőzve zokogta el — úja róla Brestyánszky Ilona művészet- történész. — Az ötvenes években nem állíthatott ki, csak magának alkotott. A bábuk mellett új képein madarak, angyalok, boszorkányok, ördögök is szerepelnek expresszionista beütéssel. Soha el nem múló alapélményei közé tartozik a magány ábrázolása is, bár lelke lassan megnyugszik, a torz formák groteszksége gyakran humorba torkollik. Művészete intellektuális, nagyvárosi művészet, romantikus elvágyódással a soha vissza nem hozható, ősi népi egyszerűség és tisztaság után.” A nyújtózó emlékű kék hegyek FODOR ANDRÁS Találkozás — szólok — | míg fejem fordítom utána. futó szemembe ugranak a partról. arcomra ő mosolygós fürtöt ejt. és távolból, áttetsző égi párnán, A víz habkarját tartva lomha keccsel szabadot, tisztát egyengetve hátán, nyúlkál felém mohos kövek közül. feszíti ágyát nékem is a tó. — Hát megjöttél? —, liheg, mint jó komondor. • mely kéretlen is lábaidhoz ül. A hosszú szél zöld hullámokat lökdös, rezgeti ingem selymét s így repes: Mögüle egy-egy kiváncsi taraj 1 — No kiskomám, látod, itt így csinálom ágaskodik hasadt, fehér bozonttal. Én bólintok: — Ismerlek, kellemes, amint zuhanva bukik le a mélybe. te loptad ki a viz szagát a rétre. lassú hullámok hentergik feléje: langy szárnyad engem ott is így emelt. — Úgy kell! Mit bámulsz! Hiszen ismerős!
