Petőfi Népe, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

8 « PETŐFI NÉPE & 1986. április 4.

JÓEMBERTŐL KAPOTT UTASÍTÁSOKAT

: . . % ,• I

A Táncsics-szervezet vezetője

A magyarországi ellenállási mozgalom egyik szervezett formájára hívta fel a sajtó figyelmét egy, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége által nemrégiben rendezett tájékoztató. Itt találkoztam Sülé Józseffel, aki vezetője volt annak a kommunistákból álló szervezetnek, amely szabotázscselekmények sorozatát követte el a német fasiszták ellen.

— Apám kubikos volt Orosházán, de a húszas években „kitán- torgott” Kanadába. Kifutóként kezdtem, majd Budapesten elektroműszerész és esztergályos szakmát tanultam, de megvan a kohász üzemmérnöki diplomám és az angolnyelv-tanári képesítésem is.

A friss segédlevéllel 1937-ben munkanélküli lett, míg egy napon \ a Soroksári úti fegyvergyár előtt az egyik művezető behívta — rendszeresen sportolt, birkózott, s elég erősnek tartotta —, s így lett beállító lakatos a gránátműhelyben. A leventemozgalomra ma | már csak az idősebbek emlékeznek, azok is borzongva. A levente alól való kibúvásnak két módja volt, egyrészt, ha nem tartották alkalmasnak egészségileg, másrészt, ha a levente sportkörben aktívan versenyzett. Sülé Józsefnek az utóbbi bizonyult eredményesnek. Dr. Papp László, a VIII. kerületi leventebirkózók edzője szívesen foglalkozott munkásfiatalokkal. Sülé Józsefet is ő küldte Matula Mihályhoz, aki bejuttatta a Weiss-Manfréd-be az idomszerosztályra.

— Itt jórészt szervezett munkások dolgoztak, de én elzárkóztam a belépés elől. Nagy tévedés volt, mert bojkotténak, senki sem akart segíteni, pedig a menetköszörűn jó pénzt lehetett volna keresni. Egyszer azután azt mondta valaki, menjek a Tipographia- ba egy előadásra. Ott tanultam meg igazán az igazat. Másnap a mogorva szaktársak már mosolyogták rám, s nyomban akadt segítség is.

Nemsokára átkerült a Jupiter nevű „osztályra”, ez tulajdonképpen a Dunai Repülőgépgyár volt. Esztergályos, majd revizor volt, de nem nevezték ki műszaki tisztviselővé, mert tudták róla, hogy szakszervezeti tag, de azt nem, hogy már tagja a Kommunisták Magyarországi Pártjának.

Ebben az üzemben kevés baloldali dolgozott. Sok volt a sváb, akiken akkor tört ki a „birodalmi német”.

— Pártösázekötőmtől, Jáky Kálmántól, akinek fedőneve Jóember volt, kaptam utasítást egy németellenes szimpatizáns mag szervezésére. A sportolók voltak a legközelebb hozzám, s oda vittem dolgozni Búza Pált, Póta Jánost, Rosta Gábort, s Preininger Jánost. Egy gyári tisztviselő, aki a birkózószakosztály vezetője volt, kérésemre néhányunkat beosztott a légoltalmi szolgálatba azzal, hogy nem szeretnénk rontani kondíciónkat a napi hazakerékpározással. Az igazi ok az volt, hogy pártutasítás jött: be kell épülni a légóba.

A szervezkedés 1944. március

19-ig, a német megszállásig szépen erősödött, ám ekkor Sülé József újabb utasítást kapott: egy időre tűnjön el az üzemből. Az elvtársak megtalálták a lehetőséget, s két nap múlva már „tü- dővérzéssel” a mátraházi szanatóriumba került. Májusban, amikor visszatért, a Jupitert^ lebombázták, maradványait különböző helyekre telepítették szét, így került Sülé József Kőbányára, a sörgyárak alatti pincékbe. Mondani sem kell, tovább folytatták a szervezkedést. Egy véletlen folytán leváltották a mindig ke- gyetlenkedő, gyűlölködő légópa- rancsnokot, s utódjának Sülé Józsefet nevezték ki, akinek helyettesei Búza Pál és Póta János lettek. Fegyverekhez, s bélyegzőkhöz sikerült hozzájutniuk, amelyek segítségével vagy száz olyan bújkáló embert vittek le a kőbányai pincékbe, akik (katonaszökevények voltak, nem voltak hajlandók vérüket hullatni a fasizmusért. Ezrével adtak ki különböző igazolványokat is.

— Egy alkalommal úgy döntöttünk, hogy a termelés megbénítására felrobbantjuk a transzformátorházat. A csoport egyik tagja szerzett egy macskát, azt becsempésztük. A macska rövidzárlatot okozott, szénné égett, a trafó hosszú időre nem működött. Ebben az időben kezdték a nyilasok a gyár gépeinek a leszerelését, hogy Nyugatra vigyék. Amit nappal leszereltünk, azt éjszaka visszatettük, s nemcsak a kommunisták.

Táncsics Mihály nevét még a negyvenes évek elején egy illegális összejövetelen vették fel, akkor lett a szervezet, a kommunista pártsejt vezetője Sülé József. A szervezet a felszabadulás után feloszlott, de Sülé József az MKP rákósszentmihályi vezetőségének tagja, a MADISZ elnöke volt. Nem sokkal később, Mátyásföldön a népi demokratikus rendőrség kötelékébe lépett alhadna- gyi rendfokozattal. Baján kötött házasságot 1942-ben, s a sors szeszélye folytán 1948-ban először Kiskunhalason a rendőrtanosztály parancsnoka lett, a következő évben pedig Baján a rendőr- kapitányság vezetője.

— Már százados voltam, amikor 1951-ben elbocsátottak, a pártból’ kizártak. Visszamentem Csepelre fizikai munkásnak. Egy évvel később csoda történt. A feleségem addig járt ügyem után. míg a KEB visszavett a pártba. Röviddel ezután ismét kiemeltek. Voltam a kohászszakszervezet termelési osztályvezetője, majd a SZOT termelési osztályán dolgoztam. Kétéves iskolára küldtek. 1956-ban fegyverrel vettem részt a Szabad Nép székházának és a Honvédelmi Minisztérium védelmében. Tizenöt évet töltöttem a rendőrségnél, egyik Vezetője voltam Budapesten a 07-nek.

Érdekes, ma is, 64 évesen ugyanolyan harsány, magabiztos,, nyílt, őszinte, mint fiatal korában. Kó- ra alig látszik* pedig megrázta a sors.

— A kerületi pártvezetőség oktatási csoportvezetője vagyok Budapesten a VIII. kerületben, s időnként bejárok a Budapesti Rendőr-főkapitányságra tanácsot adni...

Gémes Gábor

Miért utálja a szilvalekvárt

AK£e Karazsia Géza?

zervgyár élete

hatodik évtizedében baktató raktárvezetője ki nem állihatja a szilvalekvárt. Még a fejét is elfordítja önkéntelenül, ha nagyobb szállítmányt pakolnak előtte.

Aki tudja róla, hogy úgy kedveli a ragacsos fekete édességet, miint béka a gólyát, nehezen hiszi, hogy a Karazsia-gyerekek az ántivilágban kimondottan rajongtak a megun hatatlannak tűnő gyümölcsízért.

Mind a kilencen.

A szilvaérés az éhkoppos napok végét jelenítette számukra.

Édesapjuk kileste, hogy mikor ült az árakba a kolera, mikor dombosodnak az eladók előtt már-már eladhatatlan készletek. Kiskocsival fuvarozták szűkös Csóka utcai családi házukba az olcsón vásárolt gyümölcsölt. Néhány napig érni hagyták, majd az egész család magozta.

Szertartásosan pakolták meg egy-egy szép nyári estén a hatalmas főzőüstölt. Felváltva kavar- gatták éjfélig.

Negyven-ötven literes cserépfa- zekakba került a fahéjjal meghintett kenyér-, tészta- és nagyritkán süiteményízesítő.

A lekvárfőzés italán a karácsonynál is nagyobb ünnep volt a kőművesmester családjában. Igaz, akkor hajtogatott is került az asztalra, de az ünnepi csemegéiből csak poroiózva kaptak a gyerekek. Játék italán sohasem került a földes-homokos nagyedénybe állított, néhány szem szaloncukorral feldíszített „karácsonyfa” alá. Ritka öröm volt, ha valamelyik gyerek úi zokninak, netán egy ingnek vagy cipőnek örvendhetett.

Az éppen ügyeletes lekvárosfazékban a pirosbetűs ünnepen is ágaskodott 4-5 nagykamál. Mindegyik gyerek ott tárolta sajátját.

esténként mosta el édesanyjuk az evőeszközt.

Szigorú regulára szorította a nincstelenség a sokgyerekes családot, de — amíg Iki nem ürült az utolsó cserép is — mindig majszolhatták a szilvacsemegét, ha éhesek voltak.

Mikor nem éhes egy zsírozónak valót évente csak egyszer perzselő családban felnövő gyerek?

A hadirokkant édesapának juttatott kis bérleményen termett kukoricával, meg a házaktól ku- nyerált. ételhulladékkal felmövelt hízót hamar fölélték.

Leleményességre tanította őket az élet.

A küzdelmes sorsú kilenc gyéreik közül figyeljük ai KTE-ből is ismert Géza gyürkőzését a jobb- létért.

Talán még iskolába sem járt, amikor „elszegődött” vázhordának egy közeli nyugdíjas házaspárhoz. A poros alföldi nagyvárosban hi- re-hamva sem volt a vízvezetéknek. A közeli „rendőrkútról”, vagy a távoli „piszekútról’’ cipelte a nehéz kannákat, kamcsókat, ha szerencséje volt. Zsíros kenyér, néhány szem gyümölcs, olykor néhány fillér volt al fizetség. Ha egy tízes összegyűlt, rohant Kovács bácsi üzletébe. A boltos félretett szalámi- és kolbászvégekkel rakta tele a leszelt karéjt, ha betoppant az ifjú kenyérkereső: „Kérek hatért szalámit, négyért kenyeret.”

Kisiskolásként a Rákóczi úti gyümölcspiacra is elmerészkedve gyorsan javult a kis Géza élet- színvonala. „Ragyogó reggelit kaptam, ha hazatoltam egy-egy megpakolt tragacsot.” Olyan iól bevált a piaci ügyeskedés, hogy még búgócsigára is tellett. Az Üjikollégium előtt pörgetitek, ha idejük engedte. Mert a Karazsiagyerekök a gyors ebéd után rohantak édesapjuk munkahelyére. Téglát pucoltak, vizet hordtak, szeget egyenesítettek, mikor mi kellett.

Kardos úrhoz szerződtette apja, a híres élelmiszerboltba. „A segédékkel 3/4 7 órakor vártuk a főnököt, én gyakran fél órával előbb ott voltam és rohantam eléje a kulcsént, ha föltűnt a Szabadság téren. Már fölhúztuk ,a redőnyöket, amire a Rákóczi úti saroküzliet'hez érit. Büszke vagyok rá ma is, hogy sök vevő kivárta, amíg kiszolgálom az előtte lévőt — pedig egyik-másik társam szabad volt —, mert azt akarta, hogy én foglalkozzam vele. Házakhoz is kihordtam „könyveseknek” a rendelt áruit. Ezért némi borravalót is kalptam. Félrerakosgattam, ebből vettem az első versenykerékpárt. Apám haláláig az utolsó fillért is haza kellett adnom.

Szegény papa nem érte meg az új világot. 1945 tavaszán adta föl a harcot tüdőlövéses. a sok dohányzástól, meg az 1919-es megpróbáltatásoktól (sikerült megszöknie Héjjas Ivánék orgo- ványi menetéből a családi hagyomány szerint) szervezete. Pedig nagyon várta azokat a változásokat, amelyekkel régóta biztatta barátja, a munkásmozgalmi agitátor Tompos cipész.”

Amikor először rendelkezett saját fizetésével, megkérte édesanyját: soha-soha ne főzzön többet nyomorúságukra emlékeztető szilvalekvárt. Egy-egy kisüveggel néha mega jándékozta a mamát, aki évtizedekig az olcsó csemegéi iből is csak csipegetett: több fusson gyerekeinek.

Szép új házukban bizony nem nagyon érti Karazsia Géza ió tanuló kislánya, hogy ió étvágyú, nem válogatós édesapja miért haragszik a szilvalekvárra.

Keltái Nánder

Csatlakoztunk a szovjet hadsereghez

s

Napszámosból vörösőr

Három éve nyugdíjas már Perge Sándor, de tétlenül egy percig sem bírná ki. Talál tennivalót a gátőrház mellett kis kertjében. Szakszervezeti tisztségében 237 nyugdíjas vízügyi dolgozó érdekében tevékenykedik. A Hazafias Népfront városi bizottsága is mindig számíthat rá, társadalmi ellenőrként felügyel a kereskedelmi etikára.

— Egy Hajdú megyei kisközségben, Józsán születtem 1923-ban — tekint vissza a múltba Perge Sándor, amíg az emlékiratait lapozgatja. — A szüleim napszámosok voltak, részes aratók, hat fiúgyermeket neveltek. Ugyanolyan szegénységben, sokszor nyomorúságban éltünk, mint a többi magyar agrárproletár. Alighogy a hat elemit elvégeztem, rögtön munkába álltam. Tizenkét éves voltam, de ugyanúgy dolgoztam, napszámba jártam, mint a felnőttek. Keserves világ volt!

A munkaidő napfelkettótőd napnyugtáig tartott. Ha valaki elkésett, akár csak néhány percet, akkor napszámbérének negyedét levonták, és azt is megmondták, ha még egyszer előfordul, nem állhat többé munkába. Ügy háltunk, mint a barmok, az istállóban, szalmán. Szombaton éjfél felé érkeztem haza, de vasárnap leventébe kellett volna menni. Nágyon fáradt voltam, nem mentem. Az volt a rend, hogy aki négyszer hiányzott, azért már a csendőrök jöttek és egész vasárnapra bezárták. Énértem nem kellett jönniük: minden ötödik vasárnap magam mentem a fogdába.

A háború engem is katonaruhába öltöztetett. Három évig bírtam, de 1944 júniusában megszöktem. A katonaszökevénynek nem volt irgalom: ha elfogták, büntetésként halál vár rá. Szerencsémre úgy ismertem a debreceni Nagyerdőt, mint a tenyeremet. (Voltam ott is cseléd gyermekkoromban, disznókat őriztem benne.) Itt bújkáltam negyvennégy novemberéig, Debrecen felszabadulásáig. Ekkor azonnal jelentkeztem a vörösőrségen szolgálattételre.

November vége felé megjelent egy főhadnagy a kapitányságon és szó szerint azt mondta: „Gyertek velünk szép Budapestünk felszabadítására!” Én addig soha nem voltam a fővárosban, de elsőnek jelentkeztem, s utánam még hét társam is. Másfél óra múlva indult a vonat, szülőfalumba már nem mehettem haza, csak üzentem édesanyámnak. Pest felszabadulása után — a kormány még Debrecenben volt — beléptünk a Budapesti Első Honvéd Örzászlóaljba. Gyalog mentünk Jászberénybe, itt Szalvai Mihály lett a hadosztály-parancsnokunk. Április végén Ausztriában csatlakoztunk a szovjet hadsereghez. A háború rövidesen befejeződött, és

mi Mayersdorf községtől visszafordultunk. Sokan leszereltek, de engem megkért a. parancsnokom,

Szialvai Mihály, hogy menjék 25 fővel Mohács mellé, Izaibellai-puszitára. A fosztogatók ellen védelmeztük a népet.

Ott ismertem meg a feleségemet, és 1946. szeptember elsejével leszereltem, megházasodtam. Azután gátőrként, majd Bajára kerülve zsilipkezelőként dolgoztam. Nem sokkal később a raktárak kezelése is az én feladatom lett. Részt vettem az 1956-os jeges ár elleni küzdelemben, de úgy is ismerem a Dunát, hogy szelíd és engedelmes.

Perge Sándor — nagy idők tanúja, s mi több, cselekvő részese. Azt is tudta, hogy melyik oldalon a helye: így lett a szabadságért folyó küzdelem katonája, é9 így lett a békés építőmunka minden nehézségét vállaló részese. Naponta néhány órát szentel ma is a megélt eseményeknek: emlékiratain dolgozik. Megnéztem az elkészült fejezeteket: egy teljes, a közösségért, a népért mindig tettre kész embert ismerünk meg belőle.

Gál Zoltán

A BÉKE NEM PUSZTÁN ANNYIT JELENT,

HOGY ÉPPEN NINCS HÁBORÚ"

Népszavazás a nagyszünetben

Nemrég ünnepelte megalakulásának első évfordulóját a kun- szentmiklósi Damjanich Gimnázium Radnóti békeklubja. A működésével máris hírnevet szerzett klub tagjaitól arról érdeklődtünk, mit tesznek, mit tehetnek ma a fiatalok a békéért?

— A mi iskolánk évek óta rendszeresen szervezett egy-egy nagyszabású békemegmozdulást — kezdi a klub vezetője, a másodikos Erdöai Enikő. — Ezeknek a programoknak az volt a célja, hogy ébren tartsa a diákokban: . annak, hogy ma élhetnek, első és legfontosabb feltétele, hogy béke legyen. Éppen ezért ne menjenek el közömbösen a világ forrongásairól nap mint nap hallott híradásbk mellett, ne törődjenek bele, hogy másutt állandó veszélyben élnek hozzánk hasonló korú fiatalok. A klub létrehozásával folyamatossá, s még tudatosabbá kívántuk tenni ezt a munkát.

— Hányán dolgoztok most a

klubban? .

— Több mint negyven állandó tagunk van, de a különböző programok szervezésében, lebonyolításában gyakran részt vesznek klubon kívüliek is — veszi át a szót Enikő osztálytársa. Szatmári Katalin. — Sok segítséget kapunk az iskolai KISZ- bizottságtól és KISZ-patronáló tanárunktól, Polgár Sandámétól is, aki egyben a helyi nép- fronitszervezet béke- és barátsági munkabizottságának a vezetője.

— Feltétel, hogy a klubba belépő KISZ-tag is legyen?

— Nem — folytatja harmadik társuk, Vizinger Mária —, de azért mindenki az. Igaz, előfordult, hogy valaki a békeklubban folytatott tevékenység mellett kapott kedvet a mozgalmi munkához is, és kérte felvételét a KISZ-be.

— Van-te feltétele a ktubtaig- ságnak?

— Mindenkit szívesen fogadunk, aki belépése előtt valamilyen módon hitet tesz amellett, hogy egyetért törekvéseinkkel — mondja Enikő, s mutatja a naplójukba ragasztott „belépési nyilatkozatokat”.

Kivágott újságcikkek, képösz- szeállítások — alatta nevek, a montázsok összeállítóinak névjegyei.

— Mi volt az elmúlt egy év legemlékezetesebb programja?

— Talán a szeptemberben tartott „Suli-buli a békéért” elnevezésű diáknapunk. Vetélkedőt rendeztünk, melyben minden osztály indított egy-egy csapatot. A világifjúsági találkozókról, a békemozgalom történeté♦ Erdősi Enikő.

ről voltak kérdések. A fődíj három gyümölcstorta volt, amit mi magunk sütöttünk, ezért viszont majdnem kitört a háborúskodás, olyan finomra sikerült... — meséli mosolyogva Katalin.

— Jól sikerült az iskolaújságunk különszáma is — mondja Mária —, amelyben diáktársaink vallomásait gyűjtöttük ösz- sze a békéről.

— Nekem mindig a legutolsó élmény a legkedvesebb — így Enikő —, ez pedig a klub egyéves születésnapjára rendezett Radnóti-emlékműsor.

— Mire készültök az idén?

— Januárban felhívást tettünk közzé a városi diákok körében amatőr művészeti alkotások készítésére „Anya és béke” címmel. Májusban ezekből kiállítást állítunk össze, amit a későbbiekben szeretnénk a megyében vándoroltatni.

— Kapcsolódunk a tataiak

kezdeményezéséhez, aminek lényege: vegyék fel egymással a kapcsolatot a különböző megyék békeklubjai. Mi, kerékpá- rosikirándulás keretében — amelyen természetesen bárki részt vehet — a dunaújvárosiakhoz látogatunk el. t

— Májusban békemajálison köszöntjük a negyvenéves út♦ Szatmári Kattalin.

Vizinger Mária.

törőmozgalmat, ősszel pedig „Soha többé Hirosimát!” címmel készítünk irodalmi műsort, s természetesen részt veszünk a hagyományos pusztavacsi béke- fesztiválon is.

— De ne menjünk ilyen mesz- szire — kanyarítja vissza a szót a jelenhez Enikő. — A következő tízpercben tesszük közzé gimnáziumunk tanulói körében az Országos Béketanács felhívását. Egyfajta „békenépszava- zást” rendezünk: aki egyetért a felsorolt célkitűzésekkel, aláírja a felhívást.

— Kitál kaptok módszertani segítséget a munkátokhoz?

— Az Országos Béketanács rendszeresen beszámoltatja a klubvezetőket, s javaslatokat ad a további tevékenységhez. Járatjuk a Béketükör című folyóiratot és a Békebarát című lapot, amelyből tájékozódhatunk az ország valamennyi középiskolai békeklubjának munkájáról. Innen is, onnan is lehet egy-két jó ötletet ellesni.

Végezetül álljon itt egy idé- ’ zet a klub naplójának idei bejegyzéseiből: „A béke nem pusztán annyit jelent, hogy éppen nihes háború. A fogalomba ugyanúgy beletartozik a haza féltő és építő szeretete, mint a társadalmi, gazdasági, kulturális sikereink gyarapítása, az emberi környezet megóvása és fejlesztése. S beletartozik ebbe annak felismerése is, hogy az ország nem véletlenül, hanem a szocializmus cselekvő elfogadása folytán jutott el a mai küzdelmes, hagyományokat és eredményeket, távlatokat egyaránt felmutatni képes állapotába.”

A fenti gondolatokat értő-ér- _ző kunszentmiklósi diákok munkája például szolgálhat megyénk egész, ma még csak kibontakozóban levő középiskolai békeiklubmozgaLma számára.

Szabó Klára