Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-11 / 35. szám

1986. február 11. » PETŐFI NÉPE • 5 Pillantás a múltra és a jövőre A Kecskeméti Fotóklub kiállítása A kecskeméti Hunyadi János Általános Iskola már eddig is számos tárlatnak adott otthont. Jó példa ez arra, miként lehet közel vinni az alkotásokat a ta­nulókhoz, akik a kiállított mű­vekkel és alkotóikkal való talál­kozás során közelebb kerülnek a művészetekhez. Mindemellett la­kóterületi művészeti közvetítést is vállal az iskola. A tárlatláto­gatók között ott találjuk a BRG Magnetofon Gyár, a konzervgyár szocialista brigádvezetőit és tag­jait. A mostani kiállításon bemutat­kozó Kecskeméti Fotóklub törté­nete visszanyúlik a múltba; már a húszas évek végén a fotósok és rádióamatőrök együtt alkottak közösséget. A fotóklub 1958-ban alakult újjá, az alapító tagok kö­zött ott találjuk Palkovics Józse­fet is. 1975-ben, a megyei műve­lődési központ létrejöttével az alkotó közösség a kulturális in­tézmény egyik klubja lett. 1979- től a fotóklub elnöke Fekete Gá­bor, titkára pedig Koczka István, Ez a jelen hordozza e művésze­ti közösség jövőbeni lehetősége­it is, mert ma ötvennégy bejegy­zett tagja van, közülük 14—15-en állandó kiállítók, önálló és közös tárlatokon számos díjat nyertek. Olyan elismert fotósokat találunk közöttük, mint Lakos Kálmán és Vincze János SZMT Művészeti díjasokat, vagy Bahget Iskandert, Kereskedő Sándornét, Bálint Vil­most, Koczka Istvánt és Walter Pétert. Az alkotó közösség ered­ményesen szerepelt a kanadai Calgariban, Franciaországban, a Párizs melletti Arcueil-ben, Kecskemét testvérvárosában. fiatalokról - fiataloknak VITA AZ IFJÚSÁGRÓL Mi a teendőnk? A mostani kiállítási anyag ha­zánk ,,nagykő vet ekénit” szerepelt Arcueil-ban, és a képeik csak a közeli hetekben kerültek vissza Franciaországból. Az alkotók — Bálint Vilmos, Kereskedő Sándorné, Kiss Sán­dor, Kovács Mihály, Medgyesi László, Varga Imre és Vincze Já­nos — különböző életkorúnk, más és más úton jutottak el a fény­képezéshez, eltérő a tehetségük, a tanultságuk, a szorgalmuk, oly­kor még a szerencséjük is, de azonosak abban, hogy mindany- nyiuk számára életformává vált a fényképezés. Azonosak abban is, hogy érzékenyen reagálnak a tájat, környezetet alakító ember­re, emberi arcokon keresztül val­lanak és alkotnak véleményt éle­tünk valóságáról. Eszközeik is vannak ezekhez a vallomásokhoz. A képeket szem­lélve arról is tájékozódhatunk, hogy nemcsak a fényképezőgép, a jó labortechnikai szakismeret, a komponáló készség eszköz, hanem a jó szem is, amely szelektálni, kiválasztani képes a lényegest a lényegtelenből. Fényfestők ők, mert a fekete-fehér tiszta szigo­rúságával segítik közelebbre hoz­ni számunkra a valóságot. Műfa­ji sokféleség és kísérletező kedv helyett az emberközpontúságot tekinthetjük fő erősségüknek. Képeik többrétegűek, próbára tesznek bennünket, s így rajtunk is múlik, hogy megállunk-e az el­ső rétegnél, a szem csapdájánál és megelégszünk-e azzal, hogy tud­juk, miit ábrázol a kép, avagy, he­lyesen továbbmegyünk, utat en­gedve annak a feltörő emléknek, élménynek, ami a képen látható által eszünkbe jut. Ily módon ér­telmünk elvezet a második réte­gig, az azonosulásig és innen már csak egy lépés, hogy eljussunk a megértésig, a harmadik rétegig, az alkotó szándékáig, amiért* a kép készült. Ez a fajta megismerés, amikor a néző nem csupán passzív befo­gadó, hanem teret ad érzéseinek, értelmének, megélt életének, s ezáltal újraalkotja önmagában a látottakat — a második műalko­tás. Ez a folyamat, ez a fajta megismerés a művészetek embert formáló erejére és szerepére mu­tat rá. Ebben az élményben részesítenek bennünket a Kecskeméti Fotó- klub alkotói. S teszik--eet jó--ha­tásfokkal, hiszen Koczka István, á klub titkára a megnyitót köve­tően alig győzött válaszolni a ta­nulók okos kérdéseire. Nem is lenne igazi fotóklub-kiállítás, ha közben mindezeket Vincze János fényképezőgépe nem örökítette volna meg. A tárlat február 12-ig látható. Dullty Tibor Az ifjúság szerepéinek kérdése — mely bár a társadalmi-törté­nelmi fejlődés folyamán szinte mindig örökzöld téma volt — az utóbbi másfél évtizedben mind a közvélemény, mind pedig a „po­litikai gondolkodás” homlokteré­be került. Ügy gondolom, ez tel­jesen természetes, hiszen példá­ul szocialista társadalmunk nem­zedéki folytonossága senki szá­mára nem lehet közömbös. Hogy a már közhellyé vált szóhaszná­lattal éljek, nem mindegy, hogy a „jövő letéteményesei” milye­nek, milyenek lesznek, merre tartanak, mit őriznek meg, és fő­leg: mit változtatnak? Az ifjúsági mozgalomtól egész társadalmunk megújulást vár. Ahhoz, hogy e felfokozott vára­kozásnak eleget tehessen, sokak segítő szándékú, de kritikus vé­leményére van szükség, melyek egybevetésekor kirajzolódnak a jövő legfontosabb teendői. Én az alábbiakban látom az ifjúsági mozgalom megújulásának fontos kérdéseit. Tudjuk, a KISZ fontos társa­dalmi és politikai tényező Ma­gyarországon. Küldetését, a neki szánt szerepet azonban csak ak­kor tudja betölteni, ha ehhez kel­lő erővel és tekintéllyel rendel­kezik. Nos, a jelen helyzetben úgy hiszem, nincs már meg moz­galmunk régi tekintélye. Leérté­kelődött a mozgalomhoz tartozás rangja a közvélemény előtt, és ami ennél súlyosabb és fájóbb gondunk, hogy a szövetségben is léteznek olyan vélemények, me­lyek kétségbe vonják az ifjúsági mozgalom jelentőségét... Be kell Van ,,cselekvési tér”! tudnunk bizonyítani, hogy e hi­tetleneknek nincs igazuk! Vissza kell tehát szereznie a KISZ-nek igazi tekintélyét — el­sősorban saját tagjainak munká­ja, magatartása alapján —, hogy teljesíteni tudja küldetését, hogy elmondhassuk: méltó követői va­gyunk elődeinknek! Úgy gondo­lom, sőt meggyőződésem, hogy ezt akkor is vállalnunk kell, ha csökken taglétszámunk. Társa­dalmunk fejlődésének intenzív szakaszában nekünk is a minő­ség mellett kell pálcát törnünk. Ha másként nem megy: a meny- nyiség rovására ... Már a tagfelvételnél el kell kezdeni a követelménytámasz­tást, mint a tekintélyteremtés egyik legfontosabb lehetőségét. Csak az legyen tagja a szövet­ségnek, aki folyamatában tudja vállalni és teljesíteni a közössé­gi elvárásokat, aki képes áldo­zatot is hozni társaiért. Hiányolom a kiadott dokumen­tumtól, hogy említést sem tesz bázisszervezetéről, az úttörőmoz­galomról! Szükséges lenne, hogy az ifjúsági szervezet jobban fi­gyeljen az úttörőmozgalomból ki­kerülő leendő KISZ-tagokra, tá­maszkodjék jobban arra a bázis­ra, amelyet az úttörővezetők te­remtenek meg számára azzal, hogy pozitív képet alakítanak ki a KISZ-ről a pajtásokban. Hiba volna, ha rosszul sáfárkodnánk e meglévő . értékünkkel. Befejezésül csak egyetlen meg­jegyzés. Mozgalmi zsargonunk­nak van egy számomra igen irri­táló kifejezése: ez az úgyneve­zett „cselekvési tér”. Már-már „cselekvési tér” komplexusunk lesz, oly sokszor, oly sokféle ér­telmezésben és annyira elvontan használjuk e szókapcsolatot. Ál­talában azt hangoztatjuk, hogy nincs elegendő „cselekvési tér” az ifjúság számára. Nos, társadalmi-gazdasági fej­lődésünk folyamatában mindig voltak feladatok, tennivalók min­denki, így a fiatalok számára is. Ma is akad ebből bőven: a mun­kahelyen, lakóhelyünkön a köz­életben, otthonunkban stb. Ha ilyen tartalommal töltik meg e fogalmat, mindenki számára egy­értelmű lesz jelentése, másrészt e vonatkozásában igenis van cse­lekvési tere az ifjúságnak. E cse­lekvésiben kell megvalósítania minden KISZ-fiatalnak a mozga­lom legfontosabb alapelvét: a szo­cialista módon élni és dolgozni egységét, amely garanciája lehet a szövetség megújulásának, te­kintélye visszaszerzésének. Sörös József úttörőcsapat-vezető Kisszállás NINCS AZ A KIS PÉNZ, AMI NE JÖNNE JÓL Miből futja a gimnazistáknak? Kecskeméten több ezer közép- iskolás diák tanul. Á szakközép- iskola, illetve a gimnázium el­végzésének négy éve alatt leg­többjüket — természetesen — szü­leik tartják el. Ebben az életkor­ban azonban szükségük lehet a fiataloknak olyan dolgokra is, amire már nem biztos, hogy jut a szülői pénztárcából. Vajon hon­nan tudnak ők pénzt szerezni epéikül, hogy az amúgy is sokszor már túlterhelt szülőt késztetnék újabb pluszmunkára? íme né­hány vélemény a Katona József Gimnáziumból: — Én viszonylag szerencsésnek mondhatom magam — jegyeztem föl egy negyedikes fiú szavait. — A matematika és a fizika min­dig érdekelt, ezekből a tárgyak­/O \ Sárost fölnéz, orrcimpái re- megnek, s halántékán ide­ges rángás fut végig. Tekinteté­ben segélykérés van. Szeretné, ha más beszélne. Ne kérdezgessék őt, büntessék meg és hagyják bé­kében. De a bíró olyan nyugodt, olyan biztatóan néz rá, hogy et­től félelme, belső szorongása fel- aldódik s bár nem tudja végig­gondolni, csupán ösztöneiben ér­zi, hogy ö bíró szeretné, ha se­gítene neki. A segítségét kéri a bíró. — Én sajnálom ötét. Nagyon csúnya vége lett. De én nem va­gyok bűnös. Nem érzem... — Tehát nem érzi magát bű­nösnek? — Nem érzem! — Rendben! — válaszol a bí­ró, olyan hangsúllyal, mint aki pontosan erre a válaszra várt, s hogy megkapta, megnyugodott. A gépírónőhöz fordult, aki ed­dig rendezgetett a kis asztalon, papírt Itett a gépbe, s időnként langyos pillantásokkal mérte vé­gig az ügyvédet. A többiekre rá sem nézett. Feltűnően nagymellű, fekete hajú, huszonöt éves lány, s bár számos kérője, udvarlója akadt, mindegyiket kikosarazta, mert csakis diplomáshoz akar férjhez menni. — Meddig van kész? — Személyi adatok, a vádirat ismertetése — válaszol a lány, s fehér ujjait a billentyűkre helye­zi. — A vádlott a cselekmény el­követését beismeri, bűnösségét tagadja! — diktálja a bíró szin­te suttogva, s a gép finom kopo­gása betölti a termet. Nem nagy terem ez, de tiszta, rendezett. Szinte vadonatúj a pulpitus, szék­sorok, halványzöldre festett ab­lak, fehér lámpabúrák, s a bün­tetőtanács mögött, magasan a fa­lon címer. A négy nagy ablak egy elhanyagolt térre néz. Októ­ber vége van, már megritkultak a fák lombjai. A gép elcsendesedik, a terem­ben semmi zaj. Sárosi Péter na­gyot szippant az orrán. A bíró fölnéz, körültekint a jelenlévő­kön, azután, mint aki nehéz mun­kába fog, bejelenti: — Megkezdjük a vádlott kihall­gatását. Felszólítom Sárosi Pé­tert, mondja el eddigi életét, egé­szen a cselekmény elkövetéséig. A bíró természetesen tudja, hogy az életet nem lehet „elmon­dani”, csupán az emlékezet jelez­heti fontosabb állomásait, meg­őrzésre érdemesnek tartott esemé­nyeit. Azt is tudja a papírokból, hogy az előtte álló, huszonnyolc éves férfi iskolába nem járt, ír- ni-olvasni nem tanult meg. Eny­hén debilis, ami nem biztos, hogy veleszületett gyengeelméjűség — ahogyan az orvosszakértő írja. Lehet kialakult, szerzett állapot is. Mindez — fut át a bíró agyán — még nem jelenti, hogy a vád­lott emlékezőtehetsége sekélyei volna. Alit már előtte hasonló ember, aki mégis úgy emlékezett élete apró, jelentéktelennek tűnő részleteire is, mintha magnetofon forgott volna a homloka mögött. Érdeklődéssel vizsgálta hát az előtte álló, kicsi embert, akinek sorsát már ismerte a jegyzőköny­vekből, de akit most itt a bünte­tőtanács újra kikérdez, s 6, mint a tanács elnöke — de természe­tesen a népi ülnökök, mint ítél­kező társak, sőt az ügyész, az ügyvéd is — közbevethet egy-egy kérdést, mondatot, sürgethet, tö- mörithet, kihámozhatja a lénye­ket. Stefan Zweig Sakknovellájának hőse jut eszébe, a primitív, de egy irányba kiválóan kombináló Czentovicz. Ennek hatására úgy dönt, hogy hagyja beszélni Sá- rosit. Csak akkor szól közbe, ha nem ide tartozó dolgokról be­szél. De van-e, lesz-e nem ide ttartozó? II. — Amikor a tanító úrhoz el­mentünk ... — kezdi a vádlott elég hosszú várakozás után, de a bíró máris szelíden közbeszól: — Ismerte a szüleit? — Nem ismertem azokat. Soha nem ismertem. De mintha test­véreim lennének. Egyszer azt mondták nekem, hogy vannak testvéreim. — Ki mondta ezt magának? — A lelencbe mondta a neve­lő úr. De ez nagyon régen volt. Olyan négy-öt éves forma lehet­tem, vagy még annyi se. Azóta is szeretném megtalálni a neve­lő urat, hogy mondja meg, hol lehetnek az én testvéreim. Mert akkor csak annyit mondott, hogy mit szólnának ehhez a testvéreid. — Mihez? — Eltörtem véletlenül egy te- áskancsót a konyhán. Megvertek és a sarokba kellett térgyepelni. Nem volt szabad sírni, de én mégis sírtam, mert muszáj volt sírni. Akkor mondta a nevelő úr, hogy mit Szólnának ehhez a testvéreid. Sárosinak nem voltak testvérei. Sőt egy testvére sem volt. A ne­velő ezt tudta, de ő a testvérek­nek az árvaház, a lelenc többi la­kóját nevezte. A kicsi fiúban, a négy-öt éves gyerekben azonban fellobbantotta a reményt a fél­reértés, s most a bíróság előtt száraz torokkal sorolja emléke­zetének e féltve őrzött, délelge- tett morzsáját, de húsz év távla­tából már érezhetően ő is kétel­kedik a fogyatkozó reményben. Szerelemgyerek volt Sárosi Pé­ter, ha volt szerelem a két em­berben, akiket a sors szüleinek rendelt, vagy csupán egy alka­lom ugrasztottá egymásnak ösz­töneiket. De a gyerek megszüle­tett a természet törvényei szer rint, s eszmélésének első pillana­taiban már lelenc volt. Másra nem is tud emlékezni, mert nincs más az emlékezetében, csak a nagy hálóterem, a verések, a meg­aláztatások, mert mindig és min­denben ő volt a legkisebb, a leg­gyámoltalanabb. A hiszékeny, akit ugyanazzal a trükkel egy­más után ötször is be lehetett csapni. Szótlanná, gyanakodóvá vált emiatt, befelé fordult, ki­felé csak tüskéit mutatta. Végül már senki nem volt kíváncsi ar­ra, mit gondol, mit' érez, csak hi­báit, tüskéit látták, aszerint mér­ték. — Meddig volt az árvaházban? — kérdezi a bíró, bár tudta, hogy ennek aligha lehet közvetlen kö­ze az ügyhöz. Viszont mindent meg akar tudni erről az ember­ről. Az emberről és nem az ár­vaházról, hiszen azt talán jobban ismerte, mint a vádlott, maga is ott nevelkedett hároméves korá­tól, amikor az apját a Körösök vidékén egy kubikmunkán maga alá temette a föld. Anyja mit te­hetett? Lelencbe adta őt és két testvérét, csak a nagyobbak ma­radtak otthon, ők már dolgoz­hattak. Anyját soha nem ítélte el ezért, s bár a temetésén nem lehetett ott, már egyetemistaként megkereste a sírt, majd bírói fi­zetéséből félrerakosgatva, műkő­ből emléket csináltatott az any­jának. Apjára nem emlékszik. Most tehát, amikor Sárosi Pétert kérdezgeti, elsősorban az emberre kiváncsi. Arra, hogy mit tud ön­magáról, saját sorsáról. Arra is gondolt a bíró, hogy ha úgymond mellékes dolgokról beszélteti a vádlottat, az feloldódik, szinte elfelejti miért van itt, mivel vá­dolják- Csak beszélgetnek, s ha elérkeznek a cselekményhez, ta­lán azt is félelem, gátlások nél­kül tudja elmondani. (Folytatjuk.) bői jó vagyok. Édesanyám mun­katársa egyedül neveli kislányát, aki az általános iskola első osz­tályába jár. Nem megy neki iga­zán a maiték, ezért hetenként két­szer korrepetálom. Mivel egy órá­ért 50 forintot kapok, nincs okom panaszra, bőven megvan a szük­séges zsebpénzem. Mit mond egy érettségi előtt álló lány? — Én semmilyen alkalmat nem találtam még, amely megfelelő­nek látszana a zsebpénz kiegészí­tésére. Sőt, talán nem is vállal­nék munkát, ugyanis nincs sok feleslegem időm, hiszen egyete­men szeretnék továbbtanulni. A mi családunkban szerencsére még érvényben van az a rendszer, hogy a jeles osztályzatért pré­mium jár, „darabja” húsz forint. Inkább erre hajtok rá! Egy harmadik osztályos fiú: — Hétvégeken apámnak szok­tam segíteni, ö kőműves kisipa­ros, szívesen visz magával. Szom­bat-vasárnap akár nyolcszáz fo­rintot is megkereshetek! — Ugyanolyan keményen dol­gozol mellette, mintha idegent al­kalmazna? — Ha lehet, még keményeb­ben! Becsületbeli ügynek tar­tom, hogy maximálisan megdol­gozzak ezért az összegért. Következő beszélgetőtársam negyedikes fiú, eddig mindössze egyszer keresett pénzt tanév köz­ben. A város népművészeti és kirakodóvásárt rendezett, ő pedig vállalta a rendezvény reklámozá­sát. Dolga annyi volt, hogy egy délelőttön át a városközpontban sétálgasson, afféle szendvicsem- benként. Egy plakátot kellett ugyanis magára vennie, amin a vásár pontos helye és ideje volt feltüntetve. Ezért a Ifélnapi el­foglaltságért kétszáz forintot ka­pott. Ilyen munkát máskor is szívesen vállalna. Nem látszik a legszerencsésebb megoldásnak az a próbálkozás sem, amit négy osztálytársa mű­vel, noha épp a szerencsével ka­cérkodnak: hetente összeadnak fejenként ötven forintot és ezen a pénzen totószelvényt vásárol­nak. A kitöltéssel elpazarolt idő alatt valószínűleg többet keres­hetnének valami igazi munkával, mint az eddigi 10-es találatok nyereménye. Arról, hogy melyik is lenne ez az igazi a sok közül, heves vita, alakult ki a diákok között. Léte­zik ugyan olyan iroda — amint ar­ról a Petőfi Népe már többször is beszámolt —, ahol a fiatalok a legkülönbözőbb tevékenységre vállalkozhatnak, ám a középisko­lások számára ez sem üdvözítő megoldás. Részben idő, részben pedig szakképzettség hiányára vezethető vissza, hogy nem je­lentkeznek ezen a helyen. Munkavállaló ennek ellenére bőven lenne, mivel — mint mond­ták — nincs az a kis pénz, ami­re ne jönne jól. A témával kap­csolatban a legérdekesebb dolgot szintén a Katona végzőseitől hal- ■ lottam. Tavaly tavasszal a Hel­véciái Állami Gazdaság hétvégi munkát hirdetett. Korlátozott számban fogadott el jelentkezé­seket szőlőkötözésre. Aki szom­baton ment el, 380 forintot, aki vasárnap is, az majdnem ezer fo­rintot kapott. Ennek a kezdemé- V. nyezésnek érthetően nagy sikere volt, és a résztvevők izgatottan várták a folytatást, ami sajnos elmaradt. Nagy kár! Ezúton sze­retném felhívni azon intézmé­nyek, vállalatok vezetőinek fi­gyelmét, amelyeknek szükségük van a hét végén diákmunkára: bátran hirdessék meg ajánlatu­kat a középiskolákban. Biztosan, akad jelentkező! Szabó K. Tamás FEBRUÁR 12—19. Kecskeméti diáknapok Hagyomány immár, hogy minden év februárjában, a megyeszékhely valamennyi középfokú tanintézetének részvételével, megrendezik a kecskeméti diáknapokat. Hol­nap délután a Szalvay Mi­hály Úttörő- és Ifjúsági Ott­honiban tartandó ünnepélyes megnyitóval kezdődik az idei rendezvénysorozat. Sakkver­seny, ragtime-koneert és disz­kó zárja az első napot. Szombaton sok meglepetést (tartogató monlstop vetélkedő lesz az SZMT Művelődési Központjában, vasárnap pedig népi énekesek és hangszeresek lépnek fel az Otthon moziban.. Külön rendeznek vers- és pró­zamondó versenyt 17-én a gimnazistáknak és szakkö­zépiskolásoknak (a Katona Jó­zsef Gimnáziumban) valamint a város szakmunkásképzős di­ákjainak a Hegedűs közi szak­munkásképző intézetben). Az SZMT Művelődési Központban ugyanekkor a képző-, ipar- és díszítőművész-pályázatra be­érkezett alkotásokat értékelik. Az egészségügyi szakiskolá­ban tartandó irodalmi délutá­non az „így írunk mi” című, szintén diákoknak kiírt pályá­zat versenyműveit bírálják el. Gálaműsor zárja február I9-én a kecskeméti diáknapo­kat az Otthon moziban. A leg­jobb produkciókat ekkor már a nagyközönség előtt mutatják be. I Természetesen nem marad­nak ki a programokból a sport- I rendezvények sem. A gönd így inkább a választással lesz. | Egy biztos: unatkozni nem fog I senki 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom