Petőfi Népe, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

művelődés A múlt őrzői. A múzeumok szűkös raktárában egymás hegyén-hátán áll­nak az egykori életet tanúsító néprajzi értékek, a paraszti hagyományokat idéző eszközök. Mesélnek a jelennek, az utókornak. A plafonig érő szekré­nyek telis-teli dokumentumokkal, nagy szellemek, kiemelkedő egyéniségek pa­pírra vetett emlékezései, gondolatai, véleményei ismerhetők meg a megsár­gult lapokról. A muzeológusok élete kész csoda. Különös ajándék számukra, hogy bár­melyik pillanatban hozzáférhetnek a letűnt korok üzeneteihez. Ugyanakkor állandó harcot vívnak az idővel. A na­pok huszonnégy órái nem elegendők az óriási hagyatékok alapos megismerésé­re, rendszerezésére, közkinccsé tételére. Fokozott izgatottság uralkodik a mú­zeumok baratain. Ilyen izgatott ember dr. Kőhegyi Mi­hály is. Immáron harmincadik eve áll a bajai Türr István Múzeum szolgála- • tában, egy esztendeje pedig ő az igazga­tó.- Katymári sváb gyerek vagyok — jelenti ki beszélgetésünk elején. — Édesapám kisbíró, édesanyám takarító volt. Mondhatnám azt is, hogy falusi­ként hátránnyal indultam az iskolák­ban, de pontosan az ellenkezője érvé­nyesült. Nekem az egyetemen nem kel­lett heteken át kutatásokat végeznem, tanulmányokat, könyveket átnéznem, ha például a gereben vagy más néprajzi tárgy volt a téma. Apró élmények öt- löttek fel bennem. A gerebennél ma­radva: élesen emlékeztem arra, amikor beleléptem ... Újra éreztem a vasszö­gek hidegét, a fa érdességét. Tudtam azt is, hogy a padlás melyik zugában hevert a mi gerebenünk. Ezek az élmé­nyek meghatározóvá váltak számom­ra, megkönnyítették a dolgomat. Má­sodévben a középkori népvándorlással foglalkoztunk az egyetemen. László Gyula tanított bennünket. Életre szóló emlékeket őrzök róla. Társaim közül egyetlen voltam, aki tanulmányai vé­geztével visszament szülőföldjére. — Mi vonzotta? — Már középiskolás koromban kul­csom volt a bajai múzeumhoz. A taní­tás után egyenesen ide jöttem. Olvas­tam, kutattam a dokumentumok kö­zött. A gyakorlati időmet a Magyar Nemzeti Múzeumban töltöttem, nem akartak elengedni onnan. De nem tud­tak meggyőzni... Számomra nincs an­nál fontosabb, hogy vidéken élhessek, itt tegyem a dolgom. 1957 óta Baján telnek a napjaim. Lehet ez előny, de hátrány is. Dr. Sólymos Edével, az elő­ző igazgatóval hosszú-hosszú éveken át dolgoztunk együtt. Kitartottunk a vá­ros és a múzeum mellett. Ma pedig? Vidékre nem akarnak jönni a muzeoló­gusok. Egyszerűen nem tudok művé­szettörténészt alkalmazni, pedig na­gyon nagy szükség lenne rá. Szerencsé­re néprajzos és újkoros kollégám már van. — Több régészeti ásatás fűződik az ön nevéhez. Melyikre a legbüszkébb? — A madarasi szarmata temetőt ti­zenhárom évig ástuk.. Áprilistól decem­berig adódott tennivalónk. Előfordult az is, hogy már januárban útnak indul­tunk, ehhez a központi felügyelőségtől kellett engedélyt kérni. Csodálkoztak azon, ugyan mit akarunk mi az év első hónapjában? Lehet, hogy csodaboga­raknak tartottak bennünket, de áldá­sukat adták kérelmünkre; persze, per­• Dr. Kőhegyi Mihály: — A tárgyak rápillantanak a kéziratra, fölém hajolnak. (Straszer András felvétele) 0 Részlet az Élet a Dunán című állandó kiállításból. (Somos László felvétele) sze, menjünk csak! Hatszázhatvan sírra bukkantunk a szarmata temetőben, huszonháromezer tárgy került felszín­re. Ezek még ma is várják „feltámadá­sukat”. A legtöbb halomra Madaras környékén leltünk, százezernyi köbmé­ter földet forgattunk át. Egyre-másra fedeztük fel a kerek foltokat, s ered­ménnyel jártunk. Megtaláltuk azt a te­metőt, ahol az egész falu népe temetke­zett, több nemzedék maradványait tár­tuk fel. — Azt hiszem, a régészek megszállott emberek, hiszen januárban képesek ásni, s évtizedekig kutatják ugyanazon hal­lmokat, temetőket. Mi kell ehhez: kitar­tás, türelem, elhivatottság? — Még tévedésből sem állítanám, hogy különösek lennénk. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások. A ré­gészeti munka során még betegségeket is össze lehet szedni. Nekünk ugyan­csak vannak gondjaink, fájdalmaink, örömeink. Mondhatna hasonlókat egy olajbányász is... Engem mindig a tárgy érdekelt. Ha türelmesen ügyen az ember, szóra bírja. Megtudható, milye­nek voltak a hajdani hétköznapok. Vallanak az évezredek, a századok tör­ténéseiről. Amikor egy-egy leletet elemzek, csend uralkodik körülöttem. I „Szoktatom szívemet a csendhez...” Nem mindegy, mit vetek papírra, a tár­ß rápillantanak a kéziratra, fölém Inak. Tudom, csak megfontoltan, alaposan átgondoltan irhatok róluk, s csalt így jutnátok fontos megállapítá­sokra. — Figyelemre méltó irodalomtörténe­ti tevékenysége is. Az utóbbi időben gyakran felfedezhettük tanulmányait a folyóiratokban, főképp a Forrásban. — A vidéken élő muzeológus sorsa, hogy honismerettel, várostörténettel is foglalkozzon. Különösen pályám első évtizedében merítettem témákat a nép­rajz, a nyelvészet témaköréből. Mára csak a régészet, az irodalomtörténet a kutatási területem. Móra Ferenc leve­lezését Lengyel Andrással közösen dol­gozom fel, a második kötet már nyom­dában van. Kosztolányi Dezső és Né­meth László levelezésének „megmenté­sére” pedig Fűzi Lászlóval vállalkoz­tunk. Nézze csak, ott a vitrines szek­rényben megannyi megírásra való anyag vár rám. Nem is tudom, lesz-e egyáltalán időm, módom arra, hogy valaha hozzákezdjek. Régóta érdekefa pénztörténet, több tanulmányt publi­káltam már ebből a témából. Á leg­utóbbi londoni numizmatikai világ- kongresszuson Római pénzek a Kár­pát-medencében címmel tartottam elő­adást. — Örömmel vállalta a bajai múzeum igazgatását? — Mit is válaszoljak? Soha nem pá­lyáztam vezetői posztra. Nem mond­hatnám, hogy sok előnnyel jár az igaz­gatói szerepkör, azért, mert más irányú elfoglaltságokat is ró rám. Kevesebb időm jut az elmélyült kutatásra. Gyak­ran hívnak az általános iskolákba, örömmel vállalom ezeket a felkérése­ket, szívesen beszélek a régészetről, a város történetéről s mindarról, ami va­lahogyan kapcsolódik a múzeumhoz. Egyre inkább kötődöm a üatalokhoz. A szegedi József Attila Tudomány- egyetemen is tartok előadásokat. Éz ugyancsak felelősségteljes megbízatás. Hozzánk tartozik a Nagy István Kép­tár, a Bunyevác Tájház. Ez utóbbi he­lyen műemléki helyreállítás lesz a kö­zeljövőben. Bővítjük az Élet a Dunán című állandó kiállításunkat. Az átala­kítások után ipost már lesz helye a nép­rajzi anyagunknak, tervezünk újkori várostörténeti tárlatnyitást is. 1987- ben tovább folytatódnak a régészeti és a képzőművészeti bemutatóink. Ne fe­ledkezzünk meg a testvérvárosi kap­csolatokról sem, Zombor és Szabadka közgyűjteményével évek óta gyümöl­csöző az együttműködésünk, azaz szor­galmazzuk, hogy egymás értékeit be­mutathassuk a közönségnek. Sok-ten­nivaló elé nézünk az új esztendő küszö­bén ezúttal is... Borzák Tibor Amikor a leletek megszólalnak... Beszélgetés dr. Kőhegyi Mihállyal PINTÉR LAJOS Évszakok vonulása Hej, tavasz, a fekete földre hóvirágszirom hull, az havazd Kapualjtól kapualjig fuss el, mert a vadfiú zápor nyakadba csap. I Tavaszi sötét éjszaka, I kutyád fehér pulikutya: neve Tisza, > fönn ül a holdban, szőre világot, elszabadult a konctól, kölönctől. Fuss a folyóhoz, jó Tiszádhoz, tavaszi folyód alszik még mélyen, alszanak a halak a mélyben. Vizek tükrében lesi magát a telő hold: gombóckutyád. Távolban lakótelep ébred, toronydaruk az óriásai, körben hét gyerek leskel: akár hét törpe. Felhőkarcolók a házak, nézed őket: ahogy felkarcolják a felhőket. Hasad a hajnal, lassan pirkad, s vérzik a fölkarcolt hajnali ég. Tájad bejárod, előtted fut a nyár: nagyhasú görögdinnyét görget. A dinnye zöld héját, zöld haját adod a nyíres-tölgyes erdőknek. Elveszik, majd eljönnek érte az özek. Folkarcolva a te lábad is: megkarcolták a vadszeder-indák, | térded megsebzett tereit nézed. Feketególya, piros a lába: leszáll ártéri vizekre. , Ősz lesz, indulhatsz iskolába, fekete ingben, piros nadrágban. Fekete gólya, piros a lábad. Jönnek a portyázó fagyok is, hogy fázol, arra ébredsz — be kell csukni az ablakod, nem hóvirág ez, hanem a hó hull. Jó barát a sapka, sál, a nagykabát. . Jó a sapka, tényleg jó, tényleg: ráülni, csúszni rajta a jégen, pörögni, forogni, pörögni, forogni. Fehér bundakabátban vonulni, ragyogni, ahogy fehér bundás pulikutyád, a hold vonul és ragyog az égen. Bodri Ferenc: Eszmélet (I.) „Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.” (József Attila) KÖNYVESPOLC Hajdani mulatságok Endrei Walter—Zolnay László: Társasjáték és szórakozás a régi Európában Nem éppen „blickfangos” cím — kinek van ma türelme ennyi szöveget végigolvasni, ahogy szemével átfut az önkiszolgáló, közertszerü polcok kihajtott címlapjain és gerincein? Jan Huizinga, a félszazad előtti idők népszerű, sőt, divatos közepkorkutatója a feltűnő és jól megjegyezhető Homo ludens címet adta filozófiai jellegű elmefuttatásának, amely az ember­ben rejlő játékos alaptermészetről szól: de itt az iroda­lomjegyzékben sem szerepel már neve. így múlik el a világ dicsősége. Nem mintha a szerzőpáros, a techni- katorténész es a régész ne ismerné Huizingát — csak épp az ő tényekre, forrásokra irányított szemlélet­módjukba .nemigen fért bele a szellemtörténeti böl­cselkedés. Ők ugyanis inkább képben-szóban elmond­ják, milyen volt a játék, a testgyakorlás, a szórakozás a középkorban. / A Tasnádi László tervezte Társasjátékok ... a pol­cok hasznos dísze lesz: alapos és informatív összefog­lalása ez néhány évszázad mulatságainak. E száza­dokban az európai — legyünk pontosabbak: nyugat- és közép-európai — társadalom főként fiatal embe­rekből állt; a fiatal emberek meglehetősen sok szabad idővel rendelkeztek, tekintettel az egyházi ünnepekre; a szorgalom puritán kultusza még a jövő zenéje volt. Az egyház óvakodott attól, hogy túl sok kellemes dolgot tekintsen bűnös léhaságnak — a legbuzgóbb szerzeteseket és inkvizítorokat kivéve inkább csak általában ítélteti a szeréncsejátékot mint a kapzsiság és harag bűnének forrását, ám ezek a dörgedelmek is csak azt bizonyítják, hogy a világiak különböző réte- eiben egyaránt szívesen csörgették a kockákat a le- orítando pohárban... És hányféle, azóta jóformán csak névről ismert, vagy éppen ma is népszerű játék dívott! Endrei Walter és a nemrég elhunyt Zolnay László nem is tudta őket tökéletesen csoportosítatíi — a gyermekjátékok, sze­rencsejátékok, taktikai szerencsejátékok, taktikai já­tékok, fejtörő rejtvények, szabadtéri játékok, labdajá­tékok, dobó- és célzójátékok, ügyességi játékok, spor­tok meglehetősen átfedik egymást: mi történik, ha gyermekek szabadtéren, ügyességüket fejlesztve, lab­dával célba dobálnak? De a felosztás kevésbé lénye­ges, mint a tárgymutatószerűen gazdag, részletes tar­talomjegyzék, melyből mindent megtudhatunk; s azt is, miként érvényesültek az európai szokások nálunk? Kétszáznál is több színes és fekete-fehér illusztráció teszi teljessé faira futó, kopját törő, ostáblázó, kocka­vető elődeink kellemesen eltöltött — olykor azonban véres verekedéssel végződő — óráinak tartalmas és olvasmányos krónikáját. (Corvina, 1986.) iSz. A. FEKETE GYULA Melyiket szeressem? Itt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldulni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: han­gya, vagy tücsök? Avagy prózaibb meg­közelítéssel: melyiket szeressem, a tücs­köt, vágy a hangyát? Melyiket pártol­jam, melyiknek az életmódját becsüljem inkább? Bizonytalanság fog el: közérthetők vajon ezek a kérdések a fiatalabbak kö­rében is? Jut még hely a töpörödő irodal­mi tananyagban, a ritkuló magyarórá­kon a tücsök és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem, hát a gyerekek köny­vespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakásban gyerekeknek is, könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiata­lok szorítanak némi időt a hangos mag­nózások, tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is? Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtögette a télirevalót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda, és mivel sem törődve jókat he­gedült. Eljött azonban a zimankós fél­idő, fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse őt is a bőven begyűjtött eleségből. Hanem a hangya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá! Mármost melyiket szeressem, a tücs­köt, vagy a hangyát? Örök téma, mondhatnám, vannak ilyen örökzöld történetek a költészet­ben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezer éves; meglehet, már Ezópusz is örökölte, harmadfélezer évvel ezelőtt. Meglehet, nem is örökölte, csak néki tulajdonítot­ták, a legendákba szőtt, kalandos életű mesélőnek, aki rabszolgasorból szaba­dult fel bölcsessége okán, s akit aztán Delphoiban — úgy rémlik, ez is túlságo­san örökzöld téma — kellemetlen szoki- mondása miatt kivégeztek a hatalma­soké Ezópusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó kétezer évvel később, amikor Pesti Gá­bor, majd Heltai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcso" — azaz szöcske — ki tudja, milyen idős történe­tét, úgyszintén a törekvő, szorgalmas, dolgos élet hasznát példázzák vele. De már más hangsúlyokkal, mint a görög bölcs. Valláserkölcsi okítását Heltai külön függelékben toldja hozzá a meséhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket, hogy ne hivalkodjanak, hanem hivatal- jókban eljárván, munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségükért, hogy ma­goknak legyen mit enniök-inniok és mü­vei magokat megruházzák —, hanem hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az istennek tiszteleteire segítségül le­hessenek adományokkal, és a szegénye­ket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salamon mondja, a rest kéz szegénységet nemz. A szegénységből koldulás támad, mely igen nagy szida­lom és ugyan bűn. Azért mondja Sala­mon: ,Te rest, ménjén a hangyához és tanóli bölcsességet tőle!'... De mpstan minden ember elkerüli a dolgot. És on- nég vagyon ennyi koldus és seggenülő tolvaj." Száz évvel később, a XVII. század közepén, a francia La Fontaine megint- csak áthelyezi a hangsúlyt; fiversbe for­málva újra az örökzöld történetet) nagy műgonddal kiszínezi, dramatizálja, s a didaktikusán egyértelmű tanmese több rétű művészi jelentéssel gazdagodik, már azáltal is, hogy az előbbi változa­tokban még felelőtlenül ugrabugráló szöcske a maga és a mások örömére — olykor épp a hangya örömére — he­gedülő tücsökké lényegül át. De még inkább, mint az átköltött mesében: ma­gánéletével, valóságos életmódjával tá­volodott el a szorgalmas hangyától La Fontaine, a családját, a vagyonát, a hi­vatalát hanyagoló, közhírűbohém. „Egy lusta sírjára, vagyis a sajátjára,” költött sírverse szerint: Jean, ahogyan jött, szintúgy távozott. Fölélte a tőkét s a kamatot: a vagyont fölöslegesnek' ítélte. Remekül fülhasználta idejét: Kettéosztotta — az egyik felét alvásra, másikat semmit­tevésre. (Rónai György ford.) íme, ez már a tücsök eszmei vonzata;. a tücsöké, aki gondatlanul szökdécsel, nem törődik a holnappal, énekelget a maga és mások kedvére. A „semmitte­vés" persze költői túlzás, nem a semmit­tevésért fogták perbe a hatalmasok a szabadgondolkodó, élesnyelvű La Fon- taine-t, nem a semmittevésért emleget­jük ma is, három évszázad múltán, a világirodalom klasszikusai között. Ezekután újra csak megkérdezem magamtól: melyiket szeressem, melyi­ket pártoljam? Hajlok arra, hogy szeressem, pártol­jam mind a kettőt. A hangyát természetesen becsülnöm kell munkás szorgalmáért, szívósságá­ért, s azért az előrelátásért, ahogyan a holnapra is gondol. A tücsköt? Úgy tetszik, világméretű és gyökeres a szemlélet változása a tücsök megítélé­sében. Amíg az ember létszükségletei parancsának él, s az élelem, a ruházko­dás, a lakás gondjai naponta szorongat­ják, mindazt nem sokra becsüli, ami nem közvetlenül szolgálja, enyhíti eme szük­ségeket. Kellemesen tölteni az időt, ki­kapcsolódni, szórakozni persze jó dolog a ritka ünnepnapokon, lagziban, disznó­toron — szigorúan: amikor annak van itt az ideje. De ismerjük a szentenciát: ebből nem élünk rheg! „Henye", „léha", rest ember az aki nem fogja meg a mun­ka vastagját is, akár táncolt a lagziban, akár hegedült. Egy-két évtized alatt szemünk előtt alakult át ez az értékrend: egyenjogúso- dott a tücsök a hangyával. Milliók szánnak órákat mindennapja­ikból a tévének, a rádiónak, az olvasni­valónak, a magnónak, a kultúrának, a szórakozásnak. Fontos, sőt, nagyon fon­tos, elsőrendűen fontos munkává minő­sült át ennek a hatalmas, követelő társa­dalmi szükségletnek az ellátása, szolgá­lata. Miért ne szerethetném, pártolhat­nám egyaránt a tücsköt is, a hangyát is? Ép ésszel ki tagadhatná ma már, hogy a kultúrjavak alkotása és közvetítése is elemi közszükségletet elégít ki, értéket teremt, értéket közvetít. Nem is akármi­lyen értékeket; a lényegen, a pénzzel kifejezhetetlen értékeken túl, ha úgy tet­szik, pénzzel mérhető értéket is. Egy. Bartók, egy Kodály munkássága — az eszmei érték melléktermékeként — még haláluk után sok idővel is hoz annyit a gazdaságnak, mint egy kiválóan dolgozó középüzem. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt befejez­hettem volna itt a tűnődést, ma már. nem fejezhetem be. Lehetetlen nem észreven- nem: újabban emez örökzöld téma mo­dern ^változatainak mintha meredeken visszájára, fordult volna a jelentése. „Eszmei mondanivalója." A szigorú ezópuszi ítélet: a munkás szorgalom di­csérete s a léha semmittevés elutasítása némely modern tálalásban ellenkező elő­jelet kap: a szorgalom, a törekvés lesúj­tó Ítéletét, a megejtően bűbájosra masz­kírozott semmittevés viszont glóriát. A hippifilozófia értékrendje szerint. Érvényes értékrend volna ez? Vajon, az emberi létezés vastörvényét hatályon kívül helyezheti a történelem? Mert, ha nem, és ma is mindörökké a munka a létfenntartó értékek forrása, akkor tü­csöknek és hangyának ez a legmoder­nebb metamorfózisa olyan torz képet ad, amely érvénytelen irodalomnak is. Emlékszem a tévéjátékra: a címsze­replő tücsök elragadóan kedves, jókedé- lyű, bohém, bűbájos filantróp, ember- és állatbarát, legkivált a sánta, a vaksi, a süket s egyéb okból elhagyatott nőkön esik meg a szíve, s barátkozása gyümöl­cseit, a gyerekeket is az elárvult nőktől mind magához veszi, a kóbor macskák­kal, kutyákkal s az állatkertből elcsa- vargott krokodillal együtt, amelynek szintúgy családi körben szorít helyet, a fürdőkádban. A filmíró, a rendező, a színész, az operatőr mindent elkövetett, hogy rokonszenves színben tüntesse fel a tücsök szerepében a főhőst, aki melles­leg ciripelni sem szokott, lévén, hogy a ciripelés korunkban munkajellegü tevé­kenységnek, netán kereső foglalkozás­nak számít, s ő már csak elvből sem dolgozik. Rejtély, miből eteti, ruházza, mikor és hogyan gondozza népes és újabb pályásokkal népesedő családját, szaporodó állatkertjét. Miből látja el őket? Azon túl, hogy ahol éri, letarhálja szorgoskodó hangya ismerőseit... Egyáltalán'— hangyák voltak azok? Mert ama hajdani, ezópuszi szorgos hángyákra végképp rá sem ismerhettem ebben a modern állatmesében, amelyet természetesen emberek jelenítettek meg, egymással marakodók, egymástól amit lehet elcsikarók, hamis csillogásban, ha­zugságokban élő emberek, tehát vég­képp nem a szívósak, szerényen, han­gyamód dolgozó fajtából valók. Ilyesmi eszembe sem jutott, melyiket szeressem. Hiszen az a címszereplő dehogyis tü­csök volt, az nemhogy a mások gyönyö­rűségére, de a maga kedvére sem hege­dült, csak tarhált, élősködőit. Legfel­jebb is: sáska. A másik címszereplő meg dehogyis hangya volt, sokkal inkább hörcsög. Vajon a bölcs Ezópusz, ha élne, mi­lyen mesét kerekítene azokról az utódai­ról, akik — nyilván valamilyen okkal- céllal — sáskává silányítják az ő nótás kedvű tücskét, és hörcsöggé az ő dolgos, szorgalmas hangyáit?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom