Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-13 / 190. szám

< • PETŐFI NÉPE • 1986. augusztus 13. Borsos Miklós nyolcvanéves A tihanyi szobrász Mai képzőművészetünk élő klasszikusa, Borsos Miklós nyolc­vanéves. Sokoldalú művész: szobrász, érmész, grafikus, de mindennapjaihoz szervesen hoz­zátartozik a zene, sőt az iroda­lom művelése is. önéletrajza,» a Visszanéztem félutamból mara­dandó könyvsiker volt. A pálya titkairól, elindulásá­tól, művei keletkezéséről így nyi­latkozott tihanyi otthonában, melynek kertje felesége, a mű­vészi ízlésű Kéry Ilona jóvoltá­ból a sziget egyik nevezetessége: „A művészetre Lyka Károly ,A művészet könyve’ című munkája hívta fel a figyelmemet, még Nagyszebenben, gimnazista ko­romban. Tőle kaptam az indítta­tást, az igényességet, a művészet lényegére való figyelést. Attól fogva az iskola nem érdekelt. Győrben ki is léptem a negyedik gimnáziumból. Apám győri órás­műhelyében aranyműves lettem.” „A művésznyomor abban az időben elképzelhetetlenül nagy volt, de mégis vállaltam, a nél­külözések, a. letörés, betegségek ellenére is, melyek akkor megti­zedelték a fiatal művészek sorait. Olyan mintaképeink voltak az éhezés terén, mint Rudnay, Der- kovits, József Attila, Egry Jó­zsef.” A csapásokból Borsos Miklós­nak bőven kijutott. Először a Képzőművészeti Főiskolára nem vették fel. Akkor vándorbotot vett kezébe, a régi inasok mód­jára pénz nélkül elgyalogolt Olaszországba, az oly vágyott Fi­renzébe, hogy a nagymesterek örökérvényű műveiből tanuljon. „Fiatalon műveik döntően be­folyásolták látásomat. Ennek kö­szönhetem, hogy nem az akkori párizsi napi stílusváltozatok lég­körébe kerültem, hanem Donatel­lo, Mich^angelo, Verocchio kö­zelébe. Akkor még festőnek ké­szültem, bár festményeim egy részével nem voltam megeléged­ve, és azokat Firenzében az Ar- nóba dobtam. Ekkor már túl vol­tam az izmusok kísérletezésein, amit én sem tudtam elkerülni. Amikor azonban eljutottam ad­dig, hogy csak égy fekete pont és egy vonás maradt a papíron, úgy éreztem, elveszítettem azt az örömöt, belső izgalmat, amit az 'érzékletes rajzolás okozott. Lát. tam, hogy a legnagyobb kortárs mesterek, Picasso, Braque azért hagyták ott oly rövid idő alatt az általuk kezdeményezett kubiz- must és tértek át az érzékletes rajzolásra, festésre, mert ha a művészet statikussá válik, elve­szíti fejlődőképességét. A rajzo­lás után rézdomborításokat ké­szítettem, köveket, márványokat cipeltem haza és elkezdtem fa­ragni. Első szobrom, jz ,Anya gyermekkel’ mámoros örömmel töltött el, amelynek nem volt más magyarázata, mint hogy megta­láltam műfajomat. A század meg­újulásra igyekvő művészi törek­vései a szobrászatban is érintet­tek, hiszen csak a dilettánsnak nincs apja, anyja; az teljesen eredeti — mi kötve vagyunk apákhoz és nagyapákhoz, sőt kor­társainkhoz is. — Mikor mi már szétnéztünk a világban, semmi művészi felfedeznivaló nem volt, mert Brancusi már 1910-ben meg­csinálta a ,Tojás’-t, ami hatott iniem. csak rám, hanem Henry Moore- ra és annyi más kortársamra is. Nálunk azonban nem az utánzás következett, hanem az, hogy e hatások alapján az akkori aka­Bácsbokodi tanyai internátus • Várakozó halászok (tusrajz) jjé# Vä demikus hagyománytól elütő utón indultunk el.” A nélkülözés hosszú évei után művészete beérett. 1931-ben ren­dezte első kiállítását a Tamás Galériában. 1941-es kiállítása óta pályája felfelé ívelt. Szobrait kő­be, bazaltba vagy márványba faragja, domborításait rézből ka­lapálja. Az érzékletes formázás mestere, művein a márvány szin­te lélegzik, mint a klasszikus gö­rög szobrokon. A formai megje­lenést mindig az anyag diktálja, de a lényeg a tartalmi kifejezés: „Az a fontos, hogy az anyagot mennyi szellemmel tudjuk meg­tölteni; aszerint válik művészet­té, vagyis szellemi jelenséggé.” Egy hosszú stíluskorszakában a Balaton adta műveinek atmosz­féráját. Ebben az élményanyag­ban visszaidéződtek élete során *") felgyűlt útiélményei; a mediter­rán partok, a délfrancia tájak lélegzenek a több évtized múlva faragott Ligheák, Pannóniák, a Tihany leánya, a Tihanyi pásztor megejtően lírai alakjaiban. Nagymestere a portrészobrá­szatnak. Kezéből származnak az utolsó évtizedek legemlékezete­sebb portrészobrai, köztük Egry Józsefé és Szabó Lőrincé. Sokat illusztrál és grafikai lapok szá­zait készíti, leginkább tihanyi otthonában. Nem tud betelni a víz, a parti nádasok, a fickán- dozó halak, a mohalepte kavi­csok mindig változó világával. Munkásságában fiatalsága óta kivételes helyet töltenek be az érmék, melyeket a régi görögök és Pisanello nyomán negatívba vés. Ez adja munkáinak éles, tiszta, senki máséval össze nem hasonlítható vonalvezetését. Az érmek hátlapjain a bensőséges lírától a legdrámaibb kifejezésig minden lelkiállapot fellelhető az érem tartalma szerint. E kis mé­rete ellenére is monumentális műfajban európai hírnevet szer­zett. Kiállítások, hazai és külföldi elismerések, nagyhatású tanári pálya, legfőképp pedig remekmű­vek egész sora jelzi e művész­pálya mérföldköveit. Brestyánszky Ilona Baja környékén is jelentős számú tanyai lakosság élt évtizedeken, évszázadokon keresztül. A kialakult tanyai életforma, a világtól való elzártság, a mű­veltség morzsáinak elfogyasztása jelentette körük­ben a társadalmi valóságot. A lakosokról való gon­doskodás a történelem során több formában tör­tént. Mindig is nagy társadalmi és családi gondot jelentett a tanyai lakosság gyermekeinek iskolázta­tása, tanítása. Ma már történelmi tény, hogy az év­százados próbálkozások után a felszabadulást kö­vető évek és évtizedek hoztak a tanyai gyermekek iskoláztatásában mélyreható változást. A helyiek emlékezéséből kiderül, hogy a Bajától húsz kilo­méterre eső Bácsbokod község a megyében élenjárt ezen a téren. Mi is történt, amiért e községre hi­vatkozunk? 1945 után Bácsbokodon, illetve határában jelen­tős számú tanyai lakosság élt. Ahogyan az egykori dokumentum megfogalmazza: ....... éppen a tanyai l akók a sokgyerekesek, a falubeliek egykések." A sokgyermekességgel a szegénység is párosult. Ezek a tanulók bizony nem tudtak rendszeresen iskolába járni. A népi demokrácia hangulata, politikai törek­vései, a kor áldozatos munkáját vállaló pedagógu­sok törekedtek a társadalmi hátrányokon valame­lyest enyhíteni. Ezt fogalmazta meg 1947 késő őszén a bácsbokodi iskolaszék elnöke egyik jelentésében: „ ... Bácsbokodon tanyai internátus létesült Szapár András igazgató tanító buzgólkodásából.” Ez a ma már történelmi esemény 1947. október 15-én volt, amikor 18 gyermekkel megkezdte munkáját a ta­nyai internátus, vagy ahogyan ma neveznénk, hét­közi kollégium. Az épület a mai iskolával átellenben lévő sarkon állt, amely abban az időszakban a MADISZ-nak volt a székháza. A gyermekek elhelyezése és ellá­tása nem kis gondot jelentett a szervezőknek. Nem­csak ágyakról, asztalokról, székekről kellett gondos­kodni, hanem a diákok napi ellátásáról is. S ez volt a legnehezebb. Igaz, hogy ide a tanyai gyerekek közül is a legszegényebbek kerültek, mégis szükség volt a szülők anyagi áldozatára. A tanyai „interná­tusba” felvettek szülei a következő „kollégiumi dí­jat” voltak kötelesek fizetni havonta és tanulón­ként: „6 kg kenyér, 2 kg nullás liszt, 10 kg burgo­nya, 2 kg bab, lf2 kg zsír, és 15 forint készpénz Az is kiderült az első hónapok múltán, hogy a kollégium fenntartása így sem megalapozott. Ekkor a helyben dolgozó tanítónők és tanítók segítettek. Egymást követően több alkalommal is „színielő­adást” tartottak, amelynek bevételét az „internátus” számára ajánlották fel. Ez a jótékony és önzetlen közreműködés azonban nem oldotta meg a problé­mát. Néhány hetes működés után 1947. november 14-én a tanfelügyelő az ellátás bizonytalanságát rögzíti: „Kér. isk. felügyelő megtekintette a tanyai tanulók internátusát, amelynek 11 tagja van. Az in­ternátus fenntartásához szükséges anyagokat a szü­lök adják össze. Támogatást még nem kapott az in­ternátus." Egyébként a kezdeményezőket a felügye­let dicséri, a látottakat rögzítő megállapítások igen pozitív kicsengésűek. A helyi kezdeményezés elismerését, a probléma megoldásának támogatását szolgálta, hogy a kalo­csai főegyházmegyei tanügyi hatóság 3000 forint egyszeri támogatást utalt át az internátus javára 1948. január 30-án. A kapott összegről való elszá­molás dokumentuma is ránk maradt. Néhány hónapos fennállás után megindult a vi­ta, hogy a kollégium milyen fenntartású és irányí­tású intézmény legyen. Többféle elképzelés volt az internátus nevéről is. A községi tulajdonban lévő épületben tevékenykedő intézményt az iskola és a helyi demokratikus pártok állami tanyai kollégium­nak nevezték. Az iskolai felügyeletet is ellátó ka­tolikus iskolaszék természetszerűen az egyházi jel­leg megtartása mellett érvelt. Ezt kívánta megerő­síteni azzal is, hogy a helyi és a felügyeleti ható­ságokkal folytatott levelezéseiben következetesen „A bácsbokodi Szent József tanyai internátus" né­vet használta. Az ingatag anyagi alapokon működő kis intézmény élete, megítélése és kapcsolatai visz- szatükrözik az 1940-es évek végének magyar társa­dalmi gyakorlatát. Voltak törekvések arra, hogy a kollégiumot kapcsolják össze szervezetileg is a szár­nyait bontogató NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Or­szágos Szövetsége) intézményrendszerével. Talpon kellett maradni a pártok egymás elleni harcai között, szinte mindegyik fel akarta használ­ni a lakosság megnyeréséhez, s mindegyik vala­milyen érdemet tulajdonított magának létesítésé­ben. Ezt az állapotot szemléletesen adja vissza az az iskolaszék elnökének jélenöáse. „ .. .az internátus jelenlegi vezetőjét felelőtlen elemek vonták felelős­ségre azzal, hogy őket a pártok küldték felülvizs­gálatra." Az iskola szervezésében és működésében történelmi tapasztalatokkal rendelkező katolikus egyház ebben a helyzetben is taktikus magatartást tanúsított, úgy, hogy az intézmény biztonságos anyagi alapokra kerüljön. Az iskolaszék elnöke így ír: „nekünk, az egyháznak kell valamely módot ta­lálni, mily módon tegyük az ügyet olyképpen ma­gunkévá, hogy legyen gazdája az internátusnak, meg azután azt is, hogy ez ne azzal a hátránnyal járjon, hogy az állami jellegű anyagi források be­duguljanak." Figyelembe véve az 1948-as évet, utólag bizton­ságosan fogalmazhatjuk meg, hogy az állam szere­pét 'nem lehetett elhanyagolni. A helyi kezdeménye­zésnek az oktatási kormányzatban is volt vissz­hangja. A Vallás- és Közoktatás Minisztérium 1948. februárjában több ízben is juttatott a kollégium­nak különböző nagyságú segélyt. Így egy alkalom­mal 500, majd rövid időn belül 1000 forintot. A helyi és a felügyeleti szervek számtalan vitá­ját, nézetkülönbségeit és a nézetek közelítését vé­gül is a történelem rendezte. Az iskolák 1948. évi államosítása az internátus ügyében is rendelkezett. Sorsa a továbbiakban azon múlott, hogy megteremt- hetők-e fenntartásának anyagi feltételei, a megva­lósítás lelkesedése tovább él-e a helyiekben, illetve a tanyai lakosság igényli-e a kollégiumot? A tanyaiak, akik a földreform kapcsán kisebb- nagyobb földhöz jutottak, igényt tartottak a gyer­mekek otthoni munkájára a gazdaságban. Másrészt megindult a községbe való betelepedési folyamat, ami úgyszintén a tanyai kollégium létezése ellen hatott. Végül is a helyi oktatástörténet fontos ese­ményei közé sorolható bácsbokodi tanyai interná- itus története a következő tanévre a végéhez ért. Mégis van a mának szóló üzenete. Nevezetesen az, hogy a helyi társadalmi erők egyesítése megsok­szorozza nemcsak a lehetséges anyagiakat, hanem az emberek összefogásának erejét is. Molnár János Műemlékvédelem a Szovjetunióban Tardi Gábor: /lakótársak A Szovjetunióban törvény van a kulturális és történelmi műemlé­kek védelmére és felhasználására. Az országban mintegy 190 ezer építészeti és várostörténeti műemlék, továbbá több tízmillió védett kép, szobor, képző- és iparművészeti alkotás van. Évről évre nő a műemlékké nyilvánított objektumok száma. A műemlékvédelemmel foglalkozók és restaurátorok létszáma azonban lassan növekszik. A másik probléma, hogy néhány gazdasági szakember nehezen ta­lálja meg az egyes területek gazdasági fejlesztése és a műemlékvé­delem feladatai közötti összhangot. Az állami tervek mielőbbi meg­valósítására törekvő építők, tervezők a műemlékvédelmet gyakran a feladatok megoldását gátló tényezőnek tekintik. A Szovjetunióban a hivatalos szervek mellett mind a 15 szövetsé­ges köztársaságban eredményesen végzik munkájukat az önkéntes, jelentős jogokkal felruházott műemlékvédő társaságok, s évről évre p.9 a műemlékvédelemre fordítható összeg Is. Képünkön: a XV—XIX. «sSntvSl rae?skval VlsZo&opetrovszklj kolostor restaurációé munkálatai. 8. Szótlanul léptek tovább. Ahogy közeledtek a vízparthoz, a fű egyre zöldebb lett, s a kér. tek mélyén hosszúra nőtt sást zizegtetett a szellő. Bakos Áron egy rozsdás huzallal körbekerí­tett térségre mutatott. — Megérkeztünk. A kőműves nyújtogatta a nya­kát. de a telket a sás csaknem teljesen benőtte, így egyebet nem láthatott. Bakos Áron gyors mozdulattal átbújt a drót alatt, majd intett a kőművesnek, hogy kövesse, aki hosszas habozás után négy kézlábra ereszkedett, és szuszogva bemászott. A sás között keskeny, kitapo­sott ösvény vezetett a telek bel­seje felé; az éles szegélyű le­velek karcolták a kézfejét, tapad­tak a nadrágjához. Végre kibuk­kantak a tisztásra, melynek kö­zepén hatszemélyes katonai sá­tor állt, odébb gulyásleves To­tyogott kondérban. mellette egy asszony guggolt, s a szabad tü­zet táplálta. Amikor észrevetts a két férfit, felegyenesedett ét elmosolyodott, kivillant erős, egészséges fogazata. Bakos Áron széles mozdulat­tal a csodálkozó kőművesre mu­tatott: — Mese mama. engedje meg, hogy bemutassam az ország egyik legjobb építészét. A szak­ma kiváló mestere, miegymás... — Üdvözlöm, építész úr — mondta határozottan az asszony, s nyújtotta a kezét. Leánynevet mondott, amiből a kőműves csak az utónevet — Edit — je­gyezte meg. — Szóval maga ilyen elsőrangú szakember? — Hát ugye... hümmögte a kőműves —. az ember ha egy­szer megtanulta a dolgát. — Rendben van. Egyelőre ke­veredjen le a tűz mellé, nemso­kára kész a gulyás, amellett kellemesebb lesz tárgyalni. — Látván a kőműves vívódását, az asszony megkérdezte: — Akar egy kispárnát a segge alá? A kőműves a fejét rázta: de­hogyis kell neki párna, hozzá van szokva a nomád élethez, ámbár, ha teheti, keres egy da­rab téglát, és arra ül, mégse le­gyen egy szinten a hátsó fele az anyafölddel. Az asszony lesimi- totta rövid, fiúsra nyírt haját, s utasította Bakos Aront, hogy rögvest keressen egy téglát a vendégnek. A kőműves elége­detten pislogott: ez a derék asszony máris szolgálatába állí­totta a mihasznát, aki most kel­letlenül kullog ülőke után... 7. Bakos Áron kisvártatva visz- szaiért, ölében egy terméskővel. — Ezt találtam a közelben — fújtatta, és a tűz mellé görgette. Kajánul vigyorgott. A kőműves bizalmatlanul mé­regette a szúrós, hegyes élű kö­vet. Remélem, megfelel az igé­nyeinek — kérdezte az asszony, miközben figyelmét a gulyásle­vesnek szentelte. — Megteszi — hümmögte a kő­műves, s forgatta, igazgatta a követ. Aztán rászánta magát, és leült. Az asszony hátranézett, ki­villantotta a fogait; a kőműves kényszeredetten visszamosolygott. — Áron kérem, legyen már egy kicsit házias! — lövellt éles pil­lantást a fiatalemberre az asz- szony. — Hozzon tányérokat és evőeszközöket! Tudja, hol találja: a lányom ágya melletti polcon Bakos Áron sebtiben szétszórta a terítéket, majd türelmetlenül kapkodta a tekintetét. — Ajánlom, térjünk a tárgyra — mondta. — Előbb megkóstolják a főztö­met — intette le az asszony. — Építész úr, adja a tányérját! A kőműves készségesen nyúj­totta, s tartotta a tányért, amíg az asszony csordultig nem merte a vörösesbarna, fűszerillatú lével. Kanalazás közben fölényesen pil­logott a szomszéd tányérba: az ifjú udvarló levese sápadt, majd- nemhogy zsirtalan, s csupán két- három apró mócsing úszkál ben­ne mutatóban, míg az ő étke fénylő és tartalmas, erőt adó. — Áronkám! — szólalt mea is­mét az asszony. — Ha megtenné, hogy idehozza a söröket! A gáz­palack mellett sorakoznak ... Bakos Áron feltápászkodott, majd kisvártatva három üveg Kőbányai világossal jött vissza. — A kedvence — nyújtotta megvetően a kőműves felé az üveget. A kőműves a fogával tépte le a kupakot a palackról. — Ezt szeretem, na! Százszor többet ér, mint azok a vitrioldrá­ga külföldi löttyök ... Szájához emelte az üveget, s egyhajtásra megitta. Kézfejével törölte a száját. — Kinyitná az enyémet is? — fordult felé az asszony. —. Ha már Aranka elfelejtett sörnyitót hozni... A kőműves úgy tett, mint az imént: szemfogát beleakasztotta a kupak szélébe, majd gyors mozdulattal leszakította róla az üvsnst. — Fogja, nadsád ... — nyúj­totta át széles mosollyal. — Szólítson Editnek — kérte az asszony. Kicsit hadarva be­szélt. — A barátaim is így hív­nak. Rengeteg barátom van. Akarja, hogy barátok legyünk? A kőműves vörös képpel bólo­gatott, miközben izgett-mozgott a terméskövön; szája széle oly­kor fájdalmasan rándult egyet, ennek ellenére ábrázata elége­dettséget sugárzott. Bakos Áron­ra nézett. — Maga nem iszik velünk? — kérdezte leereszkedően. — Köszönöm kedves kínálását, Dénes úr, de én megmaradok a csodaszépnél — mosolyodott el a fiatalember. — He? — meredt rá értetlenül a kőműves. — Nem szeretem az ízét — mondta tagoltan Bakos Áron. — Vagy úgy? Fene azt a ké­nyes gyomrát... Az asszony talpra szökkent, összekapkodta az üres tányérokat, eltűnt a sátorban. Amikor visz- szatért, kezében egy összecsavart papírtekercs volt, mellyel lépés közben szórakozottan ütögette a combját. — A tervrajz — mondta, s já­tékosan megbökte vele a kőmű­ves mellkasát. A férfi kényeskedve nyögött egyet, majd kiterítette a fűre a papírt, összehúzott szemmel né­zegette, vizsgálta, közben hüm- mögött, mint aki nem ért egyet mindennel. Végül papirost és író- szerszámot kért, majd nagy, ákom-bákom számokat jegyzett egymás alá. Az asszony a válla fölé hajolt, úgy figyelte; a kő­műves fél arca időnként meg­rándult. — Nos, mennyi pénzből tudja kiszorítani a költségeket? — kérdezte. — Csigavér — hümmögött a kőműves a számokba mélyedve. Negyedórányi szuszogás, nyög- décselés, szörcsögés után végre kiegyenesedett ültében. (Fcljftzfju'k.t • A nagy hal (tusrajz) HONISMERET — HELYTÖRTÉNET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom