Petőfi Népe, 1987. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-18 / 65. szám

1987. március 18. • PETŐFI NÉPE • 5 FEJLESZTÉSRE SZORUL A KECSKEMÉTI TEJÜZEM (2.) Hiányzik százmillió forint • Naponta több tízezer műanyag pohárba töltenek tejfölt és szállítják a kecskeméti és környékbeli üzletekbe. A konkurencia, amit a kecskeméti tejüzem területén sorra létesített társ­üzemek jelentenek, valamint sok más egyéb körülmény, ami az üzem nyere­ségpozíciójának erőteljes megrendülé­séhez vezetett, a termékszerkezet kor­szerűsítését is szükségessé teszi. Csak­hogy ez egy bizonyos határon túl — úgy tűnik — lehetetlen. Csak amire a gépek alkalmasak — Amit gyártunk, arra szükség van — szögezi le Aradi László igazgató. — Ha újabb termékkel cserélnénk fel valamit, azt más üzemnek át kellene tőlünk vállalnia. De ez sem ilyen egy­szerű. Hiszen ha egyszer megvannak a gépeink, azok kapacitását ki kell hasz­nálni, különben ráfizetünk. Ezek a gé­pek egy bizonyos termékstruktúrát fel­tételeznek, csak ezen belül van lehető­ségünk a változtatásra. Egészen leegyszerűsítve: a napi fo­gyasztású tejtermékek — tej, túró, tej­föl stb. — gyártására alkalmas gépek­kel nem lehet magasabb feldolgozott­ságát, például desszertet, fagylaltport stb. készíteni. Ezek gépei (és általában a tejipari gépek) milliókba kerülnek, importból származnak, telepítésükhöz új csarnokot kellene építeni, jobb eset­ben csak bővíteni. Ez utóbbi is nagyon sokba kerülne. Némi változás azonban már elkez­dődött a kecskeméti üzemben ezen a téren: ide telepítik a vállalat nagykőrö­si üzemének vajgyártó gépsorát. Ennek helyén a társüzemben a meglévő sajt­gyártást növelik, ami kb. 65 millió fo­rint értékű többlettermékgyártást je­lent. Hozzátartozik ehhez, hogy a sajt jó nyereségtartalmú termék. Kecske­méten a vajgyártás is nyereségesebb le­het, mint Nagykőrösön volt. Az ehhez szükséges tejszín nagy részét eddig a kecskeméti üzem szállította, a vajat pe­dig Nagykőrösről kellett idehozni. A nem kis összegű fuvarköltséget most meg lehet spórolni. Továbbá: a vajgyártás melléktermé­két, az Írót a kecskeméti üzem több termékéhez fel tudja használni. Az író az emberi szervezet számára hasznos anyagokat tartalmaz, így az ezzel „fel­dúsított” termékek minősége táplálko- zás-élettanilag javul. A vállalaton belüli átcsoportosítás várható hasznához képest fillérekbe ke­rül. Ez a szituáció bizonyítja: a gazda­ságosság javítása nem mindig és nem elsősorban pénz kérdése. Csupán egyetlen megjegyzés’ kívánkozik mind­ehhez: kár, hogy a kecskeméti üzem használt gépekkel kezdi ezt a tevékeny­séget. A veszteség is „helyben marad” — A vajgyártás azonban kevés vál­tozást hoz a szükségeshez képest. Van- e más járható útja is a termelés korsze­rűsítésének, az eredmények javításá­nak? — kérdezem az üzemigazgatótól. — A technológia racionalizálásával területet lehet felszabadítani, üzemelési időt lerövidíteni — válaszolja. — A felszabaduló helyen újabb tevékeny­ségbe kezdhetünk. Ugyanakkor az üze­men belüli anyagmozgatás ésszerűbbé válik, csökken a feldolgozási veszteség, javul az élőmunka hatékonysága. E változtatások az évi szintentartási keretből — aminek összege jelenleg 4,5 millió forint — megoldhatók. — Ha mindez nem igényel nagyobb beruházást, miért nem hajtották már végre korábban? —■ Mindennek mostanra teremtőd­tek meg, értek be a feltételei. A képhez hozzátartozik, hogy lénye­gesebb lépésekhez a vállalati igazgató- tanács döntése szükséges. Az üzemek­ben képződő nyereség a vállalati közös alapba megy, amiből az üzemek nem eredménytermelő képességük arányá­ban részesülnek. Hogy ki mennyit kap ebből vissza? Attól függ, hol van a legé­getőbb szükség fejlesztésre, rekonst­rukcióra. Sokkal méltánytalanabbnak ítélhető viszont, hogy az üzemek amor­tizációs alapja is hasonló sorsra jut. Közös kalapba kerül — és nem a befi­zetés, azaz, nem a gépek elhasználódá­sának arányában kerül vissza. — A kecskeméti üzem mikor számít­hat fejlesztésre fordítható nagyobb ősz- szegre? — Amint a vállalat északi területén lévő üzemek korszerűsítése, fejlesztése befejeződik: körülbelül két-három év múlva. De hozzá kell tennem: mi már most többet kapunk abból a bizonyos kalapból, mint amennyit beleteszünk. A körülmények ismeretében ezen nincs mit csodálkozni. A kecskeméti üzem gazdasági eredményei rohamo­san romlanak. Aradi László a jövőt tekintve mégis optimista. — Mire alapozza derűlátását? — Arra, hogy a vállalaton belül egy­re erősödik aíz a tendencia, ami az üze­mek önelszámoló egységekké való vá­lásához vezet. Eljön az idő, amikor a képződött nyereségnek legalább a na­gyobb része helyben marad. Vajon ez az idő milyen kondícióban találja majd a kecskemétieket? Mert amiként a nyereség, úgy a veszteség is „helyben marad” majd. — Körülbelül mennyi pénzből lehetne ezt az üzemet korszerűsíteni? — Százmillió forintból. Ennek az összegnek ez az üzem (így, ahogy van) egytizedét sem tudja előte­remteni. Almás! Márta RONCSAUTÓK ZÚZDÁJA Speciális gép­pel, több atmosz­féra nyomással tömörítik 1 x 1 méteres bálákba a főváros utcáin elhagyott, illetve a gépkocsibon­tókban már to­vább nem hasz­nálható személy­autókat és felda­rabolt autóbu­szokat. A KO- KÖV (Kohászati Alapanyagellátó Közös Vállalat) rákoskeresztúri telepén az össze­zúzott autókat újra felhasználják az öntödék. A képen: daruval emelik a présbe a roncsautót LEBEGŐ VON A TOK, MEG TA KA RÍTO TT ENERGIA Uj eredmények a szupravezetés kutatásában A Központi Fizikai Kutató Intézet Szilárdtest Kutató Intézetének munka­társai az év elején megkezdték az úgy­nevezett szupravezetés új módszereinek kutatását. A tudósok több mint hetven esztendeje ismerték fel egyes fémeknek azt a különleges tulajdonságát, hogy azok az abszolút nulla fok közelében, legalább mínusz 250 Celsius-fokra le­hűtve, veszteség nélkül vezetik az elekt­romos áramot és nagy mágneses teret hoznak létre. A szupravezetők gyakorlati alkal­mazása több iparágban forradalmi vál­tozásokat eredményezne. Jelentős mennyiségű energiát lehetne megtaka­rítani, a mágneses tér létrehozása pedig lehetővé tenné, hogy például a vonatok sínek helyett a levegőben, mágneses térben „lebegve” haladjanak. A gyakorlati alkalmazást azonban gátolja, hogy a fémeket az abszolút nulla fok közelébe körülményes és költséges lehűteni. A kutatásokban az 1986-os esztendő végén fordulat következett be: ekkor egy svájci, egyesült államokbeli és ja­pán kutatóintézetben nem a fémek, ha­nem a fémek oxidjainak keverésével, majd annak égetésével állítottak elő ke­rámiához hasonló anyagot. Az új felismerés alapján a KFKI-ban is azonnal megkezdték a kutatásokat. A magyar kutatók a legjobb eredményt az ittrium, a bárium és a réz oxidjainak keverésével érték el, s ezt az új anyagot már elég mínusz 180 fokra lehűteni. így lehetővé vált, hogy a drága héliumot a jóval olcsóbb és könnyebben előállítha­tó folyékony nitrogénnel helyettesitsék. A munka világszerte jó ütemben ha­lad, s a kutatók véleménye szerint be­látható időn belül eredményre vezet­het. A KFKI-ban már most elérték a szupravezető anyagcsalád előállításá­ban a világ legjelentősebb kutatóinté­zeteinek legjobb teljesítményét. • Egyedi karosszériaváz-főegységek a kiskunhalasi gyárban. Az Ikarus bízik a halasiakban Beszélgetés Semsey András vezérigazgatóval Kiskunhalason az egykori Fémmun­kás-üzem tavaly július elseje óta az Ika­rus Karosszéria- és Járműgyár helyi gyáraként működik. Közismert, hogy az Ikarus a honi gépipar egyik első számú reprezentánsa, éves árbevételük megközelíti a 24 milliárd forintot, s 1986-os nyereségük elérte a 2,5 milliár- dot. Termékeiket szerte a világon jól ismerik, s az esztendőnként itt elkészü­lő csaknem 14 ezer autóbusznak meg­határozó szerepe van a szocialista or­szágok tömegközlekedésében. Nem kell tehát különösebben hangsúlyoz­nunk, hogy a cég Bács-Kiskun megyei jelenléte a régió iparát tekintve milyen fontosságú. Semsey András vezérigaz­gató (44 éves, villamosmérnök), tavaly december 8-a óta ül a vállalat kormá­nyánál. Zsúfolt napi programja közben is szakított időt arra, hogy válaszoljon a Petőfi Népe kérdéseire. — Milyen szempontok vezérelték az Ikarust a kiskunhalasi Fémmunkás- gyár megvásárlásakor? — Egyrészt a fővárosi bérverseny szorításától független szabad munkae­rő. Másrészt az az igény, hogy lazít­sunk azon a függőségen, amely partne­reinkhez köt. Köztudott, hogy termé­keink széles körű kooperációban ké­szülnek, alvázainkat például a Csepel Autó gyártja. A nagy sorozatú buszo­kat illetően nincs is különösebb gond az együttműködéssel. Az egyedi gyárt­mányok és a prototípusok esetében vi­szont mi rövidebb határidőt igényel­nénk, amit a Csepel Autó nem tud vál­lalni. Mivel a főleg tőkés piacra készü­lő, kis darabszámú autóbuszok eseté­ben döntő fontosságú a gyorsaság, ezért szükségünk van egy saját gyárra, ahol az egyedi alvázak és karosszéria­vázak készülnek, évente mintegy 200 darab. Ezt a szerepet szánjuk a kiskun- halasiaknak. — Miért kezdődött akkor hátfalak­kal és homlokfali ajtókkal a munka? — Az egyedi megrendelések kis da- rabszámúak, váratlanok és előre nem tervezhetők. A dolgozókat viszont fo­lyamatosan foglalkoztatni kell, ezért szükséges, hogy a különböző karosszé­riaelemek gyártását Kiskunhalason is tanulják meg. Ezek viszonylag egysze­rűek, az alvázgyártás viszont komo­lyabb felkészültséget és gyakorlatot igénylő tevékenység. ■*— A Fémmunkásnak volt egy maga­san kvalifikált lakatos- és hegesztő- gárdája, akik széles körű acélszerke­zet-gyártási tapasztalatokat hoztak magukkal. — Máris rájuk bíztuk az egyedi al­vázkeretek és karosszériaváz-főegysé­gek gyártását. Az alvázgyártásba vi­szont — a mi fogalmaink szerint —, a gépészeti felöltöztetés is beletartozik. A motor, a sebességváltó és a futómű felszerelése egészen más jellegű tevé­kenység, olyan, amilyenben a kiskun­halasiaknak nincs gyakorlatuk. Ezért 1987-ben csak egyetlen komplett alvá­zat kell elkészíteniük. — A szerelési munkát kívánó gépé­szeti felöltöztetés tehát a kollektáva tevékenységének műszaki színvona­lában lényeges előrelépés lesz a Fém­munkás-korszakhoz képest. — Igen. Addig azonban, míg a hala­siak megbízható egyedi alvázszállítói lesznek a mátyásföldi törzsgyárnak, vagy más, külföldi továbbszerelő üze­meknek, el kell telnie egy kemény mun­kával töltött tanulóidőnek. — Önök jelentős létszámleépítéssel kezdték itteni működésüket. — Gazdaságtalan létszámösszetételt örököltünk. 112 alkalmazott és 220 improduktív fizikai dolgozó mellett mindössze 190 volt a produktív dolgo­zók száma. Az év végére 522-ről 435-re csökkentettük a létszámot, úgy, hogy csak 80 alkalmazottat és 140 impro­duktív fizikai dolgozót tartottunk meg. Abban nem*tudok állást foglalni, hogy a korábbi összetétel a Fémmunkásnak mennyire felelt meg, a mi fővárosi gyártás-előkészítésünket is beszámítva ilyen struktúra mellett is képes ellátni feladatait a halasi gyár. — Leszűrhetők-e már valamilyen tapsztalatok az új gyár dolgozóinak szakmai felkészültségét s a busz­gyártáshoz való hozzáállását illető­en? — Eddig a várakozásnak megfelelő­en teljesítettek. Elkészült 2600 autó­• Semsey András buszhátfal s 3600 homlokfali ajtó. El­hagyta a gyárat öt darab egyedi, úgy­nevezett tolócsuklós fenékváz, vala­mint nyolc garnitúra sínbuszváz-főegy- ség. Az idén fokozniuk kell a tempót. 14 ezer hátfal, 15 ezer ajtó, 40 darab sínbuszkocsitest és 60 alvázkeret szere­pel a feladatok között. — Az Ikarus leányvállalattá szer­vezte például a szegedi gyárát. Mennyire jellemző a vállalatra a gyárak, gyáregységek önállósága? — Az a szándékunk, hogy egyre jel­lemzőbb legyen. Ilyen, a gazdálkodási tevékenység elkülönített mérésére al­kalmas, forma a leányvállalati is. Kis­kunhalason azonban még ki kell ala­kulnia a stabil termékszerkezetnek, be- * le kell jönniük a megfelelő minőségű és program szerint ütemezett termelésbe. Ezután ha a megye vezetése kívánja —, napirendre tűzhetjük a kérdést. — Végezetül kérem, mondjon né­hány szót az Ikarus 1987-es tervei­ről. — Jelenleg 13 ezer 420 autóbuszra van megrendelésünk. Ezek nagyobb ré­sze a régi konstrukció szerint gyártott 260-as és 280-as helyi járatú, valamint a 250-es és 256-os távolsági típusokra szól. Az új, 300-as távolsági, valamint 400-as helyi típusokból is eladunk né­hány száz darabot. Balai F ,stván Tanya eladó Kőházi Imre bácsi reszkető kézzel ir­ta fel egy keménypapírra, hogy „Ez a tanya eladó", és a papírt kiszögezte a kiskapura. Eles családi viták és hosszú vívódás előzték meg ezt a lépést. Egy éve teríté­ken volt már a tanya eladása, ugyanis a „gyerekek", akik piind a négyen túl vol­tak már az ötvenen, mindenképpen azt szerették volna, hogy a két öreg költöz­zön be a városba, az ottani házba, ha már megvan, s ott áll üresen. Imre bácsi azonban mostanáig hallani sem akart a dologról. Elsőnek a legnagyobb fiú látta meg a hirdetést, amikor kijött a tanyára. — No, hála istennek, hogy így döntött édesapám! Az öreg nem szólt, még csak meg sem mozdult. Ott ült szokott helyén a kony­ha előtt egy kisszéken. Az első napon senki sem érdeklődött a vétel iránt. Kőházi Imre lefekvéskor mosolyogva bólintott. A második nap sem jött senki, és Imre bácsi arra gondolt, hogy lám, az isten sem akarja, hogy elkeljen a tanya. A harmadik napon sem nyitotta rájuk senki a kisajtót vételügyben. Kőházi Im­re kárörömmel gondolt a gyerekekkel való találkozásra: ő megtette, amit kí­vántak, de a többiről nem tehet. Aztán a negyedik nap beköszönt vala­ki a kapuból. — Adjon isten! — Jó, napot! — Érdekelne engem ez a tanya. Bejö­hetnék? Kőházi Imre azt hitte, rászakad az ég. Hát mégis? Kár volt előre örülni! De mit is gondolt: három nap alatt még a szom­széd tanyáig sem juthat el a hír, hogy kitették a táblát! — Kerüljön beljebb! — mondta bi­zonytalanul. Körüljárták a házat, az istállókat, a tanya körüli kertet. A vendég jó! meg­nézte a gyümölcsfákat, a szőlőt, s elége­detten bólogatott. Imre bácsi épp csak egy-egy szót mondott. — Az ólak ... a gyümölcsös... a szőlő. Amikor készen voltak a szemlével, az udvar közepén megálltak. — Hát osztón .. . mi az utolsó ár? Imre bácsiba belehasított valami. Be­fejeződött? Ilyen hát a vég? Kicsit föl­kapta a fejét. — Nyolcvanezer. Maga is tudta, hogy nagyon sok, amit mond, de nem bánta. Egyszerre lehetet­lennek érezte, hogy itthagyja a tanyát, ahol hatvan éven keresztül élt, dolgo­zott, örült, reménykedett, bosszanko­dott. A vevő megdöbbent. — Az rengeteg. Kőházi Imre hallgatott. Más helyzet­ben elkezdte volna dicsérni a portékát, hogy ilyen jó, hogy olyan jó, hogy ennyit is megér, de most nem szólt egy szót sem. — Ötvenötöt adnék érte — mondta a vevő. — Kevés. Nem adom alább. Az egyezség nem sikerült, a vevő el­ment. Ha az első nap állít be, biztosan meg­kapta volna a tanyát ennyi pénzért. De az eltelt három nap elegendő volt Kőházi Imrének, hogy valami megerősödjön benne. Valami ragaszkodás, valami kü­lönös kötődés, amit maga sem tudott megmagyarázni. 0 maga döbbent meg a Égjobban, amikor a vevő másnap újból beállított, hogy megadja a nyolcvanat. Kőházi Imre szája szélén alig észreve­hető gúnyos mosoly jelent meg. — Hát... az az igazság — kezdte lassan —, hogy tegnap este.., volt itt egy illető, aki beígért kilencvenezret. — Az bolond! — szaladt ki az idegen száján. — Lehet — hagyta rá Imre bácsi. — No, isten áldja! — Isten vele! Mikor a vevő elment, Imre bácsi fele­sége, aki a konyhaajtóból hallgatta vé­gig a beszélgetést, aggódva fordult a férjéhez. — Te! Oszt mi lesz, ha megint vissza­jön, hogy megadja a kilencet? ■— Akkor lesz valaki, aki százezret ígért!—felelte Kőházi Imre, és diadallal mosolygott a feleségére. Tóth Tjbor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom