Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A Kodály-örökség részesei * * '**&*&#*% ' i*.: ?**•< v Három arc a szemináriumról Tegnap a résztvevők zárókon- certjével befejeződött a XIII. Nemzetközi Kodály Szeminárium, a a hozzá kapcsolódó ugyancsak nemzetközi kórustábor és zenei fesztivál. A harminc magyar énektanár mellett húsz országból százhuszonnégy külföldi hallgató, ja volt a szemináriumnak. A rendkívül színvonalas. gazdag programról, akivel csak szóba elegyedtem, az felső fokban nyilatkozott. Túl sok idő nem jutott a beszélgetésekre, a szünetekből, ebédidőből elcsent percekben kérdeztem hármójukat munkájukról, itteni tapasztalataikról, élményeikről. .Megváltozott az életem" Vasi taps zúg a Kodály-isko’a dísztermében. Éppen most fejezte be Ititaés Mihály Liszt Ferenc nagymiséiről szóló előadását. El. ragadítatás tükröződik Lynne Leak arcán is, akivel a nagysikerű program után találkozunk. Az ifjú hölgy az ausztráliai Perth- ben itaníiti, főiskolán. Az Intézménybe járó ezer diák közül háromszázan speciális zenej képzésben részesülnek. — Eredetileg Sidney-ben dolgoztam, egy általános iskoiábaiK 1981-ibén alkalmam adódott arra, hogy a kecskeméti Kodály-intézetbe jöhessek 'két évre. Nem túlzók, ha azt mondom, ezzel megváltozott az életem. Itt ébresztettek rá arra, hogy zenét az éneklésen keresztüli lehet tanítani. A kurzus elvégzése után kerültem Perth-ibe, ahol most zeneelméletet, szolfézst, zenetörténetet és kamarazenét tárnáitok. Négy kórusunk van, én vezetem az if júságit. Emellett hetenként kétszer általános iskolai ónektanárokikail is foglalkozom, szolfézst oktatok. Ennek az az oka, hogy a tanít érv a Kodály-módszerre épül, iólle- het a itainárok szánté semmit sem tudnak róla. Meglehetősen veszélyes dolog olyasmit tanítani, amit nem is ismernek. Annak idején rengeteget itarfulitam itt, a Kodály- iinlfcézetben, és mindent megpróbáltam otthon a munkámban hasznosítani. Most azért jöttem el újra, hogy az eddig szerzett tudásomat továbbfejleszthessem, ® főleg, hogy a tanításhoz minél több mód szent gyűjtsék. Szinte felmérhetetlen hasznuk van azoknak az eszmecseréiknek Is. amelyeket a kollégákkal folytatunk. Külön szolfézzsal és módszertannal foglalkozó kurzusra járunk mi, akik Kodály elképzelései alapján tanítunk külföldön. Nálunk az az általános helyzet, hogy ezt a módszert csak a kisgyermekek zemej nevelésénél alkalmazzák, magasabb szinten már nem. Éppen ezért, most, ha visszamegyek, az iskoláiban megosztom majd frissen szerzett tudásomat a többiekkel. Egyébként a kollégáim közül is jönnek majd Kecskemétre egy-két évre tanulni. Én most külön engedéllyel jöhettem el. hiszen nálunk tél van, a tanév közepén járunk. Nagyon gyorsan teáik az idő, olyan, mintha csak most érkeztünk volna. És még valami: kár, hogy Magyarország ilyen messze van! Intenzív tanfolyam A Kodály-intézet vastag falai jótékony hűvöset árasztanak. Az egyik földszinti szobából zongorajáték hallatszik. Itt találom Kun- váriné Okos Ilonát, a pécsi Gyárvárosi Általános Iskola ének-zene tagozatán tanító pedagógust — Mi harmincán, magyarok — óvónőképző szakközépiskolában, ének-zenei tagozatos és normál általános iskolában tanító ének- tanárok — intenzív zenepedagógiai tanfolyamon veszünk részt. A februári kéthetes kurzus után, itt a Kodály-szeminárium programjához kapcsolódóan folyik a továbbképzés. Végezetül vizsgáznunk keli, s most az egyszer az sem mindegy, milyen eredménynyel, hiszen ennek anyagi vonza- ta lesz. s — Milyen tárgyakat hallgatnak a magyarok a szemináriumon? — Karvezetést — ez már csak azért is rendkívül fontos, merít sokunknak az iskolában js van kórusa —, partitúraolvasást, hangképzésit, zeneirodalmait, zeneesztétikát, pedagógiai előadásokat. A tanfolyamnak nemcsak az elmjevezése intenzív, hainem valójában is az: reggeltől estig el vagyunk foglalva. Igaz, hogy a nyári szünet rovására megy, de ugyan kinek van ideje év közben enlnyii időt szentelni a szakmai fejlődésére? Nagyon hasznosnak .tarttjuk, hiszen felfrissíti régebbi Ismereteinket, s újakat is ad. A karvezetésben például az ember levetkőzheti a hosszú évek alatt összeszedett rossz beidegződéseit. — Olvastam a programban, hogy szó lesz a zenei általános iskolák új tankönyveiről is... — Az új zenetagozatos könyvek nehezek lesznek a diáknak, sőt a tanárnak is. Eddig például nem szerepelit az anyagban gregorián zene. Gondot okoz a pedagógusnak, miként közelítsen hozzá. Nagyon szép, gazdag a zenei anyag, de ehhez kiváló zon- goraitudásra is szükség van, mivel a gyerekeket kis érni kell. — Említette, hogy kevés szabadidejében a szakdolgozatával foglalkozik, amit méa a szeptemberi vizsga előtt be kell nyújtani. — A téma ki jelölésiénél fontos volt, hogy a dolgozatot a gyakorlatiban alkalmazni lehessen. Éppen ezért ón egy partitúra-vezérfonalat készítek Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabjához, vagyis egy mankót a zeneműhöz. A gyerekek még képtelenek hat sort összeolvasni, de ebből maguk előtt látják majd az egészet, kiemelve a legfontosabb dolgokat, a témákat, a szerkezetet, a harmóniavázat. Vagyis, a zenehallgatás során nemcsak hallják, hamem látják rá a művet. — Szolgált-e valami csemegével a Kodály-szeminárium? — Megismerkedtünk két kiváló, érdekes módszerrel, Qrfíéval és Dalcroze-éval. Ha tömören jellemezni akarnám, Orff az ének mellett a hangszeres képességfejlesztés, Dalcroze pedig a mozgásművészet kialakítására is hangsúlyt féktet. Az előadásiak után természetesen még senki sem lesz képes a módszereket alkalmazni, die ha valakit érdekel, a további búvárkodáshoz kiindulópontként szolgálhatnak. A két módszert illetően Magyarország szűz területnek számít. Persze, hallottunk róluk a főiskolán, de részleteikben eddig nem ismertük. Lengyelországban is Miroslawa Jankómska varsói. A Zeneakadémián végzett zongora szakon, emellett zeneszocioló- giát itamuilit, ez utóbbiból doktorált. A szemináriumon moslt vesz részit először, de Kecskeméten már járt korábban is, 1968-ban. — Akkor egy kiadó munkatársa voltam, kézikönyvekkel, tankönyvekkel foglalkoztam. Egy cserelátogaitós keretében jutottam Magyarországira. Most a varsái Zeneakadémián dolgozom, zeneoktatás—kutatás a Iterületem. Csoportunk a Kodály-imódszer. lengyellorsizáigi iskolákra való adaptálásán munkálkodik, közülünk már valamennyien részt vettek egy-egy kecskeméti szemináriumon. A Zeneakadémia az ISME lengyel szekciójával próbálkozik hasonló kurzusok szervezésével. 1983-ban Zakopanéban, 1985-ben pedig Ciesizynben tartottunk egyet-egyet, magyar barátaink, Erdei Péter,. Ititzés Mihály, Nemes Klára, Szasztay Zsolt, Kontra Zsuzsa segítségével. Az érdeklődés rendkívüli. Főleg a tanárképző főiskolákon, s a Zeneakadémián tanítók továbbképzésére gondoltunk a szervezésnél, de jelentkeznének hallgatók is szép számmal. Még igencsak a [kezdeteknél ttartunk, anyagot gyűjtünk, cikkeket, könyvrészleteket fordítunk. Az itteniektől eddig rá rengeteg segítséget kaptunk, nagyon sokat köszönhetünk nekilk. Kormos Emese LADÁNYI IMRE KIÁLLÍTÁSA Bemutatkozás a szülővárosban . W X ' ■ „1902-ben születtem Kecskeméten. Apám Ladányi Mihály, bútor- asztalos volt, meghalt 1906ban. A család előbb Űjkécskére, majd Egerbe költözött, ahol az elemi és középiskolát végeztem. 1920- ban beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására, mert a művészetek mellett érdekeltek a természettudományok is. Mint orvos 1927-ben Berlinbe mentem bőr- gyógyászatot tanulni, mert ez a legvizuálisalbb orvosi szak. Berlinben rendszeres látogatója voltam a Herwarth Walden író, kritikus vezette Der Sturm galériának, a német expresszionizmus főhadiszállásának. Ugyanezzel a címmel Walden irodalmi folyóiratot is szerkesztett, amely nemcsak a közép-európai írók, költők és drámaírók számára jelentett fontos fórumot, hanem az avantgárd művészeknek is. Francia expresszionisitájk, orosz konstruktivisták és szuprematisták, olasz futuristák és magyar emigráns művészek, az úgynevezett „Modernek” állítottak ki a galériában. Az egyik csoportos kiállításon két vízfestményem és egyik legkorábbi fametszetem is szerepelt. Később Bécsben, majd Budapesten rendszeresen kiállítottam lino- és fametszeteimet. 1928 végén a Bartha Miklós Társaság Simon Andor verseskötetét az én fametszeteimmel illusztrálva adta ki Aranysziget címmel. 1929-ben New Yorkban éltem, az elkövetkező nehéz éveket a festés könnyítette meg számomra; rengeteg linómetszetet készítettem. A Magyar Nemzeti Galériában július 24-én, a Kecskeméti Galériában pedig szerdán nyílt meg Ladányi Imre, kecskeméti születésű, New Yorkban élő festőművész kiállítása. • Szinopszis 1966. • Ladányi Imre: — Itt vannak gyökereim... • A csend hangja 1966. (Méhest Éva felvételei) mélyesen is ott lehetek. Ide várom ikét, Európában élő rokonomat is. Csecsemők voltaik még, amikor utoljára, vagy hatvan éve láttam őket. — Milyen benyomásokat szerzett most a városról? — Kecskemétet régebben sajnos nem ismertem, hiszen nem itt nőttem föl. Gyönyörű, tündé- ri városnak látom, büszke vagyok rá, de egy kicsit le is törtem ... __ 777 — A Gyík utcában születtem, azt meg is találtuk, ma Csáky utcának hívják. Viszont hiába keresem a térképen a Ladányi utcát, amelyet egyik rokonomról, Ladányi Gergely bíróról neveztek el, aki 1802-ben, pont száz évvel a születésem előtt nemességet kapott, ö volt az egyetlen, aki valamire vitte a családiból. Nem tudom, mi lett a sorsa az utcának. — Ügy tudom, alkotásai itt maradnak Magyarországon. — A kiállításokra ötvenhét képet és négy fametszetet hoztam magammal Amerikából. Magam válogattam őket. A többi negy- ven-ötven ikép a feleségem öccse fiának a tulajdonában van, aki ez időre kölcsönadta. Az egész kollekciót — mintegy negyed- millió dollára értékelték — itt hagyom a szülőhazámnak. Ügy értesültem, különböző múzeumokba kerülnek .majd. Remélem, jó néhányat kap belőlük Kecskemét is. H. K. E. Egyik linómetszetemet harminc amerikai városban mutatták be az „Év száz legjobb grafikája” kiállítás keretében. Ez Sztrájk címmel az America Today könyvben is megjelent.” — olvashatjuk Ladányi Imre önéletírásában. Az idős művész, aki egyébként „mellékfoglalkozásként” jónevű bőrgyógyász New Yorkban, a kiállítás megnyitásának alkalmából Kecskeméten járt, ekkor kérdeztük szülővárosához fűződő emlékeiről. — Tizenöt, és két évvel ezelőtt jártam itt. ötvenhét évé élek Amerikáiban, de azóta sem szűntem meg magyarnak lenni. Hallhatja, tökéletesen beszélem anya- nyelvemet. Itt születtem, itt vannak a gyökereim, ezeket kutatom most, nyolcvannégy évesen. Sajnos, megint csak pár napot tölthe- tek Kecskeméten. mert utazunk tovább Pécsre, az ottani kiállításomra. Szerencsére úgy intézték, hogy mindhárom megnyitón szeKOLOH ELEK: Változások miközben az esendöség már végképp megszűnt lehetőségként szerénykedni az üveg alján lötyögő megváltásra meredtem teleböffentve kétkedéssel a teret — és hirtelen minden megváltozott minden parányinak jelentéktelennek tetszett > nyavalygásaim mint trágyadombon zümmögő legyecskék belevesztek a haldokló sötétségbe a hatalmasok botladozásain csak halkan szisszent a megvetés és sűrűn bocsánatot kért a köpködésért és tétován nadrágomhoz dörgölödött a múlt de mint kővel dobott vakarcs el is iszkolt gyorsan fogai között falatnyi megaláztatásaimmal és a sötét utcákon osontak az évek hónuk alatt lázmérővel szavaimra sandán visszanéztek én meg csak vigyorogtam az egészen még akkor is amikor imbolyogva szedegetni kezdtem a régi szerelmek kabátomra tapadó hajszálait és felsajdultak ingem mögött nevekkel címkézett emlékeim vigyorogtam bambán mint a diploma után az első fizetésem láttán vigyorogtam mert nevetségesnek semmiségnek tűnt minden a tudás hatalma is amit missziónak hittem mígnem a megváltás szendergés lett csupán egy rozoga pádon s hogy mikor rúgta (mikor rúgja) az utolsókat a sötétség nem tudom de ismét minden megváltozott: felriasztott a rend őre papírokat követelt és kíváncsian érdeklődött ki vagyok — már ez is számít — csodálkoztam és minden egyre nagyobb jelentősebb lett ahogy zsugorodtam ILLÉS ENDRE: Mint a kő* Néhány napja valaki elmondta, hogy két utcával feljebb, a hegyen, egy kilencéves fiú öngyilkos akart lenni. — Elbújt a kertbe, de a szíj leszakadt vele, két napig feküdt eszméletlenül a klinikán. Felizgatott a hír. Ki lehet a fiú? Hogyan jut el valaki kilencéves korában odáig, hogy ilyen elszántan kívánja a halált? A követ összetörheted, nem fáj neki. Inkább kőnek lenni, mint élni? Látnom kellett a fiút. A ház, ahová utasítottak, az alsó utcában kétemeletes volt, a felsőben^ már csak földszintes. Omló, régi ház, újonnan festve. Az erős nyári fényben olyan kellemetlen rózsaszínben virított, mint egy kimázolt öreg nö: egyik * A közelmúltban elhunyt jeles íróra, kritikusra, Irodalomszervezőre emlékezünk e tárcájával. falát ácsolattal kellett megtámasztani. Itt laktak. Az apa nagyon elfoglalt pincér, alig van otthon, iszik is, az anya éttermi takarítónő. Szoba-konyhás lakás az alagsorban. Kopogtam, az üvegezett, függö- nyös konyhaajtó rögtön kinyílt. Kövér, magas, kissé dülledt szemű fiatal nő állt a küszöbön. — Kit tetszik keresni? — Itt lakik az a fiú, aki meg akart halni? A nő végigtapogatott tekintetével — gondolkodott, feleljen-e. — Hagyjanak már azzal a gyerekkel! ... A karja megrándult, mintha be akarná csapni az ajtót, de azután inkább kilépett a kerti útra. Várta, mit kérdezek. — Miért akart meghalni a kisfiú? Keményen felelt: — Mert lopott. — Nagyon megverték? — Azt csak a szomszédok mondják, haragszanak rám. — De már ingerült volt. — Miért érdekli? — Maga az anyja? — Csak ez hiányzik a szerencsémhez. Már hallottam, hogy a fiú anyja három éve meghalt. Ez az erős, magas, fiatal nő faluról jött, az étteremben társult a pincérhez. — Beszélhetek a fiúval? A hangjában gúny és káröröm villant. — Azt már elvitték. — Hová? — Azt nekem nem mondták meg. Megfordult, és visszament a fehér függöny mögé, a konyhába. A fiút a meghalt anyja bátyjához vitték, egy Pest környéki faluba. Másnap a Vasvári Pál utcában felültem egy szürke autóbuszra. negyedóra alatt kiszállított. Űjabb negyedóra, s megtaláltam a házat is. Szomorú ház volt ez is, de legalább nem hivalkodott. A két világháború között építették ezeket a Faksz-há- zakat, napraforgót elökerttel, alacsony homlokkal, gílisztahosz- szú udvarral. A férfi nem volt otthon. Az udvart egy öregasszony sepregette, rögtön izgatott lett. — Azt a gyerekét nem vihetik el! Az apja írást adott róla, hogy a Feri ide tartozik. Innen már senki nem viheti el! A nagyanyja volt. Az ellenkezés lassan megtört, amikor megértette, hogy a fiút nem akarom elvinni, csak beszélgetni szeretnék vele. — De aztán ne kínozza, eleget kínlódott már szegény. A fiú, akit megvertek, és aki meg akart halni, sápadt volt, mintha sohasem érte volna nap. „Aszténiás, hiperesztéziás" — írhatták be kórtörténetébe a klinikán. Tíz perc múlva kettesben maradtam vele az elülső szobában. — Azért, mert megvertek? — Nem. A fiú azt a szíjat hurkolta a fára, mellyel a kövér, fiatal, erőt mostoha verte. \ — Hát akkor, miért? — Mert azt mondták, loptam. — És nem? — Csak játszani akartam. A Horváth Karcsinak van egy lábbal hajthatós kis autója, az mindig kint áll az emeleti folyosón, az ajtó előtt. Karcsi a barátom, és megengedte, hogy az autót akármikor levihetem az utcára. Kedden is a ház előtt hajtottam az autót, amikor meglátott a Karcsi mamája, és azt kérdezte, miért akarom elvinni az autót. Karcsi megengedte, hogy járhassak vele, mondtam. De akkor már ott volt Ági néni is, és pofon ütött. Tetszik tudni. Ági néni... a mamám. Büdös tolvaj, kiabálta. Te koszos, büdös tolvaj, majd megtanítalak! Bevitt a szobába, ott vert. Ilyen ványadt és szomorú volt a története. És ezért majdnem meghalt. Csak ezért? Mennyi minden zsúfolódik a legszegényebb életbe is. Mert a történet voltaképpen ott kezdődik, hogy amikor meghalt az anyja, ő rögtön idekerült, falura. De a tartásért pénzt kértek, és az apja nem akart fizetni érte, inkább visszavitte Pestre. De Mthcm már új anya volt, az erős, ■fiatal, kövér nő. aki utálta, és dolgoztatta a vézna, zárkózott, vérszegény fiút. — Csak az iskolában Írhattam meg a leckét. Ági néni otthon nem engedte. Kedden is azért haragudott, mert az autóval elmentem játszani... — Sokat vert? Mintha felelne, a bal arcához nyúlt. És csak ekkor — a mozdulatából — értettem meg a különös, fintorgó, félrehúzódott arc titkát: ennek a kisfiúnak facialis bénulása volt. Mindig Jobb kézzel ütötték. Mit kérdezhettem voltul még tőle? — Tudod, mi a halál? Nem felelt. — Apádnak fájdalmat okoztál volna, erre nem gondoltál? Nem! — mondta a hallgatása. — Azt sem akartad, hogy Ági néni megijedjen? Csak intett: nem. — Hát mi akartál? A grimaszba torzult arca egyetlen grimaszba torzult szóval felelt: — Lekopni! Nem hetykén mondta, nem is szomorúan — egyszerűen, hitelesen. Lekopni. És ezzel a szóval vált teljessé a portréja. Mert kétféle öngyilkos van: aki halálában is az élőkre sandít, és bosszút akar állni — és aki már nem gondol senkire. Ez a fiú úgy akart elmerülni, mint a vízbe esett kő. Egy nagyon kedves tanáromtól hallottam, egy régi anatómiai gyakorlaton, a boncterem bádogasztalánál: Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. A halál az a természeti változás, melynek folyamán a személyből tárgy lesz. tt Miloslawa Jankowska. • Knnváriné Okos Ilona. (Straazer András • Ljrnna Leak, felvételei)
