Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-20 / 117. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 20. VALLOMÁSOKA TORNYAI-JELENSÉGRŐL Tázlári színjátszók Luxemburg grófja: csak négy előadás — de milyen! Érdeklődéssel bontom az asztalomra tett postát. Néhány magánlevél s több tucat meghívó. Kiállítások, tudományos tanácskozások, díjátadás. Köszönet a küldőknek! Kezembe kerül egy Tázlárról postázott levél is. Lehár Ferenc Luxemburg grófja című nagyoperettjét adja elő a Kiskunmaj- sával határos falucska általános művelődési központjának színjátszó csoportja, a Pécsi Nemzeti Színház művészeiből és tanárokból alakult szimfonikus zenekar közreműködésével. Pirtón, Tabdin, Tázláron. „A fenti időpontok közül bármelyikre tisztelettel meghívjuk!” — üzeni a társulat. Falusi táncosok, énekesek, zenészek? Nem harmincéve postázták ezt a levelet? A háború előtt vagy a negyvenesötvenes években ugyanis nem okozott feltűnést egy ilyen vállalkozás. Nem volt ritka, hogy pedagógusok tanítás után külön is foglalkoztak a fiatalokkal: koreográfiákat, dalokat tanítottak, majd egész estét betöltő produkciókkal léptek a közönség elé. Gyakran a falvak iparosai, kereskedői, hivatalnokai is kapcsolódtak a legifjabbakhoz. Közös „műként” vitték színre a Mágnás Miskát, a Csárdás királynőt vagy — hogy prózai művet is említsünk — Shakespeare Szentivánéji álom című darabját. Mára azonban a „régi jó szokás” kiment a divatból. Még kisebb művek előadásáról sem lehet hallani. Az amatőr színjátszás egyre inkább csak a közép- és főiskolások, valamint az egyetemisták sajátja. Kevés a pénz, nincs mecénás, és úgy tűnik, a közönség sem igényli igazán az effajta szórakozást. Az okokat sokan elemzik, kutatják. E riportban azonban nem kívánunk mást, mint megkeresni a tázlári titok nyitját... A közösség — élmény A Tázlári Általános Művelődési Központ igazgatója, Horváth János — aki néhány hete egyben a település tanácselnöke is — szervezi a randevút a Latabár- és Honthy-utódokkal. A nagy tapasztalatú szakember is „különlegességként” jellemzi a társulatot. „Önállóak, termékenyek és népszerűek” — fejti ki tömören véleményét. „Ahol ismerik őket, visszahívják a csoportot, amikor új műsoruk születik.” A társulat motorja a Tornyai család. A mindenes tanyasi tanítók örökségének letéteményesei ők: pedagógusok, rendezők, tánc- és koncertmesterek, díszlet- és jelmeztervezők. S ami a legfontosabb: fáradhatatlanok és lelkesek. Dimek Éva óvónő a csoport énekkarának a vezetője. Számára, mint mondja, kikapcsolódás a közösségi élet. Munkájában is hasznosítani tudja például, hogy a próbákon énekelni és táncolni tanulnak. Jó csapat ez — állítja —, melyben az iparosok, a szövetkezeti tagok éppúgy helyet kapnak, mint a pedagógusok vagy a diákok. Az öntevékeny színjátszás örömöt ad, gazdagít. A közösség tagjai úgy hálálják meg a nagy türelmű és fáradhatatlan pedagógus család törődését, hogy fegyelmezetten és felkészülten vesznek részt a próbákon. Lázár Mónika ma még nyolcadikos, de ősztől talán már a kiskunhalasi gimnáziumban tanul. — Az iskolában kitüntetésnek számít, ha valakire szerepet bíz Tornyai tanár bácsi. Az osztályunkból például Hadfi Aranka, Sörös Györgyi, Papp Ervin és Nagy István György játszik a Luxemburg grófjában, velem együtt. A korábbi előadásokban persze mások is felléptek. Az tetszik, hogy a kisiskolást éppúgy megbecsülik, mint a középiskolai tanárt. Balogh Zsolt ősztől szakmunkástanuló lesz: — Most Rober Marchau festőművész szerepét vállaltam. Volna itt sok más elfoglaltság is délutánra — számítástechnika, német, sport — de ezt választottam, mert ez itt hagyomány. A családunkból többen is szerepeltek már régebben. Tőlük is hallottam s már tudom magam is: remek szórakozás csoportosan énekelni, táncolni. Ha tudok, majd Kiskunhalasról is visszajárok. Jönnek ide Pécsről, Kiskőrösről, Soltvadkertről, Tabdiról és Kaskan- tyúról is. A közösség — élmény... Szív és hit A tázlári színjátszók vezetőivel, Tornyai Györgynével és férjével Tázlár- Felsőtelepen, egy századelején épített iskolában találkozom. Bár a próbákat általában a községi művelődési ház nagytermében tartják, ez az igazi otthona az együttesnek. Az egykori osztályteremben színpad is van, itt tervezi meg az előadásokat a pedagógus házaspár. A kelléktár: zenekari lámpák gyógyszeres-, rivalda konzerves dobozokból. Másutt kiselejtezett reflektortestek — felújítás után — itt még jól szolgálnak. — Miért éri meg önöknek, hogy — sok-sok munkával, gonddal-bajjal küszködve — színházat szerveznek? — kérdezem vendéglátóimat. — A szerelmeseknek miért éri meg, hogy találkoznak szerelmesükkel? — kérdezi vissza Tornyai György. — Én 1946-tól színjátszókkal dolgozom. Szerepeltem, rendeztem, majd a zene- és az énekkar karmestere lettem. Ha valaki szeret valamit, annak a teher is köny- nyű! — Tanyasi iskolákban kezdtük a pályát — veszi át a szót Tornyainé. — Ott éreztük meg először, unalmas HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Mozi Kecelen, a némafilmek korában • A tanyákon nem volt más szórakozás — mondja Tornyai Györgyné, a nagyoperett rendezője. A keceliek elmondása szerint már az 1920-as évek elején is láttak filmvetítést az akkori községi nagyvendéglőben. Szencsik Mihály bérlő hívta Kecelre a vándormozist. Később a vendéglő leégett.. Ezután Csizovszki János társvállalkozókkal — legtöbbször a tűzoltókkal — szervezte az előadásokat. Ezt a tényt igazolja a „100 éves a keceli önkéntes tüzoltótestület” című kiadvány egyik részlete: „1927-ben a tűzoltóságnak sikerült az országban elsőnek engedélyt kapni egy mozgóképszínház működtetéséhez. Százhúsz személyt befogadó mozgóképszínházat rendeztek be, ahol hetente háromszor tartottak előadást ...” Sajnos, helytörténeti kutatásaim során egyetlen olyan számlát, megegyezést sem találtam, amely a mozi működtetőjeként a tűzoltótestületet jelölte volna meg. (Berendezés vásárlása, üzemeltetési költségek, bérleti díj stb.) Téglás Gábor (1886—1976) elbeszélése, a fennmaradt pénztárkönyv és egyéb iratok alapján kirajzolódik az első állandó mozi története. Téglás Gábor 1926-ban adta el Farkas utcai házát. Abérletbe vonult, hogy mozit nyithasson. A ház 5000 pengőért kelt el. A mozi beindítása előtt mozigé- pész-tanfolyamon vett részt Budapesten. Vizsga után moziengedélyét az önkéntes tűzoltótestület segítségével kapta meg. Moziját a vendéglő nagytermében rendezte be. A már említett ház KÉPERNYŐ Hová pottyant a pók? árán vásárolta meg a Pethe Erneman márkájú ívlámpás — az akkori időkben legmodernebb — vetítőgépet. Saját költségén rendezte be a nézőteret is. Az első és második helyen billenős kar- és háttámlás székek voltak. Hátrább padok sorakoztak. Az előtérben deszkából készült pénztárfülkében foglalt helyet Téglás Gáborné (született Szebedics Erzsébet), aki a pénztárosi és adminisztrátori teendőket látta el. Gépházat a terem végében, a csukott kapualjban alakítottak ki, amelyet a későbbi tulajdonosok is megtartottak. Külön épületben állt az áramfejlesztő. Általában hetente egyszer, vasárnap tartottak előadást. Néha a nagyobb érdeklődésre való tekintettel vagy ünnepen ettől eltértek. A mozit 1927 elejétől 1932 áprilisáig tartották fenn. 1930-ig viszonylag sokan látogatták az előadásokat. Később viszont a gazdasági helyzet romlásával erősen megcsappant a nézőszám. A bevételen — az engedély címén — a tűzoltóság, s a terem tulajdonosa osztozott. Csak a maradék lett Tégláséké. A programban némafilmek szerepeltek, a kísérő műsorokban pedig amerikai cowboy-, és burleszk-filmek. Időnként híradót is adtak. A főműsoridőt francia, olasz, magyar produkciók töltötték ki. Például: A Notre-Dame-i toronyőr, Zoro-Huru, Sárga liliom, Sándor Mátyás, A megfagyott gyermek, Óz a csodák csodája, Nyomorultak, Föltámadás stb. A fennmaradt pénztár- könyv szerint 1931. április 6-tól 1932. április 1-ig 42 előadást rendeztek, általában délután és este. Akadt olyan nap, amikor érdeklődés hiánya vagy üzemzavar miatt csak egyszer vetítettek. A filmtekercsek cserélése közben hirdetések peregtek. A képeket és a szöveget Szebedics József (Szittyavári József) rajzolta és festette üvegre. A pénztárkönyv alapján megállapítható egy esztendő forgalma. A 42 előadást 3565-en nézték meg. Az első helyért 60, a másodikért 40, a harmadikért 30 fillért kellett fizetni. Az összes bevétel 1520 pengő volt, ebből a tulajdonos 506 pengő 76 fillért kapott. A legolcsóbb filmkölcsönzési díjat számolva, az évi kölcsönzési összeg 660 pengőre tehető. Ekkor még nem számítottuk az üzemanyagot, az ügyeleti díjat. így nem csodálkozhatunk azon, hogy az év folyamán csak 22 napon volt előadás. Nyáron és koraősszel leálltak a filmvetítéssel. A mozi bezárása után a soltvadkerti Szabados József bérelte a helyiséget és a berendezést. Vásárolt egy erősítőt, így hangos filmek vetítésére is alkalmassá tette a mozit. Nem sokáig, hiszen egy év múlva végleg bezárták a helyiséget. A gépet, berendezést eladták. így ért véget Kecelen a némafilmek kora... Iván László • Kié lesz az örökség: A párizsi fiatal művészek megszemélyesítői kiskőrösi, kas- kantyúi, tázlári fiatalok. téli vasárnapokon, hogy az embereknek a tanítás mellett szépet és szórakoztatót is adni kell. így kezdődött a zenés darabok sorozata. A világítást kezdetben négy tanulónk „szolgáltatta”; kerékpárt hajtottak, hogy a dinamó dolgozzon, legyen elég fény. Tanító kollégák, ügyes cigány- és paraszt zenészek jöttek segíteni. Sok jó hangú legényt és lányt is találtunk. — Elismerés? — Mindketten megkaptuk a Szocialista Kultúráért kitüntetést és a Kiváló Népművelő jelvényt. Ezeknek is örültünk, de azért a legnagyobb elismerés az, amikor sikere van egy előadásnak. Látjuk: megérte, hogy ifjú és idős barátainkkal létrehoztunk valamit, ami örömet ad szereplőnek, zenésznek és a közönségnek egyaránt. Az emberek szeretik a zenés, énekes műsorokat. Persze nem csak felnőtteket szórakoztatnak. Szeretettel emlegetik barátaink Helvécián, Tabdin, Felső-Cebén, Kas- kantyún, Pirtón, Tázláron az Aladint, a Hófehérkét, a Többsincs királyfit és a Kristályvirágot is. Általában negyvenötven fiatallal dolgozunk. Ehhez jönnek még Pécsről és Kecskemétről „barátságból segítő” kiváló muzsikusok. — Nem fáradtak el negyven év alatt? — Tanárom, Rajeczky Benjámin mondta mindig — szól ismét Tornyai György —; a neveléshez szív és hit kell. A többit szeretet szüli. Valahogy így gondoljuk mi is. Ezért kedves számunkra ez a munka, ezért nem fáradunk. A siker éltet! Tabdin zsúfolásig telt a művelődési ház nagyterme. Az apró színpadon egyes jelenetekben alig férnek a szereplők. Nagyszerűen játszik az alkalmi zenekar, szépen énekelnek a szólisták, zeng a kórus. Az ismertebb dallamoknál előadás közben is fel-fel zúg a taps. Teljes a siker. Újrázni pedig vastapsnál kötelező! A záró akkordoknál aztán állva ünnepel a közönség, öröm a színpadon és a nézőtéren. Pirtón is így volt, és mint hallottam, Tázláron is. Lehár Ferenc örökifjú operettje, a Luxemburg grófja nyolc hónap próbái• Tornyai György és a párizsi utca... nak eredményeként a tázláriak előadásában feltámadt, s élt négy előadást. Megérte? Hát persze! Az élmény, a példa megmarad! Ősztől új évadot kezd a Tornyai színház ... Farkas P. József Jeles riporter óvta Kecskeméten hallgatóit a tévé-műveltségtől. Kifejtette: csak fölszínes ismereteket ad, leszoktat a gondolkodásról. Adatokat sorol, hézagos, esetleges. Összekeveri a lényegest és a jelentéktelent. A tudálé- kossságot a tudás elé helyezi. Tetszetős érvekkel próbálta bizonyítani állítását. Lévén maga is tévés, rokonszenvesnek érződött öniróniája. Némely vetélkedők, szerencsejátékok valóban bosszantóan együgyűek. Azt szeretnők elhitetni, hogy illenénk ismerni húszadrendű, életvitelünkhöz szükségtelen, tájékozódásunkhoz fölösleges bugyutaságokat. E műsorok szerkesztői, szervezői akarva-akaratla- nul növelik társadalmunk értékválságát. Összekeverik rosszul elhelyezett egyenlőségjeleikkel az értékviszonyokat. A nem túlságosan szerencsés című A magatartáskutatás története sorozat figyelmes szemlélői okkal gondolhatják: érdemes időtöltés e műsor megtekintése. Mert ez a kiváló angol ismeret- terjesztő sorozat kérdezni tanít. Miért viselkedik így az egyik állat, miért úgy a másik? Módosíthatók-e szokásaik, befolyásolhatók-e ösztönös mozdulataik, reagálásaik? A pókok viselkedéséről bemutatott képsorok közben is — például — újra és újra az emberre gondoltam. Mi sem függetleníthetjük magunkat egyetemes természeti törvényektől. A pók akkor is odapottyantja tojását, ahová azt ösztönvilága programozta, ahol előkészítette az utód számára legalkalmasabb helyet, ha a tevékenységébe beavatkozó ember becsapja, félrevezeti. A sorozat közérthetősége, szemléletessége a szórakoztató, a tanító ismeretterjesztés remek példája. Mint ahogyan csak dicsérhető Poór Klára tudományos riportja A Hét legutóbbi számában. Ritka bravúr: a tudományos követelményeket betartva tájékoztatták egy új felfedezésről a nézőket. Rokonszenves közvetlenséggel nyilatkoztak a nagy jelentőségű fölismeréseket eredményező kísérletek irányítói. Abrakadabra nélkül, szép magyar nyelven érzékeltették az anyagi világ mostanában megismert új tulajdonságait. (Csak közbevetve: néhánybrossurás „szakemberek” miért a per szócskával fejezik ki egy-egy jármű óránkénti sebességét, miért nem mondják magyarul: óránként? Megkérdeztem egy ilyen illetékest. Azt válaszolta: így szakszerű: Szakszerű? Szerintem fontoskodó, nagyzoló.) A Delta, a Magyar Nemzeti Galéria és több más sorozat említésével is megkérdőjelezhetném e cikk elején említett tévés személyiség mindenképpen elgondolkoztató, de sémiképpen sem általánosítható, a tévésműveltséget elmarasztaló kijelentéseit. H. N. / T ^7 \ L. pusztán megálltunk, a J / vasút mellet levő patakból vizet vettünk a mozdonyba. Úgy fél óra telhetett el, mikorra végeztünk. Már éppen indulni akarok, amikor látom ám, hogy szalad az egyik fékező, és integet. — A hátsó vagon ajtaja kinyílott és vagy harminc zsák a földre csúszott — hadarta lihegve, amikor odaért hozzám. Rostással együtt én is mentem, hogy segítsek a fékezöknek visszarakni a lecsúszott zsákokat. — A fene a kezét, aki az ajtót nem csukta be! — dühöngött Rostás, amikor odaértünk a vagonhoz. Az ajtót nagy nehezen félrehúztuk, hogy vissza tudjuk rakni a zsákokat. Jó háromnegyed órát vesződtünk, mikorra rendesen rá tudtuk csukni a vagon ajtaját. Rostás előhúzta hatalmas Doxa zsebóráját. — Fél hat — mondta dühösen —Jól kidurrantottak velünk ezek a kanászok! — Most már ráérünk, öcsém, együk meg az uzsonnát. — Megettük, aztán indultunk. Még olyan negyven-ötven kilométerre lehettünk R. pusztától, ahová irányítottak bennünket. Rostás megigazította a tüzet, aztán elindultunk. — Még majd N. pusztánál megállunk vizet venni, öcsém. Jól van hagytam helyben az öreg megjegyzését. A meleg mozdonyon álmosság kerített a hatalmába, a szemeim le akartak ragadni. KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában Az öreg cigarettát adott, és rágyújtottunk. — Meleg van mi? — kérdezte tőlem, miközben verejtékben fürdő arcát törül- gette egy nem éppen tiszta rongydarabbal. — Hát, melegebb van itt, mint az autóban —- mondom én. — Oda se neki! — rikkantott az öreg. — Majd ha lehúzol annyi időt a mozdonyon mint én, kezded már lassan megszokni! Úgy ám öcsém! — s nagyot nevetett hozzá. Egyenes pályán haladtunk, a mozdony egyenletesen dohogott. A nap éppen lemenőben volt, vörös tányérjának a fele eltűnt a láthatáron. Rostás előhúzott egy tele üveget a táskájából. Egy- hajtóra kiitta a bor felét. Én se sokat teketóriáztam vele. Két húzásra én is kiittam a másik felét. Nálam is volt egy üveg bor, amit még otthon tettem a táskámba. Azt is elintéztük egy pillanat alatt. A fejem zúgott a sok italtól, szemeim előtt vörös karikák ugráltak. — Gőzt neki, vezér! — ordított az öreg. — Hadd menjünk! Van gőz rogyá- sig! Húztam még egyet a gőzkaron. A mozdony felhörgött, a távírópóznák veszedelmes gyorsasággal suhantak el mellettünk a messzeségbe. — Ez az öcsém! Megy ez a mozdony! — Rostás a köpenye zsebében kotorászott. Egy laposüveget vett ki belőle. Megittuk a háromdeci barackpálinkát. Ettől aztán végképpen kikészültünk. — Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára — énekelte az öreg, miközben lelehajigálta szénnel a mozdonyt. Egyszer csak látom ám a mozdony ablakán át, mintha a nap korongja tűnt volna fel. Bambán bámultam a jelenséget. — Hány óra öreg! — ordítottam feléje. — A maga óráján nagyobbak a számok. Mutassa ide! Az öreg egész közel tartotta az órát a szememhez. A kazán ajtaját is kinyitotta, hogy jobban lássak. Nagy nehezen kisilabizáltam az időt. Kilenc óra múlt pár perccel. A vörös korong vészesen közeledett. Hirtelen megrémültem. A gőzkart teljesen visszalöktem az indító állásba, majd a féket húztam be. Ez a művelet már egyenlő volt a nullával. Egy hatalmas csattanás, dörrenés, aztán mind a ketten kirepültünk a mozdonyból. A vasút mindkét oldalán halastó terült el. Én fejjel zuhantam a vízbe. És örök titok marad, hogy miért nem fulladtam bele a tóba. A víz, no meg az ijedtség kissé kijózanított. A szerelvény mellett ordítás, káromkodás hangjai hallatszottak. — Segítség! — hallom Rostás elhaló hangját. Aztán csobbanás hallatszik. Valaki beugrott a tóba, gondoltam, miközben igyekeztem kievickélni a partra. Nagy keservesen sikerült a partra vánszorognom. Olyan meredek volt ott a tó partja, hogy nem tudtam kimászni a vízből. Az egyik fékező meglátott és odajött, majd többszöri próbálkozás után sikerült neki kihúzni a vízből. Rostást is kihúzták a tóból, bele is fulladt volna, mert azon a részen nagyon mély volt a víz, és ráadásul úszni sem tudott. Hát alapos munkát csináltunk az öreggel. Mind a két mozdony leugrott a sínről, egyenesen bele a tóba, a levegőben hatalmas gázfelhő gomolygott. Egy vasúti bódéhoz értünk a vasutassal, aki kihúzott a vízből. Az őrház előtt villany égett. Az öreg Rostás magyarázott valamit össze-vissza. A másik mozdony vezetője bősz káromkodásba tört ki, amikor meglátott. — Na, az istenit magának, maga aztán jól elintézte a dolgokat! Mondhatom, komoly dolgot művelt! Nem látta a jelzést? Hiszen egy félóráig forgattuk itt felváltva a lámpát körbe, hogy belénk ne rohanjon! Elromlott a váltó, és nem tudtam a mellékvágányra tolatni. Nahát, ember!— ordított a mozdonyvezető —, maga aztán alapos munkát végzett! Csak álltam, mint akit fejbekólintot- tak. — Hát tényleg nem látta a lámpajelzést? Mit gondolt, mi az!? — Hát azt hittem, hogy a nap süt, motyogtam magam elé. — Mii? A nap süt?! Este kilenc után? Maga meg van hibbanva ember! Azt gondolta talán, hogy Afrikában van? No még ilyet! Még hogy este kilenc után süt a nap! Telefonáltak a gyárba. Jó másfél óra múlva ideért a két sínautó és bevittek bennünket. Vért vettek, felvették a jegyzőkönyvet, aztán elengedtek haza, de meghagyták, hogy holnap nyolc órára jelentkezzünk az igazgatóságon. Másnap be is mentünk. Mindkettőnket elbocsájtottak azonnali hatállyal. Rostás megúszta az elbocsájtással és egy fegyelmivel, én már viszont súlyosabb elbírálás alá estem. Hat hónapot kaptam ittas vezetés és veszélyeztetés miatt. Másnap leszereltem a raktárnál. — Ugye Kelemen elvtárs, milyen jó, hogy nem vágtuk le a zubbonyról a vállpántot, most aztán varrhatnám fel újra ... Aztán három hónap múlva már azt énekeltem, hogy: Megy a gőzös Pálhal(Folytatjuk)
