Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-26 / 200. szám
KEREK A SZTA L-BESZÉLGETÉS Sokan vagyunk a munkához vagy kevesen? A címben jelzett kérdés gazdasági, társadalmi életünk egyik legérzékenyebb pontját érinti. Hiszen fejlődésünk extenzív szakasza lezárult, az intenzív szakaszban nem a mennyiségi növelés, hanem a minőség a legfőbb követelmény a termelésben, gazdálkodásban. E követelménynek megfelelni azonban az eddiginél hatékonyabb munkával lehet. Mi segít, és mi akadályoz bennünket ebben, lesz-e, kell-e munkanélküliség, vagy sikerül megőrizni társadalmi rendszerünk egyik legfontosabb vívmányát, a teljes foglalkoztatottságot? Az e témában szervezett beszélgetésünk résztvevői: dr. Bercsényi Zoltán, a házigazda szerepét vállalt Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatóságának igazgatója, dr. Tóth Imre, a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetője, dr. Feleki Pál, a munkaügyi szolgálat igazgatója, dr. Szabó Miklós a kiskunhalasi, dr. Ivanics Lajos, a kiskőrösi, Vida Miklós, a bácsalmási pártbizottság első titkára, Kovács Pál, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának munkatársa, Bes- senyi István, a Konzum Kereskedelmi Vállalat igazgatója, Kóta György, a Temaforg kunszentmik- lósi gyáregységének igazgatója, Gódor József, a Városföldi Állami Gazdaság igazgatója, Laczi István, a Fémmunkás kecskeméti gyárának főmérnöke. Itt felesleg, ott hiány Dr. Tófh Imre: — Megítélésem szerint jelenleg rendkívül bonyolult a munkaerőhelyzet hazánkban. Az egyik vállalatnál hiány, a másiknál felesleg van munkaerőből. Azt hiszem, nemcsak Bács-Kiskun megyében, hanem az egész országban sincs olyan vállalat, ahol ne lenne munkaerő-felesleg. Kapun belül természetesen. Tudniillik, a munka- és üzemszervezésnek nem vagyunk azon a szintjén, hogy optimális, vagy ahogyan mondani szoktuk, racionális létszámot foglalkoztassunk. Mikor racionális a munkaerő-foglalkoztatottság? Ha összetételében pontosan annyi, amennyinél eggyel kevesebbel nem lehet elvégezni a munkát, de eggyel többre sincs szükség. Ezt a nálunk szervezettebb, gazdaságilag fejlettebb országokban sem tudják megvalósítani, de legalább közelíteni kellene ehhez a helyzethez. Megyénkben a teljes foglalkoztatottságot megvalósítottuk, a hatékonyát korántsem. Ebből a szempontból nálunk különösen jelentősek a gondok, mivel az iparunk sajátságosán jött létre. Ügy, hogy a különböző vállalatok „kitelepítették” az elavult technikát, és sok mindent, ami ezzel járt. Ezért nekünk nagyon nehéz a minőségi követelményeknek megfelelni. Gazdasági és politikai vezetőink mindig is a teljes körű foglalkoztatottság megvalósítására törekedtek. Ez megfelelt társadalompolitikai célkitűzésünknek. Csakhogy mi inkább a létszám- növelésre törekedtünk, miközben ténylegesen ,,munkaerőre” lett volna szükségünk. Bizony előfordult, hogy minden két munkakörre három munkavállalót alkalmaztunk. Kedvezőtlenül hatott ez a munkamorálra. Hogy egy példát mondjak: ha bemegyek a boltba, azt látom, a kereskedők olyan sokan vannak, hogy egymástól alig férnek. De meg nem kérdeznék tőlem; mit parancsolok? Bessenyi István: — Hogy sok-e a munkaerő vagy kevés? Óriási vita van erről a kérdésről társadalmunkban. A munkához való jogot alkotmányunk biztosítja. Ez rendben is van. Csakhogy idővel eljutottunk odáig, hogy a vezetőket egyetlen szempont érdekelte: a teljes foglalkoztatás megvalósítása. Minden megyében, városban felmérték, hány felesleges munkaerő van, mit lehetne nekik helybe vinni? És akkor létrehoztuk az ilyen-olyan művek vidéki telepeit. Kócerájo- kat. Már akkor kezdődött a vita: az alapgondolat jó, de ne áldozzuk fel a gazdaságosságot ennek oltárán, mert nagy bajok lesznek. Szerintem itt tartunk ma. Nemegyszer elcsodálkoztam már az ilyen ipartelepítési koncepción: az egyik budapesti vállalatnak Nyíregyháza mellett, a másiknak az ország öt különböző részén van a gyáregysége ... Mi okozza országunkban a rendkívüli munkaerőéhséget? A viszonylagos fejletlenségünk, a szervezetlenségünk. Évtizedek óta beszélünk arról, hogy meg kell teremteni az érdekeltséget, a differenciálást. De az érdekeltségi rendszer és az összes szabályozónk a minden áron való foglalkoztatásra ösztönöznek. A vállalatok felvesznek még huszonöt embert, hogy a bárszínvonaluk így vagy úgy alakuljon. Jött a háromfajta új bárgazdálkodási forma, de egyik sem tökéletes megoldás gondiainkra. Miért olyan óriási országunkban az adminisztratív éhség? Igaz. hogy központilag csökkentették a kimutatások számát, de belépett helyette a fekete statisztika, és maradt minden a régiben. Rengeteg munkakört kell fenntartani. Például: munkavédelmi, tűzrendészeti, polgári védelmi előadó, központi, külső, belső ellenőr stb. Rettentő sok ember. A rendelet még csak lehetővé sem teszi, hogy összevonjak több munkakört. Vállalatunknál nagy a fluktuáció. A kis fizetésű kereskedők jönnek, mennek. Jutalékkal együtt 2800—3200 forintot keresnek. Képtelenség tőlük minőségi munkát követelni. Már semmilyent sem. Mindez, amit elmondtam, nemcsak a kereskedelmet, hanem az ipart is érinti. Ebben az országban nem kevés a szószólója annak, hogy munkanélküliség legyen. Nem osztom ezt a véleményt. De ezen a mesterségesen fenntartott munkaerőhiányon túl kellene lépni! Nekem nagyon tetszett az egyik munkás nyilatkozata a tévében. Azt mondta: „Mi eddig is elvégeztük a munkánkat, ezután is elvégezzük, csak mindenki álljon ott, ahol kell, és folyamatosan, rendszeresen biztosítsa a munkavégzés lehetőségeit.” Ez a lényeg. Mit tenne, ha öné lenne a gyár? Kóta György: — Gyárunkban a közelmúltban profiltisztítást hajtottunk végre, ennek következtében kétszázzal csökkentettük a létszámot. Egyetlen dolgozóval támadt munkaügyi vitánk. A gyárunk nem Budapestről kitelepített kóceráj, hanem a maga nemében Magyarországon a legmodernebb üzem. Nyugati piacra is szállítunk, megfelelő színvonalú termékeket kell előállítani. Sportnyelven szólva: ha mi a pályán akarunk maradni, akkor mindenképpen a legjobb játékosokat kell a pályára küldenünk. Itt az a kérdés, mennyire tudom én ezt megvalósítani? Véleményem szerint a nők harmincötödik éves koruktól tekinthetők munkaerőnek. Addig nem nagyon lehet rájuk számítani. Sosem tudják előre, mikor kell otthon maradni, mert beteg a gyerek. De én sem tudom, hogy holnap hány dolgozóval oldhatom meg a feladatot. Termelésvezetők számára ismert szituáció, hogy a megrendelő azt mondja: ha szállítják egy hónap alatt, akkor kell az áru. De próbáljuk ezt gyerekes anyákkal megoldani. Akik csak egy műszakot vállalhatnak. Pedig ilyen esetben arra van szükség, hogy akkor és annyit dolgozzanak, amikor és amennyit kell. Szombaton is, vasárnap is, ha úgy adódik. A Kunszentmiklóstól 60 kilométerre levő Kecskemétre két- három óra hosszáig kell utazni. Pedig, ha például egy óra alatt ott tudna lenni a dolgozó, elmenne oda dolgozni, ahol valóban szükség van a munkájára. Mostanában gyakran tesznek fel ilyen kérdéseket: mit tenne, ha öné lenne a gyár? A válasz általában ez: elküldeném az emberek nagyobb részét, az ottma- radottaknak pedig a dupláját fizetném, de megkövetelném tőlük a munkát. Én még annyit teszek hozzá: ne legyen a gyár szociális intézmény. Például ne azért alkalmazzunk dolgozót, mert egyedül neveli a gyerekét, vagy mert nincs alkalma máshol elhelyezkedni. Se anyag, se gép Laczi István: — Népgazdasági érdekünk, hogy termelőüzemeink minél többet exportáljanak. A Fémmunkás kecskeméti gyárában évek óta 70 százalékot meghaladó az export aránya. A tőkés piacon üzletet kötni ma már csak rendkívül szigorú feltételekkel lehet. Ezek legfontosabbika a határidő és az átfutási idő. Ehhez azonban a háttéripar egyáltalán nem alkalmazkodik. Egy osztrák céggel olyan szerződésünk van, ami szerint az átfutási idő 6 hét, egy nappal sem lehet több. És akkor kapunk egy levelet a csavargyártól, hogy az általunk igényelt csavarokhoz egy év múlva jutunk Mi több, így lesz ez a jövőben is. Vitatkozom Tóth elvtársnak azzal a megállapításával, hogy sok esetben három ember dolgozik kettő helyén. Ahol teljesítménybérezés van, ott ilyen helyzet nem alakulhat ki. Sőt, nálunk már az is előfordult, hogy az emberek az egyik munkafázistól a másikig futottak, mert mindenáron el akarták érni a száz vagy ennél nagyobb százalékot. Gódor József: — Itt azon vitatkozunk, hogy sok-e a munkaerő vagy kevés. Tapasztalatom szerint a mezőgazdaságban több a munkaerő, mint amennyire szükség lenne. Ugyanakkor vannak hiányszakmák: ezt a gondot nem tudjuk megoldani. Ügy gondolom, itt az a kérdés, hogyan lehetne a rejtett munkaerőt más területeken hasznosítani? Alapvető ellentmondást látok abban, hogy a gazdasági mechanizmusunk egyes elemeit rábízzuk a piacra, más elemeit korlátozzuk. Ha versenyképesek akarunk maradni a piacon, akkor lehetőséget kellene adni a gazdálkodó szervezeteknek a munkaerő hatékony foglalkoztatására. Hogy ez a lehetőség mennyire nincs meg, arra saját példát mondhatok. Gazdaságunkban két évvel ezelőtt alapvetően megváltoztattuk a termelési szerkezetet, ágazatokat számoltunk fel, kétszázzal csökkentettük dolgozóink számát. Eközben a termelési érték nem csökkent, a munkahatékonyság jelentősen javult. Azonban az 1986-ban életbe lépett rendelet ismét a bérszínvonal-gazdálkodást tette szükségessé, vissza kell venni az alacsony jövedelmű dolgozókat. Ahhoz ugyanis, hogy meg tudjuk fizetni kulcsembereinket, „vattaemberkékkel” kell feltöltenünk a létszámot. Nem értem, miért nem lehet a bér is költség, miért nem lehet az ugyanolyan eleme a gazdálkodásnak, mint az anyacsavar vagy a javítási költség. A munkaerő kiváltásának módja a műszaki színvonal fejlesztése. Ha én ma az európai színvonalra tudnám a Városföldi Állami Gazdaságot gépesíteni, akkor a dolgozóink számát háromszázzal csökkenthetném. Csakhogy olyan sokba kerül a műszaki fejlesztés, hogy még mindig olcsóbb több munkaerőt alkalmazni. Hiányzó feltételek Dr. Szabó Miklós: — Arra a kérdésre, hogy sokan vagyunk a munkához vagy kevesen, azt mondom: lehet, hogy Kecskeméten munkaerőéhség van, de ettől még bizonyos munkaerőkínálat lehet egyes körzetekben. Az ipar- telepítéssel kapcsolatban következő a véleményem: hogy paloták épültek ipartelepítés címén vagy kócerájok, azt lehet ma vitatni, az igazság a 60-as években a szükséglet és az életszínvonalpolitika összefüggésében jelent meg. A BOV kiskunhalasi gyárában 1970-bsn kilencszázhúsz volt a foglalkoztatottak száma, közülük harminckilenc férfi rendelkezett szakmunkás-képzettséggel. Kilenc nagyobb városi vállalat és szövetkezet összlétszá- ma ötezer körüli volt, ebből nyolcszázöt nem rendelkezett ál. talános iskolai végzettséggel. Ennek a színvonalnak megfelelően kellett az ipart telepíteni. A jelen gondjaiba beletartozik ez a háttér, ez az örökség is. Abban egyetértek a jelenre vonatkozó, itt is elhangzott észrevételekkel, hogy szabályozó rendszerünk lassú fejlődést ismer el. Elképzelhetetlen, hogy ha van anyag, van piac, ha jó, eladható a termék, műszaki és emberi értékeket is mellé tudjunk rendelni. Nemzetgazdasági érdekünk, hogy a vállalatok rugalmasan alkalmazkodjanak a világpiaci követelményekhez, ez kellene, hogy megjelenjen a vállalati érdekeltségben is. Nem jelenik meg. Kiskunhalason és körzetében nullától kétszáz százalékig terjedt a nyereség mértéke 1985-ben. A bérnövekmény négytől nyolc százalékig, tehát a kétszáz százalékos nyereséget maximum nyolc százalékos bérnövekménynyel ismertük el. Mindezzel azt akartam érzékeltetni, hogy milyen nagy mértékben szakadt el a bérezés a teljesítménytől. El kellene felejtenünk az úgynevezett bázisszemléletet. A teljesítményarányos béremelésről inkább csak beszélünk, megvalósítani nem tudjuk. Egyfajta nivellálódás tapasztalható a gazdaságok között, nem differenciálódás a teljesítményben, a bérezésben egyaránt. Az üzemek közötti átlagbérkülönbségek a teljesítménnyel alig vannak kapcsolatban. A nyereséget nem hozó téesz vezetőjének jövedelme alig különbözik a kiválóan gazdálkodó szövetkezet elnökének jövedelmétől. A traktorosokkal, más munkát végzőkkel is ugyanez a helyzet. Ezek azok a kérdések, amelyekre választ kellene adnunk minél rövidebb időn belül. Nekem az a véleményem, hogy népgazdaságunk akkor fejlődhet ütemesebben, ha a kiugró teljesítményeket bérben is elismerjük, és ha a munka feltételeit folyamatosan biztosítjuk. Dr. Bercsényi Zoltán: — Sem a hatékony, sem a teljes foglalkoztatottság nem egyszerűen csak az érdekeltség kérdése. A gazdaságpolitikát rengeteg tényező befolyásolja, egy elem megváltoztatása alapvetően nem módosítja az általános helyzetet. Sok mindent nyilvántartunk, a KSH kiadványai is bőséges információt tartalmaznak. Én abban látom a bajok gyökerét, amit nem tudunk kimutatni. Mi az, amit nem tudunk kimutatni? Az elmaradt haszon. Hiszem, hogy azoknak van igazuk, akik úgy vélik; nálunk az a legnagyobb gond, hogy nem teszünk meg mindent, amit megtehetnénk, és minden bizonnyal meg is tennénk, ha ahhoz érdekeltségünk fűződne. A meg nem valósított ötletek, a be nem vezetett újítások képezik az egyik legnagyobb tartalékot népgazdaságunk számára. A munkanélküliségtől való félelem szinte az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta kísért. holott néhány részterülettől eltekintve nem valós probléma. Ha ingázással is, de mindenki talál magának munkahelyet. A kereslet—kínálatban azonban nincs egyensúly, amit nagyon jól mutat, hogy a munkaviszony az esetek döntő többségében a dolgozó felmondása alapján szűnik meg. Azt is jelenti ez. hogy egyenlőtlenek a partneri kapcsolatok a munkavállalók és a munkáltatók között. Tartalék munkaerő nemcsak a fizikai, hanem a szellemi dolgozók között is van, nemcsak a vállalatoknál, hanem az irányítás minden szintjén, az államigazgatásban, a tudományos intézeteknél és így tovább. Mun- k"?rő tártál ék-forrásnak tekinthetők a veszteséges üzemek. Negyedszázada ismert, hol és miként létezhetnek, mégsem teszünk meg mindent az ilyen üzemek létszámleépítése érdekében, Felmerült itt több soron, hogy igen ám, de mi lesz a felszabaduló munkaerővel. De hiszen ezen a kerekasztal-beszélgetésen is hallottunk erre vonatkozóan több ötletet. Hallottunk a munkaigényes kertészeti kultúrák, a kereskedelem, tudunk az egészségügy gondjairól, a külföldi munkavállalás lehetőségeiről, a kisvállalkozások is megannyi munkaalkalmat jelentenek. Ügy gondolom, hogy ha a bér- szabályozásban feloldanák a fékeket, s szabadabb gazdálkodás alakulhatna ki, előbbre léphetnénk. Azonban a gazdasági fejlődést nemcsak a szabályozás lassítja. Általában a társadalmi-gazdasági viszonyaink lassabban változnak, semminthogy attól a kívánatos felgyorsulást remélhetnénk. E tekintetben nem vagyok túl optimista, bár a gondjaink, bajaink egyik fő forrásának a munkaerő-gazdálkodásban meglevő akut problémákat látom. Helyben kell megoldani Dr. Ivanics Lajos: — A fejlődés motorja az ipar fejlődése. Országunkban az ipar nem sokat fejlődött az utóbbi években, tehát a gazdaságunk nem sokat javult. Ipart mindenféleképpen kell telepíteni, enélkül nincs területi fejlődés. Ha viszont az ipartelepítést komolyan vesszük, akkor annak teljes társadalmi vonzatát komolyan kell venni. Teremtsük meg azt a szélesebb értelemben vett infrastruktúrát, amely egyrészt az ipartelepítéshez kell, másrészt a népességmegtartáshoz. Ebbe én beleértem legalább a középfokú oktatást elérhető távolságon belül, beleértem a vízellátást, az elektromos energiát, a hőenergiát. Mindezt helyben próbáljuk megteremteni, de ne korrigált feltételekkel. Hogy egy példát mondjak: a pb- gáznak télen magasabb az ára, mint nyáron. Az országban ez legalább ötmillió embert érint, döntően azokat, akik kisebb településeken élnek, akik az infrastruktúra hiányát egyébként is megszenvedik. Az ember helyben kell. hogy megtalálja a művelődési, kulturálódási lehetőségeket is. Ebben van a vidék meglehetősen hátrányban, ami mindig is az értelmiség elvándorlásához vezetett. Kell-e teljes körű foglalkoztatás? Kell, de ez társadalmi kérdés, nem vállalati. Egyetlen vállalat. sőt egyetlen közigazgatási egység sem képes ennek a feladatnak a megoldására. Nincsenek meg hozzá a feltételei. Ügyszintén társadalmi feladat a szociálpolitika is. A vállalatok feladata a gazdálkodás, a szociálpolitikai terheket le kell róluk venni. Vida Miklós: — Ha a kiugró teljesítményeket valóban ösztönöznék, ha az anyagi alapok nagyobb arányban maradnának helyben, nagyobb lehetőségünk lenne a foglalkoztatási problémák helyi megoldásához. Megyénk déli része olyan természeti adottságokkal rendelkezik, amelyek között a növénytermesztés és az állattenyésztés lehet a legfőbb tevékenység. Ez pedig csak magas műszaki színvonallal lehet hatékony. Tudjuk, milyen akadályai vannak a gépesítésnek. Tehát feleslegesen foglalkoztatunk munkaerőt és nem hatékonyan. Ez az igazság. De a család egyes tagjaira ott van szükség helyben, csak más munkaterületeken. A többit pedig egy korlátozott mértékű körben lehet ingáztatni. Semmiképpen sem eneedhetiük meg. hogy egyes területek elnéptelenedjenk. Híve vagyok az ipartelepítésnek, azonban az a véleményem, hogy egyelőre a meglevő körzetekben fejlesszük az infrastruktúrát, erre kellene erőinket összpontosítani. A jelenlegi telepítési helyzetet is át kellene tekinteni, meg kellene kezdeni egyfajta átrendezést. Akkor eljuthatnánk oda is, hogy Kecskeméten a szűnni nem akaró feszültségek — a lakáshelyzetben például — feloldódnának, ugyanakkor a falvak megtartóképességét is erősíthetnénk. Kihasználatlan lehetőségek Kovács Pál: — Politikai vezetőségünk a jövőre nézve is a teljes foglalkoztatottság mellett foglal állást, ez a szakszervezet álláspontja is. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a mindenáron való teljes foglalkoztatás hívei lennénk. A teljeset és a hatékonyai együtt kell megvalósítani. Vállalni kell ennek társadalmi feszültségeit is. Sokat hangoztatjuk, hogy a teljes foglalkoztatottság megoldása nem a vállalat, hanem az állam feladata. Szerintem mindkettőé. Az államnak azokat a lehetőségeket kell megteremteni, amelyek segítségével a feszültségek levezethetők. Hogy mennyire vállalati is ez a feladat? Erre egy példát mondok: ha a gazdasági vezető tudja, hogy a termékszerkezet-változtatáshoz nem esztergályosokra van szüksége, hanem lakatosokra, akkor még idejében el kell kezdenie az átképzést, átszervezést. A szakszervezet támogatja a hatékony foglalkoztatás megvalósítását, de csak akkor, ha annak minden szempontból biztosítottak a feltételei. Dr. Feleki Pál: — Véleményem szerint lényegesen hatékonyabb munkaerő-gazdálkodást kellene folytatnunk, ehhez meg is van a feltételrendszer, csak a vállalatok nem élnek vele. Az az üzem, amelyik száz-százötven fős munkaerőigényt jelent be hozzánk negyedév elején, nem vesz fel hat dolgozót sem, a következő negyedévre mégsem jelentkezik újra a munkaerőigénnyel. Pedig szolgáltatóirodánk sokat segíthetne a munkaerő közvetítésével. A tartalékolás helyett van egy régi, jó módszerünk: az átképzés, a több szakma megszerzése. Ugyanakkor az átképzési támogatást nem veszik igénybe a vállalatok a megyei tanácstól. Húsz lakatost csak azért „ültetnek”, mert most éppen húsz esztergályosra van szükség. Nem inkább házi tanfolyamot kellene szervezni? Ha nem elég nyílt, őszinte légkör van a vállalatnál, akkor olyan helyzet adódhat, hogy a dolgozók fél füllel meghallják: százötven főt akarnak náluk leépíteni? Ki megy el önként, megelőzve a „rostálást”? A jó, a kvalifikált munkaerő, mert köny- nyebben el tud helyezkedni. A vállalat pedig örülhet, hogy legalább azok maradtak, akiket el akartak küldeni. Dr. Tóth Imre: — A vállalatok sokszor arra kényszerülnek, hogy tartalékolják a munkaerőt, egyrészt, mert az anyaghiány stb. miatt nem egyenletes ütemű a termelés, másrészt a keresetszabályozók is a tartalékolásra késztetik. Ahol pedig tartalék munkaerő van, ott nem létező teljesítményeket honoráló munkabérnek is lennie kell. Miből fedezik? Egyebek között áremelésből. Dr. Szabó Miklós: — Sok kérdés, probléma merült fel ezen a beszélgetésen, és maradt megválaszolatlanul. Ügy gondolom, jelenlegi nehéz, ellentmondásokkal teli helyzetünkből a kivezető út nem egyértelmű, lassú, a tisztánlátáshoz a feltételek sem adottak. A cél vitathatatlan: valóságos piacot, valóságos érdekeltségi rendszert és a mindennek megfelelő elosztást kellene megteremtenünk. Almás! Márta
