Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

\ MECÉNÁS: A TERMELŐSZÖVETKEZET Művészek Hartán Kultúrák kertje Mi kell az elmélyült alkotó munká­hoz? A kérdésre sokan, sokféle választ adtak már. Eltérően szólnak erről a művészetpszichológusok, a szociológu­sok, a pedagógusok és természetesen a művészek is. Több kötet is kitelne az összegyűjtött javallatokból. A Hartai Erdei Ferenc Termelőszövetkezet veze­tősége 1986 tavaszán ahelyett, hogy summázni próbálta volna a művészet- történet tanulságait, alkotótábor alapí­tását határozta el. Döntésük alapján évente kétszer, két hétre kibérlik a me­gyei tanács üdülőjét, a Solt melletti Ka- limajor patinás kastélyépületét. Ta­vasszal és ősszel öt-hat művészt hívnak meg oda; ideális körülményeket kínál­va a közös munkához. Az alapító oki­ratba a vendéglátók azt kérik a meghí­vottaktól, hogy a kéthetes együttlét al­kalmával ismerjék meg a Bacs-Kiskun megyei Duna-mellék tájait, természeti szépségeit, Harta és a környékbeli fal­vak életét, a mezőgazdaságban dolgo­zó emberek világát. Alkotásaikban a művészet eszközeivel örökítsék meg ott szerzett élményeiket. Legyen a tábor — így a határozat — az alkotói eszme­cserék, viták színhelye is. Erdei Ferenc tanítása szerint... — Miért éri meg egy termelőszövet­kezetnek, hogy sajátos „melléküzem- ágként” alkotótábort működtessen? — kérdezem Hegedűs Lajostól az Erdei Ferenc Tsz elnökétől. — Úgy gondoljuk, névadónk emlé­kének is tisztelgünk ezzel az alapítással. Erdei gyakran figyelmeztetett arra, hogy az eredményes gazdálkodáshoz nem elég a jó termőföld, az eső, a kor­szerű géppark. Fontos az is: az embe­rek milyen szemlélettel dolgoznak, a gazdálkodói szövetkezés igazi közössé­get szül-e. Mi a művészeket, a hartai táj es élet ábrázolóit a szorosabb kötődés kialakításához hívtuk segítőtársul. Mert, ha lakóhelyüket szerető embe­rekkel dolgozunk, nem lehet olyan probléma, amit nem tudnánk megolda­ni. Az alkotások természetesen nem közvetlenül segítenek, de hogy hatnak, az tagadhatatlan. Tagjaink közül so­kan ismerik már személyesen is vendé­geinket. Fia a faluban vagy a határban dolgoznak, az itt lakók megismerhetik, hogyan születik egy-egy mú. A festmé­nyek láttán talán majd jobban rácso­dálkoznak, milyen szép ez a vidék. Az sem mellékes persze, hogy a művészek a két hét leteltével egy itt készült mun­kát hagynak közösségünkre. Most épül az új szövetkezeti házunk. Ott kap majd méltó helyet gazdagodó gyűjte­ményünk. Az emberek nap mint nap az alkotások társaságában ebédelnek, tár­gyalnak, intézik ügyeiket: ez a lényege a dolognak! Szabadtéri műhely A vendéglátó gazdaság vezetője pon­tosan fogalmazott: az egykori Teleki­kastélyban minden adott a közös mun­kához. Kényelmes lakás a több hektá­ros arborétum közepén. Közel a Duna is. Az ártéri bokorfüzes erdők, ligetek számtalan témát kínálnak. A műveszeti szimpózium mostani meghívottjai az alföldi piktúra késői hagyományainak folytatói, az „expresszív realizmus” képviselői. Az azonos gondolkodás és művészeti szemlélet itt a legfőbb közös­ségalakító. Persze ma még igazi hartai művészeti hagyományról nem beszél­hetünk; ez a mostani csak a második találkozás. Június elején öt festő: Bozsó János, Seres János, Bagó Bertalan, Weintrager Adolf és Bagoly György dolgozik Kali- majorban. Élmény felkeresni a hatal­mas ligetben a mesteri szemmel megvá­lasztott szabadtéri műhelyeket. A Munkácsy-díjas Bozsó Jánost a természet apró rezdülései, a fényviszo­nyok váltakozása kiváltotta hangula­tok, famatuzsálemek, a csak plein air­• Wcintrager Adolf „újszülött” képól hcs/.élik inon 11 táborlakók. *°***«md!* „1“^. • Bagoly György: Öreg kút m • Bagó Bertalan: Pince festőknek megmutatkozó felhőcsodák ösztönzik munkára. Bagó Bertalan el­ső képein még otthoni élményei eleve­nednek meg. A balatoni környék, az óriás tó világa. Látható azonban, hogy igen rövid idő alatt ihlető otthona lett e táj. Sokat dolgozik a közeli, solti pin­cefaluban. Alkotásai színesek, érzelem­dúsak; bársonyosbarnák, sárgák, me­legvörösek, foltokként mosódnak egy­ségbe. Bagoly Györgynek a szomszé­dos, egykori uradalmi major ma is használt, különös formájú gazdasági épületei kínáltak izgalmas témát. We­intrager Adolfnak — mutatva, hogy folyamparti városból, Bajáról érkezett — dunai tájképei a legmegkapóbbak. A nála oly megszokott földszíneket: zsírosvöröseket, feketéket, barnákat a május harsogó zöldjei, kékjei váltották föl. Seres János most is a különös alakú fákra, megkapó szépségű virágzó cser­jékre összpontosított. Vásznain a natú- ra titkai tárulnak elénk. Bemutatkozás decemberben A kastélykertben elmélyült munka folyik. Ottjártunkig — két hét alatt — csaknem száz alkotás született. Eb­ből válogatják majd össze a december­re tervezett csoportos tárlat anyagát, mellyel a tsz vendégei bemutatkoznak a falubelieknek. Többszörös haszonnal is szolgál az évente két alkalommal szervezett együttlét. Alkotások születnek, alko­tok találkoznak. Egyre gazdagodik a szövetkezet képgyűjteménye, amelyet — majd, ha már elég rangos alkotás gyűlik egybe -— Erdei Ferenc Galéria néven állandó tárlaton mutatnak be. Farkas P. József Talán száznyolcvan önálló orszá­got számlálnak a világon. Három- ezernyi nyelvet. Az élő történelmi és új kultúrákat fölbecsülni is lehetet­len. Igazában persze a tartósan együttélő kultúrákra szükséges fi­gyelni; azok erősíthetnek vagy gyöngíthetnek, fejleszthetnek vagy silányíthatnak közösséget és szemé­lyiséget. Változóban van azonban ez az együttélés is. Nyomtatásban, filmen, szalagon, lemezen, rádió­ban, televízióban gyorsan átvihető és átvehet# a kultúra sok tárgyia­sult hordozója. Köztük az is, ami átlép a nyelvi kötöttségen: a kép, a zene, a tánc, a szertartás, a szokás, a viselet, a sport. Fokozzák mind­ezt az utazók, munkavállalók, ta­nulók ide-oda hullámzó rajai. Ma­napság nincs határ a kultúrák közt. Csakhogy akkor az értékek, a mértékek közt sincs. Keringenek és keverednek az erkölcsi, szellemi, társadalmi gondolkodás és maga­tartás tartalmai, elemei. Veszít fon­tosságából az, amit egy-egy körben eddig követendő mintának elfogad­tak. Fontossá válik az, ami új, leg­fontosabbá, ami legújabb, és ez szinte napról napra ismétlődik. De az értékek és mértékek keveredése nem pusztán mennyiségi kérdés. Itt magában nem áll az a szólás, hogy minél több, annál jobb. Természe­tesen jó, ha sokféle kultúra sokféle értéket és mértéket teremt. Ugyan­akkor kívánatos, hogy a sokféle ér­ték és mérték szintje együttesen emelkedjen, ne pedig süllyedjen. Végül is a kultúra az emberi hala­dás pótolhatatlan hajtóereje és megtestesülése. Túl a mindenkori dologi föltételeken, erkölcsi, szelle­mi, társadalmi érték és mérték sze­rint alakul nemcsak a közösségi és egyéni gondolkodás, magatartás és életmód, hanem a szűkebb és tá- gabb környezet is: a család, az em­beri kapcsolat, a munka, a közélet, a település. Ilyen széles az összefüg­gés, ilyen nagy a tét. Ebben a keretben mérlegelendők az együttélő történelmi és újabb, legújabb kultúrák. Nálunk a történelmi és az újkele­tű kultúrák arányában sokáig a tör­ténelmiek voltak túlsúlyban. Sza­bályozóink és intézményeink háló­zata pedig úgy alakult, hogy a vi­szonylag egységes, megszilárdult értékek és mértékek fenntartásának kedvezett. Gyakorlatilag ez szabta meg a közösségi és egyéni kulturális érdeklődés és* tevékenység átlagos keretét. Készületlenül érte emiatt ezt a berendezést az 1960-as és 1970-es évek rohama, mikor az élő világkultúra ezerféle tartalma, érté­ke, mértéke, járuléka beáramlott és működni kezdett. Folyamatos és szerves kapcsolat híján, beáramlás és fogadás nem felelt meg egymás­nak. Zavaros, ellentmondásos hely­zet támadt, a hirtelen és oktalan eltaszítás, illetve a lelkendező és el­vakult azonosulás szélsőségeivel. Nem kevés történt azóta a tisztázás és a földolgozás javára. Beáramlás és befogadás megfelelésében mégis késésben vagyunk. Két területet emeljünk ki ezúttal: a természettudományos-műszaki kultúrát és a félig-meddig bezárkó­zó csoportok, rétegek szubkultúrá­ját. Távol esnek egymástól, igaz. Hazai újdonságuk és tétova fogad­tatásuk hasonlósága indokolhatja a társítást. A természettudományos-műsza­ki kultúra valójában teljes rendszer, megnyilatkozik az egyéni, közössé­gi, társadalmi élet minden részében és szintjében. Itt és most azonban még hiányosan és egyenetlenül ter­jed. A gyakorlatban sebesen hódít. A szellem övezetében kiegyensúlyo­zatlan szerepig jutott: az általános műveltségben és a világnézetben több és rangosabb részesedés illet­né, saját helyzettudatát, értéktuda­tát viszont teljesebb kitekintéssel kellene formálnia. Utóbbin az ér­tendő, hogy szabadulna ki az egysí­kú technokrata szemlélet kalodájá­ból. A technokrata, belterjes érték és mérték épp a természettudomá­nyos-műszaki kultúra történelmi hivatásának betöltését gátolja, jele­sül, hogy korunk egész világkultú­ráját újítsa, gazdagítsa. Benne a magyar nemzeti kultúrát.. Egyébként a természettudomá­nyos-műszaki kultúra sincs védve attól, hogy szétmorzsolódjon, sőt elfajuljon. Torz, sekélyes formái régóta fölbukkannak bizonyos cso­portok, rétegek tevékenységében (motoros, videós, CB-rádiós gale­rik). Ez a szubkultúra képződésé­nek egyik útja. Vagyis hogy az' új jelenségek tömegességre alkalmas mozzanatait (tárgyat, külsőséget, jelszószerű eszmetöredéket, szertar­tást, viselkedést) kiszakítja az egészből, aztán saját helyzetéhez idomítja, saját értelmezésével ru­házza föl. A másik út ellentétes irá­nyú, de rokon természetű. Régi, meghaladott kultúrák törmelékeit igyekszik mesterségesen élesztgetni, saját helyzete magyrázatára és kife­jezésére (misztikus, vallásos, etikai, politikai színezetű csoportok). Egy- egy csoport vagy áramlat szubkul­túrájának kiterjedése és kidolgo­zottsága eltérhet, szerepe és hatása mégis egy mederben marad. Bezár­kózó és kirekesztő, önmagyarázó és önigazoló szerep és hatás ez. Mint érték és mérték azonban nem mozdulatlan. Kérdés, hogy mi ellen és mi mellett véd, támad, iga­zol és magyaráz. Hazai szubkultú­ráink többségét fiatalok éltetik. Legújabban azok, akik a punk név­re hallgatnak. De nem mindent meghatározó dolog a név, a jelvény, a viselkedési és viseleti szokás. In­kább az vizsgálandó, hogy az egyes csoportok, áramlatok értékei és mértékei valójában mennyiben fér­nek vagy nem férnek össze a huma­nista, szocialista, nemzeti értékek­kel. Főleg egyén, csoport, közösség, társadalom viszonyának finomabb földerítésében és rugalmasabb tö­kéletesítésében várható innen ada­lék és tanulság. Ha így lehetne, len­ne, az a szubkultúrák érdemi meg­ítélésében, életképes tulajdonságaik kiválasztásában és gyümölcsözteté- sében új szakaszt nyithatna. Egyik legműveltebb és legtürel­mesebb szellemünk, Babits Mihály figyelmeztetett, hogy „őrült ker­tész” az, aki a sokféleséget föláldoz­ná az egyféleségért. A kultúra, a kultúrák kertjére gondolt. Igen, eb­ben a kertben nem az irtás, hanem a nemesítés az első feladat. Székelyhídi Ágoston A Danubius Vonósnégyes nemzetközi sikere A napokban érkezett haza Evianból, a Genfi-tó francia partján fekvő, gyógyvizéről híres városkából a bajai Danubi­us Vonósnégyes: Tóth Judit, Miklós Adél, Bodolai Cecília és Rihli Ilona, akik a bajai Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóság anyagi és erkölcsi támogatását élvezik. A Tátrai Vilmos irányításával felkészült együttes az éven­ként megrendezett, legrangosabbnak számító nemzetközi vonósnégyes verseny idei kötelező művének, Mozart egyik kvartettjének kimagasló színvonalú előadásáért a zsűri kü- löndíját és Mozart-plakettet, Bartók II. vonósnégyesének tolmácsolásáért pedig a város különdíját kapta. Az Evianban rendezett versenyek külön érdekessége, hogy itt kezdődött 1976-ban az Éder-, majd egy évvel később a Takács Nagy-vonósnégyes karrieije. Az idei versenyen 11 együttesből 5 jutott a döntőbe. A Danubiusnak a rangos mezőnyben szokatlanul nagy közönségsikere volt. Bár ver­seny közben ez nem szokás, többször visszahívták őket a színpadra. Olyan népszerűek lettek egycsapásra, hogy a vá­roska zeneszerető közönsége még az utcán is felismerte és köszöntötte a magyar lányokat. A Danubius kvartett a verseny-élőtt egy turnén vett részt Franciaországban Fellegi Ádám zongoraművésszel. G. Z. BAN ZSUZSA Húsz év múlva Egészen véletlenül találtak egymásra megint, annyi idő után. Az országnak egymástól távol eső két városában éltek már régóta, és igazán ritkán fordult elő, hogy eszükbe jutottak Pesten töltött éveik, amikor egy időben naponta találkoztak. Húsz év telt el azóta, és egészen véletlenül, egy közös isme­rős révén megtudták egymás címét. Levelezni kezdtek, és az első, kicsit hivatalos beszámolók után visszatértek soraikba a régen elfeledettnek hitt becéző szavak, mindketten úgy érez­ték; egészen kis apróság miatt szakítottak annak idején és tévedés volt, sajnálatos tévedés, hogy elfordultak egymástól. A férfi ott, a távoli városban nem azt kapta házasságától, amit remélt, a nő pedig elváltán élt -— szintén csalódott. Leveleikben először csak rejtve, aztán már egyre nyíltabban fellángolt újra egymás iránt valamikor érzett, rég elfeledettnek hitt szerelem. Abban mindketten mélységesen egyetértettek, hogy talál­kozniuk kell, látni egymást újra! Hisz annyi mondanivalójuk van egymás számára! Az idő elszállt már mindkettőjük felett, mégis úgy készültek erre a találkozásra, mintha valami eljegyzésre indulnának. Szabadságot vettek ki mind a ketten. A férfi, ki tudja, mit hazudott otthon a családjának, mindenesetre a lelkiismerete tiszta volt, mint ahogyan meg is írta régi szerelmének: A sze­relemhez való jogomat nem vehetik el! Nyilván sem a család, sem más. Hogy egsézen konkrétan és külön-külön mit vártak ettől a találkozástól, azt azért nem írták meg egymásnak. De nem keveset, az biztos. A nagy nap reggelén váratlanul szép tavaszi idő tört a városra, és az asszony örült, mert felvehette végre az új cipőjét. A vonat csak délelőtt érkezett, volt ideje a készülődésre. Előző délután fodrásznál járt, átfestette a haját olyan sző­kére, amilyen húsz évvel ezelőtt lehetett. Sokáig pepecselt a fürdőszobában, gonddal öltözött és fésülködött. Aggódott ki­csit, milyennek találja majd a férfi, de a tükörbe mosolyogva úgy találta, hogy csalódást nem okoz neki. Még mindig vonzó, a szeme szép, a bőre sima. Úgy ment az állomásra, mint fiatalkorában randevúra szo­kott: kicsit kipirulton, s kicsit gyorsabban dobogott a szíve. Időben kiért, várnia kellett, de nem bánta. Ebben a szép, napsütéses időben még az állomás is szebbnek tetszett vala- hogy. A peronon mások is várakoztak, gyorsan múlt az idő. Aztán a hangosbemondó jelezte a vonat érkezését és fel is tűnt már a szerelvény. Az asszony boldog izgalommal fürkészte az ablakokat, de a kitekintő arcok között nem látta a férfiét. Abban nem kételkedett, hogy eljött, hiszen levélben mindent megbeszéltek már, és szinte számolták a napokat a találkozá­sig. Nem gondolta, hogy ilyen sokan érkeznek majd egy átla­gos hétköznap délelőtt. A sínek között férfiak, nők, gyerekek, csoportok igyekeztek az állomás kijárata felé. Akkor egyszeresük megpillantotta a férfit, akire várt. Csak ö lehetett. Habár alacsonyabbnak tűnt, mint amilyenre emlé­kezett, a haja is jól meggyérült — de hát mire is számíthatott? Tudta: az első mondatok után visszatér újra a régi varázs, mely egymás felé hajtotta őket valamikor. Erősebbet dobbant a szíve, amikor észrevette, hogy a férfi feléje indul, emelte is a kezét, hogy integessen, de akkor megpillantott egy szőke lófarkas lányt, aki előtt a férfi moso­lyogva megállt. Az asszony nem akart hinni a szemének. Biztos, hogy nem tévesztette el, a férfi az, akire várt, de hát lehetetlen, hogy rajta kívül más is várt volna rá ebben a városban! Ezen a napon, ide csak őhozzá jöhetett. . . S tévedés volt valóban, mert a férfi zavartan elköszönt a lánytól és körülnézett, mintha keresne valakit. Akkor találko­zott a pillantásunk. Az asszony még mindig földbegyökerezve állt, de a férfi odasietett eléje, arcán zavart mosoly. — Lilikém! Azt hitték mind a ketten, hogy a vonat érkezésekor majd megcsókolják egymást, egyre forróbbá váló leveleik után . . . és most csak álltak sután és mosolyogtak. — Buta dolog —, dadogta a férfi —, az imént egy pillanat­ra azt hittem, te jössz felém. Nem láttad azt a lányt? Éppen olyan, mint te voltál húsz évvel ezelőtt. — Hát nem szép tőled... — akarta tréfára venni Lili a dolgot, de erőltetett volt a vidámsága. Érthető volt a tévedés, mégis mélyen megbántottnak érezte magát. A találkozás pilla­nata mindenesetre nem olyan volt, amilyennek annyiszor el­képzelte. Amellett — milyen buta dolog — szorítani kezdte az először viselt, új cipő. A férfi pedig, mintha megbabonázták volna, hogy mindent rosszul tegyen, éppen a cipőjét kezdte dicsérni. Hogy milyen finom kis tavaszi cipő, itt biztosan jobban lehet vásárolni, mint náluk. Lili meg csillagokat látott minden lépésnél. Ezért is ajánlot­ta fel, hogy mielőtt hazamennének, térjenek be a közeli presz- szóba egy kávéra. Az asztal alatt aztán kibújt a cipőből, és már felszabadul­tabban tudott mosolyogni. A kezdeti zavar felengedett, egy­más arcát, tekintetét kutató szemük megtalálta már, akit keresett. Ennek ellenére, bár úgy tudták, sok mondanivalójuk van egymás számára, még mindig kicsit nehézkesen folyt a beszélgetés. — Miért szakítottál velem akkor? — kérdezte hirtelen a férfi. — Nem tudom. Illetve nem emlékszem pontosan — felelte az igazsághoz híven Lili. — Biztosan valami butaság miatt. Talán eltúloztam a dolgokat. Akkor már ittak kicsit, és a férfi tekintete felforrósodott. A hangja is. — Pedig mellettem lett volna a helyed. Amióta megint levelezünk, eszembe jutott, mennyire kívántalak, és mégsem lettél az enyém. És lám, igazságos a sors. Mégiscsak itt va­gyok veled megint. Te nem tudod, hogy milyen érzéki vagyok, mit jelent ha én egy nőt megölelek! Megtagadtad magad tőlem sokáig, de lámcsak, mégis eljött a nap . . . — Lámcsak — gondolta Lili, és ugyanolyan rejtélyesen kezdett mosolyogni, mint húsz évvel ezelőtt. — Eszembe jutott, miért ment el a kedvem tőled, akkor régen. Ahányszor elkezd- ted mondani, hogy milyen érzéki vagy, meg hogy milyen él­mény veled lenni, rögtön nevetségessé váltál. S a végén szakí­tottam veled olyan kedvéért, aki nem kecsegtetett előre sem­mivel, de úgy csókolt, hogy újra meg újra azt kívántam: ismé­telje meg! Ilyen egyszerű volt — és a felesége lettem. A férfi látta azt a régi mosolyt Lili arcán, azt a mosolyt, mely annak idején is megbolondította, és lázas szavakkal festette le az egészen közeljövőt, amikor hazamennek majd az asszony lakására. Mert úgy tervezték, néhány napig ittmarad. Lili azonban egyre fényesebben mosolygott, szórakozottan lapozgatott valami kis füzetben, míg a férfi szavait hallgatta, aztán azt ajánlotta, menjenek étterembe ebédelni. Bár előző napon megfőzött már és ott volt a hűtőben az ünnepi ebéd. A férfi nem mert tiltakozni, szívesebben ment volna haza, az asszony lakására, de udvariasságból úgy tett, mintha ö is éppen így szerette volna. Természetesen gavallér volt: fatányé­rost ettek, utána pedig pezsgőt bontott a nagy találkozás örömére. Lili közben elképzelte, mennyit tervezgethetett a férfi, meg­unt felesége oldalán, mire ez a találkozás létrejött. Micsoda nagybemutatót, a „szerelem jogán". Elnézte kopaszodó fejét, ráncait és élvezte, hogy megint lehúzhatta a cipőjét az asztal alatt. A férfi már sürgetni kezdte, hogy induljanak, de ő ártatlan arccal azt mondta, bőven lesz idejük megkávézni is, mire a vonat visszaindul. — Vonat? — kérdezte a férfi elhűlve. — Persze. Miért, mivel akartál hazautazni, helikopterrel? A kávét elég hallgatagon itták meg, mint akik elmondtak már mindent, amit akartak. A férfi úgy érezte, becsapták, kijátszották, mint húsz évvel ezelőtt, és azt sem tudja, miért. — Fene se ismeri ki magát a nőkön, annyi szent!—gondol­ta keserűen már a vonaton, és kibámult a délutáni napsütötte tájra, ahol — hiába hessegette a képet magától— még mindig Lili örök-rejtélyes mosolyát látta.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom