Petőfi Népe, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-03 / 52. szám

1986. március 3. © PETŐFI NÉPE # 5 Felszabadulási emlékmű Jakabszálláson Dicsérettel fogadták a tervet A jakabszállási lakosok és vezetőik igé­nyességéről egyre többször hallunk. Ennek következménye volt az a pályázati kiírás is, amely a község felszabadulásának gondolatát kívánta meg a zománcművészet nyelvén szó­ló résztvevőktől. A több állami fórumon és a művészeti lektorátuson egyaránt legjobbnak tartott alkotás Túri Endre festőművész mun­kája lett. Tervét külön dicsérettel fogadták el a közeli napokban. A felállítandó nagyméretű — két méternél magasabb — Szobor egybefogó formája több fcépzelet- társátó madáraiak. mely egyben a szökőkút funkcióját is ellátja (a tűzzománc ragyogásált és a magasbaszökésit hangsúlyozandó). Feje, akár a nap, vagy valamely bolygó, sugaraiktól övezett. Ívelt szárnyai három gondolatcsoportot fognak közre: a háborúval, a küz­delemmel, a félszabadulással, és a béke örömüninepével kapcsolódó­kat, amelyek mindegyike számta­lan részelemmel, részlettémával szolgálja a központi eszmét, a teljes mű lényegiét. E részleteikben külön gyönyörű­sége ítélhet a szemlélőnek: meg­jelennek előtte gazdag együttes­ben a népművészeti nyelv közért­hető, szimbólumókat hordozó je­lentései. Kígyó és sas küzd egy­mással, mélység és magasság har­col, hogy a győzelemben a jó dia­dalma kiteljesedjék; hogy ünne­pi (körtánccá váljék az erők imén­ti élet—halál összecsapása; hogy az ellentétes formákat, egymással szembeállított ritmusokat, egy­mással mereven szembefutó vo­nalakat a győztes alkotó fantázia előbb (kibékítse, majd azok közös oldalát hangsúlyozva a szemlélő­dést átfogó időben előttünk va­rázsló módon hasznos energiává átalakítsa. Amikor íigy végiggondoljuk a Túri Endre talapzatra helyezett zománcszebrának részleteit, ma­gunk is a felszabadulás szellemi izgialmát éljük át; mintegy része­elemékkel (ívekkel vagy egyéb önállósuló segédformákkad) terel bonunkét az emlékműhöz, hanem .továbbhangsúlyozza a szoborkom­pozíció ritmusát a kör forma gaz­dag plasztikai képzésével, ará­nyos alapot teremt neki: együtt „játszik” annak részfóiméival; s a körtánc gondolatéival éppúgy együtt zeng, mint ahogyan a szö­kőkút lefolyó vize a legegysze­rűbb természeti formát példázó körbe (tereli. Talán furcsának tűnhet az ol- vaisió előtt, hogy ilyen elismerően szól a cikkíró a szobor tervéről, s alkotódról; de miit .tehet, ha meggyőződése, hogy mind anya­gában (rézlemezekből formált plasztika és éksizerzománc), mind minőségében a szokványostól me­rőben eltérő műről adhatott első hírt a nyilvánosságnak. Goór Imre (Kiss Béla felvétele) seivé válunk az alkotó szuggesz- ti/vttitásának, a népük múltjában oly nagy erejű körtáncra volna kedvünk, amelyben folyók hullá­mai lendülnek, szarvasok patái dobognak sziveink ütemére.. Egyszóval: bennünket is mégejt az a varázs, amely a szobor köl­tőjével az alkotás heteiben, hó­napjaiban játszott, s bűvölte, mígnem annak kifejezéséért a mű megszületéséig megküzdőit. Ez a , .táncraipendítő” mű olyan embe­rek ízlését szolgaijai, akiknek a művészetre szánt tárcájánál tel- tebb a szívük a művészet adta megismerés és felismerés vágyá­val. Könyvek illusztrátoráról, elő­adóművészek (kísérőjéről ritkán tesz említést a cikkíró. Jómagam nem mulaszthatom el, hogy ne szóljak a jakabszállásiak szobrá­nak talapzatát tervező Kovács Ferenc építőművész munkájáról, amely nem az alkotásitól idegen /" / O \Szerette volna ezeknek az (-* embereknek egyenként is a fülébe ordítani, hogy nem bű­nös, ő véletlenül keveredett ebbe az ügybe, ne bilincseljék meg, mert soha nem szökik el, de hall­gassák meg a szavait és döntse­nek felőle, ne másokat kérdez­gessenek. Mert múltkor is az volt a baj, hogy sokan sokfélét mond­tak, össze-vissza hazudoztak a szakértő, a gazdája, a tanúk kö­zül is többen, aztán mi lett a vé­ge: a nagy semmi, sőt még őt büntették meg és olyanokat mond­tak rá, hogy szereti a bort, nem dolgozott elég kitartóan, s ha be­rúgott, még a gazdaasszonyt is megkergette, a szomszéd tanyák lakói féltek tőle. Pedig csak csú­folták, kihasználták, röhögtek rajta. De ezt neki nem hitték el, csak amit mások mondtak. És azok is miért úgy beszéltek, aho­gyan beszéltek? Mert ők ott ma­radtak a tanyákon Kővári Imré­vel együtt, hazamentek a tárgya­lás után, együtt utaztak a vona­ton, másnap együtt ballagtak a mezőre és megbeszélték, hogy bi­zony ez a Péter jól kibánt ma­gával, mert hálátlan, pénzt akar, ahelyett, hogy kezet csókolna an­nak, aki megmentette, felnevel­te, szállást adott a feje fölé. Sárosi tudta, hogy az igazság­nak ez csupán az egyik oldala, vi­szont úgy érezte, hogy csakis ezt az oldalt vette figyelembe a tör­vény, mert lám, megítélték neki a pénzt, azután szépen leapasz­tották a 120 ezer forintot és húsz évre nyolcezerrel . akarták kifi­zetni. Akarták? Nem is akarták, csak ráfogták, hogy ennyi járna, ha Kővári hajlandó lenne fizet­ni, de az persze nem volt hajlan­dó. S S most is, biztosan nem neki hisznek majd, hanem, az ügyész­nek, meg majd jönnek a tanúk, biztosan lesz valamiféle szakértő, aki arról beszél okosan, szépen és halkan, amit soha nem látott, amit nem tapasztalt. És annak elhiszi a zöldnyakkendős bíró, amit neki nem hisz el, mert ő csak egy senki, semmi, ővele it­ten azt csinálnak, amit akarnak. Bár lehet, hogy a bíró tényleg nem rossz ember, és segíteni sze­retne neki. Most is olyan szelí­den, szinte bocsánatkérően néz rá éppen úgy, mint tegnap reg­gel, amikor a tárgyalás kezdődött. Bízhat-e mégis ebben az ember­ben, aki neki éppen olyan ide­gen, mint a gépírónő, vagy a fegy- őr. Sőt a bírót éppen azért ül­tették ide, hogy őt elítélje, bör­tönbe zárja, de sem a fegyőr, sem a gépírónő nem ítélheti el, azok csak azt csinálják, amit a bíró mond nekik, segítenek a bíró­nak. Hány ember állhatott már itt ezen a padlón remegve, remény­kedve, kétségbe esve? Érre nem­hogy Sárosi Péter, de még a bí­ró sem tudott volna válaszolni. Mindenki csak a saját sorsát tud­ja, s talán még néhány emberét, de tíz—húsz évre visszamenően ki tarthatja számon egy bírósági tár­gyalóteremben megforduló em­berek életének alakulását. — Van-e kérdés a vádlotthoz? — nézett körül a bíró, s bár tud­ta, hogy a tárgyalás mostani sza­kaszában még aligha kérdez va­laki, mégis meglepődött, amikor tényleg senki nem kérdezett sem­mit. Bántotta, bosszantotta a lát­szólagos közöny. Ügy érezte, csak­is ő, egyedül és kizárólagosan ő az, aki mélységesen megérti az előtte néhány perce még szinte kiabáló kicsi embert. Azt szeret­te volna, ha Sárosi végre felfog­ja saját helyzetét, belelát saját, közeli sorsába és ordít, dühöng, kiabál. De tudta, hogy erre kép­telen a vádlott, az az ember, aki­nek eddigi élete a legmélyebb szólgaságban telt el, aki csak az alázatos szavakat tanulta meg. Lediktálta a jegyzőkönyvet, olyanokat is beleíratva, amelyek itt nem hangzottak el, de feltét­lenül szükséges, hogy a bűnügy­ben is nyoma legyen: a munka­bér megfizetésére irányuló per, a számítás, s végül a1 végrehajtás eredménytelensége, mint olyan tényezők és körülmények, ame­lyek ugyan ott vannak a másik aktában tételesen felsorolva és aláírásokkal, pecsétekkel hitele­sítve, de amelyeket úgy érezte, majd itt is, a tárgyalás további menetében is figyelembe kell ven­ni. — A tárgyalást holnap folytat­juk. Reggel nyolc órakor — je­lentette ki a bíró és felállt, hogy elhagyja a termet. VI. Azóta remegett a gyomra, hogy hajnali öt óra körül felébredt. Ettől a remegéstől, ideges, fájdal­mas vibrálástól nem tudott újra elaludni, s úgy gondolta, ha is­mét szemben áll a bíróval, látja annak biztató, megnyugtató te­kintetét, elmúlik az egyre erősö­dő fájdalom. De nem múlt el, csak tompább lett, enyhe görccsé alakult át. , Már az meglepte, hogy a bíró a zöld nyakkendő helyett sötét­barnát kötött, s tekintete vibrá­ló, kapkodó, ide-oda ugráló volt. Most, amikor Sárosi Péter meg­állt előtte, nem nézett a vádlott­ra, jobbra-balra hajolva súgott valamit a népi ülnököknek. Sze­me alatt a tegnapi, alig észreve­hető karikák elmélyültek, szinte sötét, félhold alakú árkot képez­tek, arca gyűröttséget mutatott. De nemcsak a bíró, a népi ül­nökök, az ügyvéd, az ügyész is fáradtnak, ziláltnak látszott. Egye­dül a gépírónő virított frissen, üdén, feszülő, fehér blúzban. Kint egykedvűen ömlött az októberi eső, s behallatszott a tárgyalóte­rembe az ablak mellett lefutó esőcsatorna rapszodikus ütemű, halk dobogása. — Folytatjuk a vádlott kihall­gatását, a tárgyalást megnyitom — jelentette be a bíró és egyet köhintett. — Válaszoljon arra a kérdé­semre, hogy mit tett, amikor megtudta, hogy Kőváritól végre­hajtás után sem tudják a pénzt megkapni. Tehát, amikor végle­gessé vált, hogy egy fillért sem kap? (Folytatjuk.) SZÉPEN MAGYARUL ­SZÉPEN EMBERÜL Játékosan, mégse durván Beszerzés, tájékoztatás, hálózatbővítés Mit tervez a szakszervezetek könyvtára? A kecskeméti, Kisfaludy ut­cai intézmény dolgozói fon­tosnak érzik a tájékoztatás to­vábbi javítását. Mind keve­sebb az emberek ideje, sok­szor még a szakmailag fontos kiadványok, folyóiratok, na­pilapok áttekintésére sem jut elegendő. Ezért az SZMT köz­ponti könyvtára mintegy 20 folyóirat, valamint a Petőfi Népe és a Népszava szakszer­vezeti vonatkozású cikkeiből külön katalógust készít, így is segítve az érdekelt dolgozók eligazodását, a gyors informá­cióáramlást. A munkaterüle­tükkel összefüggő új könyvek­ről is tájékoztatják az SZMT titkárait, főmunkatársait, a szakmák megyei képviselőit. A tanácsi könyvtárakkal kö­zösen irodalmi ajánlást dol­goznak ki a Munka, közélet, művelődés című vetélkedő résztvevői számára. Mível viszonylag sokan csak néhány éve vezetnek kisebb- nagyobb könyvtárat, szüksé­gessé vált az alapfokú könyv­tári ismeretek megtanítása. Az SZMT megyei iskolájával közösen tervezett levelező tan­folyamon teremtenek erre le­hetőséget. Előreláthatóan mintegy 6 ezer kötettel gyarapodnak a Bács-Kiskun megyei üzemi könyvtárak. A tervek megva­lósítása érdekében ellenőrzik, hogy az üzemek, vállalatok az érvényes előírásoknak megfe­lelően befizetnek-e dolgozón­ként 18 forintot könyvtárfej­lesztésre. Az SZMT-könyvtár tovább­ra. is szorgalmazza az egysé­ges munkahelyi hálózat kiala­kítását, a szakszervezeti és műszaki könyvtárak összevo­nását. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minél több fizikai dolgozó és szakmun­kástanuló váljék rendszeres ol_ vasóvá. Szükségesnek tartják a könyvtárhálózat bővítését is. H. NT. Sókan és sokszor elmondták és leírták már azt, hogy az if­júság szóhasználatát egyfelől ötletesség, találékonyság, szino- jüimagazdagság, a játékos szó- alkotás jellemzi, másfelől pedig a tolvajnyelv szavainak nagy száma, az ízléstelenségek, a dur­vaságok, a túlzó jelzők és a mindenes szók unalma. Ez az ellentmondásosság, amely nem­csak az ifjúság nyelvére, ha­nem a magatartására is jellem­ző, nagyon jól megfigyelhető e nyelvváltozat rokon értelmű sza­vaiban. ’ Az olyan szavakat nevezi így a nyelvtudomány, amelyek ugyanarra a fogalomra vonat- koznak. Legtöbbször azonban mégsem cserélhetők fed egy­mással. Vagy azért nem, mert más a szók hangulata (az apa és atya fogalmi tartalma ugyan­az, de az apa a mindennapibb, a bizalmasabb megnevezés, az atya ünnepélyesebb és légies), vagy mert más a használati körük és módjuk (kutya-macs­ka barátság helyett nem mond­hatunk ilyet: eb-macska ba­rátság). A kis és kicsi szók fo­galmi tartalma is azonos, a kis azonban csak jelző lehet, óUit- mányi szerepben csak a kicsi állhat. Sokszor az adja a rokon értelmű szók között a különb­séget, hogy különböző nyelvvál­tozatokban élnek, vagy más és más vidéken használatosak. A ■társalgási nyelv házmestere a hivatali nyelvben házfelügyelő, a köznyelvi lopott holmi a tol­vajnyelvben szajré, a jó barát a jassznyelvben haver. A Du­nántúlon és a Duna—Tisza kö­zén a kukorica elnevezés hasz­nálatos, a Tiszántúlon a tenge­ri, egyes keleti vidékeken a tö­rökbúza járja. Egyik útszéli nö­vényünk a tudományos - iroda­lomban taraxacum officinale, a köznyelvben pongyola pitypang, a nyelvjárásokban pedig gyer­mekláncfű vagy pimpó. Az ér, csermely, patak, folyó, folyam szinonimasor tagjai, nagyság­ban, a szalad, fut, rohan, vág­tat, száguld sor tagjai pedig a helyváltoztatás gyorsaságában térnek el egymástól. A társal­gási nyelvben a felcserélhető­séget megakadályozhatja a be­szélő viszonya a szóban forgó személyhez. Az ellenségünk, ha történetesen kövér: dagadt, da- gadék, zsírcsászár, vagy hájtö­meg', ha barátunk: dagi, dagi- ca, vtagy jó húsban van. Az ifjúsági nyelv egyik nagy " értéke a rokon értelmű szók nagy száma, ötleteseik, humoro­sak, máskor ízléstelenek és dur­vák. Az ifjúságot ugyanig nem­igen érdekli az, hogy a rokon értelmű szavak közti sokszor egészen világos, máskor csak finom árnyalatnyi különbségek teszik nyelvünket pontossá, sza­batossá. Meg akarják hökken­teni szóhasználatukkal a fel­nőtteket, és Imponálni akarnak tusaiknak. Nem törődnek az­zal, hogy egy-egy szónak más a használati köre, mág a han­gulata, mint a helyettesített szónak, ég bizonyos beszédhely­zetekben humorosnak hátnak, máskor megütközést keltenek. Az sem zavarja őket, hogy a helyettesített szónak olyan ro­kon értelmű párja nincs is. A köznyelvi régi szónak egyik Sizinonimája az avas szó. A köz­nyelvben azonban csak a sza­lonna, a zsír, a vaj lehet avas. Áras dumának nevezi fiatalsá­gunk azt a (beszédet, amely régóta ismert dolgokat taglal. „Avas vagy” — mondja annak, akiit már régen ismer. A meg­hal érte, bolondul uitana e nyelvváltozatban: döglik utána. Ez az ige a köznyelviben álta­lában csak állatra vonatkozik. A köznyelvben is nagyon dur­vának érezzük, ha ezt halljuk valakitől: nem dolgozik, egész nap döglik az ágyon, A döglik szinonimatársai sem éppen job- bítóak: beleesett, beleszédült, b epörgött valakibe. A csodálkozástól leesik az álla kifejezés helyett a lesza­kad a pofája szókapcsolatot használja. Ennek gyakran hall­juk a „költőibb” változatát is: orcám a porba hull. Az eltű­nik, elmegy, eltávozik igéket a lerohad, lekopik, apasztja a lét­számot igékkel, illetve kifeje­zéssel helyettesíti. Sók szavuk pedig a helyettesített szóhoz képesít túlzásnak vagy leki­csinylésnek hat. A mosdás kosztalanítás, a logarléc logar- lőcs, a függvénytábla függvény­deszka, a disznóság sertésség, a piszkosság szemétség, az arcát­lan képtelen, a bogaras han- ayás, a nagyképű nagyképer­nyős, a kamarakórus spájzkó- rus, a paradicsomleves sulikok­tél, a sárgaborsó-főzelék guánó- mártás, az aprópénz szecska, az autó szekér, valaminek a vége pedig omega. B. L. Túlfokozott, látomásos festészet Oskar Kokoschka centenáriumára Századunk legnagyobb oszt­rák festője. De mit tudunk' ró­la? Százéves lett volna most március elsején. Első jelentős festményei között az 1908 kö­rül született1 Magyar tájat em­legetjük. Igen szép képét, a Veronika kendőjét a Szépmű­vészeti Múzeum őrzi. Együtt dolgozott az expresszionisták folyóiratába, a De Sturmba Kas­sák Lajossal, Móricz Zsigmond- dal, Moholy Nagy Lászlóval1, Déryvel. Nemcsak festő —, ha­nem grafikus, drámaíró, költő, prózaíró, díszlet- és kosztüm­tervező, s 1955-itől A látás is­kolája tanára. Közünk van hoz­zá. Művészi szemlélete rokon Tihanyi Lajoséval, Berény Ró­bertéval, Holló Lászlóéval, de mégsimesenek magyar tanítvá­nyai. Lázas, túlfokozott, látomásos világ Kokoschkáé, melyben a mi tapasztalati mértekeink, szí­nek és formák, szerkezet, egyensúly, szabálytalanná vál­nak, s csak a kimondás szen­vedélye uralkodik. Olyan kor­ban, az első világháborút meg­előző és követő években, ami­kor az érzékenyebbekben való­ban kérdésessé vált az emberi • Reménység • önarckép élet értelme, álom és valóság határán kerestek menekülést. „Micsoda kutya is vagyok', hogy csiak álmomban kapok a jó után” — írta Kokoschka, s fel­jegyezték, hőgy színházi bemu­tatói végével órákig vitatkoztak a nézőig, míg a szerző keserűen oda nem vágta: „Csak azt ér­titek meg, amit összecsócsálnak nektek”. Benne van ebben tes­tei magatartása is: ne úgy ad­juk vissza a világról alkotott képünket, mint amilyennek ez a világ látszik, hanem azt a belső képet, amit még nem rontott meg a társadalom, nem .nyomorított meg a nemek har­ca, a magány, nem zilált össze a féltelem, amelyik elé még nem tartottuk kötelezően felvett ál­arcunkat, melyben nem a kül­ső megjelenés és megjelenítés, a forma és a megformálás a döntő, hanem az érzés, a jóság, az előítélet nélkül való huma­nitás. Kokoschka gyermek akart maradni, hitte, hogy „feltá­madhat önmagában”. Megta­lálta magát, a (huszadik századi' piktora egyéni és őszinte ki­fej ezésf orm áj át, de olyan nagy gyermek maradt, aki túlságo­san is átlát a felnőtteken, s ugyaniakkor elvesztette az em­bert, akiitől félt, akivel (küszkö­dött, s akinek igazi arcát szin­te páratlan parltréfestészetében felismerte. Mondjak, hogy sajá­tos sugallat és megérzés vezet­te. 1909-lben festette Auguste Forel természettudós képét. „Ez nem a mi apánk, ő nem vak, és nincs görcsös keze” — mondták gyermekei. Forel hát­tal ült Kokoschlkának, míg fes­tette. Két év múlva megbénult Forel jobb oldala., szeme és ke­ze is. Valaki számon kérte Ko- kosohkától, hagy miért festi egy fiattal lány portréját tele fekete folttal? Ment ilyen „a belső arca, zilált egyénisége” — válaszolta a festő. Sohasem ál­lította^ hogy a látszat világ azo­nos azzal, amilyennek látja, a látszat mögöttivel. Kokoschka első nagy sikerei idején Van Gogh már húsz éve halott. Amit Van Gogh slaját kínja árán élt meg az a pikto­rában természetessé vált. A fes­tészet klasszikus (törvényéi el­vesztik egyedüli érvényüket, s egyetlen szempont .válik ak­tuálissá: kimondani, kifejezni, kikiáltani a világba az ember vélt igazát. A század eleji mű­vészet kettőssége ez: a polgári társadalomban a talaját vesz­tett, bizonytalanná vált ÉN egyetlen biztonságát, a mérté­ket önmagában ismeri fel. A természettudomány felfedezi, hogy a jelenségek számára nem a Földünk az egyedüli leolva­sási pont, vagyis: a dolgok re- latívek. A lélektan felismeri, hogy az ember tudatalatti vilá­ga mást is tartalmazhat, mint ami a tudatunkban megjelenik. A művészetek pedig a kitapint­ható valóság mögött keresik az összefüggéseket, hogyan lehetne ebben az elidegenedett világban embertől embenig megtalálni az utat. Mint ahogy a népművé­szet valamikori gazdag tartal­mú jelképei számainkra már csak díszítések, úgy vesztette el eredeti tartalmát, s mondani­valóját Kokoschka művészete. S még lázasabb világunkban megszoktuk az ő lázadását, de él szépségesen gazdag színvilá­ga., grafikáinak dinamikája, erőteljes mozgalmassága, az em­beri jellem, s érzellemVálág mesteri (kifejezése. K. A.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom