Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

A CÉL: A GYERMEKI KÖRNYEZETKULTÚRA FEJLESZTÉSE

Játékzsűri a Szórakaténuszban

A közelmúltban zsűrizték a kecskeméti Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum, az Állami Ifjúsági Bizottság, a Magyar Úttörők Szövetsége, a Művelődési Minisztérium, a Népművelési Intézet és a Népművészeti Egyesület által közösen meghirdetett országos szobajáték- és játszótéri pályázatára beérkezett műveket: hetven pályázó' mintegy ötszáz tervét. Némi túlzással mondhatjuk, hogy a játékmúzeum a pincétől a padlásig tele van különböző játékokkal, makettekkel, tervrajzokkal.

Hasonló pályázatot már két évvel ezelőtt is hirdettek, amire természetesen hivatalos volt a „gyártó”" is, csak éppen nem jelent meg. Most az ipari forma- tervezőből, pedagógusból, pszichológusból, kert tervezőből álló zsűri kiegészült a játékgyártók és -kereskedők képviselőjével is, aki az egyes munkákat elsősorban a gyárthatóság oldaláról vette szemügyre.

A pályázók között igen sok amatőr akadt, például gyakorló pedagógusok, sőt gyerekek is, de jelentkeztek olyan rangos alkotók, akik egyebek mellett a nürnbergi játékvásáron és -börzén is szerepeltek. A zsűritagok közül Hollós Róbertné játékpszichóló- gustól az elbírálás kritériumai iránt érdeklődöm:

— Természetesen mindenkinek más a megközelítése. Jómagam elsősorban a tervekben levő já- tékértéket kerestem, amely az egyes fejlődéslélektani szakaszokban a gyermek korára jellemző testi és lelki fejlődést egységesen szolgálja, s nem mellékesen valamilyen emberi kapcsolatot io megtámogat. Gyakran felvetődik a kérdés: miért nem a gyerekek bírálnak. Ez önbecsapás. A gyerekek általában konformistáik, játékrutinjuk van. Az tetszik nekik, amit a divat, az árukínálat diktál. Muszáj számukra mintát adni, hogy tudják, mit akarjanak.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Pőcze Gábornak, az Országos

• A Höscincér RT játszótéri ele mei.

Pedagógiai Intézet pedagógusának megállapítása is, miszerint perdöntő, hogy ki az a felnőtt, aiki a gyermek mellett áll, hiszen játékról eleve csak szociális viszonyban beszélhetünk.

Fontos az esztétikai megjelenés is, s ami nagy nyomatékkai esett latba az elbírálásnál: azokat a hiányjátékokat különösen nagyra értékelték, amelyeknek nyomát sem lehet látni a piacon. így a világot, enteriőrt, családi modellt teremtő játékokat, amiknek az egyik legközismertebb fajtája például a babaház, babaszoba.

• Ezt a szellemes repülős játékot két gyerek tervezte. A játék Izgalma láthatóan magával ragadta a zsűri tagjait is.

Dugár János labirintusai.

(Straszer

András

felvételei)

Pirk Ambrus kerttervező mérnök, a játszóterek szakértője:

— Lényeges, hogy természetes anyagokból készüljenek az elemek, s bennük tovább éljenek a hagyományok. Gond, hogy egy- egy terv kivitelezése helyihez kötődik, mondjuk oda, ahol él egy jó fafaragó, Kaptunk remek, de csak ötletszinten élő pályaműveket, ezeket is értékeltük, kidolgozásukról mindenképpen gondoskodni szeretnénk. Jó lenne, ha végre már átesnénk azon. a> betegségen, hogy a tervek csak tervek maradnak, az ötletek a fiókban hevernek.

Ezen a kedvezőtlen helyzeten feltehetően változtatni fog aiz, hogy a játékpályázatra beérkezett legjobb alkotásokból kiállítást rendeznek a kecskeméti

Szalvay Mihály Úttörő- és Ifjúsági Otthonban a Kecskeméti Tavaszi Napok alatit. Akkor lesz az ünnepélyes eredményhirdetés és díjátadás, valamint — s talán ez a legfontosabb — a pályázaton szereplő tervezők ez alkalommal találkozhatnak az „esetleges” gyártókkal és forgalmazókkal a játékszimpózium első napján — március 21-én. Készül ajánlásként egy katalógus is. Természetesen nemcsak a gyártóknak. Ennek alapján rendelhetnek az óvodák, tanácsok, lakóközösségek, s más intézmények is. Mindez remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy a gyermeki környezetkultúra végre kilendüljön onnan, ahol van.

Kormos Emese

HATVANI DÁNIEL:

Sisak nélkül

PINTÉR LAJOS:

Dúdoló

Rozsdáit emlék a réz-tanya, pa-pam, pararam, pápám, rozsdáit emlék a réz-tanya, pa-pam, pararam, pápám. Apánk epeíz, csak földünk anya, pápám, para-ram, pápám. Álomi dűlő, magad: ledőlő, álmodban virágzik a mák, álmodban virágzik a mák.

Pengefenő megváltó póz s'szívtáji gombtépés nélkül élhetek-e, ha már sorsom önnön tüskéivel bekül?

Kiprédikálatlan vizem fölcserélhetem-e borral? Dicsőségre szomjazónak átlényegült lelke koplal.

Voltam s lehetek még gyáva, megalkuvó mindenképpen s szószegésért se vétessék fejem az ítélőszéken.

Keresztemet mért cipeljem? Másét is, ha tudom, rontom. Bohóc legyek sokkal inkább, mint idomár a porondon.

Szerepem, bár kiszolgáltat, sisak nélkül hadd élhessem s szentté senki ne avasson álcás pőreségemben sem.

Aki akar, fényképezzen — úgysem jön rá a titkomra: Himalája tövén ülök porlepetten s mosolyogva.

BÉNYEI JÓZSEF:

Utolsó

szalmaszál

Utolsó szalmaszál vagy, köszönöm a kegyelmet: életem szomját oltó szádat és puha melled.

Van még egy lehetőség. Úgyis múlik a nyár már. Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál.

AZ SZMT MŰVELŐDÉSI KÖZPONT TERVEI

Gazdag kiállítási program

A Szakszervezetek Megyei Tanácsának Művelődési Központja változatlanul azt tartja legfontosabb célkitűzésének, hogy a művelődés eszközrendszerével a társadalom, a gazdasági élet, a szak- szervezeti mozgalom előtt álló feladatok végrehajtását segítse. — Erre utal legalábbis az intézmény igen gazdag ez évi munkaterve, amelyben a munkahelyi művelődés korszerűsítését, a művelődés és a gazdaság kölcsönhatásainak tudatosítását, az értékek megőrzését, a művészetpártolást, az amatőr művészeti mozgalom támogatását, a szocialista brigádtagok, szakmunkástanulók és nyugdíjasok tartalmas szórakozását, művelődését szolgáló programok egyaránt szép számmal találhatók.

• Bozsó János: Fonott szék.

Szűcs Kálmánná tói, az intézmény igazgatójától egyebek mellett megtudtuk, hogy több — minden bizonnyal nagy érdeklődésre számot tantó — pályázat szervezésére, lebonyolítására vállalkozik az idén a művelődési központ, s a megye szakmaközi művelődési házaival, szakmaközi bizottságaival az eddigieknél szélesebb eredményesebb kapcsolatokra törekedve igyekszik minél jobb módszertani segítségét nyújtani.

'Nincs mód arra, hogy az SZMT Művelődési Központ valamennyi

mellett az intézmény folytatja —• immár valóban közismert — Mesterek, mesterségek dicsérete című kiálilítássorozatát. A tervek szerint ia fazek'as, a texitiliterve- ző, a kosárfonó, aiz üvegkészítő, a foiaitilkos, a gyertyaöntő és a bútodkészítő szJakma egy-egy kiváló mestere tárja közszemlére míves munkáit az elkövetkező hónapokban'.

Ahogy évek ótai, a jövőben is jelentős teret enged a művelődési központ az amatőr képzőművészek bemutatkozásának, s már neves, közismert alkotók kiállítá• Törőcsik Jolán: Malevil (R. Merle).

programjáról szót ejtsünk. Ez alkalommal tervezett kiállításaik közül — melyek egy része a Szakszervezetek Megyei Tanácsának Székházéban lesz látható — csak néhányat említünk:

A munkahelyi, szakmai kultúra fejlesztését hivatottak szolgálni a különböző gazdaságii egységek ('Hosszúhegyi Mezőgazdasági Kornibdnát, BRG, kiskunhalasi TEXCOGP) bemutatói, s külön figyelmet érdemel majd az elmúlt tervidőszakban megvalósult, illetve a VII. ötéves terviben — az oktatás terén — előirányzott megyei beruházások dokumentumaiból rendezendő kiállítás.

A modern nagyüzemek termelési kultúrájának bemutatása

sának rendezésére is vállalkozik. Ez utóbbiak közül csak kettőt említünk: A Kecskeméti Tavaszi Napok rendezvénysorozat részeként a jövő hónap közepén nyílik Törőcsik Jolán intarziaművész tárlata la művelődési központban és Bozsó János festőművész kiállítása az SZMT székházában.

Felesleges találgatni, hogy a tervezett csaknem harminc kiállítás közül melyik milyen érdeklődésre tarthat számot. Egy valami azonban szembetűnő a programot nézve: A szakszervezetek tömeg kapcsolatainak erősítését, a termelőmunka segítését, a művészetpártolás népszerűsítését igyekeznék segíteni- ezek a bemutatók. Koloh Elek

— Nem tudtam válaszol- ni, s azt gondolhatta, nem is akarok. Egy nagy pofont adott, hanyatt estem az ágyon, de sírni már nem mertem, csak magamban hirtelen elmondtam a kis imádságomat, hogy édes Jézus gyere értem. Mezítláb kellett kimenni elvégezni a dolgomat, de a gazda jött velem, nehogy elszökjek. Hát ezek voltak a Kőváriék.

— Szóval ők találták meg?

— öle. Az ember vitt haza a kunyhóból. Tőlük akartam tyúkot lopni, azért maradt ott a cipőm. Később se szökhettem meg, mert a Kővári meg a felesége azt mondták, ha elszökök, jelentik a csendörségnek és a föld alá bújhatok, akkor is előkerítenek, mert tolvaj vagyok.

— De nem lopott el semmit akkor éjszaka? — nézett rá a bíró.

— Nem, de Kővári azt mondta, hogy neki barátja minden csendőr, s ha ö mondja, azt is elhiszik, hogy ezer pengőt loptam el tőlük. Ezért aztán nagyon féltem, és nem mertem elszökni. Később, amikor megszoktam a helyet, már nem is akartam, mert volt szállásom, megélhetésem. Meg néha azért jó emberek voltak ezek a Kővá/iék, főleg az asz- szony. Amikor abban az évben karácsony lett, még mákos kalácsot is kaptam. Mákos kalácsot. És addigra meg voltam gyógyulva. Szerettem volna elmondani az asszonynak, akit Terus néninek hívtak, hogy keresem a testvéreimet, a szüléimét, hátha segítene. De ezt nem mertem, és ők meg soha nem kérdezték ki vagyok. mi vagyok. Csak azon lepődtem meg. de kegyetlenül, hogy ha valaki jött hozzájuk, s engem is meglátott, akkor mindig azt

mondták, rokon gyerek vagyok. Elvesztette a szüleit a háborúban, magunkhoz vettük. Jó itt a ház kö- . rül egy ügyes gyerek. Egyszer azt is megkérdezte tőlük a tanyaszomszéd, a Szebeni Mard bácsi, hogy aztán iskolába jár-e ez a gyerek? A gazda nagy hirtelen azt válaszolta rá, hogy nem alkalmas ez a gyerek az iskolára, és az ujjá- val a homlokára mutatott. Később már senki sem kérdezett semmit, megszokták, hogy ott vagyok, meg én is megszoktam őket.

— Mi volt a dolga a tanyában? — sürgette ismét a bíró.

— Sok dolgom volt nekem. Legeltettem az állatokat, kitrágyáztam az istállóból, a disznóólból, kukoricát morzsoltam, moslékot készítettem, fát vágtam, befűtöt- tem a kemencébe, ha kellett. Fölszedtem a krumplit a földből, segítettem kukoricát törni és egy vastalicskával hordtam be a földről a tököt, a marharépát. De ezzel hordtam ki az istállóból a trágyát, és a szalmát is a tragacscsal vittem be. Este én már mindig olyan fáradt voltam, hogy étvágyam is alig volt.

— Hogyan bántak magával?

Adtak rendesen enni Kőváriék, volt megfelelő ruhája? Megverték? — vetette közbe a bíró.

— Amióta pofon vágott a gazdám, utána sokáig nem kaptam ki. Igaz, nagyon is szót fogadtam mindenben. Egyszer aztán nagyon megvert, pedig akkor se én voltam a hibás. Szíjostorral verte a lábamat, de nem tudtam elszaladni, mert megkötözött.

— Miért verte meg?

— Volt egy lovuk, úgy hívták, hogy Csillag. Igen jó, délceg ló volt, az oroszok hagyták náluk, mert lesántult, de a gazdám ki. gyógyitotta, felabrakolta. Télire aztán a jó eleségtől, a pihenéstől már nagyon felerősödött. Egyszer, már jóval elhagytuk karácsonyt, meg az újévet is, azt mondja a gazdám, hogy járassam meg a Csillagot, mert az istállóban meg- macskásodik a lába. Rátettem a kantárt. Szeretett engem ez a ló, mert mindig én bántam vele, etettem, itattam, a szőrit kefével fényesítettem. Szóval rátettem a kantárt, hosszú hajtószárat akasztottam a zablájába és kivezettem a tanya mellé. Alkonyodon és futtattam a lovat. Könnyű, jó futása volt az állatnak, de egyszerre, talán egy felugró nyúltál megijedt és elkezdett vágtatni, mindenen keresztül. Engem vitt, húzott magával, mert nem mertem elegendni a hajtószárat. Vonszolt árkon.bokron át. Leszakadt rólam a ruha, de gondoltam, nem engedem el, mert agyonvág a gazdám. Aztán a szár mégis kiszakadt a kezemből, nem bírtam már erővel tartani. Ott maradtam hason fekve a hóban, a ló meg elvágtatott. Borzalmasan féltem, mert a ló, a Csillag a aazdám szemefé- nye volt. Rohantam haza. Erősen sötétedett. A tanyaudvaron éppen vizet húzott a gazdám, amikor odaértem.

— Hun a Csillag? — förmedt rám azonnal. Én kezdtem volna mondani, de nem engedte. Csak annyira futotta, hogy elszaladt a ló. Megragadott, odakötözött a kútágashoz, és az ostorral verte a lábam. Talán agyon is üt, ha nem jön a szomszéd, a Szebeni Marci bácsi. Az vezette haza a Csillagot. Rá is szólt a gazdámra, hogy nem szabad így bánni egy gyerekkel, de azt is összeszidta. Hát ekkor engem nagyon megvert. Vacsorát se kaptam, de el kellett látni a jószágokat, csak azután fekhettem le.

A bíró hirtelen a gépírónőre nézett. Most jutott eszébe, hogy alaposan lemaradt a jegyzőkönyvvel. Úgy halgatta Sárosit, mintha csak beszélgetnének. Diktálni kezdett, s meglepődve tapasztalta, hogy milyen nehéz mindazt jegyzőkönyvbe venni, amit a vádlott kötetlenül, nagyon is életszerűen elmondott. Igaz, miközben Sárosi beszélt, a rendőrségi, illetve az ügyészségi kihallgatáson készült jegyzőkönyvekből nyomon kísérhette vallomását, de azok

jóval szegényebbek voltak. A gyermekkor egész életre kiható megpróbáltatásaival alig foglalkoztak. S talán ez is a helyes. Mert lehet-e okozati összefüggés az ostorral vert kisgyerek dühe, tehetetlensége, kiszolgáltatottsága és fájdalma, s a felnőtt cselekedetei között? Lehet. Nagyon is lehet. S a bíró szilárdan meggyőződve módszere helyességéről — befejezve a jegyzőkönyvet — tovább kérdezgette a vádlottat, noha a tárgyalóteremben többen is nézegették az órájukat. Figyelmeztetni akarták a tanácsvezetőt az idő előrehaladtára.

— Említette — fordult a vádlott felé a bíró —, hogy amikor megtalálták, utána a konyhában az ágyon aludt, ott feküdt. Mindig ez volt a fekhelye?

— Ott csak addig maradhattam, amíg beteg voltam, azután az istállóban volt a helyem. Télen, nyáron, mindig. Volt az istállóban egy dikó, földbe vert négy cölöpön állt, szalmával bélelték. Az volt az én ágyam. Pokróccal volt letakarva, meg egy rossz nagykabáttal. A Csillag el- szökése után is ide feküdtem le, de nem adtak vacsorát és nagyon éhes voltam. Eszembe jutott, hogy Milkát, a tehenet egyszer már megszoptam. Most is igy akartam, de a fejés óta még nem sok idő telt el, várni kellett, amíg ismét lesz teje. Vártam, vártam, és közben elaludtam.

— A rendőrségen tett vallomásában azt mondta, hogy csak télen aludt az istállóban, de ha túlságosan hideg volt, akkor máshol. Hol? — kérdezte a bíró.

— Ha nagyon hideg volt, akkor is ott aludtam az első években. Csak később, amikor már lehettem úgy 15—16 éves, nagy hidegekben más tanyába kéredzked- tem be. Ott laktak ugye nem messze Baloghék, meg a Szebe- niék, Csorbáék. Ók beengedtek a konyhájukba, a priccsre, ott aludtam. Ezt ők meg tudják mondani. Én ezért dolgoztam nekik. Szárat vágtam, istállót takarítottam, gallyat aprítottam. Nyáron köny- nyebb volt a helyzetem. Olyankor az istálló mellett a fészerben aludtam, vagy máshol, de az istállóban is elháltam olykor. Az ajtó nyitva volt, de mégis fülledt volt bent a levegő. Szívesebben kerestem odakint magamnak helyet.

— Mit szóltak Kőváriék, hogy nem aludt otthon?

— Azt ugye én nem tudom. De azt gondolom, meg se tudták, amikor úgy történt. Nekem sose szóltak erről.

— itt az áll a jegyzőkönyvben, azt mondta a rendőrségen, hogy iskolába nem járt, mégis aláírta a jegyzőkönyvet. Hol tanult meg írni, ha nem járt iskolába?

— Nem jártam, mert a gazdám úgy vélte, alkalmatlan vagyok a tanulásra. De azért a nevemet megtanultam leírni. Volt egy tanyaszomszéd gyerek, Kurcsai Vendelnek hívták. Hát azzal mink jól összebarátkoztunk a legeltetések közben, mert nekik rengeteg libájuk volt, de ő csak délután hajtotta ki az állatokat, mert délelőtt iskolába járt. ö tanított meg a nevemet leírni. Egy pálcával a homokba írtunk. Azóta én leírom, hogy hogy hívnak, de többet nem tudok, nem értek a betűkből. Ez a Vendel aztán elkerült odahazulról, öregebb is volt nálam jóval, úgy hallottam, valahol kőműves lett.

(Folytatjuk)

1