Petőfi Népe, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

BUDA FERENC: Fekszem csak egymagám Jajgatva sír a szél Nyugalmát nem leli Agak szikár hegyén Október lángjai Szőlőszemek között Parányi pók lapul Holtában im a. lomb Repülni megtanul Ahány még fönnmarad Lehull mind reggelig Hulltukkal életem Tetézve megtelik Szemembe por szitál Talpaikra sár tapad Fölszedni sem tudom Szétrongyolt sátramat Juhokkal sík mezön Járnék én boldogan Vernék izzó vasat Ha adnál jó Uram Fekszem csak egymagám Aludni nem tudok Néznek rám szótlanul Elhamvadt csillagok SASS ERVIN: Tiszta ének most ez a vers csak egy sóhajtás percnyi bűvölet magánytömeggyűlés hnrdószónokok nélkül csak egy kéz­mozdulat tekinteted futótűzvirága valami bolondos januári hóharmat- örötn százan az utcán ezren és te erre hoznak a lépteid most ez a vers csak egy tiszta ének a hidak- nak dicsérete. LAPOK ÜZENETTEL ÉS ANÉLKÜL Lehetne akár születésnapi ötlet is az idén tizedik a lka­Megyei grafikai tárlat lommal megrendezett Bács-Kiskun megyei grafikai kiállítás képeslap-katalógusa. Tulajdonképpen szép és használható. Csak nem igazán arra, amire föl­tehetően szánták. Mégsem hiszem, hogy — egy esetleges kísérlet­ként a képeslapokat propagandaanyagnak szétküld- ve — képnek és lapnak képeslappá „nemesítése” okozná a legtöbb gondot, a föltételezhető népsze­rűtlenséget. Mert az üzenet — áttételek nélkül — az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti ga­lériájában Is túlságosan könnyen, vagy túlságosan nehezen kódolható. A falakon 27 alkotó mintegy 80 alkotása sora­kozik. Azt várni, hogy gyökeresen megváltozott, megújított kifejezésmódjukról beszélhessünk, alig­hanem túlzás lenne. Az azonban elvárható, hogy saját állandó formavilágukon, kifejezésmódjukon belül próbáljanak meg változatos, időszerű tartal­makat közvetíteni. Ha nincsenek ilyenek — te­gyék, ha tudják —, legalább hitessék el a régit! Mert bármerről közelítsünk is a rajzokhoz, min­den irányból oda érkezünk, hogy nehéz vagy lehe­tetlen hinni nekik (bennük). Nem győznek meg — sőt már annak létjogosult­sága is vitatható, amiről meggyőzni igyekeznek — Petri Ildikó „divatos” tollpihekönnyű idézetei: a Pillangós legyező, a Tollas kalap, amelyek tavaszi egyéni kiállításának sem voltak a legjobban sike­rült darabjai. Weintrager Adolj, jelképekben fo­galmazó, az általánoson túl nem lépő képei, a Ma­dárdal, a Szerelmek és az Együtt. Szabó Ildikó 3+3 gráciájának rajzos párhuzama jóval gyengébb, mint a fogalmi játék Lee Cooper és Battista Nol- dini nevének egymás vonzatúban történő említésé­vel. Szappanos István dekoratív, hangulatos, szí­nes krétarajzai azok közé tartoznak, melyekben a legtöbb kárt tette a (ráadásul megosztott) képes­lap-reprodukció, Klossy Irén erővonalai nem tük­rözik tereinek szokásos erőviszonyait. Bodri Ferenc az Eszmélet versszakaira kompo­nált. lapjával a tárlat egyik legérzékenyebb, leg­meggyőzőbb anyagát hozta. Hegedűs 2. László ve­gyes technikával létrehozott, sajátos atmoszférájú produkciói mellett Horváth Mária elegáns, lebe- gően könnyű, ám cseppet sem könnyed, másutt já­tékosan groteszk szürrealista képei a kiállítás em­lékezetes darabjai. Érdekes kontrasztok Molnár Péter szélsőségesen visszafogott, kevés eszköz­zel készült „miniatúráinak” társaságában Bodor Miklós monumentális, rajzos organizmusai. Varga Imre, akinek ezekben a napokban gazdag táblaké­peiből és krétarajzokból álló anyaga látható még a Tudomány és Technika Háza előcsarnokában, két színes, egyéni kiállításának átlagánál jóval gyengébb rajzával van jelen a megyei kiállításon. Valószínűleg nem egészen tisztességes a kivéte­lekkel szemben ennyi általánosítás, de nem iga­zán tisztességes a produkcióktól sem, hogy sokkal inkább általános képet, összbenyomást alkotnak, mint emlékezetes egyedi élményeket, A kiállítás június 30-ig látogatható Kecskemé­ten. Ezt kővetően Tiszakécskén, majd Kalocsán túrják közszemlére a grafikákat. Károlyi Juli* • Szabó Csilla: Álmodo­zók farsang­ja. • Bodri Ferenc: Eszméiéi VIII. TAMÁS BÁTYA ÍRÓJA 175 éve született Harriet Beecher Stowe Hitka az olyan irodalmi mű, amely megváltoz­tatja a világot. Harriet Beecher Stowe Tamás bá­tya kunyhója című regénye se fordított rajta, de „Oroszországban sok földesúr azonnal felszabadí­totta jobbágyait — írta Szerb Antal világirodalom- történetében —, és ami ennél is több, a takarékos Skóciában a szegények ponnyjeiböl ezer font gyűlt össze a rabszolgák felszabadítására". Amikor Ab­raham Lincoln az 1860-as években. Észak és Dél háborújának idején találkozott az írónővel, azt kérdezte tőle: „ön tehát az a kiest asszony, akinek a könyve ezt a nagy háborút kirobbantana?" Nem a Tamás bátya kunyhója robbantotta ki, ám a mű hatása valóban elementáris volt. Írója, Harriet Beecher Stowe 1811. június 14-én született Észak-Amerika New England nevű álla­mában. Apja, férje, minden fiútestvére reformá­tus lelkész volt. Mélységesen vallásosan nevelték. Tanítónői oklevelet szerzett, s népes családjával jámbor, dolgos, egyszerű életet élt Cincinattiban, a déli rabszolgatartó államok közelében. Szinte mindennap látta, hogyan menekülnek észak leié a rabszolgaságból megszökött feketék. „Jól emlékszem arra a télre — írja később egyik fiának —, amikor te egyéves voltál, és én a Ta­más bátya kunyhóját írtam. Majd megszakadt a szívem a fájdalomtól, ha azokra a jogtalanságok­ra és kegyetlenségekre gondoltam, amelyeket a mi népünk követ el a rabszolgákkal szemben ...” 185,1 áprilisában fejezte be az első fejezetet, s küldte el a washingtoni National Era című lap­nak. Az újság rögtön fölajánlotta, hogy közli foly­tatásokban. Már az első részek nagy feltűnést kel­tettek, a szerkesztőséget elárasztották az olvasók levelei. Az előkelő lap kelendősége hirtelen meg­növekedett. A regény 1852-ben könyvalakban is megjelent — 100 ezer példányban vették meg az Egyesült Államokban. Sikereinek titka: realizmusa, elevensége, s ter­mészetesen az, hogy olyasmiről írt, ami akkor so­kakat érintett, izgatott. De ma is népszerű, egyet­len olvasó gyermekkora sem múlik el nélküle. Nem ifjúsági regénynek készült ugyan, de a Tamás bá­tyát is elérte a jó végzet: az lett belőle. A rabszol­gaélet valóságos körképe, enciklopédiája; a nége­rek iszonyú szenvedéseit, kis örömeit egyaránt re­mekül ábrázolja. Az írónő fölrázó művet óhajtott írni, ami maradéktalanul sikerült is neki, de csak úgy, hogy nem pusztán, politikusmódon agitált, ha­nem biztos kézzel, szinte tapinthutóan festett.e meg a négerek és uraik világát. Magyarországon először 1853-ban jelent meg a Tamás bátya kunyhója Irinyi József fordításában, s ugyanebben az esztendőben Beecher Stowe 1853- ban írott magavédekezése is, amely a déli rabszol­gatartók vádjait cáfolta. A regény tehát páratla­nul gyorsan jutott el magyar közönségéhez a le­vert forradalom után. Beecher Stowe a Tamás bátya kunyhója előtt csak néhány jelentéktelen elbeszélést írt, 1896-ban, kilencven éve bekövetkezett haláláig pedig csak néhány jelentéktelen regényt. A Tamás bátya kunyhója azonban Szerb Antal szavaival: ...........nép­k önyv lett; úgy tartozik hozzá az Egyesült Álla­mokhoz, mint Petőfi költészete Magyarországhoz." F. I. KÖNYVESPOLC /IQ \ Mar ily nt viszont alígha- \ * '’/nem semmi sem izgatta volna jobban, mint épp Miller habozó óvatossaga, Némileg ar­ra a színészre emlékeztet, akit bálványoznak a nők és ő nap­hosszat csak fut előlük, hogy az­tán, amikor az éj leszáll, pénzért vegyen magának szerelmet. Nyil­ván az újdonság erejével hat rá, hogy olyan férfival találkozott, aki nem tudja eldönteni, hogy kell-e neki vagy sem. Alighanem Fred Karger erőszakos és önző férfivágya sejlett fel benne arra a gondolatra, hogy ezúttal ó a csábító Amihez még hozzá kell számítanunk az örömöt is, ami abból fakadt, hogy taníthatja a másikat. Márpedig hogy milyen jó tanár Marilyn, az sejthető, a Van, aki forrón szereti-ből, mely­ben Tony Curtist kell elcsábíta­nia — egyetlen másik szexjele­netében sem játszik ilyen fel­szabadult örömmel. így érthető, hogy miért hajku- rásszá Millert kerek egy eszten­deig, míg végül sikerül befog­nia a vadat: gyönyörű, megható történet hosszú sétákról és meg­hitt beszélgetésekről szerény kis brooklyni utcákon. De nyilván még ez a szerény környezet, Mil­ler szegénysége is végtelenül von­zó lehet a számára. Hollywood elleni lázadásában Brooklyn Heights utcácskái egy szebb, s nyájasabb tizenkilencedik szá­zad nemesebb világáról mesélnek neki. Miller hinni kezdi, hogy igen­(N. Maller: Marilyn — Coronet Kiadó, 1974; — magyar fordítása 1986-ban leien Ik meg a Corvina Kiadónál. Ebből közlünk részle­teket.I is merhet veget vetni a házas­ságának, merheti otthagyni a gyerekeit, hogy Monroe-nál ke­resse az új szerelem reményét, bár azt is világosan látnia kell, hogy Marilynnél vidámság és mé­labú úgy váltogatják egymást, ahogy a szél tereli minden fuval­latával a szétszaggatott felhők rongyait, s hogy nemcsak szere­tőt kap vele, hanem egy új gyer­meket is, aki csüng rajta és ol­talomra szorul. Minden fukar emberben ott él a félelem, hogy talán elkótyavetyéli magát — micsoda boldogság lehet hát Mil­ler számára, amikor rájön, hogy olyan nő kéri tőle a lénye leg­javát, aki maga is óriás, és ta­lán még őnála is nagyobb lehe­tőségekkel rendelkezik — leg­alábbis ez olvasható ki abból a boldog arckifejezésből, amely az esküvőjük napján készült fényképeken látható. Közben tovább folytatódnak a magánórák Strasberggel: hely­zetgyakorlatokat, improvizációs gyakorlatokat végeztet vele, je­leneteket próbálnak. Strasberg noszogatására lassacskán körvo­nalazódik benne valami. Lassan- lassan ráveszi, hogy hagyja ott a filmet (vagy legfeljebb csak pénzkeresetnek tekintse) a szín­pad kedvéért. Ezzel pedig már készen is van a komédia kerete — ha ugyanis Marilyn színpadi szerepeket fog játszani, akkor az is elképzelhető, hogy egy szép napon Strasberg lesz a rendező­je. Afelől semmi kétség, hogy Ma- rilynnek nagy szüksége van Strasbergre. Ahogy telik az esz­tendő, Strasberg mind beljebb csalogatja az erdőben, Marilyn pedig mind mélyebbre hatol — már pszichoanalitikushoz is jár, szintén Strasberg felszólítására. Közben pedig a Stúdióban arra készíti fel, hogy eljátssza Anna Christie szerepét a vizsgaelőadá­son. Jogos-e a feltevés, hogy Ma- rilynnel nyájasabban bánik, mint növendékei zömével? Első stú­dióbeli fellépésén Maureen Stap­leton lesz az egyik partnere: Ma­rilyn szorongva vallja meg ne­ki, hogy nagyon tart tőle, gyen­gécske hangjával nem fog érvé­nyesülni a színpadon. Idáig ju­tott a vallomásban, amikor csön­gött a telefon és Milton Greene jelentkezett, Marilyn a szomszéd szobából beszélt vele. Maureen Stapleton a falon át is minden szót pontosan hallott, mert Ma­rilyn teli torokból kiabált a te­lefonba. Aztán letette a kagylót és visszajött. — Drágám — mond­ta neki Maureen — ne aggódj, hogy nem fogsz érvényesülni. Azon semmi sem változtat, hogy nagy próbatétel a Stúdió­ban fellépni: bízvást bátorságról tanúskodik, hiszen a hiperérzé- keny és mindenre reagáló mez­telen bőrét teszi ki minden ol­talom nélkül szuperképzett, szí­nészek gyűlölködő kritikájának, hiszen egyikük sem aratott még soha életében olyan sikereket, mint ő. Strasberg beszámolója szerint nagy beleérzéssel alakí­totta Anna szerepét. Később még azt is mondta, talán némi jóin­dulattal, hogy bármilyen nagy te­hetség is Maureen Stapleton, Ma­rilyn mellett szürke volt. És hogy szerinte „hosszú és dicsteli szín­padi pályafutás áll előtte." Arthur Miller, akivel sokat és hosszan elemezték a szerepet Marilyn Waldorf Towers-beh apartmanjában, szintén el volt ragadtatva o tehetségétől. Min­dent egybevetve, sikeres ét: volt — nemcsak az atyák, de a kor­társai nemzedékének bámulatát is kivívta. Egy hibát találnak csak az alakításában. Tökélete­sen eljátszik bármi emberi ér­zelmet, a harag kivételével. Mon­roe Christie-jében halovány nyo­ma sincs Garbo szinte fájdalma­san izzó dühének. Csak a szen­vedés van meg belőle. Az em­bernek az az érzése, hogy amikor haragot érez, személyiségének olyan oldalai kerülnek előtérbe, amelyeknek semmi közük a szí­nészethez. Nem telik sok időbe, és ellen­séges indulatai szakmai kapcso­latait is átitatják, ezek az indu­latok azonban nem művészi lé­nyéből erednek. Ráadásul annak sincs semmi jele, hogy Strasberg megvitatta volna vele ezeket a problémákat. Talán úgy gondol­ta, hogy egyelőre korai volna még, hiszen amúgy is nem egy­szer kínos helyzetbe kerüli már miatta. Mindenesetre az Anna Christie-ben aratott stúdióbeli sikere másnapján Monroe gége­huruttal ébred. Vagyis a közön­ség ki nem mondott gondolatai végtére mégis csak torkon ra­gadták. Bármit gondol is Stras­berg, ezek után semmi kétség: Monroe színpadi bemutatkozását el kell halasztani. így fogadj el Az elmúlt napokban immár a harmadik önálló kötettel jelent­kezett a bajai Tóth Kálmán Iro­dalmi Kör. B. Antal Imre: így fogadj el című verseskötete a Bajális rendezvénysorozata — es természetesen az ünnepi könyv­hét — alkalmából és ürügyén jelent meg a Szakmaközi Bizott­ság Szakszervezeti Művelődési Háza kiadásában, Bálint Attila illusztrációival, dr. Eördögh End­re szerkesztésében és előszavá­val. Bár az utóbbi időben igazán rtem szűkölködünk kiváló ven­dégművészek részvételével ren­dezett színvonalas események­ben (a zene-, színház-, képzőmű­vészet, építészet, irodalom és film területén), mégis kitüntetett fontosságú, jeles nap számunkra egy-egy helyi művész bemutat­kozása. Mert akármennyire örü­lünk is a (még oly rangos) im­port kultúrának, közös ottho­nunk — szűkebb pátriánk — semmihez sem hasonlítható han­gulatainak, színeinek, életérzé­seinek megfogalmazását mégis csak körünkben élő alkotóktól várjuk, S most, íme itt az újabb opusz, egy friss, nyomdafesték­B. ANTAL IMRE: Éjfél előtt Kinyújtott karom pajzsként feszül az éjnek. Támad — Szívembe lándzsát szúr. vérzek. Agyamba most a csönd rakott fészket. Éjfél-madár álmom keres menedéket. Két párnám közé vermet zöld szemem ás, Beletemetkezik eső és villámlás. szagú könyv. Az ezerkétszáz pél­dányszámú kötet — gondolom — elsősorban bajai fiatalok (és ke­vésbé fiatalok) gyönyörűségére szolgál majd a közeljövőben. B. Antal Imre éppen harminc­éves, családos, rendezett körül­mények között élő munkásem­ber. Látszatra nincs benne sem­mi különös, ha csak azt nem tart­juk különösnek, hogy tíz évvel íiatalabbnak látszik koránál. Gyermeki tisztasággal, szelíd naivsággal tekint a világba, arc­vonásai örökké készen állnak a (nágyfiús) mosolyra. Komornak, dühösnek még senki sem látta. Az a nagy nyilvánosságot kerülő fajta, aki szűkebb baráti társa­ságban, intim környezetben ér­zi jól magát. Homlokán nem vi­seli a vátesz jegyét, nem a halál eljegyzettje, a tragikus felhan­gok, drámai dikciók idegenek számára. Versei közül — számomra — a gyerekeknek szólók és a né­hány soros, meghitt hangulatot teremtő vázlatok tűnnek a leg­hitelesebbeknek. „Most ülj le, ma­radj csendben.'1 Nem sok az idő. Már a tűz sem pattog, mesélj.” — kérlel természetes egyszerű­séggel. A sok vihart látott, ösz- szetorlódott múltú várost ilyen finom, pontos képpel láttatja:: „Míg pengék kifent élén átbillen az Este Mosolyt nemző Hajnal fö- lénk telepedne". Makk Marci valamennyiünk közeli ismerőse, de ő mint kenyerespajtásáról, cgyivású cinkostársáról beszél nekünk. S hogy kis barátja • ne árválkodjon magában, varázsol mellé társat is Páva Klára kis­asszony személyében, aki szép is, rút is egyszerre, mint a me­sében. mint Weöres tündérvilá- aában. Am az elhallgatásokhoz a kimondatlan, kimondhatatlan ér­zékeltetéséhez is ért: „Hagyjuk az érzékeny búcsúzkodást, a víz. nélkül lenyelt/ bánatpirulákat.” Kár, hogy nem minden versében ilyen összefogott. Találkozunk túlírt darabokkal (Lépcső. Ócska színpad. Közelkép), némi Juhász Ferenc-után érzéssel (Rohanok), időnkénti kimódoltsággal és kon­cepciótlan bizonytalansággal (Lé­pésváltás). A Rekviem befejező három sora önmagában volna re­mekbeszabott mű. a Rohanás szellemes és dekoratív képvers. Kár, hogy társtalanul árválko- lik a kötetben . . . Balázsi Károly (Folytatjuk.) (Bart István fordítása) • Kálmánt« Horóczl Margit: A virágai» ikonja IV.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom