Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
művelődés A SZERZŐ ÁRNYÉKÁBAN Műfordítás — kedvtelésből Beszélgetés Kozmács Istvánnal „A műfordítás, azaz a termékenynek, jellegadónak tekin- tett-érzett idegen nyelvű művek uralkodó kulturális kódok szerinti elsajátítása, honosítása, minden irodalom egyik nélkülözhetetlen forrása — különösen új esztétikák, művészi- világértési horizontok, olvasói szokások megjelenése idején, A magyar irodalom hagyományai is bizonyítják: érzékeny, fölkészült és bátor műfordítógenerációk nélkül az irodalom nemcsak elképzelhetetlen, de elgondolhatatlan is.” Olvashatjuk egyebek mellett a JAK műfordítói füzetek ajánló soraiban. Nem véletlenül idézem ezeket a gondolatokat, hiszen műfordításról lesz szó, s nem utolsó sorban, a fenti bevezetőt éppen beszélgetőpartnerem, a Kecskeméten élő Kozmács István kötete mellé kapcsolták. Óhatatlan, hogy szóba ne kerüljön a műfordítók „állapota”. Hogy valami nincs teljesen rendben körülöttük, kiviláglott az utóbbi időben egyes réteglapok hasábjain is. — Csak hosszú évtizedek, rendkívül kemény munkájával lehet elérni azt, hogy egy fordító neve úgy csengjen a köztudatban, mint mondjuk Göncz Árpádé vagy Réz Ádámé. Az olvasó, amikor kézbe veszi egy külföldi szerző művét, a legritkább esetben nézi meg ki ültette át magyarra. Ha nem ásunk egészen mélyre a kérdés boncolgatásában, annyit mindenképpen elmondhatunk, hogy részben ez is oka annak, hogy az írók, költők fiatal nemzedéke másodrangú tevékenységként űzi a műfordítást. A fordítottak árnyékából nehéz kilépni, energiájukat így inkább eredeti művek publikálásába fektetik. — Nem kedvez a szárnypróbálgatásoknak folyóiratstruktúránk sem. Nem beszélve arról, hogy a szóba jöhető lapok többé-kevésbé állandó fordít ógárdával dolgoznak. — A legtöbb műfordítást a Nagyvilág, a Szovjet Irodalom és a Rakéta regényújság közli. Itt viszont, szinte lehetetlen fórumot kapni. Hideg Antallal közös finn és udmurt vers fordításaink eddig a Forrásban, a Tiszatájban, a Palócföldben, a Somogybán, a Napjainkban, az Alföldben, és a Vigíliában jelentek meg. A Szovjet Irodalomnak viszont nem kellettek Hideg Antal fordításai, mivel még nincs kötete. Emellett baj van a kritikával is: a lapok kritikai rovataiban csak alkalomszerűen foglalkoznak külföldi szerző művével, s a legkevésbé abból a szempontból, hogy miként állja meg a helyét a fordítás. Persze az ítész a legritkább esetben ismeri az eredetit, így nincs is összevetési alapja. — A felfal műfordítóknak az előbbiekben lajstromba szedett „sérelmei" orvoslására született az a füzetsorozat, amit a Magyar írók Szövetségének József Attila Köre a KISZ KB támogatásával és az Európa Kiadóval együttműködve indított. Az eddig megjelent két könyvecske borítóján a szerzőnél nem sokkal kisebb betűvel ott a fordító neve. — A kizárólag műfordításokat, illetve ezzel kapcsolatos elméleti munkákat közlő sorozat indulása előtt nyolcvanöt pályázó kilencvennégy kéziratot küldött a JAK szerkesztő bizottságának, aminek fordításom megjelenése után magam is tagja lettem. Ebből huszonnégy anyagot javasolt a szer' kesztőség kiadásra. Csak, hogy a sokszínűséget érzékeltessem, a szerzők listáján olyan nevek szerepelnek mint Horatius, Bulgakov, Aretino, vagy Sanguinetti. A kiadóban egyébként Lator László gondjaira bízták a sorozatot. — Az első kötet Paavo Haavikko Vaskor című regénye. Kozmács István fordítása. — Tulajdonképpen a véletlen műve volt a fordítás megszületése. Hideg Antal keresett meg, hogy készítsek finn és udmurt nyersfordításokat. A közös munka során rengeteget tanultam tőle, s az ő révén jutott tudomásomra a műfordítói pályázat is. Egy különálló részt, Kullervo történetét küldtem be, s a bíráló bizottság elfogadta. Az egész könyv fordítása majdnem egy évig tartott, s az egyébként sem könnyű munkát nehezítette, hogy csak éjszakánként jutott rá idő. A Vaskor szerintem a mostani finn irodalom egyik legérdekesebb alkotása. Haavikko a középnemzedék képviselője, külföldön a legismertebb szerzők közé tartozik, hangjátékait a legnagyobb európai rádióállomások sugározzák. Sajátos formába öntve fogalmaz meg mindenkit érintő problémákat, s eközben erőteljesen finn marad. Igazán nemzeti tud lenni, de egyben egyetemes is. Ez nyilván nem minden művére igaz, de a Vaskorra mindenképpen. Ami a nyelvezetét illeti: olyan sajátos próza, ami nem vers, de majdnem az. A fordításnál kamatoztathattam a finn népköltésben való ismereteimet. — A Haavikko kötet igen kedvező fogadtatásra talált. A 2400 példányból hiába keresnénk egyet is a könyvesboltok polcain. Ez a siker, feltételezem, további munkára ösztönöz. — Soha eszembe sem jutott, hogy finn nyelvtudásomat ily módon is hasznosítsam. Sokkal inkább a nyelvészet, a tudomány vonalán szeretnék előre jutni. A fordítás egyfajta szerencsés lehetőség volt. Ebből következik, hogy a jövőre néz- vf„szerény terveim vannak. Sok jó finn műfordítónk van, de elég kevés mű jelenik meg. Számomra tehát a fordítás megmarad kedvtelésnek. Ez annyiból előnyös is, hogy így azzal foglalkozom, amihez kedvem van. Nemrég fejeztem be Haavikko A szabadság című egyfelvonásosát. Hideg Antallal egy nagy finn népköltészeti antológia összeállítását tervezzük, amely az ismert Kalevala metrumú műfajokon kívül, sirató- kat, új típusú népdalokat, találós kérdéseket, közmondásokat is közre bocsátana. A gyűjtőmunkára a Suomen Kulttu- urirahastótól finnországi ösztöndíjat kaptam. Kinntartózko- dásom meghosszabbodik még azzal a két héttel, amit mint a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat munkatársa, ottani testvérszervezetünknél töltök. Kormos Emese TÁRLATNAPLÓ Szurcsik János kiállítása a Képcsarnokban Az 1931-ben született, Munkácsy- díjas Szurcsik János a felszabadulás után művésszé lett generáció tagja. Hercegszántóról, szülőfalujáról érkezik fiatal korában Bajára Rudnay Gyula szabadiskolájába. Az indító útrava- lóhoz, 1950 és 1956 között főiskolai tanárai, Főnyi Géza és Domanovszky Endre is hozzáteszik a maguk tudását és tapasztalatait. Képei már ezekben az években is megtalálhatók a magyar művészek külföldi bemutatkozásain. Az 1963-as, első egyéni, Ernst múzeumbeli kiállításán, mint az „alföldi festészet” korszerű folytatóját és a vásárhelyi festészet kiemelkedő képviselőjét üdvözölte a kritika. Az úgynevezett vásárhelyi hagyományból — metodikai és nem stiláris alapon — Kohán György tömörsége, monumentális érzéke, expresszivitása áll hozzá a legközelebb, a magyar művészet tárházából pedig leginkább Derkovits Gyula és talán még közvetlenebbül Dési Huber István képi gondolkodásának, típusalkotási módszerének a folytatása sejthető műveiben. Megoldásaiban felhasználja a század eleji avantgarde törekvések tapasztalatait is. Szurcsik Jánost, aki félig gyermekként élte át a háborút és a földosztást, származása és ifjúságának élményköre pályáján végig követte. A paraszti élet, a mezőgazdasági munka, az állattartás mindennapjainak ábrázolása, tartalmilag és képi megoldásokban gazdag művészetének sokszor feldolgozott^ de soha meg nem unható témái. A személyes indíttatású alkotások sora bizonyítja állandó nyitottságát, közösségvállalását a faluval és minden lakójával. Szereti és ismeri a képein ábrázolt embereket, a tájat, közülük valóan, róluk és értük szól. Az alföldi festészet gazdag hagyományvilágát tiszteletben tartva és felhasználva járja évtizedek óta egyéni útját. Közben olajképei és grafikái mellett hatalmas pannókban — köztük a bajai faliképekben — is meg• Szurcsik János: Sós-tanya fogalmazta, hogyan változott történelmünk, „hogyan lett képileg is mind el- választhatatlanabb az ipari és a mező- gazdasági munkás.” Most látható festményein is felvonulnak jellegzetes témái: az ember és az általa alakított táj, az emberhez és a tájhoz egyformán kötődő állatok, csikók, lovak, bikák. Ebben a világban nincs érdektelennek ítélt téma, a minduntalan tetten érhető személyesség a legegyszerűbb tárgyat is alkalmassá teszi, hogy kép épüljék belőle. A csendéletek (Kenyér és hagyma), a tájképek (Téli táj, Őszi délután) élénk színkompozícióinak harmóniái jól megférnek a meleg színekkel és a mozgalmas formákkal teli Állatvásár című képének szomszédságában. Állatábrázolásának másik, a letűnő életformától búcsúzó része éppen ellentétes módon, a színek és formák teljes visszafogottságával tolmácsolja mondanivalóját. A Várakozók a borbély előtt példa művészetének arra a jellemző vonulatára, amelyben központi szerepet kap az ember. A munkában'megfáradt három öreg testtartásban, gesztusokban, kompozícióban elmondott magányossága szorongást kelt a nézőben. Nem Szurcsik — alkalmanként előtörő — mesélőkedvének teremtményei, hanem saját magányukról, saját, ezen keresztül pedig osztályuk létélményéről beszélnek. A három öreg figurája is példázza, hogy Szurcsik művészetében szinte mindig arc nélkül, sosem portréként, hanem típusként van jelen az ember. Az ábrázolásnak ez a módja hozza közel a kortárs „alföldi” festőt a két világháború közötti hazai piktúrának ahhoz a városi, a munkásosztály és a munkásmozgalom által meghatározott köréhez, amely annak idején, a harmincas években „egyedül volt képes a paraszti témakört és a paraszti életet olyan tematikai nyersanyagként értelmezni, hogy abban az osztályöntudatot tükrözze.” A kiállítás Kecskeméten, a Petőfi Sándor utcai Képcsarnokban május közepéig látható. Károlyi Júlia Kő üt arcodba, KOVÁCS JÓZSEF: Hiszed Ifjúságodon túl, féreg támad húsodra. még nem összetörtén. Hiszed: boldog vagy, Hitted: ami hátra van, pedig bolond vagy. már nem lehet szégyen. S hitted: életed Folytasd hát szépen. csupán arra való, Asszonyod madonna arcát hogy dolgozhass. nézed: s hiszed, hiszed. Legyen hasznos munkád. Lebegsz az égben. CSORBA GYŐZŐ: Idő-infláció Ijesztő, ahogy tízesekben számolom az időt, s mind gyakrabban rájár a nyelvem: „Húsz, harminc, sőt, ég ura, negyven, már negyven évvel ezelőtt...” Idő-infláció: nagyobbak lettek a címletek, az éveknek, nemcsak a napoknak értéke megkisebbedett, s a forgalomból lassan kikopnak. Majd még tovább és még tovább, majd végül egész életem aprópénz lesz, lyukas peták, s csörgeti, kölykös vagyonát, bő markában a végtelen. DÚSA LAJOS: Az aggodalom zsoltára Uram, bocsásd el pribékedet, még hóhérod is lelkes állat. Mért fenyegetnél? Van hatalmad, s nekem nincs. Éppen ezért szánlak: hisz mindig csak azt sanyargatod, ki kegyelmedből él, vagy zuhan. Félem én minden büntetésed. * y mégis aggódom érted, Uram. KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában / ^ O 1 Bezártam a bódé ajta- f ^ Q , J ját. Balsejtelmektől ' / vvötnrvp indultam ngyötörve indultam az iroda felé. A folyosón emberek jöttek, mentek, rám gúnyos pillantásokat vetettek. Odaértem az elnök irodájához. Bekopogtattam. Szabad! — hallatszott bentről. Beléptem. — Jó napot kívánok elnök elvtárs! — Jó napot, mondta kelletlen hangon az elnök. — Üljön le, mutatott egy székre. Leültem, sapkámat az ölembe tettem. Néhány másodpercig síri csend telepedett az irodára, csupán az öreg falióra ketyegése hallatszott. — Hát, — szólalt meg az elnök, — azért hivattam Kelemen elvtárs, hogy figyelmeztessem önt, hogy egy kicsit körültekintőbben végezze a munkáját. Ha tovább is így folytatja, kénytelen leszek visszaküldeni Egerbe, és egy másik gépészt kérek maga helyett. Egy „kicsit" már túlzásba viszi a dolgokat, nem gondolja? A múltkor a lucerna, most meg a kút. Hát ez már sok. Képzelje, hány asszony, meg ember kiesik más munkából azért, mert vödrökkel kell a vizet hordani a majorba itatáskor. Bizony Kelemen elvtárs! Tíz asszonyt, meg öt embert kellett napi két órára elvonnom más munkaterületről. Ha ezt így folytatja, a termelőszövetkezetet alapjában megingatja. Egyelőre csak ennyit akartam mondani. Éppen a kocsma elé értem, amikor Vizdál, a kovács lépett ki az ajtón. — Mi van öcsém? Olyan savanyú áh rázatot vágsz, mintha ecetet ittál volna. — Az elnöknél voltam. — Ja vagy úgy? Biztosan letaglózott a gémeskút miatt. Nem kell azt olyan tragikusan venni. Most viszem a vasalást, már holnap húzhatják a vizet a gémeskúton. Iszol valamit? — Meginnék, de nem megyek be Béla bátyám, mert valaki beköpi az elnöknek. — Hát ez nem téma, gyere átlépünk mihozzánk, úgyis van ott öt megélezett ekevas, és legalább elviszed. A kovács felesége nem volt otthon. Az öreg sebtibe megsütött jó pár tojást, és sonkát hozzá. Egyél Karcsi, mindjárt jövök, leszaladok a pincébe borért. Éppen hogy nekikezdek enni, nyílott az ajtó, belépett a három ács. — Jó étvágyat öcsém, szólt az öregebb mester. A Béla hol van? — Lement a pincébe. — Ja vagy úgy? Akkor megvárjuk. Leültek az ácsok a lócára, és a kútjavításról beszélgettek. Közben jön a kovács. — Szevasztok! Na akkor megyek én vissza a pincébe, mert csak egy üveg bort hoztam fel. Nekem töltött a kovács egy félliteres söröskorsóba. Igyál öcsémI Jött a kovács nem sokára egy ötliteres demizponnal. Jó félóra múlva hozta a másikat. A hangulat a tetőfokára hágott. A kovács elővette hegedűjét és húzta a nótát, hogy: faluvégén faragnak az ácsok . . . Kimentem a traktorhoz, a táskámban két üveg bor, a kovács tette bele „utánpótlásnak". A traktor mellett volt egy nagy terebélyes diófa, és lefeküdtem alája. Arra ébredtem fel, hogy fázok. Felálltam, a táskából elővettem az egyik üveget, jól meghúztam. A krumpliföld végén állott a traktor, mert ott szántottam fel az árpaföldet. Aztán a húszas táblára kellett volna mennem, a csala- mádé földet szántani, mert abban a másodvetés lett volna. De én nem mentem sehova, beindítottam a traktort, és belevágtam a gép mellett lévő tizenötholdas táblába. A borosüvegeket mellém tettem az ülésre, és közben meg-meghúztam a kovács jóízű vinkóját. A traktor reflektorának a fényében láttam ám hogy elég magas zöld szárak vannak a földön. No ezek is jól levágták ezt a silókukoricát, mormogtam magamban, — miközben felemeltem az ekét hogy a gázcsomók kiessenek az ekefejek közül. Szemeim minduntalan leakartak csukódni, de én ennek ellensúlyozására, jókat húztam a boros üvegből. A traktor erőlködött, le akart fulladni, de én a gázpedállal megakadályoztam, szinte új erőt adtam neki. A motor teljes fordulatszámmal üzemelt, á robajtól szinte úgy éreztem, hogy, ha nem állok le, teljesen megsüke- tülök. De csak mentem rendületlenül, egyik fordulót a másik után gyors egymásutánban tettem meg. Az utolsó fordulónál már majdnem elaludtam. Kiértem a föld végére, leállítottam a gépet, megittam az üvegből a maradék bort, aztán végigvágódtam az ülésen, és mély feneketlen álomba zuhantam .. . Nem tudom meddig aludhattam, csak arra ébredtem fel, hogy — valaki erősen megrázott. Lassan felnyitottam a szememet. Keljen már jel legény, hallom az elnök jól ismert hangját. Nagynehezen kikászálódtam a traktor vezető fülkéjéből. Szemem előtt vörös karikák ugráltak, fejem zúgott, ha az elnök el nem kap, elzuhantam volna. Egy terepjáró gépkocsi állt a traktor mellett, a sofőr a kormánykeréknél ült, és egykedvűen cigarettázott. Lassan kitisztult előtlem, — az eddig csak homályosan látott tárgyak körvonalai. Irtózatos káromkodásra eszméltem fel. Az elnök káromkodott, de úgy mintha könyvből olvasta volna. — Az istenit neki fóagronómus elvtárs, — hát b .. .ott ilyet Európa! Nézze mit csinált ez az őrült traktoros már megint! — Szántottam elnök elvtárs, — motyogtam én. Szántott?!! Mit szántott?!! Nézze meg maga idióta! A felszántott táblára esett a tekintetem. Apró, diónagyságú krumpliszemek hevertek a szántás tetején végesteien végig. Nem akartam hinni a szememnek. Behunytam a szememet, azt hittem álomkép csupán amit az imént láttam, s amikor ismét kinyitottam ugyancsak az előbbi kép tárult elém. Hát igen — a silóföld helyett az éretlen krumplit forgattam ki a földből. Ennek még érni kellett volna két hónapig legalább, állapítottam meg döbbenten. — Nos, mit szól ehhez a „remek" munkájához?! — ordította a képembe az elnök vicsorgó hangon. — Haát, el... elnök elvi... árs, ő ... izé ... hm nem is tu ... dom ho..: gy. — Nem tudja? Persze hogy nem, hiszen alig áll a lábán. Legalább ötszáz mázsa termést kiforgatott éretlenül! Az elnök elhallgatott, elővette zsebkendőjét és megtörölte verejtékben úszó ábrázatát. — Nem is tudom mit csináljak — folytatta az elnök — az idegrendszeremet tönkreteszi Kelemen elvtárs! Indítsa be a traktort, és jöjjön be a faluba. Álljon le a bódénál, aztán jelentkezzék nálam az irodában. (Folytatjuk)
