Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-03 / 52. szám
1986. március 3. © PETŐFI NÉPE # 5 Felszabadulási emlékmű Jakabszálláson Dicsérettel fogadták a tervet A jakabszállási lakosok és vezetőik igényességéről egyre többször hallunk. Ennek következménye volt az a pályázati kiírás is, amely a község felszabadulásának gondolatát kívánta meg a zománcművészet nyelvén szóló résztvevőktől. A több állami fórumon és a művészeti lektorátuson egyaránt legjobbnak tartott alkotás Túri Endre festőművész munkája lett. Tervét külön dicsérettel fogadták el a közeli napokban. A felállítandó nagyméretű — két méternél magasabb — Szobor egybefogó formája több fcépzelet- társátó madáraiak. mely egyben a szökőkút funkcióját is ellátja (a tűzzománc ragyogásált és a magasbaszökésit hangsúlyozandó). Feje, akár a nap, vagy valamely bolygó, sugaraiktól övezett. Ívelt szárnyai három gondolatcsoportot fognak közre: a háborúval, a küzdelemmel, a félszabadulással, és a béke örömüninepével kapcsolódókat, amelyek mindegyike számtalan részelemmel, részlettémával szolgálja a központi eszmét, a teljes mű lényegiét. E részleteikben külön gyönyörűsége ítélhet a szemlélőnek: megjelennek előtte gazdag együttesben a népművészeti nyelv közérthető, szimbólumókat hordozó jelentései. Kígyó és sas küzd egymással, mélység és magasság harcol, hogy a győzelemben a jó diadalma kiteljesedjék; hogy ünnepi (körtánccá váljék az erők iménti élet—halál összecsapása; hogy az ellentétes formákat, egymással szembeállított ritmusokat, egymással mereven szembefutó vonalakat a győztes alkotó fantázia előbb (kibékítse, majd azok közös oldalát hangsúlyozva a szemlélődést átfogó időben előttünk varázsló módon hasznos energiává átalakítsa. Amikor íigy végiggondoljuk a Túri Endre talapzatra helyezett zománcszebrának részleteit, magunk is a felszabadulás szellemi izgialmát éljük át; mintegy részeelemékkel (ívekkel vagy egyéb önállósuló segédformákkad) terel bonunkét az emlékműhöz, hanem .továbbhangsúlyozza a szoborkompozíció ritmusát a kör forma gazdag plasztikai képzésével, arányos alapot teremt neki: együtt „játszik” annak részfóiméival; s a körtánc gondolatéival éppúgy együtt zeng, mint ahogyan a szökőkút lefolyó vize a legegyszerűbb természeti formát példázó körbe (tereli. Talán furcsának tűnhet az ol- vaisió előtt, hogy ilyen elismerően szól a cikkíró a szobor tervéről, s alkotódról; de miit .tehet, ha meggyőződése, hogy mind anyagában (rézlemezekből formált plasztika és éksizerzománc), mind minőségében a szokványostól merőben eltérő műről adhatott első hírt a nyilvánosságnak. Goór Imre (Kiss Béla felvétele) seivé válunk az alkotó szuggesz- ti/vttitásának, a népük múltjában oly nagy erejű körtáncra volna kedvünk, amelyben folyók hullámai lendülnek, szarvasok patái dobognak sziveink ütemére.. Egyszóval: bennünket is mégejt az a varázs, amely a szobor költőjével az alkotás heteiben, hónapjaiban játszott, s bűvölte, mígnem annak kifejezéséért a mű megszületéséig megküzdőit. Ez a , .táncraipendítő” mű olyan emberek ízlését szolgaijai, akiknek a művészetre szánt tárcájánál tel- tebb a szívük a művészet adta megismerés és felismerés vágyával. Könyvek illusztrátoráról, előadóművészek (kísérőjéről ritkán tesz említést a cikkíró. Jómagam nem mulaszthatom el, hogy ne szóljak a jakabszállásiak szobrának talapzatát tervező Kovács Ferenc építőművész munkájáról, amely nem az alkotásitól idegen /" / O \Szerette volna ezeknek az (-* embereknek egyenként is a fülébe ordítani, hogy nem bűnös, ő véletlenül keveredett ebbe az ügybe, ne bilincseljék meg, mert soha nem szökik el, de hallgassák meg a szavait és döntsenek felőle, ne másokat kérdezgessenek. Mert múltkor is az volt a baj, hogy sokan sokfélét mondtak, össze-vissza hazudoztak a szakértő, a gazdája, a tanúk közül is többen, aztán mi lett a vége: a nagy semmi, sőt még őt büntették meg és olyanokat mondtak rá, hogy szereti a bort, nem dolgozott elég kitartóan, s ha berúgott, még a gazdaasszonyt is megkergette, a szomszéd tanyák lakói féltek tőle. Pedig csak csúfolták, kihasználták, röhögtek rajta. De ezt neki nem hitték el, csak amit mások mondtak. És azok is miért úgy beszéltek, ahogyan beszéltek? Mert ők ott maradtak a tanyákon Kővári Imrével együtt, hazamentek a tárgyalás után, együtt utaztak a vonaton, másnap együtt ballagtak a mezőre és megbeszélték, hogy bizony ez a Péter jól kibánt magával, mert hálátlan, pénzt akar, ahelyett, hogy kezet csókolna annak, aki megmentette, felnevelte, szállást adott a feje fölé. Sárosi tudta, hogy az igazságnak ez csupán az egyik oldala, viszont úgy érezte, hogy csakis ezt az oldalt vette figyelembe a törvény, mert lám, megítélték neki a pénzt, azután szépen leapasztották a 120 ezer forintot és húsz évre nyolcezerrel . akarták kifizetni. Akarták? Nem is akarták, csak ráfogták, hogy ennyi járna, ha Kővári hajlandó lenne fizetni, de az persze nem volt hajlandó. S S most is, biztosan nem neki hisznek majd, hanem, az ügyésznek, meg majd jönnek a tanúk, biztosan lesz valamiféle szakértő, aki arról beszél okosan, szépen és halkan, amit soha nem látott, amit nem tapasztalt. És annak elhiszi a zöldnyakkendős bíró, amit neki nem hisz el, mert ő csak egy senki, semmi, ővele itten azt csinálnak, amit akarnak. Bár lehet, hogy a bíró tényleg nem rossz ember, és segíteni szeretne neki. Most is olyan szelíden, szinte bocsánatkérően néz rá éppen úgy, mint tegnap reggel, amikor a tárgyalás kezdődött. Bízhat-e mégis ebben az emberben, aki neki éppen olyan idegen, mint a gépírónő, vagy a fegy- őr. Sőt a bírót éppen azért ültették ide, hogy őt elítélje, börtönbe zárja, de sem a fegyőr, sem a gépírónő nem ítélheti el, azok csak azt csinálják, amit a bíró mond nekik, segítenek a bírónak. Hány ember állhatott már itt ezen a padlón remegve, reménykedve, kétségbe esve? Érre nemhogy Sárosi Péter, de még a bíró sem tudott volna válaszolni. Mindenki csak a saját sorsát tudja, s talán még néhány emberét, de tíz—húsz évre visszamenően ki tarthatja számon egy bírósági tárgyalóteremben megforduló emberek életének alakulását. — Van-e kérdés a vádlotthoz? — nézett körül a bíró, s bár tudta, hogy a tárgyalás mostani szakaszában még aligha kérdez valaki, mégis meglepődött, amikor tényleg senki nem kérdezett semmit. Bántotta, bosszantotta a látszólagos közöny. Ügy érezte, csakis ő, egyedül és kizárólagosan ő az, aki mélységesen megérti az előtte néhány perce még szinte kiabáló kicsi embert. Azt szerette volna, ha Sárosi végre felfogja saját helyzetét, belelát saját, közeli sorsába és ordít, dühöng, kiabál. De tudta, hogy erre képtelen a vádlott, az az ember, akinek eddigi élete a legmélyebb szólgaságban telt el, aki csak az alázatos szavakat tanulta meg. Lediktálta a jegyzőkönyvet, olyanokat is beleíratva, amelyek itt nem hangzottak el, de feltétlenül szükséges, hogy a bűnügyben is nyoma legyen: a munkabér megfizetésére irányuló per, a számítás, s végül a1 végrehajtás eredménytelensége, mint olyan tényezők és körülmények, amelyek ugyan ott vannak a másik aktában tételesen felsorolva és aláírásokkal, pecsétekkel hitelesítve, de amelyeket úgy érezte, majd itt is, a tárgyalás további menetében is figyelembe kell venni. — A tárgyalást holnap folytatjuk. Reggel nyolc órakor — jelentette ki a bíró és felállt, hogy elhagyja a termet. VI. Azóta remegett a gyomra, hogy hajnali öt óra körül felébredt. Ettől a remegéstől, ideges, fájdalmas vibrálástól nem tudott újra elaludni, s úgy gondolta, ha ismét szemben áll a bíróval, látja annak biztató, megnyugtató tekintetét, elmúlik az egyre erősödő fájdalom. De nem múlt el, csak tompább lett, enyhe görccsé alakult át. , Már az meglepte, hogy a bíró a zöld nyakkendő helyett sötétbarnát kötött, s tekintete vibráló, kapkodó, ide-oda ugráló volt. Most, amikor Sárosi Péter megállt előtte, nem nézett a vádlottra, jobbra-balra hajolva súgott valamit a népi ülnököknek. Szeme alatt a tegnapi, alig észrevehető karikák elmélyültek, szinte sötét, félhold alakú árkot képeztek, arca gyűröttséget mutatott. De nemcsak a bíró, a népi ülnökök, az ügyvéd, az ügyész is fáradtnak, ziláltnak látszott. Egyedül a gépírónő virított frissen, üdén, feszülő, fehér blúzban. Kint egykedvűen ömlött az októberi eső, s behallatszott a tárgyalóterembe az ablak mellett lefutó esőcsatorna rapszodikus ütemű, halk dobogása. — Folytatjuk a vádlott kihallgatását, a tárgyalást megnyitom — jelentette be a bíró és egyet köhintett. — Válaszoljon arra a kérdésemre, hogy mit tett, amikor megtudta, hogy Kőváritól végrehajtás után sem tudják a pénzt megkapni. Tehát, amikor véglegessé vált, hogy egy fillért sem kap? (Folytatjuk.) SZÉPEN MAGYARUL SZÉPEN EMBERÜL Játékosan, mégse durván Beszerzés, tájékoztatás, hálózatbővítés Mit tervez a szakszervezetek könyvtára? A kecskeméti, Kisfaludy utcai intézmény dolgozói fontosnak érzik a tájékoztatás további javítását. Mind kevesebb az emberek ideje, sokszor még a szakmailag fontos kiadványok, folyóiratok, napilapok áttekintésére sem jut elegendő. Ezért az SZMT központi könyvtára mintegy 20 folyóirat, valamint a Petőfi Népe és a Népszava szakszervezeti vonatkozású cikkeiből külön katalógust készít, így is segítve az érdekelt dolgozók eligazodását, a gyors információáramlást. A munkaterületükkel összefüggő új könyvekről is tájékoztatják az SZMT titkárait, főmunkatársait, a szakmák megyei képviselőit. A tanácsi könyvtárakkal közösen irodalmi ajánlást dolgoznak ki a Munka, közélet, művelődés című vetélkedő résztvevői számára. Mível viszonylag sokan csak néhány éve vezetnek kisebb- nagyobb könyvtárat, szükségessé vált az alapfokú könyvtári ismeretek megtanítása. Az SZMT megyei iskolájával közösen tervezett levelező tanfolyamon teremtenek erre lehetőséget. Előreláthatóan mintegy 6 ezer kötettel gyarapodnak a Bács-Kiskun megyei üzemi könyvtárak. A tervek megvalósítása érdekében ellenőrzik, hogy az üzemek, vállalatok az érvényes előírásoknak megfelelően befizetnek-e dolgozónként 18 forintot könyvtárfejlesztésre. Az SZMT-könyvtár továbbra. is szorgalmazza az egységes munkahelyi hálózat kialakítását, a szakszervezeti és műszaki könyvtárak összevonását. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minél több fizikai dolgozó és szakmunkástanuló váljék rendszeres ol_ vasóvá. Szükségesnek tartják a könyvtárhálózat bővítését is. H. NT. Sókan és sokszor elmondták és leírták már azt, hogy az ifjúság szóhasználatát egyfelől ötletesség, találékonyság, szino- jüimagazdagság, a játékos szó- alkotás jellemzi, másfelől pedig a tolvajnyelv szavainak nagy száma, az ízléstelenségek, a durvaságok, a túlzó jelzők és a mindenes szók unalma. Ez az ellentmondásosság, amely nemcsak az ifjúság nyelvére, hanem a magatartására is jellemző, nagyon jól megfigyelhető e nyelvváltozat rokon értelmű szavaiban. ’ Az olyan szavakat nevezi így a nyelvtudomány, amelyek ugyanarra a fogalomra vonat- koznak. Legtöbbször azonban mégsem cserélhetők fed egymással. Vagy azért nem, mert más a szók hangulata (az apa és atya fogalmi tartalma ugyanaz, de az apa a mindennapibb, a bizalmasabb megnevezés, az atya ünnepélyesebb és légies), vagy mert más a használati körük és módjuk (kutya-macska barátság helyett nem mondhatunk ilyet: eb-macska barátság). A kis és kicsi szók fogalmi tartalma is azonos, a kis azonban csak jelző lehet, óUit- mányi szerepben csak a kicsi állhat. Sokszor az adja a rokon értelmű szók között a különbséget, hogy különböző nyelvváltozatokban élnek, vagy más és más vidéken használatosak. A ■társalgási nyelv házmestere a hivatali nyelvben házfelügyelő, a köznyelvi lopott holmi a tolvajnyelvben szajré, a jó barát a jassznyelvben haver. A Dunántúlon és a Duna—Tisza közén a kukorica elnevezés használatos, a Tiszántúlon a tengeri, egyes keleti vidékeken a törökbúza járja. Egyik útszéli növényünk a tudományos - irodalomban taraxacum officinale, a köznyelvben pongyola pitypang, a nyelvjárásokban pedig gyermekláncfű vagy pimpó. Az ér, csermely, patak, folyó, folyam szinonimasor tagjai, nagyságban, a szalad, fut, rohan, vágtat, száguld sor tagjai pedig a helyváltoztatás gyorsaságában térnek el egymástól. A társalgási nyelvben a felcserélhetőséget megakadályozhatja a beszélő viszonya a szóban forgó személyhez. Az ellenségünk, ha történetesen kövér: dagadt, da- gadék, zsírcsászár, vagy hájtömeg', ha barátunk: dagi, dagi- ca, vtagy jó húsban van. Az ifjúsági nyelv egyik nagy " értéke a rokon értelmű szók nagy száma, ötleteseik, humorosak, máskor ízléstelenek és durvák. Az ifjúságot ugyanig nemigen érdekli az, hogy a rokon értelmű szavak közti sokszor egészen világos, máskor csak finom árnyalatnyi különbségek teszik nyelvünket pontossá, szabatossá. Meg akarják hökkenteni szóhasználatukkal a felnőtteket, és Imponálni akarnak tusaiknak. Nem törődnek azzal, hogy egy-egy szónak más a használati köre, mág a hangulata, mint a helyettesített szónak, ég bizonyos beszédhelyzetekben humorosnak hátnak, máskor megütközést keltenek. Az sem zavarja őket, hogy a helyettesített szónak olyan rokon értelmű párja nincs is. A köznyelvi régi szónak egyik Sizinonimája az avas szó. A köznyelvben azonban csak a szalonna, a zsír, a vaj lehet avas. Áras dumának nevezi fiatalságunk azt a (beszédet, amely régóta ismert dolgokat taglal. „Avas vagy” — mondja annak, akiit már régen ismer. A meghal érte, bolondul uitana e nyelvváltozatban: döglik utána. Ez az ige a köznyelviben általában csak állatra vonatkozik. A köznyelvben is nagyon durvának érezzük, ha ezt halljuk valakitől: nem dolgozik, egész nap döglik az ágyon, A döglik szinonimatársai sem éppen job- bítóak: beleesett, beleszédült, b epörgött valakibe. A csodálkozástól leesik az álla kifejezés helyett a leszakad a pofája szókapcsolatot használja. Ennek gyakran halljuk a „költőibb” változatát is: orcám a porba hull. Az eltűnik, elmegy, eltávozik igéket a lerohad, lekopik, apasztja a létszámot igékkel, illetve kifejezéssel helyettesíti. Sók szavuk pedig a helyettesített szóhoz képesít túlzásnak vagy lekicsinylésnek hat. A mosdás kosztalanítás, a logarléc logar- lőcs, a függvénytábla függvénydeszka, a disznóság sertésség, a piszkosság szemétség, az arcátlan képtelen, a bogaras han- ayás, a nagyképű nagyképernyős, a kamarakórus spájzkó- rus, a paradicsomleves sulikoktél, a sárgaborsó-főzelék guánó- mártás, az aprópénz szecska, az autó szekér, valaminek a vége pedig omega. B. L. Túlfokozott, látomásos festészet Oskar Kokoschka centenáriumára Századunk legnagyobb osztrák festője. De mit tudunk' róla? Százéves lett volna most március elsején. Első jelentős festményei között az 1908 körül született1 Magyar tájat emlegetjük. Igen szép képét, a Veronika kendőjét a Szépművészeti Múzeum őrzi. Együtt dolgozott az expresszionisták folyóiratába, a De Sturmba Kassák Lajossal, Móricz Zsigmond- dal, Moholy Nagy Lászlóval1, Déryvel. Nemcsak festő —, hanem grafikus, drámaíró, költő, prózaíró, díszlet- és kosztümtervező, s 1955-itől A látás iskolája tanára. Közünk van hozzá. Művészi szemlélete rokon Tihanyi Lajoséval, Berény Róbertéval, Holló Lászlóéval, de mégsimesenek magyar tanítványai. Lázas, túlfokozott, látomásos világ Kokoschkáé, melyben a mi tapasztalati mértekeink, színek és formák, szerkezet, egyensúly, szabálytalanná válnak, s csak a kimondás szenvedélye uralkodik. Olyan korban, az első világháborút megelőző és követő években, amikor az érzékenyebbekben valóban kérdésessé vált az emberi • Reménység • önarckép élet értelme, álom és valóság határán kerestek menekülést. „Micsoda kutya is vagyok', hogy csiak álmomban kapok a jó után” — írta Kokoschka, s feljegyezték, hőgy színházi bemutatói végével órákig vitatkoztak a nézőig, míg a szerző keserűen oda nem vágta: „Csak azt értitek meg, amit összecsócsálnak nektek”. Benne van ebben testei magatartása is: ne úgy adjuk vissza a világról alkotott képünket, mint amilyennek ez a világ látszik, hanem azt a belső képet, amit még nem rontott meg a társadalom, nem .nyomorított meg a nemek harca, a magány, nem zilált össze a féltelem, amelyik elé még nem tartottuk kötelezően felvett álarcunkat, melyben nem a külső megjelenés és megjelenítés, a forma és a megformálás a döntő, hanem az érzés, a jóság, az előítélet nélkül való humanitás. Kokoschka gyermek akart maradni, hitte, hogy „feltámadhat önmagában”. Megtalálta magát, a (huszadik századi' piktora egyéni és őszinte kifej ezésf orm áj át, de olyan nagy gyermek maradt, aki túlságosan is átlát a felnőtteken, s ugyaniakkor elvesztette az embert, akiitől félt, akivel (küszködött, s akinek igazi arcát szinte páratlan parltréfestészetében felismerte. Mondjak, hogy sajátos sugallat és megérzés vezette. 1909-lben festette Auguste Forel természettudós képét. „Ez nem a mi apánk, ő nem vak, és nincs görcsös keze” — mondták gyermekei. Forel háttal ült Kokoschlkának, míg festette. Két év múlva megbénult Forel jobb oldala., szeme és keze is. Valaki számon kérte Ko- kosohkától, hagy miért festi egy fiattal lány portréját tele fekete folttal? Ment ilyen „a belső arca, zilált egyénisége” — válaszolta a festő. Sohasem állította^ hogy a látszat világ azonos azzal, amilyennek látja, a látszat mögöttivel. Kokoschka első nagy sikerei idején Van Gogh már húsz éve halott. Amit Van Gogh slaját kínja árán élt meg az a piktorában természetessé vált. A festészet klasszikus (törvényéi elvesztik egyedüli érvényüket, s egyetlen szempont .válik aktuálissá: kimondani, kifejezni, kikiáltani a világba az ember vélt igazát. A század eleji művészet kettőssége ez: a polgári társadalomban a talaját vesztett, bizonytalanná vált ÉN egyetlen biztonságát, a mértéket önmagában ismeri fel. A természettudomány felfedezi, hogy a jelenségek számára nem a Földünk az egyedüli leolvasási pont, vagyis: a dolgok re- latívek. A lélektan felismeri, hogy az ember tudatalatti világa mást is tartalmazhat, mint ami a tudatunkban megjelenik. A művészetek pedig a kitapintható valóság mögött keresik az összefüggéseket, hogyan lehetne ebben az elidegenedett világban embertől embenig megtalálni az utat. Mint ahogy a népművészet valamikori gazdag tartalmú jelképei számainkra már csak díszítések, úgy vesztette el eredeti tartalmát, s mondanivalóját Kokoschka művészete. S még lázasabb világunkban megszoktuk az ő lázadását, de él szépségesen gazdag színvilága., grafikáinak dinamikája, erőteljes mozgalmassága, az emberi jellem, s érzellemVálág mesteri (kifejezése. K. A.