Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-06 / 81. szám

1987. április 6. • PETŐFI NÉPE • 5 A szövetkezeti mezőgazdaság továbbfejlesztésének lehetőségei írta: dr. Eleki János, a TOT főtitkára A közelmúltban tartottuk meg a mezőgazdasá­gi termelőszövetkezetek V. kongresszusát. A kongresszuson elhangzottakból egyértelműen kitűnt, hogy a szövetkezeti mozgalom fejlődés­ben, mozgásban van. Egyes területeken voltak ugyan a két kongresz- szus közötti időszakban lefékeződések. E terüle­tek közül néhányat ma is meglevő problémáink között tartunk számon. Mindezek ellenére a moz­galom egészét illetően — a kongresszus megálla­pításai nyomán — kirajzolódtak a fejlődés lehető­ségei is. Az is igaz, hogy ennek a mozgásnak, fejlődés­nek nem olyannak kell lenni, mint az elmúlt cik­lusban, hanem a jelenlegi helyzetnek megfelelően kell tükröznie mind a külső, mind a belső körül­mények diktálta követelményeket. Ami a külső körülményeket illeti, ott a külpiaci igényekre kell koncentrálnunk, míg itthon az ellátás felelősségé­vel kell számolnunk. Mitől jobbak a versenytársak? Szerintem az élelmiszer-gazdaság egészének, és ebből adódóan a termelőszövetkezeti mozgalom­nak is attól függ a perspektívája, hogy az elsőként említett külső feltételeknek hogyan tudunk meg­felelni. Ez — megítélésem szerint — sokkal nagyobb feladat, mint a belső ellátás, más, minőségileg, kategóriákkal nehezebb feladat. Szeretném kellőképpen érzékeltetni, hogy a vi­lágpiac értékítéletének megnyerése a továbbfej­lesztés lehetőségének, előrelépésünknek első szá­mú kulcskérdése. Amikor ezt célozzuk meg, ak­kor többek között azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mi az, ami versenytársainkat jobbá teszi, és mi az, ami nálunk — a versenyképesség érdekében — változtatásra szorul, és változtatható. Miért jobbak azok, akik miatt mi nem, vagy csak nagy nehézségek árán tudunk eladni a pia­con? Nézzük meg, hogy versei^társainknál mi­lyen tendenciák, milyen törekvéSek érvényesül­nek. Ez elengedhetetlenül szükséges, mert tudo­másul kell vennünk, hogy a verseny feltételeit nem mi szabjuk meg! Versenytársaink versenyeznek egymással is! A két legjobban szervezett és legna­gyobb élelmiszer-gazdasági integráció, az Ameri­kai Egyesült Államok, illetve az Európai Közös Piac agrárgazdasága egymásnak is olyan kímélet­len versenyt diktált az utóbbi években, és diktál ma is, aminek rendkívül nagy szerepe volt és van abban, hogy a magyar élelmiszer-gazdaság ex­portjának eredményessége jelentősen csökkent. Egyik oka ennek természetesen az, hogy ez a verseny már nem is annyira az említett élelmiszer- gazdaságok között zajlik. A verseny kimenetelét ugyanis nagyrészt az agrárszféra támogatásának mértéke motiválja. Ebben a vonatkozásban — úgy gondolom — mi nem tudjuk a versenyt felvál­lalni! Érdekeltségi lánc A másik ok, ami a külpiaci versenyképességre jelentős hatással van, az élelmiszer-feldolgozás vertikális integrációjának fejlettsége. Versenytár­sainknál az élelmiszer-feldolgozás magas fokán a vertikális integráció fejlett. Az alaptevékenységtől a feldolgozás legmagasabb fokáig, és természete­sen az értékesítésig megvan az érdekeltségi lánc. Olyan érdekeltségi lánc ez, amely nem tördelt, nem szakad meg sehol! Nagyon sok hozzánk ha­sonló kis ország esetében, ahol fejlett mezőgazda­ságot találunk — például Dániában, vagy Finnor­szágban — az élelmiszer-feldolgozás 70—90 szá­zaléka szövetkezeti relációban található. ^ Át kell tekintenünk: mit tehetünk annak érde­kében, hogy a versenytársainknál bevált konst­rukció tapasztalatait hasznosíthassuk. Vegyük számba lehetőségeinket! Ha most vertikálisan hasonlítjuk össze magun­kat partnereinkkel, akkor a mi esetünkben el­mondható, hogy a nálunk tapasztalható tagoltság nem versenyképes! Az alaptevékenység, a feldol­gozás és az értékesítés egymástól elkülönült érde­keltségű szervezetekben folyik. A tagoltság és az ezzel járó külön érdekeltség olyan hátrány, amit kiküszöbölhetünk. Vélemé­nyem szerint ez ma számunkra a legkézenfekvőbb alkalmazkodási lehetőség! Meg kellene oldanunk, s ez mai feladat. Holnapra lehet, hogy elkéstünk vele! A vertikális integráció teljes értékű működteté­sének feltételei adottak. Adott a regionális élelmi- szeripari üzemek és a mezőgazdasági termelőszö­vetkezetek „érdekközössége”. Ez megfelelően szé­les bázis, a jelenlegi érdekközösség azonban mind­eddig kevésnek bizonyult az előrelépéshez. Közös vállalatokat Új alapokra kellene helyezni, és ez az új alap a közös tulajdonú élelmiszer-ipari vállalatok létre­hozatalának agrárpolitikai elhatározása lehetne. Ezek a közös tulajdonú vállalatok és létreho­zóik egyformán érdekeltek lennének a megfelelő minőségű alapanyag, és a korszerű, piacképes fel­dolgozott termékek előállításában. Egy kategóri­át jelentő előrelépés lenne ez a munka hatékony­ságát, a mezőgazdasági termelők piacérzékenysé­gét és érdekeltségét illetően. Kereskedelmi tevé­kenységünket pedig ehhez az új koncepcióhoz kellene igazítani. Mindez ma még csak az érdekképviselet véle­ménye. Olyan felelős javaslat azonban, ami nagy­ban hozzájárulhatna versenyképességünk fokozá­sához, és az ehhez szükséges közös termelői- feldolgozói-értékesítői érdekeltség, az érdekek összhangjának megteremtéséhez! Az említetteken kívül az élelmiszer-feldolgozás fejlesztésének jövőjét a szövetkezeti közös fejlesz­tésekben megvalósuló kis- és középkategóriájú élelmiszer-feldolgozó üzemek létrehozása jelenti. Ezek az üzemek méretüknél fogva képesek volná­nak a változó követelményekhez rugalmasan al­kalmazkodni. Ugyanakkor jó lehetőséget nyújta­nának a külföldi részvételű vegyesvállalatok ala- • pításához is, amelyeken keresztül az élelmiszer­feldolgozás csúcstechnológiája is elérhetővé válna az ágazat számára. Nem kevésbé fontos, hogy a külföldi részvétel egyúttel számottevően meg­könnyítené a külpiaci értékesítést is. A fejlődés mozgatórugója természetesen csak a külső és belső érdekeltség továbbfejlesztése lehet. Ebben az érdekeltségben pedig nem lehetnek hé­zagok, netán ellenérdekeltségi tényezők. A cél és az eszközrendszer továbbfinomítása előfeltétele a kívánt előrelépésnek. E területen megvannak a feladatai az irányításnak, az érdekképviseletnek is. • Szerencsés László építésveze­tő magassági szin­tezést végez. EMBER ÉS MUNKA Mondhatnám azt is, hogy nagy munka. A Kecskeméti Közúti Építő Vállalat kiskunhalasi főépítésvezetősége építi a halasiak által rég óhajtott közúti felüljárót. Ezt a jelentős fizikai és szellemi erőt megmozgató munkát a múlt év elején kezdték az alapozással és ez év közepére szeretnék átadni a forgalomnak. A felvezető utak és a híd hossza összesen 916 méter. Ebből 70 méter maga a híd. Szélessége 9 méter, lesz rajta járda és kerékpárút is. Beé­pítettek 220 tonna betonacélt és 1200 köbméter betont, ebben nincs benne a híd előregyártott szerkezete. Meg­mozgattak több mint 30 ezer köbméter földet. A munkákat Németh János komplex brigádja végzi. A huszonnyolctagú szocialista brigád a-legutóbb — a kitüntető jelvényeken kívül — elnyerte a vállalat kiváló brigádja címet is. Saját szorgalmukon kívül munkájuk elengedhetetlen feltétele a betonkeverő üzemük folyama- -tos, jó munkája. Úgy döntöttek, azért, hogy a hi­deg okozta kiesé­seket pótolni tud­ják, április köze­pétől második műszakot is szer­veznek. P. Z.) # Dómján Ist­ván és Kajtó Pál a zsaludeszkákat távolítja el az el­készült oldalfa­lakról. A BÁCSALMÁSI ÁFÉSZ KEZDEMÉNYEZÉSEI Hálózatkorszerűsítés, jobb árukínálat Bácsalmást a szovjet hadsereg 1944 októberében szabadította fel. Abban az időben, a háborús helyzet miatt, itt is cserekereskedelem alakult ki. A föld­művesszövetkezet — 1946 augusztusá­ban alakult — egyik feladata volt a termelés megszervezése, a kereskede­lem megoldása. A földhöz jutott sze­gényparasztok terményeiket, jószágai­kat a szövetkezet közvetítésével juttat­ták el a háború alatt oly sokat szenve­dett lakossághoz. Bácsalmás és környéke aránylag rö­vid időn belül érezhette a szövetkezet megalakulásának kedvező hatását. A szervezőmunka legfontosabb fel­adata ebben az időben a termeltetés volt, hiszen enélkül nem lehetett keres­kedelem sem. Az egyéni gazdák köz­vetlenül a szövetkezettel álltak szerző­déses viszonyban, az pedig különböző állami vállalatokkal kötött megállapo­dást. 1949-ben megalakult három ter­melőszövetkezet, amelyek átvették a termelést, de az egyéni gazdákkal to­vábbra is a földművesszövetkezet szer­ződött. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy az egyik legfőbb hiánycikk a só volt, amiért a földművesszövetkezeti tagoknak szinte az egész országot be áruszállításhoz a tehergépkocsikat kellett járniuk. Az szovjet alakulatok adtak kölcsön. Mindezeket egykori feljegyzésekben olvasom, a többi között abban a kiad­ványban, amelyet a földművesszövet­kezet jogutódja, az áfész tavaly adott ki megalakulásának 40. évfordulója al- kálmából. Négy évtized alatt sokat vál­tozott a világ. A legutóbbi nagy jelen­tőségű esemény, hogy Bácsalmás az el­múlt esztendő elején megkapta a városi rangot, ami az áfész számára is újabb feladatokat jelent. A városon kívül hét község áruellátásának jelentős részéről kell gondoskodnia, ami 22 ezer lakost érint. Közülük csaknem 7 ezren tagjai a szövetkezetnek. A részjegyállomány 1,6 millió forint. A tavaly befizetett 4 és fél millió forinttal a célrészjegyek ösz- szege 7,5 millió forintra nőtt. Ez utóbbi különösen bizonyítja a tagság bizal­mát, kötődését a .szövetkezethez és készségét arra, hogy segíti a helyi célok elérését. Piukovics Lajos elnökhelyettessel a jelenről beszélgetünk. — A tagság jelentős anyagi segítség­gel járul hozzá beruházásainkhoz. Eb­ben az esztendőben szövetkezetünk na­gyobb léptekkel kíván előrehaladni az - áruforgalmazás­F. TÓTH PÁL Hazafelé A törzsőrmester fehérespiszkos zsebkendőt ciháit elő a zsebéből s feltűzte egy frissen tört botocskára. Magasra tartotta és a menet élére lépdelt. A többiek hosszú libasorban követték. Néhányon a közkatonák közül azonban szégyenlették a dol­got és pár lépést hátramaradtak. — Mi a fenének az a koszos zseb- • kendő — dörmögte Ozga Tóni, egy sűrű szemöldökű, nyúlánkarcú hon­véd. — Nekünk nincsen félteniva- lónh. — Hagyd rá — legyintett mérge­sen Bozóki Laci —, látod, hogy be van gyulladva. A pisztolyát is eldug­ta az előbb egy bokorba. — A nadrágja szárát meg ráhúzta a birgerli fölé — nyerített hangosan a folyton röhécselö Horváth Jancsi. — Fél, hogy tisztnek nézik az oro­szok. — A tisztek közül ugyan kevés jön hazafelé — kapcsolódott a beszélge­tésbe egy ismeretlen, szakállas férfi, aki valahol észrevétlen csapódott hozzájuk. Elrongyolódott katonaru­hát viselt, s a kopott kátonasapkáján nem volt semmi jelzés. A kis csoport szótlanul befogadta. „Munkaszolgá­latos lehetett, ő is biztosan hazafelé igyekszik" —gondolták, és bólogat­tak a szavaira. Mentek csendesen és beszélget­tek, s egyszer csak váratlanul kibuk­kantak az erdőből. Olyan hirtelen, hogy szinte megtorpantak ijedtük­ben. Csak álltak az erdőszélen, ott futott előttük a fehér országút, s né­hány ház látszott távolabb. Aztán elindultak. Elöl a törzsőr­mester a zsebkendővel, s utána a többiek. Legszívesebbén leültek volna a fűre vagy elbújtak volna, de már nem lehetett. Menni kellett valamerre, s ők haza akartak jutni mindenáron, hazafelé pedig csak egy út vezetett, a falun ke­resztül, a házak előtt. Lépdeltek tehát a törzsőrmester után, akit most a pokolba kívántak. Mentek hallgatagon, s az izgalom torkukra for­rasztotta a szót. Mi lesz, hogy lesz? — senki sem tudta. Mint ahogy azt sem tudták bizonyosan, mi igaz abból a sok mendemondából, melyet a frontontúli állapotokról hallottak ezidáig. Volt ezek közt a hajmeresztő történetek közt minden, amivel csak az otthon után só- várgó legénységet el lehetett riasztani a szökéstől. De a háború gyors záróa- kordjai elfújták ezeket a sötét léggöm­böket. Az egyszerű katonák, amikor vá­laszúira került a sor, kevés kivétellel a hazafelé vezető utat választották. Az otthonhoz fűződő szálak erősebbek vol­tak mindennél. > — Sztoj! — hangzott a harsány kiál­tás a kis falucska szélén. Két fiataloské­pű, gyermekszámbamenő katona állta el az utat. Géppisztolyt szorongattak, s ar­cukon nem látszott semmi nyoma a meg­lepetésnek. Mintha csak azért állították volna ide őket, hogy tereljék a megfelelő ösvényre a kósza katonanépséget, a csellengő, országhatárokat semmibe ve­vő vándorokat. A sor megállt, a törzsőrmester ijedten hőkölt hátra, s a zsebkendőt kezdte ci- bálni a bot végéről. Ozga Tóni került az élre, s mintha megbabonázták volna, mereven bámult a két kis katonára. — Kuda igyote? — kérdezett most valamit az egyik őr a maga nyelvén. Tóni, aki csak sejtette, hogy mit kérdez­het, mutogatni kezdett a felkelő nap irá­nyába: — Haza, hazafelé! — Pojgyom! — intett az őr a fejével, s megértették, indulni kell valahova. El­indultak hát, amerre mutatott. A katona nyugodtan lépdelt mögöttük, társa az őrhelyen maradt, az utat figyelte. Az udvar, ahová a kucsmás legény bekísérte őket, megszokott falusi udvar volt. Az ajtó előtt is őr álldogáld, s egy­kedvűen nézte az érkezőket. Azok felso­rakoztak, mint ahogy kihallgatáson szo­kás, arccal a ház felé, s várták, most mi lesz? Alacsony, zömök tiszt lépett ki az ajtón, s végignézett rajtuk. Megismer­hette az egyenruhájukat, mert azt kér­dezte furcsa, de érthető kiejtéssel: — Mágyár? Az arcok felderültek az ismerős szó­ra. — Magyar, magyar — hangzott in­nen is, onnan is. A tiszt végigment a sor előtt, mustrál- gatta őket, mintha szemlén volna. Las­san ment, megnézte őket alaposan. A törzsőrmester előtt megállt, valamin elmosolyodott, aztán a többiek arcát fi­gyelte, mintha onnét próbálná leolvasni, kiféle, miféle ember lehet ez. — Oficér?—kérdezte most távolabb­ról vizsgálgatva az alakulatot. — Nincs, nincs! — tiltakoztak egyön­tetűen, megértve a kérdést. Csak a törzs­őrmester húzta össze magát, mintha tudná, hajszálon függ a további sorsa, majd rekedt sóhaj hagyta el a torkát. A tiszt most megint hátrált pár lépést és fellépett a tornác lépcsőjére. Pár pil­lanatig csendben figyelte őket, majd ennyit mondott keményen, minden szól megnyomva: — Konyec vojnü! — és hozzátette még: — Kaput, vojna kaput!.— í nézte az arcokon a hatást. — Konyec, konyec — ízlelgették a szót, amely ismerősen csengett. „Kaput! ... Kaput" — mondták a né­metek is hosszan elnyújtva, amikor az erdőben, a száguldó, hegyekből lefutó folyócskákba dobálták fegyvereiket. Ozga Tóni szólalt meg elsőnek: —- Értitek, mit mond? Vége a há­borúnak. Enyhe mosoly röppenjpvégig az arcokon. Milyen egyszerű is néha a gondolat kifejezése. Két apró szócs­ka is elég hozzá. De ez a két szó mennyi mindent kifejez! Lehet tagol­va mondani és elábrándozni közben. Lehet az édes otthonra gondolni... szép nőkre és ízes falatokra, egy po­hár habzó sörre, kirándulásra és munkára is, a munkapadra, mely ki tudja hol hányódik azóta. Asszonyra és gyerekekre, távoli falura és a Nagykorúira ... Ebben a két szó­ban mindez benne van. Bólogattak, hogy értik, hogyne értenék. A tiszt most hallgatott egy dara­big, mintha fontolgatná, mit is mondhatna még, hogy valamennyien megértsék? Aztán csak ennyit szólt parancsolóan és mégis valami lágy­sággal a hangjában: — Posli, igyitye domoj! — s Kelet felé mutatott a jobbkezével. Csodálatos, hogy milyen könnyen tanulja meg az ember az idegen sza­vak értelmét, ha a szíve is segít hoz­zá. Elsőnek Ozga Tóni tisztelgett, majd a többiek, így fejezve ki, kato­namódra a köszönetüket. Tóni vezé­nyelte a „balra át"-ot is, majd az „indulj"-t, s a menet kikanyarodott a kiskapun. A tiszt még nézett utánuk egy da­rabig, s ezt mondta csendesen, a tá­volba révedezve: „Domoj... do­moj!” Aztán befordult a tornácra,. ahol már várták valami üzenettel. Azon a tavaszon sok ezer magyar sorkatona, elhurcolt levente és ide­genben sínylődő deportált indult ha­zafelé. ban eppen ügy, mint a hálózatfej­lesztésben. Sor kerül a műszaki boltunk teljes re­konstrukciójára, építünk egy bú­torraktárt és -be­mutatótermet, s egy cukrászdát is sze­retnénk létesíteni Bácsalmáson. Örven­detes, hogy a városi tanácstól és a helyi gazdaságoktól is kapunk segítséget ter­veink megvalósításához. Az iparcikk­bolt és a bútorraktár és -bemutató épí­téséhez a városi tanács összesen egy­millió forint támogatást ad. Az összefogásnak egyébként hagyo­mányai vannak Bácsalmáson. Az ABC-áruház építéséhez például a Hosszúhegyi Mezőgazdasági Kombi- nátt a helyi állami gazdaság, valamint az ÄGKER is hozzájárult. Ä madarasi ABC-áruház — amelynek a tervei most készülnek — szintén közös erővel épül fel, a helyi Béke Termelőszövetkezet 5 millió forinttal járul hozzá. Tóth Mártonná közgazdasági főosz­tályvezető arról tájékoztat, hogy ipari szakcsoportot is létesítettek, amely üz­leti berendezéseket állít össze megren­delésre, F-modulelemekből. Munkájuk iránt olyr'n nagy az érdeklődés, hogy az ország minden részéből kapnak megbí­zást. — Tavaly indítottuk a nagvkereske­• A szövetkezet cukrászüzeme. Tavaly az árbevétele megha­ladta az 5,6 millió forintot. delmi ágazatunkat. Ebben az évben szeretnénk növelni a forgalmat, nem­csak saját üzleteinket látjuk el, hanem a környező áfészek részére is szállítunk. Törekszünk a korszerű üzemeltetési formák bevezetésére. A kiskereskedel­mi forgalom 60 százalékát már jövede­lemérdekeltségű üzletekben bonyolít­ják, a vendéglátó egységek között pe­dig 25 szerződéses üzlet van. A tapasz­talatok szerint az új formák beváltak, nőtt a nyereség és a forgalom. Az árutermelésben nagy jelentősé­gük van a kisgazdaságoknak, elsősor­ban a szakcsoportoknak. Ez is a tagsá­gi kapcsolatokhoz tartozik. Rudics Oszkár felvásárlási osztályvezető arról informál, hogy hat szakcsoport műkö­dik, s ezek több mint 30 millió forint értékű árut adnak. Legjelentősebb a zöldségtermesztés. — Érdekes, hogy tíz esztendővel eze­lőtt még alig volt zöldségféle a kisgaz­daságokban. Bácsalmáson nem volt ennek hagyománya. Ma pedig több ezer tonna uborkát, paradicsomot, pri- taminpaprikát termesztenek — tájé­koztat. Kereskedő Sándor Gazdag áruválasztékkal várja a vevőket a szövetkezet ABC-áruháza.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom