Petőfi Népe, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
művelődés KECSKEMÉTEN FEST: HAJDÚ FLÓRIÁN „Az alkotó ház példa lehetne Európa-szene' Hajdú Flórián jugoszláviai festőművész — a Művelődési Minisztérium és a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapja meghívására, kétoldalú kulturális együttműködésünknek köszönhetően —jelenleg a kecskeméti müvésztelepen alkot. Önálló tárlatait eddig Belgrádban, Iranjicúban és Tokióban láthatta a közönség, csoportos kiállításon Belgrádban, Dubrovnikban. Amszterdamban, Ivanjicában és Londonban mutatkozott be. Magyarországra most hozta első ízben munkáit: december közepétől január elejéig Budapesten, a Fényes Adolf teremben állított ki. Alkotásait a kecskemétiek pillanatnyilag a SZÜV klubjában, március 3-tól pedig a Képcsarnokban láthatják. A budapesti kiállítás katalógusának szűkszavú bevezetője csak néhány mondatban utal pályájának — a művészi kibontakozás szempontjából fontos — állomásaira. 1966 és 1971 között a belgrádi Képzőművészeti Akadémia festészeti tanszékén tanult Ljubica Sokic professzor keze alatt. Tanulmányútjain járt Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban, Portugáliában és a Német Szövetségi Köztársaságban. Mindebből nem derül ki: igencsak rögös út vezetett addig, ahol most tart. Magyar szülők fia, ötéves korában Belgrádba kerül, ahol egy munkástelepen nő fel. Munkásemberek között nevelkedik, velük éli meg az ötvenes évek küzdelmekkel teli időszakát. Ott tanul meg szerb-horvátul, kitűnően végzi iskoláit. Két év után, otthagyja az újvidéki művészeti középiskolát, felveszik a belgrádi akadémiára. Ettől kezdve egészen mostanáig mindvégig dolgozik vágóhídon, újságárusként, majd a sajtóban a legjelentősebb lapok, a Politika, a Borba munkatársaként. Legutóbbi munkahelye tíz évig a Száva palota volt, ahol az intézmény vezetői sorában a public relations felelőseként, azaz sajtófőnökként dolgozik. Vagyis: élete során még sohasem került olyan helyzetbe, hogy idejét teljes egészében művészetének szentelhesse. — Az önről írott ismertetőben van egy kurta sor: 1971-től 1981-ig nem festett... — Igen, családi okok miatt. Ez azt jelentette, hogy tíz évig nem vettem kézbe ecsetet. Addig sem, azóta sem kértem senkitől semmit. Most fordul elő velem először, hogy csak festek. Pár nappal ezelőtt fejeztem be a képcsarnokbeli bemutatkozásra szánt anyagot, csendéleteket, rajzokat. Nem állítom, hogy szívesen foglalkozom ilyesfajta képekkel, de muszáj csinálni, mert valamiből meg kell élni. Ezekben is jórészt benne van, amit egyébként is ki akarok fejezni, szó sincs arról, hogy giccseket gyártanék. Talán, csak nem érzem annyira magaménak ezeket a műveket. — Mindebből arra következtetek, hogy amiket magáénak érez, azokból nem tud megélni. — Igen. A Fényes Adolf Teremben kiállított munkáimból nehezen lehet eladni. Egyébként ez nem az itteni viszonyok sajátja, hanem egész Európára jellemző. A közönség, — s egyben a vásárlók — az iskolai művészeti nevelés hiányosságaiból következően leragad egy viszonylag alacsony szinten. Csak körül kell nézni a nyugati kiállító helyeken: első az üzlet. A nagy nevű, patinás galériák engedhetik meg maguknak, hogy csak tiszta művészetet áruljanak. Négy-öt művészt futtatnak, akik közé szinte lehetetlen bekerülni. — Milyen útja-módja van a műalkotások értékesítésének Jugoszláviában? — Vagy privát, vagy állami galériába viszi az ember a képeit. Akkor kapok pénzt, amikor eladnak valamit. Nálunk tulajdonképpen bárki nyithat galériát, ha van hozzá tőkéje. Kezdetben persze mindenki ragaszkodik a színvonalhoz, ekkor még adókedvezményt is élveznek. Azután lassan változik az alapállás. A legtöbben olyan képet keresnek és vásárolnak a galériákban, amit nem kell tanulni. Csendélet, tájkép —jól mutat a lakásban. S a kereskedőnek is megéri. Hiába tetszik neki, amit viszek, nem tudja eladni. Tanúja voltam annak, amikor Velence egy részletét ábrázoló képemet belgrádiként adták el. Éppen az kellett a vevőnek. — Hazájában léteznek-e a kecskemétihez hasonló művésztelepek? — Ilyenek nincsenek. Kolóniák, alkotótáborok vannak, ahová — nyaranta — 15—20 művészt meghívnak egy hónapra. Maga gondoskodik az ellátásáról, nem sok idő marad a munkára. Amikor az ember befejezi a főiskolát, nehezen jut műteremhez. Márpedig, ha nagy képeket akar festeni, ahhoz tér kell. Én most olyan jól érzem itt magam, mint mikor még tanultam. Óriási lendülettel kezdtem dolgozni. Semmire nincs gondom, csak a munkára. Részletek egy aktciklusból. (Straszer András felvételei) Hatalmas lehetőség és a legnagyobb élvezet, amit művész kívánhat. Az effajta alkotótelep példaként szolgálhatna egész Európában. — Ahogy belelapoztam a katalógusba, s itt a műteremben is látom: ciklusokban gondolkodik, dolgozik. Ezt a majd’ harminc kisméretű képből álló Etűdök című sorozatot úgy tudom, a Képcsarnokban láthatja a közönség. — Mindig sorozatokat csinálok, de csak addig, míg érzem, hogy van mondanivalóm. Ha már nincs a ciklusban fejlődés, megállók. Előfordul, hogy visszatérek hozzá, hiszen tudom, hol fejeztem be, tudom folytatni. Ezeket az apró képeket a mostani kiállításra szánom. Ugyanúgy magaménak vallom őket, mint a többit, a kevésbé kelendőket. Csakhogy el kell döntenie a művésznek: akarja-e, hogy a festészet otthonra leljen az egyszerű emberek, a kispénzűek házában is. Hogy azoknak a gyermekei is ráérezzenek a művészetre, akiknek nincs több tízezer forintjuk egy képre. Én akarom. Tudom, hogy Jugoszláviában is eljutottak a képeim a munkások, a parasztok otthonaiba. S ez számomra nagyon fontos. K. E. Szakmáry Katalin: Mondj exkavátort! Péter megkönnyebbülten húzta le csontos válláról a dögnehéz újságos táska hevederét, s a huszonöt kilónyi papírt a földre zökkentette. A levélláda, amibe a Ludas Matyit meg a Népszavát gyömöszölte, egyaránt emlékeztette galambdúcra vagy kakuk- kos órára. Kedvelt pihenője volt a négyszintes családi palota előtti útszakasz. Itt parkolt a vadonatúj Mercedes kombi, amelyet naponta megbámult, nemrég múlt kamaszkora sóvárgó gyönyörűségével. Péter huszonhárom éves volt, hajnalban újságos, napközben matek-fizika szakos tanár, este kissé fáradt ifjú férj és leendő apa. Nekifeledkezett áhítattal topogott a reggeli fényben csillogó autó körül. — Te ki vagy? Hová mész? Most miért álltái meg? A kerítésrácsba kapaszkodó gyerek öregszemű, fonnyadt kis- majomra emlékeztette. Ötéves lehetett. Nagy lélegzettel szívo- gatta csörgő orrát, és beszélgetni akart. — Téged, hogy hívnak? — Péternek. És téged? — Taksonyka. Van biciklim! Eeee brrr, dzszszs, látod? Nem is bicikli, hanem motor. Honda! Mmmmm, eeeee! Anyu dugaty- tyút nézett tegnap a videóban Lujzi nénivel. — Mit nézett anyu? — Nénit meg bácsit. Dugaty- tyúztak. Apu is szokott, de most árul a vásárban. Zzzzzzz . .. Péter nem nézhette tovább, hogyan lüfög a gyerek orrából a nyúlós váladék, s folyton lenyalja. Két papírzsebkendöt vett elő, egymásra tette, megfújatta Tak- sonykával az orrát, s a súlyos tartalmat jobb híján a saját zsebébe gyűrte. Ezután Taksonyka reggelente hűségesen és szortyogva várakozott a vasrács előtt. Péter megtörölte az orrát, s meghallgatta hangutánzó szavakkal telezsúfolt, zagyva kis beszámolóit. „És akkor az autó baaang, a rendőr tatatata és puff.” Hadonászott, mutogatott a kis kölyök, mintha egy alig tanult idegen nyelven akarná megértetni magát. Ezzel a gyerekkel nem szoktak beszélgetni, állapította meg az újságos. A suta történeteket kerekítgetve ízes falatokként adogatta a kisfiú szájába anyanyelve szavait. Barátságuk azon a napon fejeződött be, amikor a reggeli újsághordás idején Taksonyka nem a kerítésen csüngött, mint rendesen, hanem bent a gyepen rohangált, kezében műanyag raffiából horgolt bevásárlószatyor. Egy kóbor kismacskát üldözött. Utolérte, megragadta a bal első lábát, s belenyamvasz- lotta a hálóba. Kinyújtott kézzel lógatta maga előtt a mozgolódó csomagot, s megfontoltan rugdosni kezdte. Indulat nélküli faarccal szemlélte a háló résein kibe kínlódó kis mancsokat. — Taksonyka, hagyd abba, fáj a cicának! A kisfiú felnézett az újságosra, elmosolyodott — orrából masza- tos nyálka nyúlt az álláig —, és hatalmasat rúgott a szatyorba. Péter átugrott a kapun, odaszaladt, elvette a kölyöktől a gúzsba hálózott macskát, kapkodva magyarázta, hogy az állatokat szeretni kell. Taksony némán bámult elkobzott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor! — ??? — Bútorraktár! — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikáltfiúját! (Folytatás a 6. oldalon.) 1987. február 28.
