Petőfi Népe, 1987. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-26 / 72. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. március 26. HOLNAP PREMIER A KAMARASZÍNHÁZBAN KECSKEMÉTI TAVASZI NAPOK m J . „ . „ , <1Budapesti Fesztiválzenekar, ------------------------------------------------------­--— K ét nagyszerű ko: cert a uUa-vüla titka Két igazi fesztivál-koncert tette emlékezetessé a Kecskeméti Tavaszi Napok múlt hét végi programját. A Városi sportcsarnok kellemes akusztikai közegében szerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar, a tévében két nappal korábban már a fővárosból közvetített műsorá­val. Sokan pénzért vették, mások — ugyancsak nem kevesen — ajándékba kapták a jelentős zenei élményt, így is maradt még jócskán hely a tágas nézőtéren... Ritkán hallani olyan szép, meleg és képlékeny vonós­hangzást Magyarországon — talán még nagynevű ven­dégzenekaroktól is —, mint amilyennel Wagner Trisz­tán és Izoldájának két zenekari részlete megszólalt. A zenekar remek fúvósainak és ütőseinek Bartók II. zon­goraversenye kínált próbára tevő és sikert hozó nagy fel­adatot. Kocsis Zoltán bizonyára egyik leghitelesebb megszólaltatója Bartók zongoramüveinek. Szuggesztív egyéni felfogásán jótékony nyomot hagyott a zeneszerző saját hanglemezfelvételeinek alapos tanulmányozása. A kecskeméti Katona József Színház kamaraszínházában holnap lesz a bemutató előadása Fekete Sándor A Lilla-villa titka című darabjának. A szerző műfaji megjelölésül ezt írta a cím alá: „Javító-nevelő játék két pásztorórában”. Vagyis látatlanul-olvasatlanul is kitalálható: vígjátékról van szó. Azt azonban valószínűleg csak kevesen tudják, hogy ez a darab tíz évig „hókban pihent”. Gyönyörű produkció Ezúttal azonban nem Kocsis Bartók- játékát szeretném elsősorban méltatni, hanem a ráadásként eljátszott Schu- bert-darabot. Bámulatos, hogy az egy­szerű, szomorkás és kissé érzelmes bie- dermeyer témára milyen mélységjáró, a vigasz és remény, vagy inkább: bele­nyugvás hangjait csak itt-ott megcsil­lantó művet írt Schubert. Az ilyen előa­dás végén a legszívesebben némán vo­nulnánk ki a teremből... A gyönyörű produkciót mindazonáltal méltán fo­gadta nagy ovációval a közönség. A második részben Mozart-művek hangzottak el. A kései, legérettebb Mo- zart-stílus remekei: Fischer Ivón kar­nagy itt az úgynevezett operai ülés­rendben helyezte el a zenekart, vagyis a pódium elején egymással szemben a két hegedűszólam foglalt helyet, mel­lettük a brácsák; a vonósbasszusok az I. hegedűszólam mögé, a bal oldalra kerültek. S ez nem csupán külsőség. A hallgató számára A varázsfuvola- nyitány fúgás gyors részében igazi szte- reohangzást biztosított, plasztikussá téve a zenei szerkezetet is. TARLATNAPLÓ A Szabadkőműves gyászzene a rit­kán hallott Mozart-remekek közé tar­tozik. Érzékeny, szép előadásáért kö­szönettel tartozunk. Ráadásként még égy rövid tétel hangzott el: Mozart nagy „emberség-zenéinek” egyik gyöngyszeme: A varázsfuvola II. felvo­násából a Papok indulója. Érezhető táncihletés A Jupiter-szimfónia I. tételében az olykor kissé görcsösen ritmikusra, markánsra fogott motívumok kevésbé tetszettek. Ezzel szemben a Menüett mesteri előadásban szólalt meg: végig érezhettük a táncihletést, ugyanakkor a gazdag karakterkülönbségek is létre­jöttek. A Finale előadásában az ismét­lések nemcsak a XVIII. századi tradí­ció tiszteletben, tartását jelentették Fi­scher felforr- 1 >’ áanent a zenei épít­kezés és íjraértelmezésének egyéni kei CiCl iá. iS. ülőn tanulmányt érdemelne e tétel mostani előadásának elemzése. Évtizedek óta méltán világhírű együttes volt a hétvége másik vendége: a Római Muzsikusok. Amikor még a karmester nélkül játszó kamarazeneka­rok „divatja” nem volt elterjedve, külö­nösen nagy művészi szenzációnak szá­mított az I Musici di Roma. A tagság háromnál több évtized alatt bizonyára többször is cserélődött, így a saját ha­gyományuk is lassú, apró változások­kal élhet csak tovább. Elevenség, színgazdagság A lényeg azonban változatlan ma­radt: a tizenkét muzsikus teljes zenei együttgondolkodása, a tökéletes hang­szertudás, a tiszta hangzásképre törek­vés, a latin világosságnak és a délszaki temperamentumnak ötvözése. Ma — legalábbis az Erdei Ferenc Művelődési Központ zenészek által sokszor joggal szidott akusztikájú színpadán — tónu­sukból a fényt, a csillogást (nem a hi­valkodást!) kissé nélkülöznünk kell. Helyette olykor megvesztegetően szép, lágy hangzások jelentek meg. • A kamaraegyüttes legsajátosabb te­rülete az olasz barokk zene, a maga • I Musici di Roma. (Méhesi Éva felvé­tele) vonóshangszer-központúságával. Co­relli F-dúr concerto grossója (Op. 6. No. 2.) után a zenei köznyejv szép pél­dájaként szólalt meg Manfredini e-moll concertója. Elevenség, színgaz­dagság jellemezte a két kis Vivaldi-mű (G-dúr Simfonia és Concerto alia rusti- ca) előadását. Boccherini jobbára csak dúsított hangzású átiratokból ismert B-dúr csellóversenyét Vito Paternoster fantasztikusan tisztán, tehetségesen, lágy, néha kicsit fakó hangszínnel ját­szotta. Nino Rota elsősorban filmzené­iről ismert. Concertója aligha emelke­dik az egyfajta neobarokk zenei nyelv­ben fogant művek átlaga fölé. Ráadá­sul egy valóban pezsgő Mozart-tételt, Frank Martin szellemes, dzsesszes Piz­zicato-etűdjét és Haydn örökzöld Sze­renád-Andantéját játszották a Római Muzsikusok. Ittzés Mihály Plakáthorror, plakátlíra Mamutrejtély Jártukban-keltükben bizonyosan sokan fölfigyeltek a kecskeméti utcákon, tereken a Kecskeméti Tavaszi Napokat köszöntő színes plakátokra. Látható belőlük a Rákóczi úton a Cifrapalota épületétől néhány méterre, de az épületben is, ahol ezek a még igen friss lapok egyúttal már egy bemutató, a Kecskeméti Galéria március végéig nyitva tartó plakátkiál­lításának darabjai is. A díszterem paravánjain a hazai alkal­mazott grafika négy közismert egyénisége: Ducki Krzysztof. Orosz István, Pinczehelyi Sándor és Pócs Péter állítja ki az utóbbi évek termésének legérdekesebbre, leghatékonyabbra sikerült lapjait. Kör, háromszög, vonal A Pécsi Kisgaléria után most Kecskeméten látható anyag azért is érdekes, mert azt hiszem, valóban reprezentálja a mai magyar plakátmüvészet legérdekesebb, legeredményesebb, ráadásul sok vonatkozásban egymással rokonítható törek­véseit. Túlzás nélkül állíthatom, hogy négyük közös anyagá­ból ki-ki felfedezheti a maga számára, mi az, ami ma Magyarországon ebben a műfajban a legjobbnak minősül. Minderre még akkor is remek lehetőség kínálkozik, ha a legjobbak viszonylag gyengébb lapjai közül is láthatunk néhányat. Követhető, hogyan egyszerűsödnek, bonyolód­nak, változnak át ugyanabban a jelképrendszerben az egyes motívumok, hogyan lehet többféleképpen „elmesélni” grafi­kailag — például a 100 + I éves a magyar plakát ürügyén — egy síkban egy háromszög egy kör és egy vonal viszonyát. A lapok némelyike (előzményeinek vagy utóhatásainak kör­nyezetében) hatásos felszólítás, ugyanakkor a műhelymunka bújócskázóan személyes vagy feltűnően szenvtelen játékaira, egyes szakaszainak tettenérésére is utaló. Közös tulajdonsá­guk, hogy valamennyiüknél a szöveg helyett a kép (sokszor rejtvény) a domináns. Ducki Krzysztof a társaság legfiatalabb (1957-ben szüle­tett), és a plakáthorror nyelvét leghatékonyabban beszélő tagja. Grafikai tanulmányait a Varsói Képzőművészeti Aka­démián végezte. 1983-ban került Magyarországra. Többször volt résztvevője a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállítása­inak, ám népszerűségét nem elsősorban illusztrációinak, ka­talógusainak, festményeinek, hanem filmplakátjainak kö­szönheti. Munkáinak részük lehet abban, hogy a plakátok többségének gyenge színvonala miatt a figyelmességről régen leszokott járókelők ismét odafigyeljenek a magyar filmpla­kátra. Hogy a tervezőnek mennyire nincs lehetősége a válo­gatásra, azt a filmek ismeretében a címek is jelzik: a francia Házibuli, az amerikai Kelly hősei, a Hair, az angol Az ártat­lanság bizonyítása, a magyar Csak egy mozi, s a Higgyetek nekem, a legújabbak közül a szovjet Jöjj és lásd! a legváltoza­tosabb minőségeket képviselik. S hogy a legközépszerűbb­nek látszó feladatokból is mennyit ki lehet hozni, azt a leggyengébb produkciók közé tartozó Nimfa a lápvilágban című, kitűnő ötletekkel tűzdelt, kiemelkedően jó plakátja is bizonyítja. (A tartalom és a kivitelezés ellentmondásainak bizonyítéka: az idén „Az év plakátja" címet a tavaly bemuta­tott magyar filmek talán leggyöngébbikéhez, a Rejtőzködők­höz készült kapta.) Nem mesélnek Talán a filmplakátok példázzák a legszemléletesebben, hogy a művésznek mennyire nem feladata a sztori elmesélé­se, mennyire más eszközök kellenek ahhoz, hogy a látvány — valamelyest mindenkiben hasonló asszociációt keltve — „robbanjon”. A kecskeméti születésű Orosz István munkásságának most látható része jó példa erre. A plakáttervezés mellett ismertté tette nevét animációs filmekkel is. A sokféle grafikai tevékenységgel foglalkozó jelenlegi társaságban mégis való­színűleg ő az, aki a legtöbb műfajban kipróbálhatta magát: illusztrált, íipografált, díszletet tervezett, egyedi grafikáival számos hazai és külföldi kiállításon találkozhatott az elmúlt évtizedben a közönség. Kulturális témájú plakátjainak mos- inn: válogatásában sokféle akad. Az. amelyik az Uramisten című. meg újnak számító magyar filmhez készült, Orosz Ist'án sokszínű világának más jellegű erényeit emeli ki, mint a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, vagy saját, esetleg pályatársai kiállításához tervezett munkája. Míg egyiken saját magával szembeni kritikus pozícióját, a mesterséggel, MvM wm*. ; ®5§gK Északkelet-Szibériában Magadan mellett egy mamut maradványaira bukkantak. Bár a lelet nem egyedülálló a maga nemében, tudományos körök­ben mégis valódi szenzációként hatott. Hogy miért? A kérdésre a magadani Északkeleti Tudományos Intézet tudo­mányos munkatársa, V. Rjabcsun vála­szolt: — Azért, mert az állat lába teljes épségben megmaradt, mind a lágy szö­vetek, mind a bőr, a szőr, sőt, a köröm is. Az, hogy a szövetek ilyen jó állapot­ban maradtak meg, a tudományos vizs­gálatok széles spektrumát teszi lehető­vé. Még mindig nem tudjuk például, hogy miért haltak ki a mamutok. A leginkább elterjedt feltételezés sze­rint egy éghajlatváltozás miatt a fűevő óriások takarmánybázisa tűnt el. A mostanianalízis hozzájárul majd a mamutok életkörülményeinek jobb megismeréséhez. (APN—KS) — Vajon miért? — kérdeztük a rendezőt, a kétszeres Jászai-díjas érdemes művészt, a közismert szí­nészt, Nagy Attilát. — Fekete Sándor, úgy 1973 tá­ján, tulajdonképpen azt tűzte toll­hegyre, amivé fesleni látta a jövőt. Ma már pontosan észlelhetjük, ér­zékelhetjük az általa megfogalma­zott ellentmondások, problémák füzéreit, ám ez akkoriban még majdnem a rágalmazás erejével hathatott. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy csak 1984- ben — a Gyulai Várszínházban — mutatták be először. S azután a Vidám Színpadon, ahol eddig több mint száz előadást ért meg. — A kecskeméti mennyiben kü­lönbözik majd az előzőektől? — Mindenekelőtt annyiban, hogy nem zenés. Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a darab tisztán prózai változatában is hatásos, ér­dekes ... — Érdekes? — Igen. Legalábbis akik bete­kintettek a próbákra, annak mondták. És szemmel láthatóan nagyon jól mulattak a jeleneteken. — Tudtommal nem ez az első alkalom pályafutása során, hogy rendezéssel próbálkozik. — Valóban nem. Már a főisko­lán arra biztatott Gellért Endre, hogy végezzem el a rendezői sza­kot is. Akkoriban egyébként meg­határozó egyéniségek voltak ezen a pályán a színész-rendezők (Ma­jor Tamás, Várkonyi Zoltán és a többiek). Anyagi okok miatt mondtam nemet, de a nyugtalan­ság bennem maradt. . . Huszon­négy évesen már rendeztem Mis­kolcon, s azután másutt is. Amikor azonban Pestre kerültem, már az első öt esztendőben kialudtak az efféle ambícióim, hiszen csaknem háromszáz előadáson játszottam ez idő alatt, s megannyi filmszere­pet vállaltam. Volt olyan időszak, amikor már a vízcsapból is Nagy Attila folyt... Csak a tévéfilmek főszerepei közül tizenhetet kaptam alig fél évtized alatt. Sodort a si­ker, s nem maradt energiám a sze­repeken kívül szinte semmire. Most lehetőség kínálkozott ismét arra, hogy rendezhessek. Nagy örömmel teszem, mert úgy érzem, sok mindent megtanultam ezen a pályán, s ezt a tudást tanárként vagy rendezőként adhatja csak to­vább másoknak a színész. — Miért éppen ezt a darabot vá­lasztotta? — Én nem álltam elő konkrét követeléssel, vagyis csak a rende­zés lehetőségét kértem a direktor­tól, aki végül A Lilla-villa titkát bízta rám. S bevallom, nem kis szorongással láttam munkához, hiszen egy 14 szereplős darabot egy ilyen csöpp színpadra állíta­ni... — Már-már bűvészmutatvány. Ám az is figyelmet érdemlő, hogy a kecskeméti színház mostanában előszeretettel vállalkozik kortárs produkciók bemutatására is. — Én ezt a legegészségesebb tö­rekvésnek tartom. Mert a mi mű­vészetünk — bármennyire is misz­tifikáljuk szeretetből vagy fondor­latból —, a jelen művészete. S a kortárs szerzők művei, még ha más korban játszódnak is, a mához szólnak. Szomorú azonban, hogy a színház kontaktusa a társművé­szetekkel valahol és valamikor megromlott Magyarországon. Pe­dig ha belegondolunk, ez a termé­keny kapcsolat a színházművészet­ben természetes volt — nemcsak nálunk: világszerte. Például egy- egy színpadi szerző nemzedékekre meghatározta a színháztörténetet, ugyanakkor a színházi konjunktú­rák jelentősen hatottak az iroda­lomra. Napjainkban legtöbbször presztízsküzdelem, illetve ilyen­olyan ellentétekből fakadó harc a szerző és a színház közötti kapcso­lat. S ez a kortárs drámairodalom­ra és a színházakra egyaránt rá­nyomja a bélyegét. Gyorsan hoz­záteszem: ilyenről A Lilla-villa tit­ka esetében szó sincs. Ettől függet­lenül a jelenség elgondolkodta­tó ... Reméljük, a kecskeméti kama­raszínház új produkciója is elgon­dolkodtató lesz, amellett, hogy ka­cagássá oldja az ellentmondások szülte feszültségeket. Amik — saj­nos — nem csak napjaink színháza és a társművészetek között gerjed­nek Koloh Elek • Orosz. István plakátja. I a művészettel szembeni játékos iróniáját a múlt századi met­szeteket idéző, „archaizáló” nyelven közli, addig egy mási­kon mint egy mutatványos, illuzionista, egy térkép ismerős jelrendszerét egy közismert arc vonásaivá alakítja. A nézőre rontó egyetlen látvány helyett minden négyzetcentimétert gondolat- és ötlettöredékekkel fed be. A vizuális és intellek­tuális játékokból komplex rendszert teremt. A pécsi Pinczehelyi Sándor plakátjainak mostani váloga­tása elsősorban képzőművészeti eseményekről tájékoztat. Az egyik legkorábbi, 1976-ban kékzült: A szombathelyi Fal és tértextil biennáléra invitálja a nézőt, s felmutat olyan jelleg­zetességeket is, melyek a később tervezett munkákban is jellemzőek. Motívumai szinte kivétel nélkül a téma tárgyi valóságához kötődnek. Célirányos kiemelésük egy olyan szimbolikus motívumvilágot hoz létre, amelyben főszerepet játszik a megmunkálandó anyag és alkalmanként a munkát végző, egyetlen mozdulatba vagy mozdulatok stációiba rög­zített emberi kéz. A fotó és a fotóeljárások alkalmazása révén a „kézzel fogható” valóság a különösebb áttételek nélküli üzenet közvetítésében fontos, dokumentumértékkcl bíró elemmé válik. Játékosság és agresszivitás A Kecskeméten élő Pócs Péter csoportos és egyéni kiállítá­sainak, a munkáiért kapott hazai és külföldi díjaknak a felsorolása is igen hosszúra nyúlna, de az sem lenne rövi- debb, ha felsorolnám az elmúlt tizennégy esztendőben ké­szült legismertebb, legjobban sikerült lapjait. Kiállításának gazdag anyaga egyébként is — a maga lehetőségei szerint — megkísérli ezt. A négy bemutatkozó plakátművész közül Pócs lép elénk a legtöbb témával, s grafikai fegyvertárának legtöbb eszkö­zével. A ciklikusan, egyre elvontabb vizuális képletekben visszatérő motívumokat sokszor a legeltérőbb témájú plaká­tokon láthatjuk viszont. Az expresszív, s gyakran egyúttal agresszív plakátok kiszámíthatatlanul váltakoznak az ol­dott, spontán játékossággal funkcionáló lapokkal. Károlyi Júlia A kellemetlen fráter A címben szereplő embertípust társaitól az különbözteti meg, hogy viselkedési formáiban abszolút nincs tekintettel senkire. Mindenhol feltű­nik, főleg nyilvános helyeken, na­gyobb embercsoportokban. Egyedül ugyanis nem tudja kibontakoztatni tehetségét. Állandó visszajelzésre, emberekre van szüksége, akik bosz- szankodnak viselkedésén, illetve szánalmat vagy éppen utálatot érez­nek iránta. Ekkor él igazán ez az embertípus. Általában nem fiatal, ritkán öreg, inkább középkorú. Nem öltözik nyo­morúságosán, de nem is elegáns. Nem buta, gyakran képzett ember, aki állandóan kész a szellemi össze­csapásra társaival. Mindig rossz hangulatban van, energiáit a környe­zetével vívott harcban vezeti le. Gyakran találkozhatunk vele meghatározhatatlan fajtájú kutya gazdájaként, és jaj neked, ha össze­akadsz vele. Életed végéig két kibé­kíthetetlen ellenséget — a gazdát és a kutyát — szerzel magadnak. A kellemetlenkedő alak gyakran hord csomagot magával. Több ki­sebb, illetve nagyobb csomagot cipel hóna alatt, mindenesetre kemény, szögletes dobozszörnyetegeket. Eze­ket arra használja, hogy ellenségeit megérintse, megbökje, meglökje. Gyakran szórja szét maga körül do­bozait. így például egy vasúti fülké­ben előszeretettel rakja tele dolgai­val az üléseket, illetve a csomagtar­tót. Ha megkérik, hogy távolítsa el azokat, először nagyothallónak tet­teti magát. A második felszólításra, bár morgósan, de eleget tesz a kérés­nek. Számít azonban arra, hogy a rakodásnál ráejtheti a másik utas vállára bőröndjét, vagy ha esetleg a fülkét elhagyja, a lábára léphet. S természetesen állandóan vándorol a vonaton. Ha éppen jó hangulatban van, akkor behúzódik a kupé egyik sarkába, és irgalmatlanul horkolni kezd. Valamennyi kellemetlenkedő pro­fi ajtócsapkodó. Egyszerűen örömü­ket lelik abban, ha becsaphatják az orrod előtt a vonat, vagy éppen a kávézó ajtaját. Mindenhová az utol­só pillanatban érkeznek, s természe­tesen előrefurakodnak. Ha több em­ber áll a vasúti jegypénztár előtt, akkor rögtön előreszaladnak, mint­ha csak az ő vonatuk indulna a kö­vetkező másodpercben. Miről ismerhető még fel a kelle­metlenkedő alak? Például arról, hogy soha nem adja át ülőhelyét egy hölgynek. Általában a szebbik nem­mel szemben végtelenül barátságta­lanul viselkedik. Se korra, se szép­ségre nincs tekintettel — egyszerűen ezzel kapcsolatban megvesztegethe­tetlen. Az udvariasság nála olyan áru, amelyet másoktól elvár, ő azon­ban viszonozni nem akar. A kellemetlen alak örök ellensége a pincéreknek, a kifutófiúknak, ellenőröknek, taxisoknak, hordá­roknak. Van ennek a típusnak egy olyan fajtája, aki úriember álarca mögé rejti tapintatlanságát. Ez azonban még rosszabb, mert egy adott pilla­natban többszörös erővel és váratla­nul tör ki belőle a mások megkínzá- sára irányuló vágy. A kellemetlenkedő fráter minden­hol előfordul. Gyakran találkozha­tunk vele a rendőrőrsön, ahol, ha esetleg valamilyen ügyben érdeklő­dünk, úgy tekint ránk, s úgy kérdez­get bennünket, mintha a börtönből elővezetett bűnözök lennénk. De ta­lálkozhatunk vele a színház- és mo­zipénztárakban, a különböző hivata­lokban. Különösen egy hosszabb utazás lehet igazán kellemetlen, mert mindenbe beleszól, és sehogy sem tudja elképzelni, hogy vannak más dolgok is, mint amilyenekkel eddig ő találkozott. Ebből követke­zik az, hogy gúnyolódásait, hántása­it soha nem rejti véka alá. Nem véletlenül örvendenek ezek az emberek nagy népszerűségnek minden országban — már ami a vicclapokat illeti. A humoristák, a karikaturisták kiváló céltáblái ezek a kellemetlenkedők. Ezt az embertí­pust gyakran ábrázolják kerékpá­rosként, aki lefelé tapos, fölfelé pe­dig hajbókol. A kérdés csupán az: vajon hogyan kerülhetők ki ezek az emberek? Erre nincs általános recept, ilyen helyze­tekben mindenkinek önmagának kell kiutat találnia. A feladat nem köny- nyű, mivel a kellemetlenkedők szá­ma, sajnos, emelkedik. George Hermann (Fordította: Szabó Béla)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom