Petőfi Népe, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-17 / 193. szám

1987. augusztus 17. • PETŐFI NÉPE • 3 Szemműtét Kölnben A Kecskeméti Borgazdasági Kombinát harmincöt éves műsza­ki vezetője három éve döbbent rá arra, hogy látása rohamosan romlik. Ekkor kezdődött a kál­váriája ... Budapesten, az Orvostovább­képző Intézet szemklinikáján előbb lézerrel kezelték, majd idén márciusban fagyasztással próbálták a szemében megpat­tant ereket „összeforrasztani” és a szemfeneket megtisztítani — nem sok sikerrel. Közölték hát vele: hatásosabb beavatkozás­ra — komoly műtétre — van szükség, de mivel ők ilyen ope­rációt mindössze három-négy éve végeznek, csak ötvenszázalé­kos valószínűséggel ígérhettek gyógyulást. Így — s ezen nincs mit csodálkozni — a páciens nem járult hozzá a kétes kimenetelű beavatkozáshoz. Kilenc nyilatkozat — Közben persze dolgoztam — meséli Germán Béla. — Dolgozott? — Gépsorokat újítottam fel, majdnem vakon. — Ezt komolyan mondja? — Egyedül rutinomra támasz­kodhattam, mert munkahelye­men közvetlen kolléganőmön kívül — aki felolvasta a levele­ket. — senki sem tudta, hogy alig látok, őszintén szólva, nem akar­tam, hogy sajnáljanak. — A látása ugye egyre rom­lott? — Még szerencse, hogy tudo­másomra jutott: Kölnben egy bizonyos Heimann professzor már tizenöt éve végez olyan szemműtétet, amellyel rajtam is segíthetne. Felcsillant a remény, talán mégsem törvényszerű, hogy megvakuljak. Kiutaztam hozzá. A professzor megvizsgált, és vál­lalta a műtétet. — Csak úgy? — No, nem, egy hónapos kór­házi kezeléssel 650 ezer forintba kerül a munkája. Noha Magyar- országon tulajdonképpen csak az Orvostovábbképző Intézet fog­lalkozik ilyen esetekkel, mégis, nem kevesebb, mint kilenc .in­tézmény nyilatkozatát kellett ezután beszereznem, hogy egyál­talán szóba kerülhessen a műtét elvégzése Kölnben. — Mit nyilatkozhattak, ha egy­szer az operációt nem tudták el­végezni? — Hát éppen azt, hogy lemon­danak a műtétről. A legfontosabb j az az igazolás volt, amit az Egész­ségügyi Minisztérium adott, eb­ben biztosították számomra a valutakeretet. Ez magyarul any- nyit jelent, hogy a napi árfolya­mon megvehetem a műtétem 650 ezer forintba kerülő valutáját. — Meg is vette? — Miből? Se házam — tanácsi lakásban lakom — se földem. Nem volt mit eladnom. — Hát akkor? — Megmondom őszintén: fog­tam egy ceruzát, és elkezdtem számolni. Mondjuk egy év múl­va megvakulok, természetesen rokkantnyugdíjas leszek, s körül­belül havi hétezret kapok — nem egészen nyolc év alatt, tehát ép­pen annyit, mint amennyibe a műtét kerül. Es még akkor is ■ csak 43 éves lennék. Nem négyen tetszett ez a jövő. Gondoltam egyet, és menedzselni kezdtem magamat: tizennégy kecskemé­ti vállalathoz küldtem levelet. Megírtam ki vagyok, mi vagyok, mit kérek. Egyszerűen nem tud­tam hova lenni az örömtől, ami­kor kiderült: vadidegen emberek pár hét alatt 280 ezret adtak ösz- sze a számomra. A munkahelye­men 150< ezret gyűjtöttek— ahogy mondták — a .^zömömért”. Könyvet akar írni A még mindig hiányzó össze­gért a Vöröskereszt megyei szer­vezetéhez fordult, amely meg­vizsgálta az .igényjogosultságát és átutalta a 220 ezer forintot. — Honnan volt a Vöröskereszt­nek erre pénze? Iglódi Miklós megyei titkár: — Két éve Mihók Gábor mün­cheni műtétjéhez kértük az alap­szervezetek segítségét. Százhat­van csekket küldtünk el — hu­szonhárommal több, 183 érkezett vissza. A befolyt összeg három­szor több'volt a vártnál. Az ak­kor megmaradt félmillió forin­tot OTP-betétszámlára tettük, hogy további külföldi műtéthez nyújthassunk segítséget. Most még mindig maradt — ameddig más is nem kér. — Mit érez most? — kérdez­tem Germán Bélát elutazása előtt. — Nem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy a pénz végül is összejött. S fgy már nincs akadálya a műtétnek. Él­ményeimet egyébként magnóra mondtam, és a készüléket magam­mal viszem majd Kölnbe is. Le­het, hogy könyvet írok belőle. Meddig ingyenes ? A kép meelehetősen ellentmon­dásos. Meddig ingyenes hát ak­kor az orvosi ellátás, hiszen — kerüljön akár egy egész millióba is — a hazai műtétet állampol­gári jogon, térítés nélkül végzik el a betegen. Miért éri — érheti — meg a külföldi gyógykezelés többszörösét kifizetni rokkant- nyugdíjként ahelyett, hogy mű­szerellátottságunkat, vagy a kül­földi gyógykezelésre szorulókat támogatnánk a pénzből? Vajon, ha Germán Béla nem olyan ko­nok és talpraesett, megtalálta volna a zsákutcában a kiskaput, kitalált volna a bürokrácia út­vesztőiéből? Egyáltalán miért neki kellett „összekalapozni” a pénzt? És mi történik azokkal, akik beletörődve betegségük gyó- gyíthatatlanságába, nem tud­ják. hogy határainkon túl eset­leg már évek óta sikeresen ke­zelnék őket? Kérdéseimre dr. Gubacsi Lász­ló főorvostól, a megyei tanács— egészségügyi osztályának veze­tőjétől várok választ: — Nem jelent ez olyan töme­ges problémát, mint sokan gondol­nák. Hitkán kerülünk olyan mű­szerezettség! — és nem szakmai — zsákutcába, mikor le kell mon­dani a beteg itthoni gyógyításá­ról. Az orvosiműszer-gyárt ás problémája mélyen az ipari inf­rastruktúránkban gyökerezik, és gazdasági nehézségeink miatt nem is számíthatunk látványos javulásra. Valahogy úgy arány­lik a fejlett országok orvoslmű- szer-felszereltségéhez a miénk, mint a Mercedeshez a Trabant. Nekünk azzal kell eredményt el­érnünk. amink van. Énnek elle­nére jók az eredményeink. Sok­szor maga a páciens becsüli le lehetőségeinket, mert olyan be­tegséggel is külföldre „kéredzke- dik”. amelyet itthon ragyogóan tudunk gyógyítani. Marad a gyűjtés ? — Most azért nem erről van szó... — Ha valaki túl korán bele­törődik abba, hogy gyógyíthatat­lan. az valahol fényt vet kultú­ránk általános hiányosságaira, a felvilágosító munka, az informá­cióáramlás tökéletlenségére. Gya­koribb azonban, hogy a beteg szorult helyzetében fűhöz-fához fordul, mindent megpróbál. Hol­ott. ha vési gi ári a a körzeti or­vosi alapellátástól az országos klinikai szintig hazai egészség­ügyünk minden grádicsát, előbb- utóbb tudomást szerez arról, hol remélhet még segítséget. — Tulajdonképpen mi kell egy külföldi műtéthez? — A kiutazáshoz az Országos Orvosszakértői Intézet ad enge­délyt. és az Eeészségügvi Minisz­térium biztosítia — a beteg fo­rintiáért. — a valutakeretet. Va­lutaszegény orszáeunkban ez sem kis segítség. Nemritkán — a Vöröskereszttel együtt — maga a minisz-tprium is hozzá tud já­rulni valamivel a költségekhez. — De ez a legtöbbször nem elég. — Sainos. a nyugati — fizető — műtétek nagyon dráeák. támo­gatásukra nincs külön alap. Egye­düli megoldás a gyűjtés. □ | □ Persze — legalábbis elvileg — más megoldás is - elképzelhető. Biztosíthatná á költségeket pél­dául a Nyugdíjfolyósító Intézet, hiszen neki nem keíl — ha, mint mindannyian reméljük, a sike­res műtét következményeként a beteg visszanyeri teljes munka- képességét — évtizedeken át nyugdíjat fizetni. Esetleg — az ilyen, valószínűleg kevés szám­ban előforduló esetekre — koc­kázati biztosítás születhetne az Egészségügyi Minisztérium és a Hungária vagy az Állami Biz­tosító között. Mindenképpen meg kellene találni ugyanis azt a módot, hogv ne az egyes em­ber ügyességén vagy szerencsé­jén múliék: megteremtődnek-e gyógyulásának ugyanazok az esélyei, ameiyek akkor állnak fönt. ha betegsége itthon is ke­zelhető. O. Horváth Márta A LEGNAGYOBB IPARÁG: A TURIZMUS Mikor építünk újabb szállodákat ? 1 Egy ízléses, modern szálloda városépíté- szeti-városszépítési szempontból sem megve­tendő, a turisták fogadásához viszont egye­nesen elengedhetetlen. Épült is ilyenekből •vagy egy tucat a nyolcvanas évek elején, amikor az emlékezetes 300 millió dolláros osztrák idegenforgalmi célhitel háromnegyed részét erre — szállodaépítésre — lehetett for# dítani. Azóta viszont a szállodafejlesztés ber­keiben szélcsend honol. Nem azért, mintha a vállalkozások gazda­ságtalanok lettek volna. Ellenkezőleg. A négy-öt éves hotelek megnyitásuk napjától kezdve igencsak látogatottak, és tekintélyes nyereséget hoznak gazdáiknak. S ami ennél is figyelemre méltóbb: nemcsak nekik, ha­nem az egész népgazdaságnak, azon belül is az ország külföldi konvertibilis fizetési mér­legének. Merthogy az olykor gyengélkedő mérleg egyik legbiztosabb forrása éppen a turizmus, az abból származó devizabevétel. Az idegenforgalom devizaszaldója minden esztendőben aktív: a turizmusból származó bevételek évről évre jócskán meghaladják a turizmusra fordított devizakiadásokat. Kevés és drága Ez vitathatatlan tény, nem is kérdőjelezi meg senki. Amiből viszont annak kellene kö­vetkeznie, hogy folytatódjanak a szálloda- építések . Ezt javasolják a turizmussal fog- jig lalkozó szakemberek is, akik állítják: a ko­rábban gyors ütemben fejlesztett szállodaka-« M paritás ma már távolról sem elégséges. Jó­val több vendéget fogadhatnánk, sőt, fizető- képesebb vendégkört vonzhatmánk. ha újabb hotelekkel bővíthetnénk a külföldi turisták­nak szánt kínálatot. A szakvélemények szerint nem is annyira luxusszállókat, mint inkább közepes kategó- riájúakat kellene építeni, mert ma ezekből van a legnagyobb hiány. Az egyszerűbb fo­gadókkal. a régebbi időikből fennmaradt, ala­csony komfortfokozatú, olcsóbb szállodák­kal ki tudjuk szolgálni a vendégeket, akár­csak a nemrégiben emelt négy-öt csillagos hotelekkel. Közepes árú szobákat viszont a S főszezonon kívül is nehezen talál a turista, A megépült szállodák földrajzi eloszlása sem ideális. Az évtized elején felhasznált pénz javát a főváros kapta, míg a Balatoniak, és több tucatnyi más város, kisebb telepü­lés nem tudja elhelyezni a vendégeit. Pedig Sárvár és Bük példája bizonyítja, hogy a hangulatos kisvárosok is vonzók, különösen ha olyan győgyszolgáltatásokat nyújtanak, mint az említettek. Gyógyvíz pedig, mint is­meretes, az ország megannyi pontján nyer­hető, s gyógyszálló építése sem csak a Nyu- gat-Dunántúlon lenne kifizetődő. Hogy mindennek ellenére sem folyik ma szinte sehol számottevő Szálloda építése, an­nak okát az olvasó bizonyára tudja, de lega­lábbis sejti. Természetesen ebben az ágazat­ban is a pénz hiánya akadályozza a fejlesz­tést. Csakhogy itt a pénzhiány valami egé­szen faramuci módon jelentkezik. Mert az lenne a természetes, • hogy olyan nagy szállodavállalatok, amilyen a Hungar­Hotels, a Pannónia, a Danubius, sikeres, gaz­daságos tevékenységük eredményeként ren­delkezzenek annyi nyereséggel, amennyiből nem sokat, de mondjuk évente egy-két szál­lodát megépíthetnek. Hogy természetellenes módon mám rendelkeznek, az éppen a ko­rábbi szállodaépítésekkel függ össze. Totális eladósodás meg. Hogyne, hiszen a majdani szállodába í érkező vendégek nemcsak a szállodaipart Ép gazdagítják, hanem fellendítik a környék ke- ] reskedelmét, vendéglátóhelyeit, sportléte- I sítményeit, szórakozóhelyeit, egész szolgálta- Él lóiparát. Például Ausztriában kis települések, alpesi falvak sora él meg semmi másból, csupán a turizmusból. Ez indokolja, hogy a szállodaberuházásokhoz közpénzekből is j h ozzáj árul janak. A nyolcvanas évek elején Magyarországon j nem Így történt. Sem a szállodavállalatok j saját pénze, sem holmi állami támogatás nem járulhatott hozzá á beruházásokhoz, minek következtében a nagy értékű létesít­ményeket százszázalékig hitelből hozták lét­re. Most pedig a nagy összegű hitel vissza- fizetése olyan súlyos terheket ró ezekre a vállalatokra, hogy további fejlesztésekre nem í marad erejük. Sőt, ahhoz, hogy a hiteleket kamatostul vissza tudják fizetni, és eközben a normális üzletmenet is zavartalan legyen, j a vállalati jövedelemszabályozásban külön- leges preferenciákat kellett nekik nyújtani. Más módon a korábbi tévedést — a száz százalékig hitelből történt nagy beruházásé- ] kát — nem lehetett ellensúlyozni. Így történhetett, hogy manapság a még- j oly jó üzletmenettel büszkélkedő szálloda- vállalatok sem képesek a népgazdasági szem­pontból is szükséges fejlesztést folytatni. H Igaz, mindhárom nagyvállalat próbálkozik | valamilyen módon bővíteni hálózatát, s ez a j mód többnyire külföldi tőkés partnerek be- j vonása, Így épült fel a Club Tihany üdülő- j falu, osztrák és dán tőke bevonásával. A közös tulajdon azonban azt jelenti, hogy a nyereségen is osztozni kell. De számos ok j miatt az ilyen lehetőségek is erősen korlá- j tozottak. Ez is szerkezetváltás Pedig a magyar szállodaipar most már bő­velkedik szakismeretekben, jó szakemberek- I ben. Olyannyira, hogy mind a HungarHotels, mind a Pannónia külföldi szállodák üzemel- tetésére vállalkozik, vagyis úgy tesz szert j konvertibilis bevételekre, hogy szakemberei­nek egy-égy csoportját elküldi Ausztriába, az NSZK-ba dolgozni. A jelenlegi szorult helyzetben ez igencsak ésszerű lépés, ám min­den tekintetben jóval kifizetődött lenne, ha a szaktudást határainkon belül kamatoztat­hatnák. Egyelőre nincs döntés arról, hogy állami támogatással, netán újabb külföldi hitel fel­vételével ismét fejleszthető lenne a hazai szállodaipar. Pedig amikor a gazdaság, a ter­melés struktúrájának korszerűsítéséről be- S szélünk, akkor igencsak gondolhatnánk erre az ágazatra is. Hiszen a turizmus révén az áruexport átlagánál gazdaságosabban jutunk konvertibilis devizabevételekhez, és a turiz—M mus útján másként exportálhatatlan szolgál­tatásokat lehet kemény valutáért értékesíte­ni. (Gondoljunk a gyógyászati szolgáltatások­ra, vagy akár csak azokra a szállodai, ven- j déglői szolgáltatásokra, amelyeket a turisták j itt-tartózkodásuk idején ugyanúgy igénybe j vesznek, mint a fodrászszalont, az autójaví- tót, a taxit. Ezek egyikét sem lehetne más módon exportálni.) S ha azt kutatjuk, hogy a jövőben is lesz-e elég fantázia a turizmusban, vagyis, hogy perspektivikusnak nevezhető-e ez az ágazat, akkor elég, ha a legkompetensebbre, az ide­genforgalmi világszervezetre hivatkozunk. A WTO prognózisa szerint ugyanis az ezred­fordulóra éppen a turizmus lesz a világ leg­nagyobb iparága. 1932. AUGUSZTUS 17. APOSTAG Kiskunhalom akkor és most „Augusztus tizenhetedikén, szerdai napon, a nap 4 óra 58 perckor kel. A látvány gyönyö­rű, bár erről a Kiskun halmon élő kétezer-hat- száz-nyolcvanhét lélek közül senki semmit sem tud. Az ég alján szerteömlö pirosságok, a sö­tétkék nagy boltozat kifényesedése, a vörös gömb elöbukása és méltóságos emelkedése az első sárga, meleg sugarak földre zuhanása, — mindez köznapi jelenség csupán, mert hiszen senki észre sem veszi." így ikezdi a Kiskunhalmot, szülőfalujának egy napját Nagy Lajos. És ismerve az Apostagon született mester alaposságát, pontosságát, biztos­ra vehetjük: ötvenöt éve, az augusztus 17-ei hajnalon valóban ott baktatott egy magas, pes­ti úr a Duna-parti falucska utcáin. Nézelődött, jegyzetelt. Figyelte, mint indul az élet. „Felhangzik a kanász tülkje, megcsikordul a papiak ablaka, amikor a nagytiszteletű asszony — hogy megvédje a portól hálószobáját be­csukja az ablakot. Hét órakor megkondul a templom harangja. Indulnak a falu öregjei is bevásárolni. Fleschné kilenc órakor kel, Kissné e tájban már a piacon alkuszik Vanyur Zsan- nával, a gyümölcsös kofával a tegnap szedett oportóra. Lassan minden apostagi — szegény és gazdag ‘— lábra és útra'kel...” A „kérlelhetetlen igazmondó” szinte percről percre tárja fel előttünk az alföldi kistelepülés egy napját: megmutatva a botrányokkal, válsá­gokkal terhes korabeli Magyarország szinte min­den gondját. A mai napon tolakodóan kínálja magát az ösz- szehasonlítás: Nagy Lajos után fél évszázaddal újra bejárni, megismerni Kiskunhalmot. A falucskában ma már talán csak a napkelte hasonlít a Kiskunhalomban írtakhoz. Nincs már cséplés. A helyi termelőszövetkezet kombájn­jai egy hónapja már a gépszínekben pihennek. A munka hajnalban a hátsó udvarban, az ólaknál kezdődik, az etetéssel, öttől indulnak a munkásbuszok a falucska főteréről. Vannak, s nem is kevesen, akik Budapestre járnak dol­gozni. Sokan ingáznak, mert a Dunai Vasmű­ben, a Dunaújvárosi Papírgyárban, a Csepel Autógyárban, vagy a paksi építkezéseken talál­tak munkát. A Dunamenti Tsz tagjait — jobb híján — szintén a fővárosba szállítja a metró­építkezésekhez: ez napi 170 kilométer tenge­lyen, nyolc óra munka. Háromszázötven forin­tért. Az asszonyok és lányok többsége a szövetke­zet üzemeiben talál megélhetést. A nehéz leve­gőjű szövetkezeti csarnokokban cipőfelsőrészt ragasztanak, vagy fehérneműt varrnak. A fize­tés 2700—3500 forint között mozog, nem sok. Azért is jól jön az állattartás és konyhakert haszna. Egy-egy sertés, három hónapos bajló­dás, hizlalás után háromszázötven—négyszáz forint hasznot hagy a gazdákra. Aggódnak is az apostagiak. Mi lesz, ha a fér­fiak nem kellenek a távoli munkahelyeken? Napi tíz-tizenhét órát dolgoznak itt az embe­rek. Maguk építenek. Házakat (akad közöttük kastély méretű is), utat, járdát, csatornát, isko­lát, tornatermet, játszóteret. Több mint fél évszázaddal Nagy Lajos után igy már jóval ke­vesebb az alacsony, nedves falú ház, a por, a betegség. Van mozi, könyvtár, művelődési ház, video. Hamarosan múzeumuk és közösségi há­zuk is lesz. A tabáni telken született Írónak két szobrot is állítottak. Kockázatos az összehasonlítás. Azt ugyan nem nehéz megállapítani, hogy sok minden fejlődött a fél évszázad alatt, de azért most is vannak gondok. Az iskola összedőlt, nincs elég viz, bolt, munkahely. És nincsenek — jó, hogy nincse­nek! — bosszantó, lázitó rangbeli különbségek. Ember embernek nem farkasa. A nap végén, az éjszakában gróf Majsay Ti­hamér országgyűlési képviselő is végigrohan a falun hatalmas autómobilján. „Csend van — irta ezelőtt 55 évvel Nagy Lajos — már a kutyák sem ugatnak, a holdat felhő fedi el, az autó reflektora fénybe borítja és le­leplezi a házakat. A fénybe egy élő alak esik. Az alak az utca közepén haladt, de most áll, furcsa pózban, egyik kezét magasra emelve, a másikat elvetve magától, a kalapja félrebillen- ten tapad a fejéhez, a lába táncszerű mozdulat­ban megmerevedett. Hirtelen felderülnek az urak... — Dzsiggel! Barátom, dzsiggel! — szól egyi­kük és röhögnek a szerencsétlenen.” 1932. augusztus 17. volt. Szerda este. Farkas F. József Az'osztrák idegenforgalmi célhitel felhasz­nálásakor ugyanis a beruházásoknál az olyan pénzügyi konstrukciót alkalmaztak, amely — túlzás nélkül állítható — példa nélküli. Te­kintve, hogy a szálloda igen nagy értékű ob­jektum, megépítéséhez általában hitelt vesz­nek igénybe a vállalatok. Hitelt — is. Kiegé­szítésként saját pénzükhöz, amit számos or­szágban városi, állami támogatással fejelnek : Alaposan meg kellene tehát gondolni, hogy miközben különféle, magas műszaki kultú­rát igénylő, korszerű iparágak meghonosítá­sát — például az autóiparét — célozzuk meg, vajon nem bánunk-e érdemtelenül mostohán azzal a turizmussal, amelyben már sikereket értünk el, amelyben már, mondhatni, hagyo­mányaink vannak. Gál Zsuzsa Tigriskölykök a vadaskertben Három tigriskölyök született a közelmúltban a Kecskeméti Városgazdasági Vállalat műkertvárosi vadaskertjében. A cicanagyságú szibériai tigriscsimo- ták vidámak, elevenek, egészségesek. A látogatók örömére néha már elő is bújnak kuckójukból, s kijönnek a külső ketrecbe. PÁLYÁZAJ Halasi szüret ‘87 Kiskunhalason as idén is megrendezik a szüreti napokat. E rendezvénysorozat keretein belül, nép­rajzi pályázatot hir­det a város Halasi szüret ’87 címmel, amelyen egyének és közösségek egyaránt részt vehetnek, tíz gé­pelt oldalnál nem na­gyobb terjedelmű pá­lyaművel. A szürettel kapcsolatos népszoká­sok feldolgozását vár­ják (szüreti felvonu­lás, mulatságok, bor- kezelés,. bortárolás stb.j. A pályázatokat lehet illusztrálni régi dokumentumokkal. Egy első (3066 forint), két második (egyen­ként 1566 forint) ét 4 harmadik (egyen­ként 1090 forint) di­jat osztanak ki a legjobb pályaművek szerzői között. Bekül­dési batáridő: 1987, szeptember 4. Cím: Általános Művelődési Kezpcpf, Cl«3 Kis- hur-Vnl'-v' '*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom