Petőfi Népe, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-03 / 103. szám
4 •» PETŐFI NÉPE e 1986. május 4. VENDÉGÜNK VOLT: Pável Pavlovics Grejszer Kiállítások, alkotóműhelyek - kapcsolatok Elősegítve egym&s Jobb megismerését, együttműködésünk kiszélesítését, s a barátság elmélyítését, Szovjet-Krlm napokat rendeztek az elmúlt héten Bács- Klskunban, testvérmegyei kapcsolatunk 25. évfordulója alkalmából; A nagyszabású, különös figyelmet érdemlő rendezvény- sorozat több kulturális programot is kínált. Ilyen volt például az a kiállítás, amely testvérmegyénk képzőművészetét reprezentálva, S4 művész alkotásait tárta közszemlére az Erdei Ferenc Művelődési Központban. Ezen a kiállításon beszélgettünk Pável Pavlovics Grejszerrel, Szovjet-Krím Képzőművészeti Szövetségének elnökével, aki ezt megelőzően baráti találkozón vett részt Kecskemét képzőművészeivel, s néhány alkotóműhelyt is felkeresett az itt töltött napok során. — Hány tagja van szövetségüknek? — 136 festőt, szobrászt, grafikust és iparművészt tömörít szervezetünk. — Valamennyien az alkotásaikból élnek? — Igen. A konkrét megbízatásokat — melyeket vállalatoktól, szövetkezetektől kapunk — képzőművészeti alapunk osztja szét — a művészek között Ezenkívül erre specializált szalonok is árusítják alkotásainkat, s a művelődési minisztérium ugyancsak rendszeresen vásárol mun. kőinkből. A művész saját maga is árusíthatja képeit, szobrait. — A múzeumok is vesznek alkotásokat kortárs képzőművészektől? — Amennyire anyagi lehetősé- geiníkből telik, igen. Ezenkívül a kolhozok, vállalatok jó része külön kiádlítótermet létesítve tárja közszemlére a megvásárolt műveket, — Ki lehet tagja szövetségüknek? — Aki elvégezte valamelyik képzőművészeti főiskolát, amelyekre igen nehéz bejutni, hiszen általában több mint ötszörös a túljelentkezés. Persze vannak tagjaink között olyanok is, akik nem rendelkeznek magas iskolai végzettséggel, ám kiemelkedő tehetségük, több éves munkásságuk indokolttá teszi, hogy a szövetséghez tartozzanak, professzionistaként alkothassanak. — Mióta elnöke a szövetségnek? — öt esztendeje. Vagyis az idén lejár a megbízatásom, s a közgyűlés új választást tart. — Mi jellemzi leginkább a Krímben élő alkotók művészi törekvéseit? — A stílusirányzatokra gondol? Nos, új próbálkozások, útkeresések mindig voltak, mindig vannak e tekintetben is, de változatlanul a realizmus követői vannak többségben. Magam is közéjük tartozom. — Ha jól tudom, ön festő? — Igen, de a portréfestészet mellett, murális alkotásokkal, mozaikokkal is foglalkozom. — Az itt töltött napok alatt milyen tapasztalatokat, benyomásokat szerzett Kecskemét képzőművészeti életéről? — Nagyon érdekesnek, hasznosnak ítélem a város művészeivel folytatott baráti találkozót, beszélgetést. Megtekintettem a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyt, a kerámiastúdiót és a Bozsó-gyűjteményt. Sajnos nálunk, a Krímben — Grúziával ellentétben — nem honos a zománcművészet, melynek azonban a technológiáját, szakmai fogásait ismerem, ugyanis tantárgy volt a Moszkvai Képző- művészeti Főiskolán, ahol végeztem. Az itteni alkotóműhelyben készült műveket tekintve különösen megragadott, hogy többségükön érződnek a nemzeti hagyományok, a népművészet hatása. Nagyszerű — jó perspektívát ígérő — törekvés, hogy nemzetközivé szélesítették a műhelyt. Ugyanez vonatkozik a kerámiastúdióra is. Itt kimondottan kifejező alkotást keveset láttam, vagyis úgy tapasztaltam, hogy a formai kísérletezések dominálnak inkább, s nem a tartalom. Ennek ellenére kétségtelen, hogy nagyon magas szinten dolgoznak a stúdió művészei. — Kecskemét köztéri alkotásai közül melyik tetszett legjobban? — A Hunyadit ábrázoló szobor. És persze Szavranszkaja nemrég felállított köztéri plasztikája ... — A testvérmegyei kapcsolataink további erősítése érdekében, az együttműködés milyen lehetőségeit tartja legfontosabbnak a képzőművészet . terén? — Fontos határkőnek tartom ezt a mostani kollektív kiállításunkat itt, Kecskeméten, amelynek folytatásaként megrendezzük majd Szimferopolban a Bács- Kiskun megyei képzőművészek reprezentatív tárlatát. A kiállítások mellett, az alkotóműhelyek, alkotói közösségek jobb kapcso.- lata szerintem mindenképpen hasznos, különösen tanulságos, eredményes lehetne. Például a kerámiaművészetnek nálunk is igen sok híve van. Hasonlóképpen a grafikának. Vagyis a lehetőségek adottak, csak élnünk kell velük, s akkor Bács-Kiskun és Krím között komoly, erős kapocs lehet a képzőművészet is. Koloh Elek **-«-*■• ÁLOMKERT Sohase felejtem el azt a napot, amikor az öreg Huven kinyitotta a szelencéjét, öcsémmel a teraszon álltunk, háttal a kertnek, ahol a sárgásra fonnyadt bazsalikom vékony porburokba zárva imádkozott szabadulást je. lentő esőért. Késő délután felé hajlott az idő, s a nap úgy viselkedett, mintha láthatatlan tükörben cicomázgatná magát: apró fénypamacsokat lődözött be az árnyékokba, a téglák repedéseibe. Ott álltunk,. térdig érő klott gatyában, parittyával a nyakunkban, félmeztelenül. Csupasz lábszárainkat kék meg lila zúzó. dások tarkították, és bonyolult kalligrafikus rendszert alkottak a csípések ákömbákomjaival. öcsém cipóbarna hasán még egy ragacsos folt is éktelenkedett — a corpus delicti —, amelyet az öreg Huven tekintete mellett, zöld mezei legyek döngicséltek körül. ,^Szóval, ti voltatok" — mondta éhkor Huven. Igazi ragadozóarca volt: kampós, lefelé görbülő orral, elkeskenyedő állal. A szelencét felénk nyújtva pihentette a tenyerén, hogy látványával úgy-ahogy megfékezze riadt madárként csapongó pillantásainkat. Féltem: öcsém nem érti majd meg a helyzetet, és piszkálni kezdi az orrát, mint mindig, amikor a felnőttek unalmas világába keveredik, de ami következett, az sokkal, de sokkal rosszabb volt ennél! „Mi nem cinájtunk szemmit!’’ — bökte ki olyan szemtelenül, hogy belesápadtam. „Fogd be a szád...” — súgtam, ő azonban oda sem figyelt. „Nem mi joptuk ej a diny- nyéjit!’ — kiáltotta, farkasszemet nézve az öreggel. Maszatos kis mancsai ökölbe szorultak, és az a kevéske megfontoltság, ami négy éven át csöpögött beléje, makrancos dühhé alakult visz- sza. Ez a kis fújó, prüszkölő hörcsög szemlátomást készen állt arra, hogy bokán rúgja a ’nálánál hatalmasabbat, és utána bőgve rohanjon be valami ágakból meg lécekből összetákolt bozótvárszerűségbe. Keserű gyűlölettel néztem ak. tor öcsémre. Szerettem volna megpofozni, és addig rugdalni « hátsóját, míg csak le nem borul a téglákon szaladgáló feketehangyák közé. Már az első dinnyelopásunk alkalmával elmondtam neki mindent, amit az öreg Huven szelencéjéről tudtam. Főleg arról a néhány eset. röl meséltem, amikor az öreg megkegyelmezett a csóróknak, mert sírva fakadtak, és mindent beismertek. Igaz; ezek a fiúk aztán végig az egész dinnyeszezonban az öreg Huven kordé ján ücsörögtek, és rekedtre or- dibálták magukat, míg leszolgálták vétkeik árát, de azt mindegyik beismerte, hogy a szelence százszorta rosszabb mindennél! Az árnyékokból ezalatt eltűntek a fénypamacsok, s a bazsalikomcsontvázak láthatatlan ujjak érintésétől b orzongtak meg. Aztán az ujjak összefogóztak, és ördögszél kerekedett belőlük. Olyan mezei ördögszél, amilyennel sokszor találkoztunk már sárkányröptetés közben is, csakhogy most sokkal nyugtalanítóbb volt, mert a hátunk mögött surrogott. Hallottam, amint zörögve törtet keresztül árkon- bokron, megrázza a leveleket, gallyakat tör le a fákról, s mielőtt még nyakamat behúzhattam volna, máris ott fütyült a teraszdeszkák repedéseiben. Homokot zúdított arcomra, teletömte vele füleimet, és valóság, gal megvakított, öcsém bőgni kezdett: szaggatottan, mekegve, mint a kecske. Az ördögszél megragadta a hangfoszlányokat, magába temette őket, és farkával széleseket kanyaritva, átci- helődött a korláton. A gyümölcsösbe vetette be magát, és elenyészett olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Az öreg Huven ekkor előrehajolt. Olyan meredeken, hogy orra szinte homlokomra lógott. Egy pillanatig tarkómon éreztem forró, ánizspálinka szagú leheletét, a zsebeiből áradó fokhagymaillatot, és hajának súlyos pörköltavar szagát. Aztán mutatóujjával fölpeckelte államat, és hosszan a szemembe nézett. Tekintete undorító, ragacsos hévvel font körül. A sötét, dé- . moni erő mélyen húsomba akasztotta karmait, és mind erősebben vonszolt befelé, a homályba vesző árkádok alá, ahol hideg tüzek vilióztak, vigyorgó sátánpofákkal teletűzdelt cirádákon! Mikor végre észrevettem, hogy öcsém az, ki szipogva, remegve nyalábot át, addigra a hosszú csontos ujjak nyomán föltárult a rettegett szelence! Először jókora görögdinnye bukfencezett ki belőle. Az volt, amelyiket nemrég gurítottunk ki a kerítés alatt kapart lyukon. Különösképpen, még fanyelű bicskám is benne pöffeszkedett, mintha csak léket hasított volna rajta. Aztán egy kockás szövetdarab lebbent elő. Rögtön ráismertem! Az öcsémről szakadt le, egyik almalopás során. Majd következtek a szőlőfürtök: kecs- kecsöcsűek, szagosak, fehérek, sötétlilák, félig érettek, összeaszaltak! Garmadával hullottak elő a szelence gyomrából! A feketehangyák szinte azonnal ellepték az első szemeket, de az áradat- egykettőre betemette őket. Kis kupac keletkezett, és ijesztő gyorsasággal magasodott. A lé is csordogálni kezdett alóla, összevissza tekeregve, rózsaszínű csíkokat rajzolva lábaink köré. Aztán váratlanul fölakasztott macskák következtek, a lenyilazott kendermaaos kakas, az üvegtörmelék, zsákszámra savanyú alma, és végül megintcsak görögdinnyék, szaftos, haragoszöld görögdinnyék. Se vége, se hossza lüktetés volt ez, egyszerre dobolt kívül is, belül is a dobhártyámon, pedig Huven egész idő alatt hallgatott. Nem tudom, meddig állhattunk ott, lecövekelve a lábujjaink közé szivárgott ragacsos masszában. A nap időközben elbújt a gyümölcsösben, csak hosszú, vörös lángnyelvek maradtak utána. Árnyékaink megnyúltak, rátapadtak a falra, ám Huvené nem volt sehol. Ugyanolyan hirtelen távozott, mint rokona. az ördönszél. Végül az bcskös, elunva a várakozást, piszkálni kezdte az orrát. Már éppen nyaklevesre lendítettem a kezem, amikor megpillantottam a szelencét! Egy alacsony zsámolyon hevert, < a bejárati ajtó mellett. Máig sem értem, miféle kényszerítő erő bírt rá, hogy belenézzek. Csak egy üres bádogska- tv.lya volt, fekete kordbársony- nyal bélelve. De az öcsém szemeiben aztán ugyanezt a puha, bársonyos feketeséget fedeztem föl és megértettem: ha nem állunk őrt a kerítés hasítékánál mindaddig, amíg az ősz le nem kopasztja a diófák ágait, akkor jaj nekünk! Miért is van úgy, hogy a nőknek külön ünnepeik vannak? Alig múlt el március 8-a, a nemzetiközi nőnap, máris itt az első májusi vasárnap, az anyák napja, s nemsokára jön a gyermeknap, ami valahol megint csak a nőkhöz kapcsolódik. Többször hallottam férfiak szájából a kérdést, ugyan, mennyivel különbek a nők náluk, mennyivel tesznek többet az asztalra, mire ez a sok cécó. S mi, lányok, asszonyaik is olykor feszengünk, amikor köszöntenek bennünket, átvillan rajtunk, hogy mi is ugyanolyan munkát végzünk, mint férfi kollégáink, ugyanannyi pénzt kapunk érte, minden tekintetben egyenlő jogokkal bírurik. Csakhogy éppen egy dologban nem fogunk soha egyformán latba esni, míg a világ világ, éppen ezért köszöntik ma virággaíl az ifjú jás koros gyermekek az édesanyákat. Ahogy Illyés Gyula fogalmazta egyszer valahol, a nők sohasem lesznek egyenjogúak, mert pótolhatatlan feladatuk van az utódnevelésben és az otthonteremtésben. Jóllehet, elvileg egyenlő mértékben oszlik meg a családbana gyermekkel járó öröm és boldogság, féltés és felelősség, a gyakorlatban mégsem így van. Ha dong a föld Már tudtam én, ha dong a föld: szívemhez anyám közelit, oda emel, hol felkereng tej és akácméz illata, a gyolcs sikongó kapuit sarkig kitárja, mosolyog, s rámszabadítván kútjait a Mindenségben altat el. Amellett, hogy a gyermek kihordását, szülését, szoptatását sohasem lesznek képesek a férfiak átvállalni, az anyaszerepet — bár másra is ki lehet osztani — az igazinál, az édesnél jobban senki sem tudja vállalni. A kicsi félelmében, bánatában az anyjánál keres vigaszt, s a felnőttek is sokszor — lehetnek akár már nagyszülők is — végső elkeseredésükben az édesanyához menekülnek. Az ifjúvá serdült gyermek önálló életében magával viszi az anyai szeretetet, mindvégig olyan támaszául szolgál, amiben sohasem kell csalódnia. S előtte a példa, ami mintegy iránytűként vezeti élete végéig. Távol álljon tőlem, hogy az apák szerepét kisebbítsem. Ahhoz a gyermekhez, aki harmonikus családban nő fel, egyformán közel áll mindkét szülő. S ha az édesanyáknak emléket állító irodalmi és képzőművészeti alkotásokat vesszük számba, ugyanígy melléjük állíthatjuk az apákat megörökítő műveket is. De mégis, az anya egészen más! Ahogy Iszaak Babel írja: „Minden halandó. Az öröklét csak az anyáknak adatott meg.” Kormos Emese S láttam később: a dögnehéz zsákot mint pólyát úgy viszi és csípején forognak el sötét öntöttvas éjszakák, cukorrépából télidön gyémántos kazlat ő gyalul, ő sétál fehéringesen a mennyköves mezőkön át. S képzeletem tudta már: a Csodálatos Anya ő, szivárványkörben ott rezeg örökzöld tölgyfa-koronán, dob-táras acélfegyverek hiába veszik célba őt, mert a golyókat vértelen elnyeli mint a délibáb. Meséből ö a Fehér ló, növendék fia vagyok én, törvényt és könyvet hord elém gyöngy-tüzű állkapcsai közt, s hátára forraszt, úgy röpít az égi kökényfák alatt, hogy a tövisnek hajamat csupán fésülni engedi. Európa, íme itt vagyok, te félelmemnek fókusza, gyönyör és tőr itt számosabb mint a barbárok síkjain, mezítlen itt sikoltozok sipcsontjaid közt, gótika Le Corbusier, inaim betonküllőkre csavarod. De zene zendül, nagy zene, túl alkonyom vérpadjain, az örök halál falait anyám sörénye átveri, s tudom: ha újra dong a föld, szívemhez anyám közelit, s akár ha tengert hallanék: a Mindenség nekem beszél. SIMÁI MIHÁLY: Anyám — távolodóban Tornyokat béleltem neki városokat szemem mögött de szárnyai nem fértek sehová verdesve tovább költözött Nem volt elég neki az ég a hétszeres horizont Néha csörög — bűvölve nézem a telefont Fölkapom belekiáltok s újra a csönd nem szól bele Csak hallani akarta élek-e? • Bodri Ferenc grafikája. Akiknek megadatott az öröklét NAGY LÁSZLÓ:
