Petőfi Népe, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

\ /■ í> 5 MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET „ÁTÖLTÖZÖTT” FOLYÓIRAT A megújulás állandó folyamat A Bács-Kiskun Megyei Tanács anyagi tá­mogatásával megjelenő folyóirat, a Forrás, ez évben a 18. évfolyamába lépett. Tekintélyes időszak ez bármilyen orgánum életében. Egy éve, hogy Hatvani Dániel főszerkesztő a Mű­helymunka című rovatunkban a megújulási törekvésekről nyilatkozott. Ezúttal F. Tóth Pált, a szerkesztőbizottság elnökét kérdeztük, hogyan látja a Forrás eddigi útját és jövőjét. — A szerkesztőbizottság 1983 novemberében ala­kult, a megyében ismert, kulturális területen tevé­kenykedő, alkotó munkában jártas személyekből. Hozzáteszem, hogy a mecénás felkérésére, és azzal a feltétellel, hogy működése nem csorbítja a szer­kesztőség önállóságát és felelősségét. Az eltelt két esztendő azt igazolta, hogy az ilyen társadalmi be­leszólás, ha ez kölcsönös bizalommal és együttmű­ködési készséggel párosul, semmi esetre sem teher - tétel, hanem lendítő erő a műhelymunkára törek- vő szerkesztőség számára. Üléseink — időnként a szerkesztőség belső és külső munkatársaival is — hasznos véleménycserékre, a tervek, elképzelések, új törekvések megvitatására és kontrolljára adnak alkalmat. — A hírek szerint a Forrás januári száma már új köntösben, formailag megújulva kerül az olvasó­hoz. — Szerintem egy folyóirat sem bújhat ki a bőré­ből, de állandó megújulásra, változásra szüksége van, amilyen mértékben változik az őt éltető, eltar­tó és munkáját igénylő társadalmi közeg. Hogy azután ez a törekvés mennyire jut-kifejezésre a külső, formai változásban éá tartalmi újszerű­ségben, ez többek között a tech­nikai és anyagi feltételeknek (nyomda, honorárium stb.) is a függvénye. Ezúttal az történt, hogy a nyomdai előállítás korsze­rűsödött — fényszedésre tértek át —, ami eleve szükségessé tett bizonyos változtatást. Érthető, hogy a szerkesztőség ezt a lehe­tőséget felhasználta a folyóirat külsejének, belső térelosztásá­nak, az olvashatóságot segítő ti­pográfia módozatainak változta­tására. Mindennek természetesen anyagi vonzata is van, de ettől igyekeztek az olvasó pénztárcáját megkímélni. — Ez igy^ szépen hangzik, de vajon csak a külsőségekben ka­punk valami újat, vagy mindez hat majd a tartalomra is? — A fölyóirat tartalmát nagy­részt kifejező - három fő témate­rület'— szépirodalom, szociográ­fia, művészet — nem változik, de ez nem jelenti az arányok merev megtartását. A szerkesztőség szándékai szerint a valóság- és tényfeltáró műfajt erősíti a lap­ban, az eddiginél tudományosabb igénnyel és megalapozottabban, irodalmi színvonalon, tehát anél­kül, hogy a Forrás a szakfolyó­iratok mezsgyéjére tévedne. En­nek megvalósítása természetesen a szerzői gárda felkészültségétől és vállalkozószellemétől is függ, hiszen tudvalevő, hogy manapság csak kevesen vágnak neki — nem úgy, mint néhány évtizede — az ország közvetlen megismerésé­nek, újrafelfedezésének. Az ilyen „kiruccanások” ugyanis meglehe­tősen költségesek és időigénye­\sl:riKon*i int tekinteni. Ezért hiszek abban is, hogy a szerkesztőség említett tö­rekvései, erőfeszítései nem fölös­legesek, hanem hasznosak, s vé­gül is egy javuló, még tartalma­sabb folyóirat fogja ezt igazolni. Ehhez a megyében élő alkotókat — írókat, művészeket, tudóso­kat, szakembereket — kell az eddiginél is jobban megnyerni, olyanokat, akik hivatásuk szerint is az ilyen munkára tették fel az életüket. — Hogyan látja a Forrás kö­rüli vitákat és azok lényegét? — Szerintem az elmúlt év megmutatta, hogy lehet hiba­mentesen is folyóiratot szerkesz­teni. Itt most nem az úgyneve­zett elírásokra, hanem tartalmi, politikai hibákra gondolok. En­nek egyik és legfőbb- feltétele, hogy ki kell zárni a „sandaságot”, a kétfelé kacsingató álnoksá­got és felelőtlen dilettantizmust az írott szó területéről. Súlyos hiba lenne azonban mindezt a problémanélküliséggel azonosí­tani. A mai valóság teli van üt­közésekkel, vitákkal, egymástól eltérő véleményekkel, számtalan új elképzeléssel. Ezek tükrözése, felszínre hozása, az álláspontok mérlegre tétele, illetve adott esetben némelyiknek a felválla­lása nélkül, nem tudok elképzel­ni semmilyen fórumot, amely igényt tart kellő társadalmi és önbecsülésre. Véleményem sze­rint csakis állhatatos és célirá­nyos munkával lehet elérni azt, hogy a demokratikus közszellem egyre érettebb, mondhatnám azt is: tűrőképesebb legyen hazánk­ban. Koloh Elek sek. Ez a nehézség megmutatko­zik a magas kvalitású, irodalmi és tudományos színvonalon egy­aránt jól író alkotók megnyeré­sénél is. — Kissé mintha szkeptikus lenne a tartalmi megújulást ille­tően ... — A szándékot nézve nincse­nek kétségeim, de a kulturális te­rület anyagi helyzetét ismerve a nyugodt, kiegyensúlyozott előre­haladást is nagy értéknek tar­tom. Sok tekintetben ez sem egy­szerű feladat. Például az új sze- dési eljárás révén a folyóirat „be­fogadóképessége” ».csaknem egy- harmadával megnövekszik, ami örvendetes. Ennél nagyobb mér­tékben biztosan nem nőnek az anyagi lehetőségei sem a Forrás­nak. Tehát a szerzők fokozott megnyerése — éppen az anyagi­ak miatt — nem lesz könnyű. — Mi az mégis, ami remény­nyel töltheti el a szerkesztőket és a szerzői gárdát, nemkülönben az olvasókat? — Nagy dolognak tartom, hogy létezik ez a folyóirat, amikor például a nyírségiek még csak a megjelenésért küzdenek. Nagy dolog — talán nem is látja ezt mindenki —, hogy több mint két évtizede (a Kiskunság régi pél­dányait is ide számítva), a fo­lyóirat terméséből nyomon lehet követni a megye szellemi, társa­dalmi életének vonulatát, fejlő­dését. Azt hiszem, hogy kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, pedig ajánlani tudom a mai értelmi­ségnek, az új vezetőknek, mun­kás- és parasztfiataloknak, akik messzebbre tudnak és akarnak Kern-kii/önlegesség Amikor először hallottam, hogy Kern András nagylemezt készít, nem voltam elragadtatva a hír­től. Mert én is tudom, te is tu­dod, de bizonyosan ő is tudja: Kern énekelni legfeljebb fürdő­szoba-szinten tud. Ogy azonban mináannyian tudunk, űzzük is, mégsem szaladunk vele mindjárt a hanglemezstúdióba. Valaki, akit remek parodistaként már 14 éves korában megismert az ország a Ki mit tud?-vetélkedőben, aki aztán évek múlva újra országos népszerűségre tett szert a Halló fiúk. halló lányok! című rendsze­res tv-műsor állandó szereplője­ként még főiskolás korában, s aki utána, „felnőtt” színészként odáig vitte, hogy magyar filmek és tv-játékok hőse, a Vígszínház rangos társulatának egyik veze­tő művésze, s mint ilyen, az or­szág egyik legkedveltebb színész­egyénisége lett, az minek téved ilyen mellékvágányra? Más az, ha a saját színházában éppen ze­nés darabot tűznek műsorra, s abban rá is osztanak szerepet, és megint más, hogy „önként, da­lolva” meneteljen az esetleges le­égés mezejére egy önálló nagyle­mezzel. Nem értettem,' minek ilyesmivel akárcsak kísérletez­ni is? Most megjelent az a nagyle­mez, a címe: Kern. Végighallgat­tam és elbűvölt. Ha szigorúan vesszük, Gilbert Bécaud sem tud énekelni, Chevalier-re sem a hang­ja, hanem egész ehev alder-sége miatt voltunk büszkék, nem szár­nyaló énekhangja, hanem utánoz- hataflanul sármos egyénisége miatt szeretjük Fred Asitalre-t, és folytathatnánk a nem „nagyhan­gú”, de éneklő és a közönséget éppen énekükkel, vagy azzal is megfogó színészek hosszú sorát. A lemezen található mind a ti­zenegy dal tetszett nekem. Volt, ami jobban, volt, ami kevésbé, de egy sem akadt, ami — nem. Egy kivételével — Verebes István a kivétel — valamennyinek Kern maga írta a szövegét is (Horváth Attila, Bornai Tibor és La ár And­rás voltak a „szöveg-átfésülői”, Kern fogalmazása szerint), és ez azért fontos, mert ellentétben a könnyűzenei és slágergyakorlat­tal, itt előbb születtek a versek, csak utána komponálták a zenét. Ezek a dalok elsősorban azért jók. mert a szövegek oly vonzók: iga­zi élethelyzeteket, valódi érzel­meket, végiggondolt gondolato­kat fejeznek ki, szellemesen, kel­lemesen, meghitten, bensősége­sen és árnyaltan. Muzsika nélkül egyik-másik talán banálisán hat­na, de mindegyik adekvát meg­zenésítést kapott (Másik János, Bornai Tibor, Heilig Gábor, No- vák János, Horváth Attila, Laár András és Máté Péter a zeneszer­® A lemez borítója. zök), és így vált minden egyes dal kerek egésszé. Illetve még nem így: szöveg és zene igazán egysé­ges egésszé Kern előadásában vált ebben az eredeti egyéniséget, gro­teszken fanyar és szemérmesen lírai személyiséget egyszerre tük­röző. költőien kiváló színészi-elő­adói produkcióban. Vagyis olyan remek színész Kern, hogy az sem baj, ha éne­kel. Sőt, néha egyenesen jó, hogy dalra is fakad, legalábbis ami a nagylemezét illeti. Ez egyfajta Kern-különlegesség. A fiatalok­nak bizonyosan tetszik majd. Va­lószínűleg a középlkorúaknak is. Meg a7. öregedőknek, s az öre­geknek. Nagyon tetszett nekem is, és kíváncsian várom, mit szól­nak hozzá az unokáim, ha majd lejátszom nekik. Barabás Tamás SZOKOLY TAMÁS: Csak a tél volt költözni délre madarakkal? nem nézni.' — ne nézzek hátra? repüljek föl magam elől szárnyak alól pislogni a világra? csókoljak vasat? imádjak csöndet? bűvöljem a vakságot? költözzek ki bőröm alól perzselő homokba? — látod: földrengést szelet habosodást csillaghullást kívántam vért bukni virágra hóra várni a görcsre — én vártam bújtam pirosból kékbe kékből a sárgába voltam tavasz nyár ősz de a tél csak a tél volt drága igazi otthonom ott tudtam ragyogni ott tudtam szikrázni fojtva félve fázva s bújtam kékből pirosba földből a fűbe fűből a Madárba TAKÁTS GYULA: Álmában készülődik Már kong ... Üres ... Villog a kén s a hordó-lyukban ugrál a dogó. Borköves dongák közt a must elszenderült és lassan itt a hó. A kemény ágakon a rügy fölfűzve csillog, mint a gyöngy. A dér átváltozik és mint a jég villog ... Sziporkázik a tölgy. Álmában készülődik minden s talán a nyárra is emlékezik a zöldveszejtett ág s a rét szép gólyát lát s bogyók szemét idézi föl s tűnt lépteiddel házunkig jön s veled együtt belép. I de figyeljen, Antal! Ez rutinmunka. Az őrnagy nekidőlt a mosdókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé borostás­nak látszott. — Megtaláljuk a tolvajt. A fe­lesleges gyanúsitgatást el kell ke­rülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog. A keskeny arcú fiatalember el­röhögte magát. — Nem így gondoltam — mondta az őrnagy, és kipróbálta a vibráló lilás fényt sugárzó lám­pát — Ezek. hivatalnokok. xCsu- pa érzékeny' ember. Majd bele­jön Most csak nyissa ki a szemét.-- És ha nem közülük lopta el Valaki? A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis ta­nár volt az alsó tagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmaz­ták. — Meg lennék lepve — mond­ta az őrnagy. Tíz órakor helyezték el a lát­hatatlan festékkel megjelölt bank­jegyeket az egyik titkársági író­asztalon. Tizenegykor a titkárnő már telefonált, hogy jöhetnek. v A főosztály dolgozói az. ajtó előtt várakoztak fél lg-meddig sor­ba rendeződve a hosszú folyo­són. Elöl Sápy, a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie va­lami értekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető-helyet­tes, mögötte a beosztottak, nők és férfiak. Az őrnagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az érzékenység miatt is. A kis Fejér megint pattogott. — Tele van az ember munká­. val és akkor meg itt.. . — Maga mindig tele van, Ti­biké — kuncogott a szép Ke- mónyfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik. NÓGRÁDI GÁBOR: Tolvajt keresünk — Hogyhogy mi helyett? — gesztikulált az alacsony ember. — Talán ki helyett? A társaság nevetgélt. Az osz­tályvezető-helyettes is elmoso­lyodott. Ez a Fejér! Született bűn­bak. Csak Tériké, a hivatalsegéd, meg a gépírónö Klára nem ne­vettek. Fejér Tibor főelőadó volt. A vécéajtó kinyílt. — Tessék szíves lenni — mond- ta-a vékony hangú Sápynak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé. — Egykor értekezletem van. — És bement. A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérte, hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét. A folyosón Fejér hadonászott. — Mi ez tulajdonképpen? Mi­ről van szó? Micsoda nevetséges dolog, itt a női vécé előtt...! De nem vették komolyan. — Örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikéin — kacarászott Keményíi Dóra. — Na! Maga mindig.... — cup- pantott Fejér. — Maga minden­ből viccet csinál. A titkárnő sietett el mellettük. Nem nézett senkire. — Ilike! — állította meg Fejér. — Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyi munkája van. A titkárnő izgatottan suttogott. — Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kdsebb-na- gyobb összegek... A Sápy kollé­gának például nyolcszáz forint­ja ... — Na és? Megvan a tolvaj? — Most keresik — intett a vécé felé a titkárnő, és elsietett. — Most? — bámult utána Fe­jér. — De mi közöm nekem eh­hez? — Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz — fogta meg a férfi karját Keményfi Dóra. — Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki. A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsog­va röhögött. A gépírónő is elkac- cantotta magát. Sápy kijött a vécéből és fogta az ajtót, amíg az osztályvezető­helyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé. — Ránk világítanak — mond­ta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész. — Azt Ismerem — harsogta Keményfi Dóra. — Ilyesmik van­nak a diszkóban. A halványlila fényben az őr­nagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját. — Köszönöm — mondta a rend­őr. — Viszontlátásra! Dalányi megfordult. — Hoppá! — A vékony hangú beharapta a száját. A férfi tarkó­ján aranyló foltok villantak fel a lila lámpafényben. — Egy pillanat — az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visz- szanézett. — Ha megfordulna ... És a két rendőr közelebbről vizs- gálgatta az inggallér alá nyúló ujjnyomokat. — Mi az? — kérdezte az osz­tályvezető-helyettes. — Valami baj van? — Valaki... — mormogta az őrnagy. — Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tarkójára tette a kezét? Antal, kapcsolja fel a vil­lanyt! — Hogyan? — húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a ke­ze? — A tarkójához nyúlt, és el­nevette magát. — Nemigen. Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vékony hangú érdek­lődéssel figyelte Dalányit. . — Hogyhogy a tarkómhoz? — dadogta a hivatalnok, és elko- morodott. — Ügy értik, hogy vé­letlenül? — Lehetett véletlen is — bó­lintott az őrnagy. Az osztályvezető-helyettes riad­tan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka. — Csak arra szeretnénk kér­ni — mondta halkan a nyomozó —, hogy javasoljon valakit a be­osztottak közül, akit be kellene hívni. Dalányi homlokán apró verí- tékcseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától. — A gépírónőt — suttogta, és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt és megtö­rölte a tarkóját. — Nem látszik... — mondta az őrnagy. A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a ke­ze tele volt árulkodó aranyfol­tokkal. — Nekem rendesen kellett ru- hnzkodnom! — sírta el magáit. A két rendőr becsomagolta a lámpát, és elköszöntek a diadalittas tit­kárnőtől. A résnyire nyitott pár­názott ajtó mögül Dalányi kiabá­lása hallatszott. — Csak annyit kértem magá­tól, Dóra, hogy tartsa a határ­időt. Olyan nehezére esne egy­szer? A lépcsőházban a vékony han­gú elnevette magát. — Vajon tudják, hogy a főnö­kük meg a gépírónő . .. ? — Fogja két kézzel a lámpát, és ne beszéljen annyit. Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni. AKTFOTÓK Egy vándorkiállítás *• A III. Országos Aktfotó Kiállí­tás Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyéből, Riese nagyközségből az év első napjaiban Oroszlányba érkezett. Az előző 1983-as pályá­zat fotóanyagát mintegy 60 ha­zai településen itöbb minit'50 ezer néző látta. Miután la tavalyi pá­lyázatra a fotósok közül több mint kétszer annyian jelentkez­tek, minit a megelőzőre, várható, hogy a siker is megduplázódik. A Magyar Fotóművészek Szö­vetségének szakzsűrije 104 szer­ző 827 alkotása közül választott lei 129 képet. A kiállítás Vas megyébe, Szombathelyre utazik tovább a körúton, s hamarosan Bács-Kiskunban is látható lesz. Nehéz dolga volt a szakzsűri­nek, amikor arról kellett dönte­nie, hogy mely művek valók kö. zönség elé, s kiket díjazzanak. Jung Zseni, aki a legnagyobb anyaggal szerepéi, méltán kapott kol lékei ódíj at érzékeny, férfi— nő kapcsolatot feltáró munkáiért. Ugyanez vonatkozik a szintén visszafogott hangú Újhelyi Ist­vánra és Csabai Istvánra. Kato­na Bálint szintén díjazott képei már elgondiolkodta/tóbbak, bár inkább csak formai jegyeket, s egy-egy ötletet hordoznak. Az aktfotózás Magyarországon nyilvánvalóan útját keresi, ez a III. országos tárlatból is kitet­szik. K .P. Jung Zseni: ülő akt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom