Petőfi Népe, 1987. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-18 / 65. szám

4 • PETŐFI NÉPE# 1987. március 18. MŰVÉSZTANÁROK A muzsikáról, művészetről tanítványokról A Kodály iskola köztudottan azon intézmények egyike, melyek a megyeszékhely zenei hagyományait következetesen őrzik, ápolják. Nem csekély a részük abban, hogy Kecske­métet úgy tartják számon zenei körökben, mint a tehetségek felkutatásának kimeríthetetlen forrását. Mindez azoknak az érdeme elsősorban, akik művészi képességeikkel is garanciát adnak a fiatalok továbbképzéséhez. Közülük nyilatkoztak hárman a muzsikáról, a művészetről, tanítványaikról. Fontos az előadó Kiss Katalin kórusvezetőt a Debreceni Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után a Zeneakadémia karvezető szakára vették fel, amit 1977-ben népköztársasági ösztöndí­jasként végzett el. Először a Szombathelyi Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított, majd az USA-ba hívták, a Kodály Center of America tanárának. Visszakerülve Ma­gyarországra, a Kodály iskolát választotta, mert itt látta reményét annak, hogy képességeit maximálisan kibontakoz­tathassa. — Ön szerint minek köszönheti a Kodály iskola rangját, hírnevét? — Elsősorban magas színvonalú zenei oktatásának, kóru­sainak — s a zeneművészeti szakközépiskola beindulásával — jól felkészült művésztanárainak. Nem egy országos hírű művész neve fémjelzi az iskolát. — Lát-e reményt arra, hogy Kodály városának közönsé­ge Kodályhoz híven fogadja a komoly zenét? — Tapasztalataim szerint nem csak kecskeméti jelenség a zenétől, s egyáltalán a művészetektől való elfordulás. Úgy érzem,, hogy amit a Kodály iskola megtehet, azt teljesíti. Nyitottak vagyunk, nagyon sok hangversenyt rendezünk, bár nem mindig telt ház előtt. Talán jobb propagandával több embert tudnánk becsalogatni a hangversenyterembe, bár akit igazán érdekel a zene, az így is eljön. Törzsközönsé­günket feltétlenül szeretnénk megtartani. — Ha a muzsikát „csak” hallgatja, hogyan teszi legszí­vesebben? — A jó zenét szeretem, legyen az élő vagy gépi zene. Szivesen hallgatok lemezt, rádiót, sokat járok koncertekre. Nincs stílus, amit jobban szeretnék a többinél. Nálam az előadó az elsődleges a választásban. A jó művész garancia a minőségre. Rossz előadásban a legjobb mű is élvezhetetlen. Nehéz az átlag fölé nőni Agócs Márta csellóművész Debrecenben és Budapesten diplomázott. Még főiskolás volt, amikor már a Kodály isko­lában tanított. Leginkább arra büszke, hogy Perényi Miklós tanítványa lehetett. — Milyen érvényesülési lehetőségei vannak egy komoly zenét játszó művésznek hazánkban? — Meglehetősen nehéz az átlag fölé nőni, mivel kicsi az ország, sok a jó zenész. Úgy látom, ha valaki külföldi verse­nyeken kitűnik, vagy sikerül koncertkörúton részt vennie, akkor ezek után itthon is könnyebben elfogadják. — Klasszikusok műveinek tolmácsolása, vagy inkább az improvizálás jelent kibontakozási lehetőséget? — Az eljátszás már újraalkotás és fejleszti az improvizáci­ós készséget is. Egyébként a célom a barokk kor ideáljainak megközelítése, amely az előadóművészeten kívül magában foglalja a zeneszerzést, valamint a stílusok magabiztos isme­retét. — Ki a jó tanítvány, s milyen a jó közönség? — Jó az a tanítvány, aki belőlem is kihozza a maximumot. Ugyanez vonatkozik a jó közönségre is. Ha jól játszunk, a darab csak másodlagos Kemenes András zongoraművész a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskolán végzett 1982-ben, majd egy évet Moszkvá­# Kemenes András ban, egy újabb tanévet pedig Drezdában töltött. Harmadik esztendeje tanít a Kodály iskolában. — Milyen elgondolás alapján válogatják össze egy-egy koncert programját? — Először is a számunkra legkedvesebb darabokat tűzzük műsorunkra. A kollégák között felhívjuk egymás figyelmét a frissen felfedezett dallamokra. A közönség igényeinek kü­lönösebb felmérése azért nem szükséges, mert ha jól játszunk egy darabot, akkor az lehet klasszikus vagy kortárs, rövid vagy terjedelmes, a hallgatóság élvezi. Ügyelni csak arra kelj, hogy a stílusok palettájáról kellő hozzáértéssel válasszunk. — A szólókoncert vagy a csoportos muzsikálás jelent nagyobb örömet? — Ez a kettő nem választható szét mereven. Egyforma felelősség mindkettő. Ha egyedül játszom, minden pillanat­ban csak én határozom meg, hogy mi és hogyan történjen. Ugyanakkor a kamarazenélés előnye, hogy a művész azon­nal reagálhat a partner ötletére. — Létezik zenész körökben is szakmai féltékenység? — Minden bizonnyal, bár nekem ez ideig nincsenek rossz tapasztalataim e téren. A közös cél, a közös részvétel sokkal fontosabb, mint a féltékenység. Tóth Tímea KÉPERNYŐ Mire (lenne) jó a Képújság? HONISMERET — HELYTÖRTÉNET A SZABADSÁGHARC LELKES KATONAPAPJA A branyiszkói hős Erdősi Imre 1814. november 4-én született Nyitrán. Polgári családból származik. Gyermek- és ifjúkorát ké­sőbbi hazafias lelkületét a piarista ne­velés határozta meg. Nyitra, Léva, Pri- vigye, Vác és Szentgyörgy kegyesrendi gimnáziumai voltak tanulmányainak állomásai. Tanári pályáját Selmecbá­nyán kezdte meg, ahol a főváros elestét követően, 1849 januárjában tanúja volt Görgey Felvidék felé kanyarodó felső­dunai hadteste visszavonulásának. Ide, Selmecbányára került a nyolcadik dan­dár, élén — a később osztrák bérencek által Törökországban megmérgezett Guyon Richárd angol származású ezredessel. Ekkor és itt került Erdősi és Guyon közeli, őszinte barátságba, amely a facseti búcsúzással ért véget, néhány nappal a világosi fegyverletétel után. Az angol ezredes soknemzetiségű legénységének lelki gondozására keres­ve sem talált volna méltóbb társat, mint a hozzá hasonlóan bátor, vakme­rő és több nyelven beszélő papot. Er­dősi Imrének a pozsonyi hadbíróság­hoz 1849 szeptemberében megküldött védekezéséből egyértelműen kiviláglik, hogy leküzdhetetlen vágy vonzotta a katonalelkészi pályára. S alig lépett a honvédség kötelékébe, a következő na­pokban már át is esett a tűzkeresztsé­gen. Részt vett a január 18—20-án ví­vott szomorú emlékű szélaknai csatá­ban. A fiatal tábori lelkésznek gyakran nyílott alkalma arra, hogy önfeláldozá­sáról és személyes bátorságáról tanúbi­zonyságot tegyen. Erdősi mint a Szepes vármegyei Branyiszkó (Branisko) hőse vonult be a köztudatba. Kevesen tud­ják, hogy a kápolnai, a nagysallói, az első komáromi, a hegyesi, a verbászi, a mossorini, a szőregi, a temesvári és a lugosi csatákból is derekasan kivette a részét. Amikor a szélaknai csata után Gu­yon dandára Szepesváralja felé űzte az Solt mezőváros területét egyházi, apostagi, szabadszállási, fülöpszállási és tetétleni birtokok -határai kerítették körül. A helység a Bosnyák családé volt. A település határát úgynevezett „telkek”-re osztották fel a lakók — maguk között. Mindenkinek négy vagy öt hold megművelt föld volt a tulajdo­nában. A maradék földeket szérűnek tartották fenn. A másoktól elhatárolt területet pedig haszonbérért művelték. Ezt a „földosztást” a legtehetőseb­bek végezték el egymás között, a szegé­nyebbeket kizárva belőle. Akiknek nem jutott föld, azok idegen jószágo­kat béreltek a tetétleni Bojáron, Kallón vagy Máriaházán és Révbéren, ahol a szántást hat-nyolc ökörrel végezték. osztrákokat, a menekülő Kieswetter őr­nagy a branyiszkói szorosba húzódott, melynek tetejét Schlick tartotta ágyúk­kal megszállva. Ide vonult Deym csá­szári tábornok is. Az osztrákok ezzel útját állták annak a nagyszabású vál­lalkozásnak, hogy a magyar csapatok leereszkedhessenek a Hernád, majd pe­dig a Tisza völgyébe, hogy azután Klapka felső-tiszai hadtestével egyesül­ve, felülről zúdulhassanak a Pest kör­nyékén álló ellenséges főerőre. Görgey a fontos szoros bevételét, az emberfe­letti feladatot — talán nem is véletlenül — Guyon dandárjára bízta. A kedvező állásokból pergőtűz alatt tartott roha­mozok feljutását mostoha időjárási vi­szonyok is nehezítették: jég, hó, kavar­gó csípős szél. Nem használt a biztatás: „dupla lénung”, s a fenyegetés: „kartá­csot annak, aki futni merészel” sem, amikor a többször visszavert rohamok válságos pillanatában a honvédek élére ugrott Erdősi Imre. Magasra emelt ke­resztjével messze a csatárlánc előtt ro­hant a közel ezerméteres meredek hegynek. E fergeteges rohamnak meg­lett az eredménye. Deym hadseregét lépésről lépésre szorították ki biztos­nak hitt védelmi állásaiból. A sikeres előrenyomulást követően Guyon nyíl­tan hirdette, hogy a branyiszkói győ­zelmet Erdősinek köszönheti. Erdősit a szabadságharc leverését követően megidézték a pesti katonai törvényszékre, ahová Drevenyák Fe­renc királyi biztos útlevelével érkezett. Úgy tudta, hogy a szabadságharcban való részvételéért a kivégzésekkel gyá­szos emlékűvé tett Neugebäude (Újé­pület) komor falai között kell felelnie. Innen azonban szerencsésen szabadult, mivel ügye a pozsonyi hadbírósághoz tartozott. Egyházi, polgári és katonai közbenjárói, jóakarói törekvésének köszönhetően — sok rendtársával el­lentétben — Erdősi megmenekült a börtöntől. Ugyanakkor azonban eltil­A Meleghegy „nyilvános” volt. Ide szőlőtőkéket telepítettek, amelyek megeredtek, majd termőre fordulásuk­kor négyszáz hordó bort szállítottak el onnan évente. A birtokkal nem rendel­kezők bérmunkában fát vágtak a két dunai szigeten. Volt a településnek piaca, ahol éven­te hetven nyájat árusítottak ki és voltak szárazmalmai is. Az összeírásokból fény derül arra, hogy Solt aszályos te­rületnek számított, amit a Duna közel­ségének kedvező hatása ellensúlyozott. Az összeírás családnevei közt: Ácsok, Baranyák, Budaiak, Borbélyok, Cseték, Csepredyek, Csikeszek, Danik, Domiánok, Dccsiek, Eörsshyek, Érté­# Erdősi Imre (Laczay Tamás repro­dukciója) tották az Erdősi név használatától, s kötelezték, hogy az Ausztriából Nyit- rára bevándorolt német szülők Polesz- ni családnevét (apja Ambrus Poleszni) viselje. Ebbe persze nem törődött bele, hosszú évekig ostromolta kérvényeivel a kormányt. Csak 18 évvel később — amikor már hat éve Kecskeméten tar­tózkodott — kapta meg az engedélyt az Erdősi név ismételt viselésére. 1861-től 1878-ig élt Kecskeméten a herkulesi termetű piarista, aki az el­nyomatás éveiben is megmaradt szóki­mondó, háborgó lelkületű magyarnak. Kecskemét vezetői már korábban is megkeresték és hívták Erdősi Imrét a Fektor József prépost halálával meg­üresedett városi plébániára. Akkor a branyiszkói hős nem fogadta el, mond­ván: „ő tanári pályára szentelte az éle­tét, a lelkészséggel pedig úgy járna, mint a szárazon a hal”. Később, 1861- ben házfőnöki kinevezéssel jött Erdősi Imre Kecskemétre. Emlékét, az 1925-ben alakult Kecs­keméti Piarista Diákegyesület öreg­diákjai az Erdősi és a Jókai utca sarkán elhelyezett fekete svédgránit emléktáb­lával örökítették meg, 1938-ban. Ak­kor, amikor a nyitrai és a selmeci em­léktáblákat elpusztították, összetörték, a csata színhelyén emelt emlékoszlopot pedig ledöntötték . . . Szabó Tamás kesek, Faddyak, Fazekasok, Gaálok, Geresdyek, Gubacsiak, Herczegek, Hit- rék, Kunok, Kovácsok, Kozáryak, La- kyak, Molnárok, Mártonok, Mojzesek, Nagyok, Orbánok stb. szerepelnek. 150 jobbágyot és 4 ház nélküli zsellért írtak össze. Az összeírás rubrikáiból kitűnik az apák, a gyermekek száma, a jármos ökrök, a ridegmarhák, a tehenek, a borjúk, a lovak, a kecskék, a sertések, a méhkasok száma is, s a rétek nagysá­ga, a széna, a búza mennyisége. A felsoroltak csaknem háromszáz év távlatából is beszédes forrásaink. Nagy Béla SOLT, XVII. SZÁZAD Egy jobbágyösszeírás adataiból A Magyar Televízió által sugárzott Képújság nem tömeglap -— a legfris­sebb adatok szerint is csak mintegy 100 ezer készülék alkalmas a teletext- adások vételére, fontossága azonban aligha vitatható: a dekóderes tévék tu­lajdonosai ugyanis a legnagyobb hírfo­gyasztók, ily módon és ezért tehát kör­nyezetükben ők befolyásolják legjob­ban a „közvéleményt”. (A Tömegkom­munikációs Kutatóközpont nemrég adta ki Vásárhelyi Mária tanulmányát a Képújságról. A szerző azt bizonyítja felmérések adataira támaszkodva, hogy „a dekóderes készülékek birtok­lása hazánkban napjainkban csak az anyagilag legjobban szituált rétegek privilégiuma”.) Sajnos, hogy így van, kár, hogy a tévégyárak nincsenek rákényszerítve a vevők kegyeinek elnyerésére, s hogy ennek következményeként a vásárló kénytelen-kelletlen horribilis árat fizet az ilyen készülékért. A Videoton „me­zítlábas” 57 cm-es színes tévéje 22 800 forint, ugyanez'teletextes változatban 34 500 — ha egyáltalán van belőle, hi­szen az üzletekben általában csak a 67 cm-es képcsővel szerelt típus kapható, ennek pedig, ha például Hitachi-gyárt- mányú a képcső, 44 800 forint az ára (ebből a pénzből ugyebár csaknem két egyszerű tévét lehetne venni). Szolid kommentárként ehhez csupán elég be­lelapozni bármelyik fejlett országbeli áruházlánc prospektusába, kiderül be­lőle, hogy a teletext nélküli készülékek már-már eladhatatlanok, áruk 10 szá­mlákkal alacsonyabb csupán a dekó- deresekénél. Mindezek felemlegetése kicsit a magyar gazdaság ellentmondá­sainak tükre is: a napjaink fejlettségé­nek megfelelő szintű technika sokszo­rosába kerül az indokoltnak, mintha luxusadóval kellene sújtani az innova­tív hajlamú felhasználót. Miért is volna jó, ha tömegméretek­ben terjedhetne el a Képújság? Mint hírnagyfogyasztó, aki éjfélkor is képes vagyok végigzongorázni a rádióhul- lámhosszokat összefoglalóra vadászva, azt mondhatom: mert a teletext egy új, hatékony, gyors és egyszerű újságot su­gároz be az ember szobájába. Ugyanez a rendszer azonban lehetősége annak a gyors tájékoztatásnak is, ami a telefon­hiányos Magyarországon közvetlen termelési tényező lehetne. Amíg a vi­lágrészek között pillanat alatt közvet­len kép- és hangkapcsolatot teremtő műholdak korában milliárdos forgal­mú termelőszövetkezetek agyonhaj­szolt vezetői órákat kénytelenek egy­szerű pesti telefonhívás kivárásával töl­teni, míg eközben a nagybani felvásár­lótelepeken ötször módosulnak árak, addig mit is szóljon az a Bocsa környé­ki gazdálkodó, aki — kilométerekre a lakott településtől — élete végén sem lesz soha telefontulajdonos, és még ennyi információhoz sem juthat? Eze­ken a gondokon enyhíthetne a Képúj­ság — egyebek közt erről is szólt a HVG nemrég lezajlott olvasólevél-pár­baja — hiszen azonnali információ bir­tokában órákat és tízezer forintokat nyerve indulhatna áruval rakottan a teherautó — és ehhez képest még a legdrágább, 44 800 forintos készülék is hónapok, napok, sőt, talán órák alatt „megtermelné” az árát. A mai teletextes tévépark tehát még nagyon-nagyon távol áll attól, hogy a Képújságot elterjedtnek mondhat­nánk. Főképp magánemberek vettek dekóderes készüléket, elsősorban ők él­vezik szolgáltatásait (több mint egy hó­napja csak az egyes programon, mert technikai okok miatt a kettesen szüne­tel a sugárzás). Nemrég — a hónap elejétől — megváltozott a tartalom, azóta a 200 oldal még színesebb: van már Magazin rovat, napi lapszemle is. A rendszeres Képújság-nézők (-olva­sók?) tudják, mi kellene még. A Kép­újság pillanatnyilag csak a Magyar Te­levízió műsorjegyzékét adja — ez bő­vülhetne az érdekesebb programok rö­vid tartalmával, hasznos információ lenne a szomszédos országok televízió­műsora és — természetesen — a Ma­gyar Rádió programja. Szemlézhetné a világlapokat. — a Pravdától a The New York Times-ig —, és az ötletek tovább sorolhatók, már-már vég nélkül. A lényeg: a Képújság nem annyira a ma, mint inkább a jövő elektronikus hírlapja. Hasznos, fontos és eddig jól vizsgázott tájékoztató eszköz, amelyről biztosan kijelenthető: a jövőben még fontosabb, még hasznosabb lesz. Ballai József NÉPRAJZ ÉS NYEL VJÁRÁS Országos gyűjtőpályázat A Néprajzi Múzeum és az MTA Nyelvtudományi Intézete a megyei múzeumi szervezetek közreműködésével, valamint más intézmények és szervezetek támoga­tásával néphagyományunk értékeinek összegyűjtésére meghirdeti a XXXV. Or­szágos Néprajzi és Nyelvjárás Gyűjtőpályázatot. Pályázhatnak önkéntes gyűjtők és gyűjtőcsoportok (szakkörök, munkaközösségek, művészeti csoportok) bármi­lyen néprajzi és nyelvjárási tárgyú, illetve a részletes pályázati felhívásban ajánlott témájú pályamunkákkal. A dolgozatok eredeti ismeretanyagot tartalmazzanak helyszíni gyűjtés, felmérés, a paraszti élet saját tapasztalata, illetve történeti-levél­tári kutatás alapján. Pályadíjak: L 11. III. IV. V. VI. Felnőtt tagozat: 6000 4000 3000 2000 1500 1000 Ft Ifjúsági tagozat: 3000 2500 2000 1500 1000 500 Ft A pályamunkákat két azonos tartalmú és kiállítású, lehetőleg gépelt példány­ban kell beküldeni a gyűjtőhely szerint illetékes megyei múzeumigazgatóság címé­re (Kecskemét, Bethlen krt. 75.). A kéziratok benyújtási határideje: augusztus 30., a Néprajzi Múzeum címére szeptember 30-áig is elküldhető az anyag. A pálya­munkán fel kell tüntetni a szerző pontos nevét és címét, valamint foglalkozását. A fotópályázaton archív felvételekkel, családi fényképalbumokkal, fotó- és diasorozatokkal lehet indulni az ajánlott témakörök bármelyikében. Alapvető követelmény a felvételekkel kapcsolatos adatok és a felvételek tárgyát jelentő tények pontos rögzítése. A pályázatnak a negatívot, egy 6 * 9-es és egy 9 x 12-es képet kell tartalmaznia, és az anyagot közvetlenül a Néprajzi Múzeumba kell küldeni. A pályázni óhajtók bővebb felvilágosítást kaphatnak a megyei múzeumigazga­tóságon, illetve a Néprajzi Múzeumnál. Ugyanitt lehet kérdőíveket, gyűjtési útmu­tatókat is igényelni. (A Néprajzi Múzeum cime: Budapest, Kossuth Lajos tér 12. 1055) Nyolcszáz dalost várnak Pedagógus­kórusok találkozója Május 2-án és 3-án Kecskeméten rendezik meg a pedagóguskórusok ki­lencedik országos találkozójának záró­koncertjeit. A házigazdákon kívül ceg­lédi, törökszentmiklósi, jászberényi, gödöllői, tápiószecsői, tiszafüredi, Bé­kés megyei, salgótarjáni, szolnoki, le- ninvárosi és martfűi kórus lép fel az Erdei Ferenc Művelődési Központban. Egy-egy Karai- és Durkó-mű ősbemu­tatója is növeli a találkozó jelentőségét. Valamennyi magyar pedagóguskórus kis küldöttséggel képviselteti magát a nagyszabású dalos sereglésen. Az előkészítő bizottság ülésén el­hangzottak szerint jól haladnak az elő­készületek, hála a megyei és városi ta­nács, a művelődési központ, a Kodály intézet és mások megértő támogatásá­nak. Most már csak az szükséges, hogy a megyeszékhelyen élő zenekedvelők ér­deklődő részvételükkel megteremtsék a hangversenyek méltó környezetét. i I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom