Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-22 / 94. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 22. Végtelen történet A helyi kis piszkos moziban megnéztük gyermekeimmel a Végtelen történet című mesefilmet. Nem a filmről akarok most szólni, hiszen annak, aki nem látta, vagy nem olvasta Michael Ende fantasztikus meseregényét, amúgy is érdektelen a tartalomfölmondás. Láttam már jobbat, de«gyermekeimnek felhőtlenül tetszett a szerencsesárkány, a versenycsiga, a köevő és Meseország megmentésre váró királykisasszonya. Hanem a közönség most, napok múltán is töprengésre késztet, mert nem egyszeri esetről van szó, hanem jellegzetesen magyar jelenségről. Az ízlés, a jólneveltség, az emberi együttérzés hiányáról. A pszichológiában empátiának nevezik az emberi együtt- és beleérző képességet. Egyes szakemberek szerint ez a legfontosabb emberi képesség, ezzel mérhető a szocializáció foka: ennyire vagyunk képesek ember- és sors-(kor?) társunk bőrébe bújni, szemével látni, agyával gondolkodni és ítélkezni. Az empátia hiánya mai életünkben aggasztó módon mutatkozik meg: a társas együttlét valamennyi fórumán rosszul vizsgázunk, közlekedésben, áruházban, hivatalban, munkahelyen, és — legyünk őszinték — otthon is. Eldurvult a mai magyar társadalom, talán mentségére legyen mondva, a nehezedő külső körülmények szorításában is. De hát nehéz külső körülmények történelmünkben csaknem mindig is voltak, a mainál súlyosabb gazdasági válság akadt már nem is egy századunkban, s az elemi udvariasságot, az emberi együttérzést az akkor már élt idősek s a korabeli sajtó sem hiányolták. Igaz, manapság az erkölcs szóról sok gyermek talán azt sem sejti, mi fán terem, a gyakorlati ismeretszerzés és az erőszakot dicsőítő kalandfilmek világától egyformán távol van az. Végtelen történet ez is: a kis és nagy közösségek életében vannak apályok és dagályok, van, hogy erősödik az ösz- szetartozás érzése, van, hogy gyengül. Jómagam, aki az erőszakolt összetartozás időszakában nőttem fel, sokáig az egyén jogaiért, elismertetéséért igyekeztem a magam módján küzdeni, most, hogy a gátlástalan individualizmus lassan minden korosztályt hatalmába kerít, időnként visszasírom még a? erőltetett és államilag szorgalmazott közösségtudatot is. Ott tartunk, hogy csupán vezércikkekben vagy szónoki emelvényről lehet nevetségesség nélkül szólni közös dolgainkról, érdekeinkről, kötelességeinkről — magánemberként a hirdetett közösségi erkölcs és magatartás — netán: példa! — többnyire írott malaszt marad. Lehet, persze, ez is hatás és ellenhatás dialektikájának végtelen története. Nem feltétlenül azt jelenti mindez, hogy mi, mai emberek rosszabbak vagyunk, mint a tegnapiak. Csak a szabadságot összekeverjük a szabadossággal, a jogokat a kötelességekkel. Mert — a példánál maradva — az a kiskamasz, aki hangosan és tüntetőén végigröhögi a mások által csöndben nézett filmet, elrontva mulatságukat, nos, az a kiskamasz egyszerűen azt hiszi, ehhez joga van. Megváltotta a jegyét, senkinek semmi köze hozzá, miként szórakozik. Ugyanígy érvel anyja és apja is az élet mindennapos küzdőterein, tolakodva, durvaságokkal fűszerezett beszéddel, mindenki másra fittyet hányva. Az empátiát tanítani kellenne. Otthon, iskolában, munkahelyen, mindenütt. Amit a kétezer évvel ezelőtti tanítás olyan világosan kimond, s amit oly nehéz betartani: ne cselekedd embertársaddal azt, amit magad sem szeretnél, hogy veled cselekedjenek. Tudom, ez nem olyan érdekes, mint a video, a diszkó, a karate — de az emberiség végtelen történetében csupán ez az igazán fontos. Egy ilyen csepp kis országban, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, ezt felidézni, tanítani, cselekedni úgyszólván családi kötelesség. Nem a „szeressük egymást, gyerekek!” spicces érzelgősségére gondolok. Csak arra, hogy vegyük észre: mások is vannak a világon. Szentmihályi Szabó Péter AZ ERDEI-ÉLETMÜSOROZAT ÚJABB KÖTETE Köteles tanulságok Másfél évtized választja el az Erdei Ferenc összegyűjtött müvei sorozatban megjelent Agrárproblémákat 3. kötete első és utolsó írását. A mezőgazdasági szakoktatás ötéves tervéről 1950. április 5-én tartott előadást, 1965 februárjában válaszolt egy csehszlovák napilap körkérdéseire. Az első kordokumentum keletkezésekor hosszú sorok kígyóztak zsírért, húsért, a pozsonyi újságban büszkén hivatkozhatott arra: „A Magyarországon évek óta érvényesülő agrárpolitika lehetővé tette, hogy a termelőszövetkezetben egyesült parasztság és választott vezetőik bátran kezdeményezzenek ...” Kokoschka művei Budapesten Ezekben a napokban ritka élményben részesülhetnek a képzőművészet kedvelői. Egyszerre szembesülhetnek a századelő nagy viharokat kiváltó stílusmozgalmainak két vezető mesterével is, Kassák Lajos munkásságával a Magyar nemzeti Galériában és Oscar Kokoschka litográfiáival a Vigadó Galériában. A régi jó békeidőkben, az Osztrák—Magyar Monarchia idején, 1886. március elsején született az ausztriai Pöchlarnban, 1904-től az osztrák szecesszió fellegvárában, az Iparművészeti Iskolában tanult. Iparművészeti és dekoratív terveket készített; néhány friss hangulatú levelezőlapja a Vigadóban látható ez időszakból, érzékeltetve az iskola új dekoratív törekvéseit. Korai főműveiből _ a Bach- kantátasorozat és az Álmodó fiúk néhány lapja mutatja e stílus fő jellegzetességeit, az érzelmi tartalom érdekében való kiemelést, az erősen torzított, arányaiban eltúlzott formákat, a kifejezést hordozó, nagyfejű testekkel. Korán felébredt benne az érdeklődés a pszichológiai problémák iránt, művészete a lelki problémák korszerű kifejezése irányában fejlődött. Költőként is e néha szélsőséges lelkiállapotok éreztetése foglalkoztatta. Nyilvánvaló, hogy életművében a főszerepet a portré, elsősorban saját portréi játszották. Kortársait, barátait is ezzel a szinte mélylélektani eszközökkel ábrázolt pillanatképekben hagyta örökül, mint Lebermann és Max Reinhardt portréját. Stílusa megelevenítő erejét és különleges látásmódját nagy szenvedélyes szerelméről, Alma Mahlerről készitett sorozatának néhány darabja mutatja különösen, amely az asszonyt zenehallgatás közben ábrázolja, amint a hangok áradásában annyira azonosul a zeneköltővel, hogy vonásai szinte hasonlítani kezdenek rá. Kokoschka ezt a megdöbbentő felfedezést azzal teszi láthatóbbá, hogy Mozart, Beethoven, Haydn hajviseletét néhány köny- nyed vonással a fej köré vázolja (Koncert sorozat). Kifejezésének „Messzebbi perspektíva” Az emberi méltóság és teljesítőképesség összatartozásáról szólt a hatvanas években, fájdalmasan megtagadta önmaga értékeit az ötvenes évek elején. Ráerőszakolta magára — például — a hivatali-mozgalmi zsargon kliséit az, akit így méltatott Bibó István: „írásainak különös értéke fordulatos, zamatos és erőteljes nyelve, mely igen hajlékonyán simul írójának fogalomtisztázó és illúzióromboló szándékához”. „Komoly hiányosságokat, kiáltó hiányosságokat, lemorzsolódásokat” emlegetett mezőgazdasági szakemberek előtt ugyanez az Erdei Ferenc. A politikus, aki azonban a pillanatnyi gondok szorításában sem adta föl a „messzebbi perspektivát”, máig helytállóan vázolta föl a felsőfokú mezőgazdasági szakoktatás céljait, felépítését. A szemléletességre, a gyakorlatiasságra törekvés olykor erőltetett összehasonlításokra késztette, megtévesztette. A XIX. kongresszus útmutatásait méltató akadémiai előadásában —- például — a tudománytalan, káros, ám akkor egyedül üdvözítőnek hirdetett liszenkói tanokat, a hagymatermesztés lehetőségeit ismertette, ajánlotta az érdekeltek figyelmébe. A haladó idő újra igazolta azonban megállapítását: „ reménytelen helyzetbe kerül és feltétlenül téves útra jut a növény nemesítő, ha munkáját elvonatkoztatja az alkalmazott, vagy alkalmazható agrotechnikai módszerektől és gépi eszközöktől’’. Már 1959-ben központi kérdésnek tekintette a tudományos kutatás összehangolását, a mezőgazdasági önköltség és a jövedelem közti arányok javítását, a közgazdasági szemlélet érvényesítését (Szakirodalmi tájékoztató). „Kedv telő kertészkedés” * A mezőgazdaság szocialista átszervezése napirendre tűzte az üzemszervezés elméleti és gyakorlati kidolgozását. . Az alapvető jelentőségű feladat mozgósította Erdei Ferenc tudományos ambícióit és szervezőkészségét. Nehezen érthető, hogy az 1961-ben megjelent, Üzemszervezési kérdések a szocialista mezőgazdasági nagyüzemben című tanulmány megállapításait miért mellőzték évekig. Kik gondolnak a különböző termelési rendszerek korában arra, hogy a Bács-Kiskunhoz oly szoros szálakkal kötődő agrárközgazdász több mint negyedszázada bizonyította: a termelés korábbi területi tagozódása helyett esetenként „meghatározott termék, termékfész vagy termékcsoport előállításának a termelőfolyamata képez egy-egy üzemi egységet”. Sürgette az iparszerű szakosodást. Nagykőrösi távlati mezőgazdasági fejlesztési tervében próbálta munkatársaival az üzemi szakosítás problémáit konkretizálni, ezirányú kutatásaik tapasztalatait hasznosítani. Politikai, gazdasági vitákban is állást foglalt a tervezet, ha szükségét érezte. Helytelenítette például, hogy a mezőgazdaság átszervezésekor csak a belterületi házikertek maradhattak egyéni tulajdonban. Erdei fölismerte: a külterületi zártkertek igen alkalmasak „kedvtelő kertészkedésre”, a termelési hagyományok megőrzésére és „nagyon távoli jövőig indokolt önellátó szerepe”. „Szükségszerű többszektorúság’ Erdei irányította Solt és az ottani Szikra Termelőszövetkezet gazdasági fejlesztésének távlati tervezését. Érzékelhető a legjobb változatok kidolgozására irányuló szándékuk és a helyi adottságokat mellőző központi tervutasítások ellentmondásainak feszültsége. A sorozat kialakult gyakorlata szerint a kötetben összegyűjtött tanulmányokban elemzett politikai, gazdasági, társadalmi kérdések szakértője foglalja össze a tanúlságokat, segíti az életmű minél árnyaltabb megismerését. Az Agrárproblémák 3. kötet utószavának megírására Romány Pált kérte föl az Akadémiai Kiadó. Az Erdei Ferenc és a magyar agrárfejlődés című tanulmány nem tagadja: „A teendők, a szükséges lépések felismerése nem mindig találkozik a célokkal való azonosulással.” Más munkáiban maga a makói származású tudós politikus is szembenézett tévedéseivel. Romány Pál óvott' a lelkendezéstől és a körülményektől eltekintő elutasítástól. „A többszektorságot nem rendhagyónak, hanem szükségszerűnek minősítette a magyar mezőgazdaságban.” Tegyük hozzá: nemcsak az agrárgazdaságban. A sorozat legújabb kötete is hitelesiti a méltató szavakat: „Az agrárfejlődés, mezőgazdaságunk haladása, valamint Erdei Ferenc pályája történelmileg egybekapcsolódott és köteles tanúságokkal szolgál minden nemzedék számára”. Heltai Nándor újszerűsége, megrázó ereje hamar sikereket hozott számára. Az első világháború után, amelyben a galíciai fronton súlyosan megsebesült, 1917-ben kezdő-' dik elismerése. Zürichben, a Dada galériában 1919-től a drezdai Képzőművészeti Akadémia tanára. A húszas években sokat utazik, gyakran megfordul a nagy európai metropolisokban, Párizsban is. 1927-ben a Zürichi Kunsthausban bemutatott kiállítása hozza meg számára a világsikert. A harmincas években újra kezdődnek megpróbáltatásai. A nácizmus elől először Prágába, 1930- ban pedig Londonba menekül, ahol mindent újra kell kezdenie. 1939-től az antifasiszta tartalmú művek egész sorát festi expresszionista hangvétellel. Az ötvenes években valamelyest megnyugszik, szaggatott stílusa klasszicizáló vonásokat vesz fel. A grafikát egész életében különös előszeretettel művelte, művészete erősen grafikai jellegű, az önkényesen megválasztott kevés szín a kifejezés drámaiságát hangsúlyozza képein. Utazásainak benyomásait grafikai lapokon rögzítette. A könnyed vonásokkal odavetett, a látványt sűrítő városképei inkább pillanatnyi saját lelkiállapotának tükrei. (Vallomás Hellász - róí). Öregkori leheletfinom virágcsendéletei meghatott rácsodálko- zások a halál felé zuhanó napok tünékeny örömeiről. Az élet azonban még kárpótolni akarta az idős művészt. Sikersorozata az 1958-as müncheni, bécsi életműkiállításokkal vette újra kezdetét. Grafikai munkásságát a salzburgi Rupertinum őrzi, amelynek válogatott anyagát mutatja be a budapesti kiállítás. A nyughatatlan lelkű nagy mester 1980 februárjában halt meg Svájcban. Ötvenéves a Mojszejev együttes A Szovjetunió Állami Akadémiai Népitánc Együttese idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A jólismert, híres kollektíva nemcsak az ország büszkesége, hanem a világ táncművészetében is előkelő helyet foglal el. Az együttes sok sikeres fellépést köszönhet I. A. Mojszejev balettmestemek és művészeti vezetőnek, aki fáradhatatlan munkával és hosszú évek útkeresésével alkotta meg az együttes repertoárját, amely több mint 300 számot tartalmaz. Mojszejevék újítónak, kezdeményezőnek számítanak a művészetben. Eredeti népitánc-együttest hoztak létre, amely bejárta szinte az egész világot. Mojszejevék csodálatosan mutatják be nemcsak az orosz, ukrán, grúz, moldáviai, kirgiz, hanem az olasz, spanyol, amerikai, lengyel, magyar, bolgár, cseh táncokat is. Hatvan országban járt az együttes fennállása óta. Napjainkban Igor Mojszejev művészete a színpadi koreográfia fejlődésének minőségileg új szakaszába érkezett. Ma már Mojszejev színházáról, mojszejevi iskoláról beszélhetünk. • Venezuelai tánc, a „Horopo” KELEMEN KÁROLY; ' Az alkohol rabságában • Tower Bridge / 7 A 1 Ott aztán szólt a felesé- ( J. i • J gének, aki pár perc múlva nagy tányér birkapörköltet tett elém. Jóízűen megettem, két nagy pohár bort is bekaptam utána és akarok menni, de az öreg megállít. — Van valami táskaféléje? — kérdezte tőlem. Van — mondom. Kimentem és az autó ülése alatt meg is találtam a kopott táskámat, amiben ennivalót szoktam magammal vinni. Visszamentem, az öreg integetett a ház túlsó végéből. Bementünk egy kamraféle helyiségbe. Ott egy asztalon tepsikben egész tyúkok, kacsák voltak megsütve. Az én utasom belerakott vagy két egész sült kacsát és egy tyúkot a táskába és a kezembe nyomta. Aztán bement abba a szobába, ahol én a birkapörköltet ettem, s rövid idő múlva egy liter pálinkával tért vissza. — Itt van — mondta ő, és a kezembe nyomott még a pálinkán kívül száz forintot is. _ — Ugyan bátyám! Mit képzel maga! Én elhoztam, de ez már kissé sok lesz fuvardíjnak. — Nem érdekes — mondja ő, ez most nem számit. Nekem megérte, hogy elhozott. Másképpen úgy estefelé értem volna ide. Kezet fogtam vele, aztán beültem az autóba és elrobogtam S. irányába ... Olyan nyolc óra körül értem az s.-i halászati vállalat telepére. A kapun berobogtam és megálltam az irodák előtt. Éppen jött egy fiatal lány, hóna dlatt aktaköteg. Megkérdeztem tőle, hol találom a szállítási részleget. O aztán útbaigazított és én rövid idő alatt megtaláltam az illetékeseket és átadtam a megrendelőlapot. Egy óra sem telt bele, máris indultam a halrakománnyal Cs. pusztára. A nap erősen sütött, gyönyörű szép nyári nap volt. Éppen egy falun megyek keresztül, amikor egy „Italbolt" felirat ötlik a szemembe. Lefékezek. Bementem és sört rendeltem. Megittam vagy három korsóval. Aztán indultam tovább. P. falu után értem a „Diófa" csárdához, olyan dél körül lehetett. El is feledkeztem én a táskámban lévő sült kacsákról, tyúkról, — megéheztem. No valamit eszek — határoztam el magamban — és megálltam a kocsisor végén, mert előttem legalább húsz-huszonöt személy- és tehergépkocsi állott. —. Mi van ennivaló? — kérdeztem a pincértől, aki rövid idő múlva az asztalhoz lépett. Halászlevet rendeltem, persze sört is hozzá. Már éppen a negyedikötödik korsó sört ihattam, amikor látom ám az ablakon keresztül hogy egy rendőrségi motorkerékpár fékezett le az autósornak a végén. Hirtelen elment az étvágyam. Szinte rohanva tettem meg az utat a tehergépkocsimig, de azért arra még szakítottam a nagy sietségben is időt, hogy a két korsó sört felhajtsam. Beültem a tehergépkocsiba, aztán hátratolattam, hogy ki tudjak menni az udvarból. Hátramenet közben éreztem, hogy az autó valaminek nekiment, lefékeztem, aztán kihajtottam az udvarból. A vendéglő háta mögött egy földút vezetett valamerre, ismeretlen irányba. Már vagy öt kilométert haladhattam a földúton, amikor észrevettem, hogy egy kerékpáros közeledik felém. Amikor mellém ért, megálltam. — Jó napot! — köszöntem az öregnek. -— Hová vezet ez az út? — kérdeztem tőle. — Hát ez a gépállomásig, ott aztán ágazik többfelé — mondta nekem ö. — Hová akar menni? — kérdezte, miközben gyanakvó szemmel végignézett ff engem, meg a tehergépkocsit is. ' — Cs. Pusztára mennék — mondom az öregnek. — Hát akkor miért nem a műúton ment, az egyenesen oda vezet! — kaptam a felvilágosítást. — Tudja bátyám, ittam pár pohár sört és a rendőrök a csárda előtt ellenőrzik a sofőröket, és én jobbnak láttam, ha olajra lépek. » — Na ja — nevette el magát az öreg, hát akkor én megmagyarázom, hogy merre jut el földúton a Cs. pusztai úthoz. Körülményesenm, de azért eljutottam a Cs. pusztai országúihoz. Amint kiértem a földútról a műútra, a pálinkásüveget is többször jól meghúztam. Éreztem, hogy taz álmosság lassan a hatalmába kerít, szemeim előtt vörös karikák vibráltak. Mehettem az országúton olyan négy-öt kilométert, aztán megálltam. Az út mellett nagy rét terült el, nem messze egy szomorúfűzfa állott, egy sebes folyású patak partján. A fűzfa alatt leheveredtem, és azon nyomban el is nyomott az álom ... Arra ébredtem fel, hogy fázom. Feltá- pászkodtam, és elindultam az országút irányába. Eléggé hűvös volt, a szél is fújt, ha nem is nagyon erősen, de érezhetően. Beültem az autóba, a kesztyűtartóból elővettem a cigarettámat és rágyújtottam. Indítottam, de még mielőtt bakap- csoltam volna a világítást, látom ám, hogy az országúton jön felém valami jármű, lámpája ugra-bugrált az eléggé gödrös országúton. Vártam egy darabig, aztán amikor elég közel ért, hirtelen bekapcsoltam a reflektorokat, és kiugrottam a kocsiból. A kerékpáros lefékezett, és megállt. Egy olyan húsz év körüli leány volt, — lábán félretaposott félcipő, a kerékpár kormányán szatyor lógott. — Csókolom — köszöntem neki —, mondja csak kislány, hány kilométer még ide Cs. puszta? A lány meghökkent egy pillanatra, aztán hadarva elmagyarázta, hogy és miként találok Cs. pusztára. Jó negyedóra múlva ott álltam a puszta közepén egy kastély előtt. Bementem találomra egy ajtón, és egy széles folyosón találtam magamat. Éppen egy ajtó előtt mentem el, amikor az hirtelen kivágódott, és úgy orron vágott, hogy eleredt az orromból a vér. (Folytatjuk)
