Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-26 / 72. szám

1986. március 26. • PETŐFI NÉPE • 5

Az anyanyelv ápolását tartjuk a legfontosabbnak

HONISMERET — HELYTORTENET

Beszélgetés Hambuch Gézával

— Nemrég ünnepelte a szövetség a harmincadik évfordulóját. Szeretnénk hallani arról, hogy mi történt megszületése óta, mit tartottak, és mit tartanak legfontosabb feladatuknak?

— A legfontosabbnak az első esztendőkben azt tartottuk — mondja Hambuch Géza, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkára —, hogy segítsünk a sebek begyó- gyításában, abban, hogy a magyarországi németek megtalálják helyüket a társadalomban. Ügy ítélem meg, hogy a nemzetiség nehéz évek után gazdaságilag talpraállt, az élet minden területén azonosak a lehetőségeink. Továbbra is hozzá akarunk járulni az ország előrehaladásához, és részesei akarunk lenni a fejlődésnek. Szűkebb értelemben vett legfontosabb nemzetiségi céljainkat ma az anyanyelvűnk és egyéb nemzetiségi sajátosságaink megtartását, eredményesebb ápolását és gyarapítását, nemzetiségi tudatunk erősítését tartjuk, a feladatainkat e szellemben határozzuk meg. örömmel hallgattuk jubileumi ünnepségünkön Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkárának szavait: A magyar- országi németség kultúrája, hagyományai, munkára serkentő szokásai és jövőre irányuló törekvései nélkül szegényebb lenne ez az ország. Nos, arra buzdítjuk a nemzetiséget: éljünk és dolgozzunk úgy, hogy a jövőben is így szólhassanak rólunk.

— Hol élnek a mai Magyarországon németek és milyen az arányuk a lakossághoz viszonyítva?

— Ma a legtöbb német nemzetiségű ember Baranya, Tolna, Pest, Veszprém, Komárom, Bács- Kiskun, Győr-Sopron, Fejér és Vas megyében él, a becslések szerint mintegy kétszáz—kétszázhúszezer. Ezen belül Bács-Kis- kun 17 településén — a becslésünk szerint — csaknem tizenhétezer német lakik.

— Két alapvető dokumentum határozta meg a nemzetiségi politikánkat az elmúlt évtizedekben. Az 1958-as és az 1968-as politikai bizottsági határozat.

— Ezek alapvető és nélkülözhetetlen dokumentumok a nemzetiségi politika jobb megértéséhez és lendületesebb gyakorlati megvalósításához. Erőt adtak szövetségünk munkájához is. Nagy lendületet kapott e határozatok nyomán a nyelvoktatás. Különös jelentőséggel bír, hogy az óvodákban is elkezdődött a tervszerű nemzetiségi nyelvoktatás. Ha a számokat nézzük, tehát azt, hogy az óvodában és az iskolában hányán vesznek részt a németoktatásban, mindenképpen jelentős előrehaladás történt. A minőséggel viszont már kevésbé vagyunk elégedettek. Ugyanis az általános iskolában rendelkezésre álló heti két—négy németóra a gyakorlatban kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a gyermekek megtanulják a nyelvet. Azoknak van igazuk, akik hangsúlyozzák: az óvodákban és az iskolákban, valamint a családokban egyaránt tanítani, tanulni és használni kell a nyelvet. A több- nemzetiségű településeken természetesnek kellene lennie a két- vagy többnyelvűségnek. A jobb eredmények céljából szorgalmazzuk az iskolákban a kétnyelvű oktatást.

— Milyen lehetőség van erre? Elsősorban a személyi feltételekre gondolok.

— A pedagógushiány, a nemzetiség igénye a kétnyelvű oktatás megvalósítására szükségessé teszi a, jelenlegi pedagógusképzés megváltoztatását. Ezt számbelileg és tartalmilag javítani kell. Az illetékes tanszékek oktatói létszámának emelése, a képzés feltételeinek javítása nélkül lényeges változás nem várható. Természetesen megfelelő tantervek, tankönyvek és segédeszközök is szükségesek az eredményes kétnyelvű oktatáshoz.

— Konkrét terveik?

— Egyebek mellett Baján a városi és megyei tanáccsal közösen német nemzetiségű nevelési központ létesítését tervezzük... Szakaszosan készül majd el, és a’ tervek szerint lesz benne három óvodai csoport, nyolc általános iskolai osztály, kollégium, valamint nyolc középiskolai osztály. Ebben az intézményben közös elképzeléseink szerint jó tárgyi feltételek teremtődnek meg a hőn óhajtott, tervszerű kétnyelvű oktatásihoz. Ezen túl személyes beszélgetésekben, kiadványokban, előadásokban, a rádióban és a televízióban egyaránt arra biztatjuk, bátorítjuk a magyarországi németeket, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a nyelv- művelésre, és több áldozatot hozzanak érte. Azt szeretnénk, ha több német nyelvű lapot, könyvet olvasnának, ha többen járnának nyelvtanfolyamokra, és gyakrabban használnák anyanyelvűket otthon, a családban, valamint társas összejöveteleken és a munkahelyeken. És szorgalmazzuk ilyen céllal a nyári olvasótáborokat is.

— Az ország más részein is terveznek hasonló új intézményeket?

— Igen. Egyelőre Bonyhádon és Pilisvörösváron, remélve, hogy a nyelv és az anyanyelvi kultúra ápolásához hatásosan hozzájárulnak majd. Pécsett egy általános iskolában ősszel indul meg a kétnyelvű oktatás. Egyébként ilyen jelenleg a Baranya megyei Bólyban és Mecseknádas- don folyik. A tervek szerint a Tolna megyei Bonyhád és a Fejér megyei Mór is hamarosan csatlakozik ehhez az új oktatási formához.

— Ma Magyarországon milyen a német nemzetiségi intézmény- hálózat?

— Sajnos, már nem' eléggé korszerű, már nem felel meg a mai követelményeknek. Ennek ellenére B ács-Kiskun megyében például Császártöltésen, Csátal- ján, Bácsalmáson, Nemesnádudvaron, Hartán, Hajóson és Vaskúton biztató jelenségek tapasztalhatók a nyelvoktatásban. Ezeken a településeken is meg kellene honosítani a kétnyelvű oktatást. A magunk részéről az anyanyelv, a nyelvi kultúra ápolását tartjuk a legfontosabbnak. Szorgalmazzuk az anyanyelvi színjátszást és a nemzetiségi klubok működését. Baján ilyen tekintetben jó példát mutatnak. Hadd jegyezzem meg, hogy Magyarországon ez időben mintegy 180 német kulturális csoport működik. A zenét, az irodalmat, a táncot és a szokásokat ápolják, terjesztik, népszerűsítik ezek a közösségek. Bács-Kiskun megye hathatósan közreműködik ebben a munkában. Megjegyzem, a kulturális tevékenységben is az anyanyelv ápolását tartjuk a legfőbb célnak.

— Ügy tudom, hogy a nemzetiségi napok mindenfelé sikeresek ...

— Igen, és nagyon fontosak. Vonatkozik ez a nemzetiségi úttörő-találkozókra, -versenyekre is. Ilyen versenyeket Bács-Kiskun megyében is rendeznek. Továbbra is kiemelt feladatunk az ifjúság bevonása a nemzetiségi munkába, örvendetes, hogy növekszik az érdeklődők és az aktívan bekapcsolódók száma. A ‘..Reicht brüderlich die Hand" (ÍNyújts baráti jobbot!) országos kulturális, nyelvi vetélkedő résztvevőinek több mint fele fiatal volt legutóbb.

— Eléggé közismert, hogy szór, galmazzák a hagyományos tájházak kialakítását, megszervezését is.

— Ennek igazolására legyen elegendő példa a hartai német nemzetiségi állandó kiállítás, amelyet Rétfalvi Teofil tanár a lakosság és különböző szervek segítségével rendezett be. Aki oda elmegy, meggyőződhet arról, hogy az évszázadok alatt kialakult népi kultúra szemléletesen gazdagítja az egész ország hagyományát.

Varga Mihály

KÉPERNYŐ

Hétvége

Sok mindent meigituditam a számomra (iís) rokonszenves Horvát Jánosról. Kedves díva- sóim megértésében bízva reménykedem: nem árulják el kedves., feltehetően rokonszenves feleségének: János barátunk — aligha toüalkodó a minősítés: két napig lakásomban, lakásában, lakásunkban vendégeskedett — rubellá a .takarítást. Tu- caitjávall értesülhetett néhány százezer tévénéző hasonló közhasznú tudnivalókról.

Tévéd, aki .aiztt gondolja, hogy a magánügyek viliággá kürtölése bosszant. Kedvesen előadva közelebb hozhatja a képernyő előtt üllő férjek, 'feleségek számára azt a tévést, akinek szakmai érdeke a nézők bizalmának elnyerése. A baj az: érzésem szerint a magánjellegű információk (többsége kényszerből került a műsorba. Egyszerűen nem tudták mivel kitölteni a riportok, a helyszíni közvetí téseik közötti szüneteket. A rokonszenBajai adókönyv 1910-ből

Nemrégiben egy 1910-as bajai adóösszeírás akadt a kezembe. Ebben utcáról utcára, házról házra összeírtak mindenkit, feltüntetve a család számát, alkalmazottait, foglalkozását, és természetesen az adózásul szolgáló vagyont is. Nem akarok itt statisztikákat, szárn- oszlapakat közölni, inkább az akkori viszonyokra jellemző „mazsolákat” kiszemelgetni.

Már a felületes lapozgatáskor látszik, hogy bizonyos foglalkozási ágak a város egy-egy részén tömörültek. Természetes, hogy a belváros a jobhmódúak lakóhelye volt. A harmincöt fiákeres viszont szinte egy csomóban, a Kálvária utcán, Bem utcán, Lő- kertsoron lakott. A Hangász utcában majd 50 zenész élt, míg néhány „tamburás” az Alsóvárasbán. Az összeírásnál feltüntetett foglalkozás mellett — ez néha az adókönyvből, is kitűnik — más jövedelmi forrásaik is voltak. így például nagyon sok iparosnak volt szőleje, az ezerhat- száz „napszámosnak” többnyire háza, esetleg pár hold földije is.

Ebben az időben Szentistván még, nem tartozott Bajához, így annak adatai itt nem is szerepelnek. A város lakóinak száma körülbelül fele volt a mostaninak.

Feltűnő, hogy milyen kevesen foglalkoztak mezőgazdasággal. Mindössze tizenhét „földmíves”, százötven „birtokos”, hat gazdász, tizennégy kertész, négy szőlőtulajdonos, és százhárom vincellér szerepelt. Nyilván a napszámosok nagy része ugyancsak a mezőgazdaságban dolgozott. A .külterületen százharminc üresen álló tanyát írtak össze akkoriban.

Mindössze másfélszáz „tisztviselőt” találtak, de majd ötszáz „cselédet” (nem számoltuk hozzá a szakácsnőket, kocsisokat stb.). A vízi életet tizenöt halász és harminc hajós képviselte. Ide sorolhatjuk még a nyolc halikereskedőt és .két halkofát (régi halászcsaládok leszármazottai), és a kilencven molnár jó részét is, akik dunai malmokban dolgoztak. Az egy iszkábakészítő és egy szegkovács a hajóácsoknak dolgozott. Ez utóbbiak száma ismeretlen.

Nagy a jelentősége a kereskedelemnek. Csaknem négyszázan foglalkoztak adásvétellel. Ezek között voltak a gazdag gabona-, bor-, szén-, fa- és borkereskedők, a fűszer és csemegések, divatárusok stb., de volt két „földön- áruló”, négy ,haj,házaló” (levágott copfokat vásároltak össze), és két „kucséber”. Ezek nyakukba akasztott tálcáról kínálták portékájukat, cipőfűzőtől a bajuszpedrőig és mindenféle csecsebecséig.

A kereskedelmi élettel együtt járt az „idegenforgalom”; a mesz- sze környékről érkező vásárlók, eladók tömege. A Nemzeti Szállóban (ma Béke Szálló) öt pincér, egy kávéslány, egy szakácsnő, egy cseléd, egy kocsis és egy portás, a Központi Szállóban, (mai művelődési központ) egy pénztárosnő, egy főpincér, kát portás, egy szobaasszony, egy cseléd, három kocsis, egy mindenes és egy csapos dolgozott, összesen nyolcvanöt kocsmáros, vendéglős, egy gőzfürdős, három bordélyos (hét kéjnővel), egy körhintáé, harminchat hentes és huszonkilenc mészáros volt Baján ebben az időben. De talán legnagyobb számban voltak a különféle iparosok. Több mint kétszáz kőmíves, húsz cserepes, harminc kövező, akik nemcsak Baja útjait építették, de külföldön is keresett szakemberek voltak. Dolgozott itt akkor sok csizmadia, papucsos, bocsko- ros, fésűs, mézesbábos, kályhás, fazekas és csatkovács. 'Ez utóbbi ritka mesterségnek számított, az egész országban akkoriban csak néhányam voltak. Volt egy harangon tő is, és egy herélő, meg tíz szűcs, két szűrszabó, hét lámpagyújtogató stb.

Az egészségügyet tizenkét orvos, négy állatorvos, tizenhárom gyógyszerész és négy szülésznő képviselte.

A „modern” mesterségeknek is voltak már csírái: gépészek, .mechanikusok, gázmesterek, gázszerelők, géplakatosok, vasesztergályosok és nyomdászok tevékenykedtek.

Van néhány adat a kereseti viszonyokról is, bár ezek mai értékét nehéz érzékelnünk, inkább egymáshoz viszonyíthatjuk ma már. A havi fizetés a legkülönbözőbb munkahelyeken ötvenhatvan korona. Ehhez 'képest a gyufagyár vezetőjének kétszázhuszonöt koronás fizetése már jelentősnek számított. Az iparossegédek többsége hetihért kapott, ez nyolc—'húsz korona között mozgott, de találunk három—öt koronásat is, ha ellátást is kaptok. A fizetés mértéke a segéd tudásától függhetett, mert például az egyik csizmadiamestemél az egyik segéd nyolc, a másik tizenöt koronát kapott.

Szerepel az összeírásban néhány érdekes ember is: Mezei Lajos és Kranavetter Lipót 48-as honvéd, Deák László 48-as honvéd hadnagy 62 évvel a szabadságharc után még élt. A Deszkás utcában lakott Horváth Ferenc nyugdíjas színész (hogy ki volt, nem tudjuk), az Üj utcában Dvor- zsák Lipót szobrász, a Tóth Kálmán. utcában pedig özv. Marczel Gézáné „operaházi tag”. Reá vonatkozó adatokkal ugyan nem rendelkezünk, de férjéről ír az Életrajzi lexikon: Marczel Géza (Üjszőny, 1836 — Baja, 1893) színész, operaénekes volt. 1862- ben a Nemzeti Színházban játszott, majd Debreceniben, Aradon, a Budai Színkörben. 1885-től 1892-i.g ügyelő volt az Operaház- bain. Fordított színműveket is, de önálló irodalmi munkássága is volt. Kéziratban maradt fenn A díszletek imp regnálása és Az opera és a vidéki színészet története című munkája.

Sólymos Ede

• Jól szerepelt a Bányai Júlia Gimnázium és Szakközépiskola csapata a Kapcsoltam vetélkedőn. (Pásztor Zoltán (elvétele)

vés Endrei Judit a szó legnemesebb értelmében háziasszony völt; a legtöbbször észrevétlenül rberelite kívánatos irányba a társagásit, a figyelmet. Mintha

erre a műsorba „-találták volna ki”. Mégis, mégis; sok volt az üresjárat.

A televízió tudomásull veszi — sok jelből következtethetően —,

hogy liasisiain kilépünk a televíziózás gyerekkorából. Már ki csodálkozik a helyszínek — másfél évtizedé még lelkesítő változtatásán, a technika ördöngösségén, a jeljenlidejűségen. Természetesebbnek tekintjük a televízió létét, beleszólását dolgainkba. A kívánatos könnyedség azonban olykor felszínességgel párosul.

A Hétvégé Kecskeméten dolgozó stáb ja ügyszeretettel —, láttam, tapasztattam —, szokott színvonalán dolgozott. Sok mindent megmutattak Kecskemétről, sok érdekeset, figyelemre méltót igyekeztek népszerűsíteni jó ügyeinket, köszönet érte. Esténként kicsit alaposabb tájékozódás javította volna a közvetítés színvonalát. Csak egyetlen példa: a hetvenhétezer példányszámban kinyomott Petőfi Népe szombati cikkeit ismertetve, elismeréssel méltatta a riporter a lap több mint hatvanezres példányszámát...

Ilyen jó operatőri teljesítményeik ritkán lelkesítették a képi minőséget figyelőket, mint ezen a hétvégén.

H. N.

(77 \ — Ez nem csőlátás! —

'*''■/ vágott közbe a férfi, akit talán még önmagának sem bevallottan sértettek az asszony szavai. De a vitában nem akart alulmaradni azzal, hogy mert nincsenek érvei, a könnyebb megoldás felé hajlik és megsértődik.

— Az embernek szüksége van a szabadságra, a tanulásra — folytatta a férfi, de érezte, hogy csak frázisokat mond, sőt éppen felesége érvelését erősíti.

— Nem fejeztem be! — vette vissza a szót az asszony:

— A te embered azért nem érzi bűnösnek magát, mert szerinte egy megbomlott egyensúly helyreállt. O megnyugodott, kész. A többi már nem érdekli. Biztosan nem is nagyon érti, hogy Veiért került bíróság elé. Hát ezt kell vele megértetni, felvilágosítani, hogy bűnös vagy öregem, mert megöltél egy embert, és ehhez nincs jogod, ezt nem szabad. Kétezer, háromezer év óta nem szabad.

— Ez az, amit nem tudok véle megértetni — kapcsolódott a feleség szavaihoz a bíró, bár magában belátta, hogy nem nem i* próbálta ezt megértetni Sárosival, és tulajdonképpen ő sem tartja igazán bűnösnek Sárosit. De erről senkinek sem mondhat egyetlen szót sem, sőt önmaga előtt is letagadja. Alighogy ez a gondolat átfutott az agyán, folytatta:

— Talán nagyon furcsát mondok: az 6 helyében én sem érez- ném a bűnösséget. Itt más a bűnös, mások a bűnösök. Például én is.

— A te embered — már ameny- nyire én meg tudom ítélni — nem képes ilyen áttételes gondolkodásra. Viszont éppen erre, az előbbi szavaidra mondtam, hogy csőlátásban szenvedsz. Azt akarod, hogy más is úgy érezzen, gondolkozzon, ahogyan te. De ez nem megy. Érted? Nem megy. Az embereket gyakran úgy kell elfogadni, ahogyan vannak. A felnőtteket. Ez a Sárosi, hogy úgy mondjam, most bizonyára jól érzi magát.

— Igen, talán. Mert nem tudja felfogni, hogy mit vesztett, mit szalasztott el mások hibájából, más bűne miatt.

— De miért akarod, hogy felfogja? Visszafelé már nem tudsz rajta segíteni, nem tudod megtenni, hogy elölről kezdje az életét. Emlékszel? Házasságkötésünk után körülbelül egy fél évvel? Én a Lajoskát vártam. Akkor is ez a lámpa világított, s így beszélgettünk. Akkor te azt mondtad, hogy az egyetemen egy profesz- szorod úgy kezdte az előadását: jegyezzék meg, tisztelt hallgatóim,

hogy nincs igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás van. És a kettő nem azonos. Te mondtad azt is, hogy — máig élénken emlékszem rá — óriási különbség van a polgári jog és a büntetőjog között. De hát én magyarázzam ezeket neked, a jogásznak ... ?

— Persze, persze! A polgári jog le nem zárt folyamatokat zár le, a büntetőjog viszont lezárt, befejezett ügyeket bírál el. Körülbelül így is van — sorolta rezignálton a bíró, s kicsit szégyellte magát, hogy ezekre az alaptételekre a felesége, a jogban járatlan asszony figyelmezteti.

— Szóval, fel a fejjel, öregem! — s az asszony ismét megbokszolta morózus férjét. A bíró felállt, megropogtatta csontjait, s félig tréfásan, félig komolyan odavetette:

— Ezt te nem érted!

Az asszony közben már az ágyat bontotta, s anélkül, hogy ránézett volna a férjére, megjegyezte:

— Ügy látom, te sem!

Lefeküdtek. De ez a fél mondat sokáig nem hagyta elaludni a bírót. Sokszor megállapította már, hogy okos asszony a felesége, de ez a mostani kijelentése kissé sértette, talán éppen azért, mert bizony fején találta a szöget. Korábbi véleményét mégsem akarta teljesen visszavonni, csupán módosította: az asszony nem buta. Álmatlanságát nem is az asz- szony megjegyzése okozta, hanem az annak nyomán kialakult felismerés, hogy valóban nem értett dolgokat, nem úgy értett, ahogyan kellett, vagy illett volna. Olyan feszülten gondolkozott az áthatolhatatlan sötétségben, hogy szinte érezte: agyában felgyorsul a vérkeringés és enyhe zúgással jelzi a munkát. Újra és újra azon gondolkozott, hogy van-e joga elítélni Sárosi Pétert? Jók-e a törvények, ha ilyesmi előfordulhat. Szerinte csak akkor lehetne felelősségre vonni Sárosit, ha korábban, a polgári perben abszolút mellé áll a törvény, ha a jog ügyel arra, hogy a pénzt meg is kapja. Ha viszont megkapja, akkor nincs emberölés, nem kerül bíróság elé.

Minden gondolata ide terelődött, s talán itt van igaza a feleségének, amikor azt mondja, hogy Sárosi ezért nem érzi bűnösnek magát. Igaz, ő nem képes így végiggondolni a Qolgokát, de természetes igazságérzete ezt sugallja neki, még ha nem is tud róla. A bíró megakadt a kifejezésnél: természetes igazságérzet? Ezzel ma már aligha lehet érvelni. Mózes, Hammurabbi törvényeit sem a természetes igazságérzet diktálta, hanem a szükség, a közösség megvédésének az igénye. És valóban, más a jog és más az igazság? Vagy mégsem lehet itt különbséget tenni?

Milyen hetykén vágta oda a feleségének alig fél órával ezelőtt, hogy ezt te nem érted. S most kiderül, hogy tényleg az asszonynak van igaza, mert tényleg nem érti egészen. Pedig neki muszáj érteni. Nem ítélkezhet úgy, hogy eszével, lelkiismeretével ellentétbe kerüljön, hogy hazudjon.

S ekkor hirtelen egy felismerés vágódott az eszébe. Nem értette, hogyan kerülhette el a figyelmét ez a nyilvánvaló tény, ami az egész tárgyalás alatt, sőt azt megelőzően is ott lebegett az orra előtt, s amit tulajdonképpen a védő fejtett ki többé-kevésbé pontosan: Sárosi nem azétt ölte meg a gazdáját, mert nem kapta meg tőle a pénzt, nem is azért, hogy azt megszerezze, elvegye tőle. Nem bosszúból és nem nyereségvágyból, ahogyan az ügyész mondta, s ahogyan a vádirat minősíti a cselekményt. Csak azért, mert sértegette, de még nem is teljesen emiatt, hanem tényleg úgy történt. ahogyan a felesége mondta, szinte véletlenül.

(Folytatjuk.)