Petőfi Népe, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
Eszmélet IX. Bodri Ferenc grafikája „Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt -SBB minek is kell fegyvert veretni belőled, arany Öntudat!" (József Attila) • Imába foglalva C Átdöfve A szinházalapító Kelemen László Évszázados késéssel Szegény magyar színigazgatók! A nemzeteket tanító színjátszás órái is lassabban jártak nálunk, mint a műveltebb országokban. Fölháborodott, gúnyos, röhejes bekiabálással fogadták a Karok és Rendek az állandó magyar színházat alapító javaslatot, 1790-ben. „Hazaáruló! Bukfenceztetni akarja a magyart, bohócot csinál belőle.” A XVIII. század utolsó éveiben keserű panasszal írhatta Kelemen László a Tekintetes Nemes Vármegyének címezve, a Pesten tanácskozó, bálozó uraknak: „Nincsen már Európában egy országos nemzet is, amelynek számos the- atrumai saját nyelvén játékmeséket nem játszanának.” „Bukfenceztetni akarja a magyart” Engedtessék meg néhány, hív magyar számára elkeserítő idézet a Színház világtörténete című monográfiából. „Velencében már a XVI. század elején intenzív színházi élet folyt: színre kerültek klasszikus művek, utcai sarlatánok műsorai, bohózatok és eclogák s minden egykorú műfaj. Itt találkozunk a legkorábban a színészetet mesterségként, hivatásként űző kiváló színészekkel, mint amilyen az 1520-as évek végén többször Magyarországra is ellátogató Cherea, s a közeli Padová- ból gyakran idelátogató Ruzzante műveiben a népi színjátszás először emelkedik irodalmi rangra.” • Nálunk tudatlanságuk és faragatlan- ságuk gőgével bömbölhetik uraink a kecskeméti kántor 1762. július 26-án született fiának, népünk több évszázados teátrumi elmaradottságát csökkenteni óhajtó Kelemen Lászlónak a képébe: „Bukfenceztetni akarja a magyart.” „Madridon kívül más városban is építettek állandó corral-színházakat. Valenciában már 1583-ban ... 1602- től rendszeres előadások folynak Cor- dobában, 1606-tól pedig Zamorában. A legfontosabb színházi városnak számított Sevilla. 1607-ben épült itt a Co- liseo színház, majd 1611-ben a Teatro Dona Elvira...” Honunkban, Kecskeméten még a város egyik tekintélyes vezetőjének, Katona József főügyésznek „s több vele egyetértők” szava sem volt elég 1826- ban egy használaton kívüli mészárszék színházzá alakításához. Angliában „1576-tól kezdve két évtizeden át egyre-másra épültek a színházak” „A bécsi Comediahaus auf der Cortina 1666-ban nyitotta meg kapuit”. is korán? „A nemzet díszére játékmeséket” Amikor néhány lépésnyire az első magyar játékszíni társaság igazgatójának szülőházától utolsókat dobbant a mindmáig legelső nemzeti drámánk szerzőjének a szíve, még mindig nem volt Pest-Budán állandó játszótanyája magyar társulatnak, pedig a nemzeti nyelv csinosításának, sőt fenntartásának korparancsa az állandó nemzeti teátrum megszervezését sürgette. Ezért hajtsunk illő tisztelettel fejet az irdatlan szegénység és a nagy dáridók országában a hivatásos színjátszás eszméjét gyakorlatban megvalósító Kelemen László előtt. Csak félkézzel építhetett, mert fele energiáját, másik kezét lefogta, elfoglalta a valamit akarók ellen oly fenn- költ gyűlölettel támadó kőfejűek támadásainak, gyalázkodásainak, akadékoskodásainak kivédésé. Újra és újra védekezésre, bizonykodásra késztetve próbálta mozdítani nemzetét. 1790.'ok- tóber 15-én a Magyar Teátrumi Társaság nevében jelentette be: Annyira elkészült a magyar játszótársaság, „hogy akármikor kész a nemzet díszére előadni és magyar nyelven játékmeséket bemutatni, ha előbb arra engedelmet és helyet kaphat”. Szívbemarkoló, hogy az első, többé- kevésbé sikeres előadások után a német-római császártól kellett további támogatást kunyerálni fennmaradásukért: „Miután napjainkban a theátru- mok a társadalmi erények valódi iskolái: kis társaságunk képes lesz nemzetünk közép- és alsó osztályának, amely a magyar nyelven kívül mást nem tud, sőt nem ismer, szeme elé tárni" ezeket. „A tulajdonos Kormányzó” köszöneté Minden hiába. Már 1792-ben bomlani kezd kisded társulata. Kiáltványukat kötelező tananyaggá tenném az iskolákban: „Az egész magyar nemzetnek elkerülhetetlen szégyenére, szemetek láttára a játékszínhez szerzett ruháinkat s eszközeinket dobszó alatt idegen országfutóknak ... eladni kényszerít- tessünk". Küszködésünk, gondjaik felsorolásához tízszer ennyi hely sem volna elegendő. Kelemen László születésének 225. évfordulóján csak annyit, hogy a Martinovics-mozgalom utáni fagyos politikai légkörben — nehéz időkben először mindig a kultúra kerül a vádlottak padjára, mindig a kultúrától szívják el az éltető nedveket 8- 1796 nyarán véglegesen távozni kényszerültek Pest-Budáról. Szülővárosa és a vidék segítségében bízva társulata maradványaival először Kecskeméten próbált szerencsét Kelemen László. E város neve elválaszthatatlan az első magyar játszótársaságtól. Törzstagjai között volt Nemes András és Szomor Máté, akik debreceni jogászkodást hagytak félbe a színész- mesterségért. Hasonlóan Kecskemétről származott a mindmáig méltatlanul feledett Szerelemhegyi Liebenberger András, az első magyar zenés játékok mindenese. (Talán éppen testvére, Lun- kányi Liebenberger Jánös, az első magyar bölcsészdoktor, Széchenyi nevelője, tanácsadója, bizalmasa hívta föl a reformpolitikus figyelmét a honi színjátszásra ...) Itt tanított egy ideig Simái Kristóf, az Igazházi magyarító- ja... 1800-ban ismét Kecskemétre látogatott az első magyar színjátszó társulat. Augusztus 16-án a „tulajdonos Kormányzó” alázatosan köszönte a „Privilegizált Nemes Tanács buzgó és igaz hazafiul szere te tét." Kérte egyúttal, hogy segítsék a társulat Kőrösre való átszállítását. Több kell szobornál, utcanévnél _____ Á rmány, ügyetlenség, közöny végképp szétoszlatta a kezdeményezőket. A hányatott sorsú Kelemen László 1814 karácsonyán halt meg Csanádpa- lotán. Hat héttel korábban elszenvedett balesete vitte korai sírba. Hiába borogatták meleg borral betört koponyáját ... Nagy könyvtár maradt utána. Szülővárosában utcanév, szobor, emléktábla és egy róla elnevezett kamaraszínház őrzi emlékét. Kívánatos: sem a mostani, sem az ezután következő színészek, színházigazgatók ne feledjék intelmét: „a jól rendezett játékszínek a nemzet tanító oskolái”. Heltai Nándor Swierkiewicz Róbert kiállításáról Swierkiewicz Róbert festő, szobrász, grafikus, performer nem a modem technikai kommunikáció szülötte. Magam-, ban a kelet-európai vátesz művészek közé sorolom, akikből egy-egy születik egy évszázadban, akiknek nem kell iskola, mozgalom. Stílusa közvetítő kapocs az ötvenes évek absztrakt expresszionizmusa és napjaink új festőisége között. Első hangfelütése Antoine Tapiés szellemiségével volt rokon, de ’ a spanyol művész Párizsban túl elegáns lett és amerikanizá- lódott, míg Swierkiewicz a keleti matériával való testközeli- ségből hozott létre modern és európai költészetet. 1977-es Muszáj-Herkules! című kiállításának maradandó emlékezetére szántam akkori írásomat: „Egy kiállítás szcé- na, fekete mágia, nem hivatalos szellemidézés. Ez persze nem sikerül mindenkinek, csak annak, aki nem fél a tüztől, ért a túlvilági hatalmak befolyásolásához, ért az evilági lények megbabonázásához, megelevenítéséhez. Mert minden elevenség a néző káprázata: a falakon a képek halk zsivaja, rőzseláng, fény, csípős füst, a füstben a szellem alakja, korommal a plafonra írott jóslata, lódobogás, nyihogás, szél zúgása, tenger moraja egy üres teremben, ébredés sóhaja egy halotti maszkban. Pogány szertartás babonás bűze. Tálán még Andrzej Wajdához szoktak ilyen közel gyűlni a szellemek.” _ | Gy. Ä, Képeink a művész Ernst múzeumbeli kiállításán készültek: SZŰCS ISTVÁN: GARAI GÁBOR: ANTALFY ISTVÁN: Tavalyi ének Remény Variációk egy témára Már föléd nőttek Hiába, öreg vagyok már Üresednek a fészkek. a felhők, ahhoz, hogy hitet cseréljek, hogy buzgó eretnekek Nem a fagy, nem a zápor... ahogy közeledtél alatt szítsam a máglyát, Jaj, mi marad, mi marad a földhöz vagy fordítva, velük éljek. fecskedalok tavaszából? Akár a fa, Nem a létező világok legjobbikára — nem, nem, Vagy ma, de... vagy soha már! amelyre semmi bigott idillre. Tiszta-e még a vizünk? ' • . felmásztál jelent-faló jövőre nem volt mód fogadást tennem. Izzik a sós levegő. ’ valaha Állva, ha reggelizünk... Csak magamnak fogadtam: S most nincs bármi vád prése szorít, s ha vak köd ereszkedik le Dőlnek az ősi fenyők. éneke, • a mára, én ellátok Mégis, hát hova nézzek? ködöt költ népemig, holnapomig. Jaj, mi marad, ha marad? madara Most, holnapom borultán, se gyarlóbb remény derül: túléljük ezt is (én bár meg nem érem) — de addig •se égek itt hittelenül. Üresednek a fészkek.. J • • Öregség és unalom Nyurga, szolidan pocakosodó férfi kért engedelmet, hogy ismeretlenül bár, de néhány percre leülhessen eszpresszói asztalomhoz. Belesett kéziratom kusza szövegébe, majd nagy nehezen rátért mondókájára ilyeténképpen: — Ön, ugyebár, az öregekkel foglalkozik, itt-ott, mindenütt.... Én berepültem a pályát... Túl vagyok a leszálló ágon ... Bár nem sikerrel, de földet értem ... Most, hogy lezárult ugye az, amiért éltem, megmondaná-e, mit kezdjek magammal? Megkértem, mondaná már meg, hogy mi zárult le az életében. Újdonsült ismerősöm megbotránkozással elegyes ámulattal nézett rám.-vajon csakugyan akad ember, aki nem ismeri fel öt? Csakugyan? Aztán legyintett! — Ennyi a dicsőség,,uram ... Tizen- nemtudomhány évig kergettem a labdát az enbé egyben, két éve leálltam, és már ön sem emlékszik rám. Nem emlékeztem rá. — Most mivel foglalkozik? Labdarúgóedző?Megvetéssel hárította el a feltételezést. Nem is szerzett tréneri oklevelet. Semmiképp sem érdekelné az a foglalkozás. — Egyesületem előbb vendéglőst akart csinálni belőlem—mondotta. Három hónap alatt megutáltam. Mindig antialkoholistának ismertek, most meg abból éljek, hogy másokat itatok? Aztán egy kultúrházba küldtek, legyen belőlem népművelő ... Ott tudtam meg, hogy főiskolát kéne végeznem, ha valamire akarom vinni. Ahhoz már öreg vagyok. Szerettem volna megtudni, hogy miből él. Arca oly sejtelmessé vált, mint a Névtelen jegyző szoboralakjáé a Városligetben: — Nem mindegy az, uram? Elek, házam, kocsim, napi bagóm van. Csak az életem röppent el. És meg sem várva, hogy mondjak valamit, már búcsúzott is. Utóbb egyik sportújságíró barátomtól tudtam meg, hogy a férfi, aki elröppentnek tekinti az életét — harmincöt éves. Azóta is eszembe jut időnként az epizód ... Harmincöt év! Ha úgy vesszük, egy emberöltő. Schubert vagy József Attila, Vasvári Pál vagy Lermontov ennyit sem ért meg, mégis teljes élet után ment el... Harmincöt év! Ennyi idősen sok ember még a társát keresi, igazi hivatását szeretné megtalálni, úgy érzi, egyelőre még csak sorsának pitvarában ácsorog a holnapra várva. Vagy fordítva a nézőszögön: Veres Pétert ugyan már negyvenesztendős korában sok, vele egykorú tisztelője Péter bácsinak szólította, de a boldogulás lehetősége csak alig valamivel ötvenedik éve előtt nyílt meg a balmazújvárosi betűvető parasztember előtt. Hol kezdődik az élet leszálló ága? Az embert tehetetlenné nyomorító betegséget kivéve talán alig akad ennek jele. Kodály és' Illyés, Picasso és Artur Rubinstein példái arra utalnak, hogy az akarat hősei még matuzsálemi korban is klasszikus teljesítményekre képesek. * * * Néhány hete egy szabadidőközpontban akadt dolgom. A lépcsőn felfelé haladtomban izgatottan csevegő társaság keltette föl a figyelmemet. Megtudtam róluk: a nyugdíjasegyetem hallgatói. Mi is az a szokatlan nevű oktatási intézmény? Nem olyan felsőoktatási forma, mely diplomával kárpótolja hallgatóit azért, mert elsuhant a fiatalságuk. Igazából nem is egyetem. Kezdeményezője is csak kétéves kurzusnak nevezi. Annak érdekében hozták létre, hogy a szellemi értékek iránt érdeklődő nyugdíjasok — iskolai végzettségükre és szakképzettségükre való tekintet nélkül— hogy úgy mondjam ^.karbantarthassák" intellektusukat, és bővíthessék ismereteiket. Nyilvánvaló, hogy a végül kiosztott látogatási bizonyítványok nem egyenértékűék az egyetemi oklevelekkel. Senki számára nem kínálnak lehetőséget ilyen-olyan munkakör betöltésére. Viszont páratlan előnyei is vannak a nyug- dijasegyetemnek. Sokak számára programot ad szabadidejük értelmes fölhasználására. Új barátságokhoz teremt keretet az ismétlődő találkozások sora a lét egy olyan fázisában, amikor jobbára elsorvadnak a személyes kapcsolatok. * * * Talán már tíz éve is van, hogy megismertem azt a két öreg barátot, akiről befejezésül szólni szeretnék. Szomszédok voltak. Az idősebbik latin—történelem szakos gimnáziumi tanár volt hajdan, az ifjabb önálló műbútorasztalos. Úgy éltek egymás házszomszédjaként vagy ötven évig, hogy jóformán nem váltottak szót. Már beléptek a nyugdíjasok közösségébe, midőn a tanár becsöngetett az asztaloshoz, nem tudná-e kisegíteni egy kis enyvvel, mivelhogy egy kilazult széklábat szeretne megjavítani. A mester nem hagyta kínlódni a pedagógust, folmelegített egy lábaska eny- vet, és átment a szomszédhoz, hogy megreparálja a bútordarabot. Körülményes és némiképp fontoskodó iparos volt. Elkápráztatta szomszédját olyan szavakkal, mint a „nut" a .falc" és a többiek. Erre tanárunk, — hogy megmutassa, öt sem a gólya költötte — latinul idézett egy közmondást, mely szerint ki minek nem mestere, hóhéra az annak. Közben a műbútorasztalos szétnézett a szobában. Szakértő szeme rengeteg kisebb javítanivalót talált a berendezésben. Felajánlotta, megtanítja az egyszerűbb tennivalókra Horatius egykori magyarázóját, hogy segítsen magán, ha följön egy asztallapról a furnir vagy elhomályosodik a fényezés. Mént is ez a tanitgatás egyszer, kétszer, sokszor. Restelite tanárunk az ingyen különórákat és e szavakkal fordult oktatójához: — Mivel szolgálhatnám meg a kedves türelmét szomszéd úr? A mester titkon már várhatta is a kérdést, mert nyomban kész volt a felelettel. — Ha tápár úr is megtanítana viszonzásul valamire, — Csak nem latinra? — ámult az öreg. Mesterünk mosolygott: Ahhoz már fáradt az agyam. Talán fiatalon sem fogadta volna be. És olvasni sincs már türelmem. De ha-elmondaná nekem a két kissrácnak meg a farkasnak a történetét, mert azt egyszer félfüllel hallottam a rádióból. Meg hogy Julius Caesart miért ölték meg. És hogyan éltek Rómában kétezer évvel ezelőtt. .. .És a tanár úr így vett végül gyalut a kezébe, a mester pedig így ismerte meg az utat, melyet az antik Róma katonái a Tiberis partjától Budáig megtettek. .. .És ők ketten szintúgy megtettek bizonyos utat. Egymás felé is. A tartalmas alkonyat felé is. Azóta ők már nincsenek. De példájuk mindig föléled bennem, ha az unatkozó öregekről hallok, akik ráadásul néha mindössze harmincöt évesek. Bajor Nagy Ernő
