Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
NEMZETKÖZI NEMEZKÉSZÍTŐ TÁBOR SZÉKEKPUSZTÁN Kapocsként Kelet és Nyugat között A Kígyós mellett zötyköiődünk a repedezett földúton, olykor-olykor elénk bukkan egy-egy elhagyott tanya. Már vagy nyolc k i lomé. -terre vagyunk a műúttól, a háborítatlan puszta kellős közepén, amikor, mintha csak a horizont fölött lebegne, a messzeségben feltűnik a sátortábor. Hétágra Bűt a nap. Az ivóvíz itt drága kincs, hűsítőnek hatalmas dinnye kerül az udvaron levő asztalra, akkora, hogy mindenkinek jut belőle egy szelet. • Gunilla Paetau Sjöberg, aki beleszeretett a magyar pusztába. 0 Tábori csendélet, előtérben a barátság kapujával. • Joanne Circle — derekán a titkokat őrző övvel. • Kész a mű! (Straszer András felvételei) — Volt némi kockázat abban, hogy az idén ide, Székekpusztára szerveztük a niemezkészítő tábort, de nyertünk — mondja Vidék István, alki' feleségével. Nagy Marival a tábor szervezője. — Mind annyi unlknak nagyobb örömet jelentett az együttlét a szokványostól eltérő körülmények között. Igazi nomád életet éltünk, sátortáborban laktunk, a szabadban főztünk, a hőség, a szél elől nemigen találtunk menedéket. Éppen ezeknek a viszontagságoknak köszönhetjük, hogy a társaság nem úgy megy el, ahogy jött: nem külön-küiön, hanem együtt. Olyan nemzetközi csapat alakult ki, amelyre ezután is számítani lehet. A kígyó pillantása ......meghökkentő, furcsa ez a könyv” — tudatja utószavában a fordító munkáját is magias színvonalán elvégző Bojtár Endre, s ezzel igazán nem akarná elriasztani „a egyszerű olvasót” Saulius Tomas Kondrotas harminchárom éves litván prózaíró A kígyó pillantása című alkotásától. De bizony rá is szorulunk az eligazításra, mert bizonyos részletek szinte csiak néprajzi, földrajzi vagy históriai érdekességnek hatnának nélküle (aligha tudhatnánk például, hogy a ltor akár hónapokig is eltarthatott egykor a litvánoknál, s az előbb az asztal mellé is odaivant holttestet ez idő alatt inem vitték ki a házból). Fokozza tanácstalanságunkat, hogy maga Kondrotas „a szerélem különböző válfajairól, különböző fokozatairól, szakaszairól, formáiról” szóló műnek tartja munkáját, bármely hozzáértő irodalomtörténész viszont szabályos családregénynek mondaná — ha első és második része nem képezne két külön családregényt... Bojtár Endre pedig ekként summáz: „Ügy gondolom, A kígyó pillantása a litván irodalom alighanem első filozófiai regénye, amely olyan kérdésekét boncolgat, mint hogy miiképpen folyik az idő, változik a történelem, mi marad meg cselekedeteinkből, nyomtalanul múlik-e él az ember élete.. H a az olvasó, aki föltehetőleg először hallja Kondrotas nevét, s a litván lifteraltúrában sem nagyon járatos, az utószónál kezdi olvasni a kötetet, s csak azurtán lapoz előre, meglepetés éri: a csodás, titokzatos, különös vagy monumentális események ellenére lebilincselő, színtiszta, és hézag nélkül érthető próza részese lesz! A keresztre szegzett Krisitupas ács, a kálváriát járó Szőrös Mei- zis, az egymással furcsa levelet váltó Uozoüas apa és fiú s a többiek nagyjából hatvan esztendői átfogó, 1925-ig ívelő története sűrű, végzetes, gyakorta jelképes események között formálódik. Modern mitológia ez; bármily fájdalmas, nem idegen tőle a vér, az erő. szak, a gyilkolás. A cím egyébként a bűnbeesés bibliai pillanatára utalhat. A Sátán nem is sziszeg csak néz, néz, néz. Szentségtörő párhuzamot keresve az újabb dél-amerikai regény egyik-másik nagy alkotásával ro- koníthatjük A kígyó pillantását. Gabriel Garoia Marquez Száz év magány című könyvének motívumkölcsönzésével hatvan év magánynak nevezhetnénk emezt. A magány persze nem az elszigeteltség, az egyedüllét állapotaként értendő, hiszen igen sok szereplő kavarog a könyv oldalaim. A magány: a világ megélésének és megértésének magánya; az a pillanatszerű vagy hosszadalmasam tartó állapot, mélynek villámíé- nyénál vagy nem csillapuló viharában az egyes ember tortokba veszi a világot, vagy kénytelen beletörődni, hogy a világ rendelkezzék vele. Ha mindez igaz, akkor állandóan nagy dolgokról van szó — ennek megfelelően Kond- rofias műve minden ízében emelkedett, méltóságos, 'nagyformátumú, a véglegességet sugalló. Aim a lehető legelvomtabb létértelmezésnek is a mindennapok valóságában kell történnie — tehát egy hátizsákból kikotort, mamezboríitá- sú kulacs iff épp oly „otthonos", mint az az esetlegessé#,, hogy Uo- zolasék ddbermanja éppen a farkát csóválja és vélhetőleg mosolyog. A Kaunas környékén játszódó cselekmény — a fölidézett Venc- levas nagyapa alakjától az utolsó mondatba fogott kutyamosolyig — a hagyományos, természeti és itermészetelvű életrendnek a XX. századi civilizációba való átnövé- sét jeleníti meg. Ez a folyamat az, ami a számos ember- és lélek- áldozatot követeli. Kondrotas higgadt, és nem túl jó véleménnyel van erről a törvényszerű változásról. Talán ezért is áll meg a század első negyede végén, 1925. december 6-án, egy doberman vélt mosolyánál. Tarján Tamás KÖNYVESPOLC — Kik voltak a résztvevői a mostani táborozásnak? Honnan jöttek szék az emberek, akiket láthatóan elkedvetlenít a holnapi hazahurcolkodás? — Tizenhat magyar és tizenhat külföldi tartott velünk, egyetemisták, művészek, pedagógusok, kézművesek. Soroljam az országokat is? Hollandia, Kanada, Svédország, Svájc, Finnország, NSZK. A hazaiak a Szórakatónusz Baráti Köréhez tartoznak. Mester vagy tanítvány? Culácsi Zsuzsa, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatója nemrég tért haza Angliából. Előtte különféle kiadványok, prospektusok, fotók. így szokás: a világot — ez esetben más ne- mezkészítő-iműhelyeket —* látott ember átadja tapasztalatait a többieknek. — A nemezkészítők szövetsége, a Feltmakers Association révén három műhelyben is eltölthettem egy kis időt Angliában. Mivei .náluk nem él a nemezelés hagyománya, könyvből, mégpedig a már Kecskeméten is járt Mary Burkett művéből tanulják a fortélyokat, ez a fogódzó. Hengergetéssel dolgoznak a művészek, de csak modern alkotásokat csinálnak. Legtöbbjük más művészeti ágban tevékenykedik. a nemezelést mintegy mellékfoglalkozásiként űzik. A gyapjúról — nem véletlen — rengeteget tudnak, egyiküknél például negyvenkét különböző ,gyapjúfélét láttam. Mindamellett amit csinálnak, egy helyben topogásnak tűnik, nem ismerik a legjobb módszereket. — Végül is mint mester vagy mint tanítvány járt-kelt az angliai nemezelők között? — Inkább mint mester, ha lehet ezt mondani. Tőlünk, magyaroktól rengeteg újat tanulhatnak. Nekünk mindenképpen összekötő szerepünk van azok között az európai népeik között, akiknél még él a hagyomány, s akiknél már nem. A mesterség szülőhazája Ázsia, ott a kollektíva mindennapi használatra készíti a nemezt, az a közösségi kultúra része. Kellenek hozzá az öregek, akik ismerik a motívumokat, az erősök, akik meggyúrják. Ök nem tudnának egyedül dolgozni, minit a mai művészek. Vittem magammal .több mint háromszáz fotót arról, amit mi itt' csinálunk. Akit komolyan érdekel a nemezelés, annak érdemes hozzánk eljönni és tanulni. Joanne Circle Kanadából érkezett, egyébként textilművész. Egyedi ruhák és szoborformák tervezésével és kivitelezésével foglalkozik. Láthatóan remekül érzi magát a nemzetközi társaságban. Ö jött a legmesszebbről, mint mondja, a nemezkészítöket nem választhatják el a határok. — Otthon különféle anyagokkal foglalkozom, gyapjúval, selyemmel, pamuttal. Izgalmas dolgok alakulnak ki a különböző szálak összekeveréséből. Ezért is érdekel a nemez, amely harminc százalékig képes bármilyen más anyagot befogadni. Ebben a nemezövben például, ami rajtam van, selyemszálak vannak, vagyis a nemez egyfajta titkot képes őrizni, s ebben van valami földöntúli. Kanadában nincsen tradíciója a nemezkészítésnek, ezért már korábban is többször jártam Európában, képezni magam. Biztos vagyok abban, hogy felejthetetlen élményekkel térünk haza ebből a nomád táborból. Érdekes, hogy itt közösségben dolgoznak az alkotók, nem pedig egyedül, mint mi. Tele vagyok energiával, s ötletekkel, amiket otthon meg is valósítok. Teveszőr — mutatóba — A külföldiek, úgy is mondhatnám, ódáig vannak a pusztai táborozásért — fordulok ismét Vidák Istvánhoz. — Hogyhogy kiköltöztek a Szóra- katénuszból? — Kicsit korábbról kezdeném. Kidolgoztuk a nemzetközi nemeztábor négyéves programját. Az első két évre csizma-, kalap-, mellény-, köpönyeg-, harisnyák és zí tóst terveztünk, jövőre következik a szőnyeg, majd azután a sátor. Időközben persze rájöttünk, hogy nem lehet ilyen merev határokat húzni, mivel általában mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. A mi csapatunk szőnyegben erős, a külföldi művészek inkább kisebb, finomabb munkákat készítenék. A Szórakaténuszból nem azért vonultunk ki, mert ott nem volt jó, hanem azért, mert a mesterség eredetileg is a pusztáiban született, ott virágzott, s jutott a legmagasabb szintre. Ha már a többiek a hagyománnyal ismerkednek, tehessék ezt a hagyományos környezetben. Már tavasszal elkezdtük a helyet keresni: egy nagy füves területet, ahol van folyóvíz, nem háborítanak bennünket és persze nem természetvédelmi terület. Itt megtaláltuk. A közeliben van két tanya, ahol drága jó emberek, Fürj Gáborék és Nagy lmréék laknak. Őlk láttak el bennünket ivóvízzel, tejjel, diny- nyével, sőt lovas kocsit is kölcsönöztek. — Honnan a gyapjú? — Dugár Sándor tanyájáról. Negyven-ötven birkája van, Gigája, racka és merinó. Az első napon odalátogattunk, így a résztvevők elleshették a birkatartás, a gyapjúnyírás fortélyait is. Különben a külföldiek is hoztak magukkal érdekes gyapjúkat, sőt mutatóba még teveszőrt is. Az udvar ékessége egy hatalmas nemezsátor, amely egyben kiáliítóteremnek is szolgál. Itt nézelődünk Gunilla Paetau Sjöberggel. Az uppsalai hölgy textilművészetet tanát az ottani egyetemen, s különféle birkafajték gyapjújának tanulmányozásával foglalkozik. — Nálunk, Svédországban, főleg északon, kalapokat, csizmákat, kesztyűket, 'kabátokat készítettek maguknak az emberek nemezből. Egy évtizede már majdhogynem kihalt a mesterség, de egy utolsó pillanatban született könyv végül megőrizte a hagyományt. A mi technikánk más, mint a nomádoké, nem tapossuk, hanem gyúrjuk a nemezt, szappannal és sok-sok vízzel. A tanítás mellett magam is foglalkozom nemezeléssel, kiállítok, alkotásaim több intézményben, múzeumban megtalálhatók. Ami az itteni táborozást illeti, még sohasem volt ilyen élményben részem. Azonkívül, hogy sok újat tudtam meg a gyapjúról és a nemezről, Csodálatos volt ez a kéthetes együttlét. Bepillanthattunk egymás kultúrájába, együtt dolgoztunk, énekeltünk, táncoltunk. Igaz, bennünket összetart a közös érdeklődés. Nagyon boldog vagyok — fejezi be mondandóját Gunilla — nyomatékként magyarul. Itthon — Sokat lendítene az ügyünkön, ha végre széles körben felfedeznék a műfaj szépségét — folytatjuk immár táborozás után Kecskeméten a beszélgetést Nagy Marival és Vidék Istvánnal. — Gondolunk itt például a belsőépítészekre, akik az épületekbe díszítőelemként betervezhetnék a nemezt is. Ügy képzeltük, hogy a tavaly készült tizennégy nemezszőnyeg eladásából finanszírozzuk az idei táborozást, de ez nem jött be. Mindössze kettőt sikerült értékesítenünk. — E kudarctól eltekintve egyáltalán nem vagyunk letörve — veszi át a szót Nagy Mari. — Támogatnak, biztatnak bennünket, elismerik a munkánkat a megyében, legutóbb például a művészeti ösztöndíjakkal. Mi tagadás, eddig az ilyen megbecsüléshez nem voltunk hozzászokva. Egyéni lelkesedésünket csak növeli, hegy a megyei és a városi tanács anyagilag is támogatta a tábort, az úttörő- szövetség sátort, matracot, takarót kölcsönzött, a városgazdálkodás is segített. Az ilyen gesztusok nélkül aligha tudnánk betölteni azt a szerepet, amit Zsuzsa is kiemelt: a keleti és a nyugati kultúra közötti közvetítést. Kormos Emese Tardi Gábor: /lakótársak (19.) — Mozgok én eleget.. Egész nap dolgozok. — A munkavégzés csupán az izmok egy csoportját mozgatja meg. és a tétlenségre ítélt részek elsatnyulnak... A kőműves önérzetes képpel nézett végi magán: satnya volna? — Tolja csak le a nadrágját! — hallotta az asszony felszólítását. Nem hitt a fülének. — Hogyan? ... — Engedjen a szíjon, aztán tolja le a nadrágját! — ismételte ellentmondást nem tűrő hangon az asszony. —■ Az alsónadrág maradhat, a fehérneműt pedig nem kell szégyellni. — De miért... eresszem le? — Azért, mert kíváncsi vagyok a combjaira. S hogy lássa, miért kell minden izmot dolgoztatni. A kőműves elvörösödött: egyrészt fehérneműt évek óla nem viselt, még alsónadrágot sem, megtette a fekete klottgatya — jó mosó! —, másrészt a combja és a lábszára valóban nem dagad az izmoktól, ráadásul fehér, néhol visszeres. — Igaza van, Edit asszony — mondta halkan. — Na látja. És hajlandó tenni is valamit, vagy csak belátja az igazamat? A kőműves azt felelte, hogy hajlandó, mivelhogy belátja ... — Helyes — mondta az asz- szony. — Akkor holnap reggel találkozunk a strandon. Lehetőleg minél korábban. — A strandon... — hebegte a férfi. — De a munka... Mi lesz a sok dologgal? — Nekilát, mihelyt leúszta velem a távot. — A... távot??? — Igen. a távot. A nyolcszáz métert. Kezdetnek. A kőműves éppen nyitotta a száját, hogy újabb kifogással hozakodjon elő. amikor észrevette. hogy az asszony tekintete a bejárat felé mered: a sás között. a hevehuvás úton szalmakalapos férfi közeledett fehér vászonöltönyben. — Uramisten... — hebegte az asszony sápadtan. — Ki ez? — tudakolta a kőműves, mit sem sejtve. — A férjem — suttogta maga elé az asszony. 18. A következő nap hajnalán a kőműves jó ideig hánykolódott az ágyában: kimenjen a strandfürdőbe, vagy ne? Tartsa magát a megbeszéléshez, vagy tekintse semmisnek azt, a volt férj megjelenésére való hivatkozással? No és ha várja ót az asszony? Ha a váratlan történések ellenére is várja? Sóhajtott, talpra állt. Nyakába terítette a törülközőjét, kitámoly- gott a szabadba. Bemászott az esövizgyűjtő hordóba, rugózott néhányat, s nagy lélegzetvételek után elmerült a hideg vízben — ez idáia e tevékenység csupán a pirosbetűs napok előestéjére korlátozódott. — Hát maga meg hová készül?! — lepte meg Pálné sipító hangja. * — Megyek a strandfürdőbe! — ereszkedett lejjebb a hordóban a kőműves. * — Azt hittem, valami szépasszony véaett pucolja a testét! — hunyorgott az öregasszony. — Ki tudja... — válaszolta sejtelmesen a kőműves. — Ide fehércselédet nem hozhat. azt tudatom! — Tudatta már elégszer ... — Jól van, csak azért mondtam. nehogy elfeledkezzék róla. — Énnekem nem hibás az emlékezőképességem. Amint az öregasszony visszahúzódott. a kőműves felkapta fekete glottgatyáját. s kék atlétatrikóba bújt. Borotválkozás után hosszasan nézegette magát a tükörben. végül gondosan betim- sózta. és tenyerével megcsapkodta a szörtelenített. naptól-széltöl cserzett arcbőrt. A tó felé menet átnedvesedett combja közt a glottgatya. Ettől merész ötlete támadt: befordult a vegyesboltba, s kiválasztott egy lila-sárga kockán kempingnadrágot. Sokáig nézegette, forgatta. kézfejével tágította. Hozzálépett az eladó — alacsony öregúr, vörös koponyáján néhány szál ősz hajjal. — A legújabb párizsi modell — mosolygott bizalomkeltően. — Fáradjon be a raktárba uraságod, és szíveskedjék felpróbálni. A kőműves kelletlenül bevonult a függöny mögé, lesodorta magáról a glottot, s magára erőltette a kempingnadrágot. — Nem szűk ez nekem? — aggodalmaskodott. _ Ugyan! — kiáltotta az eladó, mint akinek a becsületébe gázoltak. — Manapság ez a divat. szíveskedjék megnézni ezeket a mai csirkéket: úgy feszül rajtuk a „cugehör”, hogy az ember azt se tudja, hová nézzen. _ — Igaz... — mormolta a kőműves. — Méltóztassék a számla.,. A kőműves a hátsó zsebébe gyömöszölte a cigarettát meg a gyufát, majd folytatta az útját. Néhány lépés után nehéznek érezte a lábát, lepillantott a bakancsára. és elszégyellte magát: divatos kempingnadrághoz mész- foltos bakancs! Sebtiben kibújt belőle, belegöngyölte a vegyesboltban lecserélt glottgatyába, a csomagot a hóna alá csapta. Feltűnt a tó vize, a szürkéskék felület fölött alig áttetsző pára lebegett, melybe fényes kardokat szúrtak a kelő nap sugarai. A kőműves egy darabig párhuzamosan haladt a vizparti villákkal. majd elérte a strandot. Benyitott volna, de a kaput zárva találta. Ez meglepte. Tanácstalanul rázogatta a kilincset, aztán elindult a kerítés mentén míg a sarokhoz nem ért. Két qszIov között próbálta átpréselni a testét: sikertelenül. Körbejárta az elkerített teret. _ Végül a víz felőli oldalon kísérletezett, ahol sikerült bejutnia a partszegélyre. A strand névtelen volt. csodálkozva hordozta körbe tekintetét a gondosan nyírt gyepen, a s zellö-nyikorgatta hintán, az üres padokon. Aztán levetette a trikóját, s kifeszítette mellkasát o nap gyönge fénye felé. Fázott. De nem bánta. Igen, ilyen helyekre fog járni ezután is. Ahol még nem volt. — Az új mentőcsónakos? — zökkentette ki gondolataiból erfy borízű hang. Felkapta a fejét; kancsal, lepényszájú öregember állt előtte a sarkán billegve. Koszladt aktatáskája madzagon .lógott a nyakában. (Folytatjuk.)
