Petőfi Népe, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-02 / 154. szám

1987. július 2. • PETŐFI NÉPE • 4 TÁRLATNAPLÓ Felüdülést jelentő, jó közösségi játék ... 99 99 A következő hetekben a Kodály iskola földszinti termében a zománcszakkör egész éves munkájából összeállított színvonalas válogatás fogadja az érdek­lődőket. A többségükben kitűnő kompozíciós érzék­ről, meglepő anyagismeretről árulkodó, változatos méretű lapok gyakran elfeledtetik, hogy alkotóik életkora mindössze nyolc és tizenöt év között válta­kozik. Üdeségük, játékosságuk kellemes élményt je­lent. Érzékenységüknek, benyomásaiknak, hangula­taiknak gyakran korosztályukat jóval meghaladó biztonsággal adnak formát. Adott témák rendkívül változatos variációi, mondák, meseillusztrációk, nép­mesefigurák, de alkalmanként az iskolai élet esemé­nyei is helyet kapnak a zománclapokon. Mára már sok helyütt működitek az országban hasonló, lelkes tagokra épülő műhelyek, de tizenkét esztendővel ezelőtt a Kodály iskola az elsők között volt, amely lehetőséget biztosított a gyerekeknek az anyaggal és a technikával való ismerkedésre. Jelentős a szerepe ebben a kecskeméti Zománc- és Kádgyár szocialista brigádjának, mely társadalmi munkában vállalta annak idején, hogy gondoskodik a szakkör megindításához szükséges hulladéknyersanyagról, egyúttal a felhasználásával kapcsolatos útmutatásról is. A hajdani patrónusok közül mára már csak egy maradt: Görög Istvánná, aki azóta is minden héten látogatja a foglalkozásokat, s szakmai tanácsaival sokat segít a naponta fölmerülő, kisebb-nagyobb problémák megoldásában. A közelmúltban hivatalos elismerést is kaptak a legkiemelkedőbb produkciók és alkotóik: május végén az országos pályázatról, a szakmai zsűri minősítése alapján elhozták Kecske­métre az első három helyezést. A foglalkozások a gyerekek véleménye szerint első­sorban az oldó, játékos pihenés órái. A felüdülést jelentő festési eljárásokkal, technikákkal való ismer­kedés egyénenként másként és másként nyújt szemé­lyiségre szabott segítséget ahhoz, hogy ki-ki megta­nulja a műfaj szabályai szerint kifejezni önmagát. A műhelyben töltött órák vonzóereje sohasem a si­ker, sokkal inkább az alkotás élményszerűvé tett fo­lyamata, a számtalan találkozási lehetőség az anyag kiszámítható, ám gyakran teljes mértékben ki nem számítható tulajdonságaival, szépségeivel, a színek ragyogásával. Rajz Istvánná, a szakkör vezetője beszélgetésünk során elmondta, hogy jóval büszkébb a foglalkozá­sok népszerűségére, különlegesen jó hangulatára, mint a kézzelfogható eredményekre. Több mint tíz esztendővel ezelőtt a műhelymunka kifejezetten sza­badidős, napközis programként indult, a kis csapat ma 80 tagot számlál, és közülük'sokan már nem az első éve töltenek itt hetente töblT órát. A zomán­cozás a napköziből „kinőtt” gyerekek körében annyi­ra, kedvelt lett, hogy sokan visszajártak. A gyere­kek nem szakkörnek: „zománc-céh”-nek nevezik magukat. Tevékenységük fontos eleme, hogy a mun­kaórán oldott hangulatban, egymás munkáját bírál­va,/ kapcsolataikat kialakítva fejlesztik személyiségü­ket. Károlyi Júlia PEDAGÓGUS, SZÜLŐ, GYEREK — MINDENKI SEGÍT Bővül a katonatelepi iskola • Az iskola új szárnya már áll. Az építők igyekezete biztosíték a szeptemberi újításra. (Pásztor Zoltán felvétele). SZEREN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL Hogy is mondjuk? Alsószéktó, Hetényegyháza, Katonatelep... Egymás után nőt­tek ki a földből az új házak, s új kertvárosok születésének lettünk tanúi Kecskemét környékén. Egy­két évtizede még mindössze né­hány tanya fehérlett Katonatele­pen, ma már a színek és fonnák kavalkádja fogadja az arrajárót. A közelmúltban is csaknem hat­száz telket osztottak itt ki, zömé­ben fiatal házasoknak. Mathiász János nevét viseli A duzzadó lélekszámú város­résznek azonban — a telekkínála­ton túl — mással is vonzóvá kell tennie magát. Meghatározó a köz­lekedés, az áruellátás, a közműve­sítés, s nem utolsó sorban a korsze­rű óvoda és iskola is. Ezzel szem­ben — a tavaly óta Mathiász János nevét viselő — katonatelepi általá­nos iskola már hosszú évek óta nem volt felújítva. Külső megjele­nésével bizony nem keltett bizal­mat a szülőkben — bármilyen tar­talmas munka folyt is a falak kö­zött —, így nem csoda, hogy évről évre alig teltek meg az osztályok. Az adottságok sem voltak túl sze­rencsések, hiszen mindössze öt nagy-, s egy szükségtanterem állt rendelkezésre. így az itt tanuló két­száz gyerek közül hatvan a három kilométerre levő, úgynevezett nyo­mási iskolában kapott helyet déle­lőtt, ami három osztály mindenna­pos utaztatásával járt. A csoport- bontások miatt az ebédlő is tante­remként szolgált, szabadidős fog­lalkozásokat alig-alig tudtak tarta­ni, könyvtárról és szertárakról pe­dig álmodni sem mertek. Terv felajánlásból Hogy az 1987/88-as tanévet mi­lyen körülmények között kezdik majd, annak egyelőre csak körvo­nalait sejteti az átalakítással és fel­újítással járó felfordulás. Az utolsó tanítási nap után ugyanis kőműve­sek, asztalosok, tetőfedők vették birtokukba az épületet. Az ingat­lankezelő és távfűtő vállalat társa­dalmi munkában készítette el a ter­vet, a Kecskeméti Városi Tanács költségvetési üzeme pedig meg­kezdte ennek alapján a tízmillió forintos felújítást. A megújuló in­tézményben kilenc tanterem s egy csoportbontásra alkalmas helyiség lesz, bekötik a vezetékes vizet, s megoldják a gáz- és központi fű­tést is. Az iskola igazgatója és he­lyettese hetes ciklusokban váltják egymást egész nyáron, hogy az építkezés zavartalanságát elősegít­sék. Ottjártamkor Fazekas Ferenc igazgató volt a soros. Gerendák­ból összetákolt hidakon, törmelék­kupacokon bukdácsoltunk át, mi­közben a tervekről, az apró bosz- szúságokról és a nagy lelkesedésről beszéltünk. — Kis létszámú, tizennyolc­huszonnyolc fős osztályokkal dol­gozunk — mondta egyebek közt. — Óriási eredmény lesz, hogy fel­számolhatjuk a tanulócsoportok utaztatását, s hogy mindent egy helyen oldhatunk meg. Nagyban megváltoznak a feltételeink: igaz ugyan, hogy tornatermünk egyelő­re még nem lesz, de a kiszélesített zsibongó lehetőséget kínál a test- nevelési órák megtartására télen is. Az értékes eszközöket, szemléltető tárgyakat idáig nem tudtuk megfe­lelő módon elhelyezni; örülünk a készülő három szertárnak, s a fo­lyosó végéből leválasztható könyvtárnak. A tervezésnél és a kivitelezésnél nem hagyhattuk fi­gyelmen kívül azt sem, hogy ez az építmény nem csupán iskolaként funkcionál, hanem társadalmi, po­litikai, kulturális rendezvények is vannak itt. Sajnáljuk, hogy a tár­sadalmi összefogással készült szín­padot le kell bontani, de mindent elkövetünk pótlására, sőt a későb­biekben egy szabadtéri pódium lét­rehozását is tervezzük. Hiányzik a színpad — A jövőt illetően nem ez az egyetlen tervünk. Néhány kisebb, de szükséges módosítást magunk végzünk majd el, hiszen a gyakor­latban derül ki, hogy mi hiányzik. Segítségben — úgy vélem — nem lesz hiány, hiszen sem a szülők, sem a gyerekek, sem pedig a peda­gógusok nem restek megfogni akár a seprőt, akár a gyalut. A kipako­lást is így oldottuk meg, s nem lesz másként a takarítással sem. Hiszen mindannyiunk érdeke azt kívánja, hogy szeptember elsején úgy tárjuk szélesre á kapukat, hogy a betérő semmi kifogásolnivalót ne talál­hasson. Minden pedagógusunk vállalt egy hetet a nyárból, amit itt tölt el ügyeletben, szerdánként pe­dig a tanulóink egy-egy csoportja jön be, hogy segítsenek a pakolás­ban, az apróbb munkákban... — Ezek után reméljük, hogy na­gyobb bizalommal lesznek az isko­la iránt azok a szülők is, akik eddig nem Íratták hozzánk gyerekeiket. Arról pedig, hogy a megújuló épü­letben a munka mind eredménye­sebb, tartalmasabb legyen, a neve­lőgárda gondoskodik. Tóth Tímea Olvasás közben gyakran bukkanunk olyan nevekre, főkent tulajdonnevekre, amelyeknek a kiejtésében bizonytala­nok lehetünk. Nézzük meg most példái a eh betűkapcsolatot! Vizsgálódásunkat kezdjük idegen berkekben! A németben a hangérték h, s többnyire ez jellemző a latin szavak ejtésére is, például mechanika, techni­ka, orchidea, pech, Richárd stb. Ám egyes, a latinból átvett szavakban a eh-1 már fc-ra cseréltük szóban is, írás­ban is: klór, kolera, kémia, kirurgus stb. A franciában ez a betűkapcsolat 5-nek hangzik, és az egyszerűsítés elvét alkal­mazva, a tőlük átvett szavak többségét már magyarosan írjuk. Manapság már csak némi gondolkodási idő után tud­nánk megfejteni például a következő­ket: chablon (sablon), chanson (san­zon), chef (séf), chauffeur (sofőr), chasselas (saszla). Az angolban és a spanyolban a eh már cj-nek ejtendő, és több szónak az írásképét magyarossá tettük, mivel nem az eredeti angol, illet­ve spanyol helyesírást követjük, pél­dául: csekk (cheque), csencsel (chan­ge-!- -1 képző), csincsilla (chinchilla), valaminek a csimborasszója (de Ecua­dor legmagasabb csúcsának a neve: Chimborazo). A mi helyesírásunk is alkalmazta a eh-1, és a magyarországi régi adatok többsége egyértelműen arra utal, hogy cí-vel ejtették. Ezt bizonyítják régies irású családneveink is, mint például Kovách, Madách, Zichy, Forgách, Szé­chenyi stb. Vannak azonban német, Hadüzenet A kritika vagy inkább nemlétező iro­dalomszociográfiánk feladata volna számbavenni azt, hogy mit is jelent ma­napság vidéken élő költőnek, írónak lenni Magyarországon. Olyan valaki­nek, aki a szülőföld, a megtartó és ihle­tő táj közelségét, a legbensőségesebb otthonosság mindennapjait percre sem cserélte más, vonzóbb és kecsegtetőbb literatúrai körülményeket, lehetősége­ket kínáló lakhelyre. Olyannak tehát, mint e kötet szerzője, Varsa Zoltán, aki az ország „legnagyobb falujá”-ban, Orosházán él s e szukebb pátria olykor fölemelő, olykor fulladásig szorító öle­lésében vergődve vagy föloldódva írja erőteljes költői alkatról s a szó jó értel­mében vétt földköZéli' índüIatokról ta­núskodó verseit, u Hadüzenet '' Című Vfcrseskonyve, amely egy érett költő érett verseit tar­talmazza, mind szerkezetéből-szerkesz- téséből, mind pedig a költemények szö­vegszervezési módjának időbeli egy- masra-rétegezettségéből ítélve, már évekkel ezelőtt kész, befejezett, lezárt kötet lehetett. Csak nagy késessel és csak a békéscsabai könyvtár jó ügyhöz méltó buzgalmának köszönhetőn lá­tott napvilágot, ami — föltehetően és sajnálatos módon — hátrányosan be­folyásolja majd a terjesztés lehetőségeit is. (A Hadüzenet egyébként Varsa Zol­tán második verseskönyve, idestova két évtizede megjelent már egy karcsú füzetkéje az Új Auróra könyvek című ■sorozatban.) Ha a műveket nézem, me­lyek hagyományos szerkesztésmódban, öt ciklusra — Magamraolvasó, Kisvá­rosi történetek, Vallomás, Negyven fö­lött éles fanyarban, Hadüzenet — oszt­va sorakoznak a kötetben, a „hátrá­szlovák, cseh eredetű vezetékneveink is, ebben az esetben viszont a h ejtése a helyes: Aulich, Koch, Kulich, Kratoch- will, Tichy, Wacha, Melich, Chlepkó stb. Keveredés természetesen előfor­dulhat, hiszen honnan tudhatná egy átlagos műveltségű ember, hogy melyik név milyen eredetű. Ha meglátunk az újságban egy nevet, bizonytalanok le­hetünk a kiejtésben. (Még szerencse, hogy sokat megtalálhatunk Magay Ta­más kiejtési szótárában.) Bizonytalan­ságunkat még fokozza, hogy például az Achs nevet aró-nak, a Fuchs nevet pe­dig fuksz-nak kell mondanunk. Igen ám, csakhogy az előbbi az magyar; az utóbbi meg német. Lássunk tisztán ma­gyar neveket is! Előfordul az is, hogy egy és ugyanazon nemzetségből szár­mazó családok napjainkban már más­ként ejtik az azonosan leírt nevet. A Cházár névnek van császár, illetve kázár; a Kálmánchey-nek kálmáncseji, kálmáncsehi, kálmanc-helvi ejtése; a Petrich-nek pedig petrics es petrik. Napjainkban meglehetősen gyakori a betuejtés, de a eh-1 mégsem szokták a leirt alakban (c+h) mondani (kivé­ve, ha toldalékolunk: malachoz vagy éppen összetételben: Kiskunlacúáza), inkább k-val helyettesítik. Járva-kelve sokszor hallhatunk efféléket: pekk (pech), teknika (technika), Bak (Bach), Emik (Emicb) stb. — egyrészt a köny- nyebb ejtés Kedvéért, másrészt az át nem gondolt kiejtés következménye­ként. Mizser Lajos nyos helyzet” semmiben sem érhető tetten. Bar költészetünk mai mozgási­rányait tekintve a Varsáétól eltérő, az új kifejezési eszközök és költői-alkotói eljárások irányába bátrabban tájéko­zódó poétikai felfogásokra helyezem a nagyobb hangsúlyt, mégis jósziwel ve­szem tudomásul, hogy ő a hagyomány­ra, a József Attila-i és Nagy Lászlo-i örökség tudatos, programszerű fölvál­lalására és továbbépítésére szavaz (Apám, Elégia, A királyfi tánca, Hulló csikó imádsága). Ez azonban sem a szövegformálás­ban sem az írás „tárgyában”, sem pedig a megverselt érzelmek-indulatok szem­pontjából nem jelent valamiféle — áz epigonizmus veszélyeit is magában rej­tő — múltba való beszűkülést, egy- húrra-hangoltságot. Ellenkezőleg, üdí­tő a kötet sokarcúsága, a művek egy­másutánjában érzékelhető többszóla- múság, amelyben a balladás hangula­tú, nepies verselésmódtól (pl. Almok hazája), az élőbeszéd dikciójához ido­muló szabadversen keresztül (pl. Joplin imája, Z. a vonaton), a szikár-szigorú fegyelemmel épitkező gondolati líráig (pl. Egy hajnali kép a 70-es évekből, Tükör-virrasztó) és a publicisztikus- közéleti hangvételű opuszokig (pl. Tra­fik, Kérelem, Közgazdaságtan) teljed a skála. A költő már régóta ott áll és szemlé­lődik „a penészszürke égbolt" alatt, az „eltorlaszolt időben", valamelyik eldu- ott orosházi utcasarkon vagy sikátor­án, a „vidéki ország vidékén" és — akarja vagy sem — „válla nekiütődik a század hamuval, vérrel vakolt falának” és „Ez a hazám" — mondja. Szól. Meg­szólal. Hadat üzen a videki létbe szorí­tott némaságnak. ' Figyeljünk rá! E. Sz. E. KÖNYVESPOLC Érik a füge Eljött a nyár, és a gyerekek — akik szerte vannak az országban — jófor­mán mind meglátogattak az öregeket az alföldi városszéli kis házban. Na persze, Imréék kivételével, akik állami megbízatással az afrikai forróságban gyógyítják a betegeket, és egzotikus bélyegekkel ragasztják tele a haza írott leveleket. És igazán nem azért jövögetnek haza a gyerekek, hogy el­vigyenek abból, ami itthon van — olyan szűkösen. Inkább hoznak. Ki ezt, ki azt. És persze, ilyenkor visznek is... hazai ízeket, hazai szeretetet... Csak az unokák kérincsélnek: — Nagyapa, szedhetek szilvát? — hangzik, nem is ritkán. — Nagyapa, tessek adni egy kis drótot... — kéri Pisti, a legidősebb unoka, aki szeret nagyapával ezermesterkedni a fészer­ben, ahol millió féle apró kacat és szerszám csodálatos birodalmában korlátlan szabadsággal fúrhat-farag- hat. Mert ha nagyapa, valamikor gépla­katos mester, maga is fúró-faragó, ezernyi ötletű ember és a nyugdíjazás után már nem is sóik dolga akad sem otthon, sem másutt — itt babrálgat ő is. Meg persze a tenyérnyi kertben. A magaültette fügefákkal sokat elbí­belődik és büszke is rájuk. Akit csak lehet — márpedig a gyerekeit és az unokáit nagyon szereti — megkínál a különös ízű gyümölccsel. — Egyetek egy kis fügét!... — bíz­tatja a vendégeket, aztán lecsalja a kertbe őket, boldogan mutogatja a déli világ áttelepített, sűrű lombú bokrait-fait, rajtuk a már érő gyü­mölccsel. — Nézd, mennyi van rajta! És már érik! Egyél! Azzal letép egyet, nyújtja jó szívvel. Péter elfogadja a feléje nyújtott G yümölcsöt, de tiltakozik, nem, nem ér, hagyja meg az unokáknak. — Kapnak. azok is ... meg már kaptak ... vagy nem szereted? Persze, te tavaly se igen ettél, pedig Pisti na­gyon szereti... meg Csibi is... any- nyit meg tudnak enni belőle! Péter valóban nem szereti: nem az az igazi füge-íze van, valami más; egy kicsit édes, egy kicsit ízetlen, egy kicsit valami vad izét érzi, amikor beleha­rap ... — Meg kellene talán aszalni. Ak­kor jobb lenne — mondja, de inkább csak, hogy mentse a helyzetet, és ne bántsa,meg. — Á, ne hidd, hogy akkor más lesz... kiszárad! Nézd, tavaly direkt rajta hagytam egy szemet, még mindig itt van, egészen összeaszalódott. Nincs már ebben semmi... Valóban, ott van egy szem gyü­mölcs, alig diónyi, sötétbarna, majd­nem fekete. Nem, az már nem is füge. Pókháló csillan meg a feje fölött, a fügefa lombja között. A háló közepén egy pici pók tüsténkedik. Milyen für­gén dolgozik ... de mert nem szereti a pókokat, elfordul... — Ne edd, ha nem ízlik! — De jó, igazán mondom, hogy ízlik ... sokkal jobb, mint tavaly! Az öreg arcán mosoly jelenik meg. ' — Úgyis tudom, hogy nem ízlik. Tavaly, se szeretted. Most már emlék­szem. Öcsi pedig még vitt is el magá­val Budapestre. ... Elindul, hajlott háttal, kifelé a kertből. Nem állhatja meg, hogy út­közben oda ne lépjen egy másik füge­fához, amelyen mintha még élénkeb- bek lennének a levelek és talán na­gyobbak is — annál furcsább, amit mond: :— Nem tudom, ezzel mi lett... nem termett az idén. Egyetlen egy gyümölcse se lett!- — Talán kiöregedett... — talál­gatja Péter, de meg is bánja, amit mondott. — Ugyan! Hiszen néhány éves csak, egyidős a többivel. Valami más baja lehet... Péter arra gondol, milyen furcsa is: ide kényszentették ezeket a fákat- bokrokat, a magyar föld rögei közé, hogy szokják meg a teleinket, hidege­inket — és hozzanak ilyen furcsa, se nem körte, se nem füge gyümölcsöket. Az öreg mintha kitalálná a gondo­latait. — Lehet, hogy mégse szokta meg egészen ezt az éghajlatot. Fáj a szíve a tengerpart után. Vagy méjgis... megöregedett volna? A honvágy is, az öregség is ... gyó­gyíthatatlan! Elindul újra, lassan, fáradtan. Ra­gyog az augusztusi nap, nyár van és Péter látja, hogy az arcán, a homlo­kán verítékcseppek gyöngyöznek. Szeretné letörölni ezeket a csöppeket. De csak nézi, nézi mozdulatlanul... Antalfy István Abban a reményben írom ezt a cikket, hogy Gina LoUobrigi- da nem olvassa a magyarországi lapokat. Nem biztos ugyanis, hogy örülne születésnapi meg­emlékezésünknek, bár a lexiko­nok mind közük születésének dátumát. Amiből pedig kiderül, hogy most, július 4-én tölti be a 60. életévét. De aki hatvanéve­sen ilyen-szép és fess, mint az „isteni” Lollo, annak nem kell szégyelleni a korát. Nem mindennapi pályafutás az övé. Egy olasz kisváros szü­lötte, kislányként ismerkedett meg az élet nehézségeivel., Ti­zenhárom éves volt, amikor a középiskolát otthagyva, szép re­ményekkel telve beiratkozott a római Santa Cecilia Akadémia énekiskolájába. 1043-ban azon­ban a családot kibombázták, és az akkor 16 éves fiatal lány ke­resetére is szükség volt a megél­hetéshez. De nem sokkal a há­ború után újra tanulni kezdett, méghozzá festészetet, és közben filmgyári statisztaként dolgo­zott. Aztán egymás után két szépségversenyre is benevezett. 1947-ben a Miss Róma válasz­táson a második, a következő évben a Miss Italia választáson harmadik lett. Ezek a győzel­mek komolyabb szerepeket hoztak a szép fiatal lánynak. Ti­zenkilenc hazái produkció után kapta meg a nagy lehetőséget: Gérard Philipe partneré lehetett a Királylány a feleségem című filmben. Ez már a világhírt is meghozta számára. A Kenyér, szerelem ... filmek hallatlan népszerűvé tették mind hazájá­ban, mind külföldön. A „nép leánya” volt, makrancos, szóki­mondó, szoborszép alakkal. Az ötvenes évek közepétől sokat filmezett külföldön is, fő­leg Amerikában és Angliában. Filmjeinek legtöbbje kommersz produkció volt, de akadt köz­tük néhány emlékezetes, mint A párizsi Notre Deane, Az éjsza­ka szépei, a Trapéz, vagy a nem­rég a televízióban látott Gyil­kosság hajón, amelyben nem­csak szép, de jó is volt. Aztán Gina Lollobrigida átállt a kamera túlsó oldalára. Igaz, ez nem filmkamera volt. „Megtörténhet, hogy egy hob- byból komoly munka lesz. Ez történt velem anélkül, hogy ész­revettem volna... Elkezdtem fotózni, sokat, mindent. Leg­többször a fiamat, aztán kollé­gákat, ismeretleneket, végül ko­runk jelentős arcait, mint Gaga­rin” — irta Az én Itáliám című fotóalbumában. Második karrierjét tehát fo­tósként élte meg. Évekig nem filmezett. Hosszú szünet után két évvel ezelőtt állt újra a film­kamerák elé, a Deceptions című bűnügyi sorozatban, és azóta más feladatokat is vállalt. Hogy művésztársai hogyan ítélik meg Lollobrigidát, arra álljon itt két idézet két neves kortársától. „Néhány színésznő szerencséje abban van, hogy nemcsak interpretál, hanem prototípus is. Én téged az olasz prototípusnak neveztelek. Bizo­nyítékul Raffaellónak az egész világon Fomarinaként ismert alakjához való hasonlóságodat nevezem meg” — ezeket a sza­vakat Alberto Moravia- intézte a színésznőhöz. „Róma egyik külvárosában él, a hires Via Appián. Háza igazi múzeum. Láttam benne antik görög és etruszk vázákat, németalföldi és velencei meste­rek festményeit... És most képzeljék el: ebben a házban be­mutatták a kirgiz forradalomról készített filmemet, és a terem­ben ott ült a kis vasúti alkalma­zott lánya, kiből világsztár lett. És ő keserű. könnyeket sírt a filmemet nézve, anélkül, hogy szégyellte volna őket. Ezt soha­sem felejtem el” — vallotta Andrej Mihalkov-Koncsalovsz- kij szovjet filmrendező 1972­ben- E. L Az „isteni” Lollo

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom