Petőfi Népe, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-02 / 282. szám

1985. december 2. ■ PETŐFI NÉPE * MINTASZERŰ TOVÁBBKÉPZÉS Feljegyzésekből tudom: a versnek is ott- Tiona volt a hajdani kecskeméti munkásott­hon. Törzstagjai közül Hajnal József, Székely János, Horváth Ambrus maga is szívesen írt költeményt, ha örömre hangolódott, ha föl­háborodott, ha kicsordult leikéből a gyönyö­rűség, ha vad fájdalom szorongatta. A fiatal Simon István és Tóth László boldogan osz­totta meg egy-egy új Ady-vers örömét a töb­biekkel. Mi tagadás, napjainkban ritkán tér be if­júmunkás a könyvesboltokba, könyvtárakba verseskönyvért. A minap végzős gimnazista lányok csak hosszas erőfeszítéssel tudtak megnevezni három élő magyar költőt. Könyv­koporsókba temetődne „ki a nép ajkára hul­latja keblének mennyei mannáját”, ki a pro­letár utókorban reménykedett, „ki verse selymére hímzi új hősök nevét”? Tisztelettel tudatom olvasóinkkal, hogy a múlt hét elején csaknem egész nap verseket mondtak, hallgattak a szakszervezetek me­gyei székházában. Szakmunkástanulók, taná­raik hetek óta versesköteteket tanulmányoz­tak. A megyei Pedagógiai Intézet és az SZMT Művelődési Központ rendhagyó to­vábbképzésén az anyanyelv, a vers, a pódium, a versválasztás témakörében kaphattak új ismereteket, ösztönzéseket szakmunkásképző­ben tanító magyartanárok. A kiváló művész és a szakmunkástanulók B ánft'y György kiváló mű­vészt hívták meg a to­vábbképzés előadójának. Nagyszerű ötlettel a répzt vevő pedagógusok először arz általuk felkészített diákok szavalatét ■hallgatták meg, elemezték. Igazán ünnepélyes hangulatot teremtettek. (Gyakoriéit hiva­tásos művészek is tudják: meny­nyivel nehezebb a költői szóra, a muzsikára délelőtt ráihéingolni a közönséget, mint délután, es­te.) Joggal érezték saját sikerük­nek is, saját munkájuk elisme­résének a pedagógusok Bánííy György elemző értékelését, út­mutató tanácsait. Hasznosnak, tanulságosnak, példamutatónak nevezte a rendezvényt. Délutáni önálló estje előtt — szakmunkástanulók __ töltötték meg a tömegszervezet,i székház nagytermét — agy összegezte lapunk (számlára tapasztalatait: — Ma, amikor a technicizáló­dás folyamata nem szükségsze­rűen, de kényszerűéin kiválthat­ja a humán érdeklődés csökke­nését, minden eddiginél na­gyobb jelentőségű a itatnáxok, különösen a szakmunkásképzők­ben Oktató-nevelő pedagógusok kultúraterjeszrtő, a művészetek Iránti fogékonyságot erjesztő munkája. Ha időim engedi, ezért megyek el szívesen az ország legtávolabbi településeire, hogy személyesen is erősítsem mind­azokat, alkik gzabad idejükben könyveket olvasnak, kérésük a nekik tetsző verseket, próza- Vészleteket. Mitnden. segítséget megérdemelnék. Magam és má­sok erőfeszítéseinek eredmé­nyeit is látom abban, hogy ma délelőtt ia megyéből összegyűlt diákok jó fővárosi gimnazisták sz’nvonailán tolmácsolták a vá­lasztott Vermeket. Esetenként a halksáigot. és a rutintalanságot leszámítva, mindnyájan alkal­masak versmondásra. A mai összejövetel elsődleges célja szak­mai itovábbképzés volt. inkább a jó tulajdonságok kiemelésével próbáltam magabiztosabbá tenni a diákokat, tanárokat mindab­ban, amit jót tudnak, jót csi­nálnak, mint az előforduló ki­sebb hibák nyeseget ésével. Kel­lemes, biztató emlékként mariad meg bennem ez a délelőtt. Kü­lönösen azért, mert nem egy­két iskola, egy-két kiváló pe­dagógus diákjainak magas szín­vonalú teljesítményét élvezhet­tem, hanem úgy tudom, húsz iskola küldöttjét hallgattuk. így áttekintést kaptunk a megye egészéről', érzékelhettük az ifjú­ság széles rétegeiben élő alkotó erőt, előrejutási vágyat. H. N. Kalendárium német nyelven A magyarországi könyvnyomtatás terjedésével az 1600-as évektől egyre több kiadó jelentkezett kalen­dáriumával. Olyan naptárt szerkesztettek, mely a vallási ünnepeken, névnapokon, az időjóslásokon, az álomfejtéseken, a falusi embereket érintő idősze­rű munkák leírásán túl „olvasmányokat” (általában alacsonyabb színvonalú írásokat) is tartalmaztak. Falusi, tanyai emberek házában rendszerint a ka­lendáriumon és a Bibilián kívül nem volt más olvas­nivaló. Móra Ferenc írta: „ ... a gyerekeknek nin­csen olvasókönyvük, hanem minden tanuló elviszi hazulról a kalendáriumot, s abból tanulnak meg ol­vasni”. Az elmúlt években újra reneszánszát éli nálunk is a kalendárium. Egyre több kiadó gondozásában jelennek meg naptárak (Kincses Kalendárium stb.), megőrizve a régi kalendáriumok szerkezetét, de egyre színesebben, színvonalasabban. A Magyarországi Németek Demokratikus Szövet­sége ezúttal 30. kalendáriumát jelentette meg, tizen­négyezer példányban, 320 oldalon. A hazánkban élő 200—220 ezer német nemzetiségi lakos kalendáriuma hagyományosan indul és végződik: névnapok, idő­szerű kerti munkák bemutatása, majd a végén a gyakorlati tanácsok (orvosi, főzési, illetve a vásá­rok időpontjai). A naptár tényleges gerincét a ma­gyarországi németek minddennapjainak bemutatá­sa jelenti. Hambuch Géza, a szövetség főtitkára át­tekintést ad az elmúlt év társadalmi, politikai, kul­turális életének főbb eseményeiről, majd bemutat­ják a német nemzetiségű jubilánsokat (köztük a kunbajai születésű Thomann Martint), a kiemelke­dő feladatokat ellátók közül például Baksai Antalt, az Ipari Kukoricatermelési Rendszer igazgatóját, az átlag magyarországi család képviseletében a Kungl családot, Veszprémből. Megismerkedhetünk a né­metek szokásaival, viseletűkkel, hagyományaikkal, irodalmi, zenei kultúrájukkal, azok beépülésével a magyar kultúrába. Képet kapunk a szekszárdi Né­met Színpad tevékenységéről, a magyarországi né­metek pécsi fesztiváljáról: 25 művészeti csoport 550 taggal vett rajta részt, mintegy háromezer érdeklő­dő előtt mutatták be dalaikat, táncaikat, népszoká­saikat, viseletűket. Örömmel fedeztük fel, hogy megyénk német nem­zetisége is helyet kapott a bemutatkozáson: a 25. oldalon a bajai városkép és a Frankel Leó Gimná­zium művészeti csoportjáról készült fotók, illetve a harmincéves, nyolc osztállyal tanító gimnáziumi képzésről számot adva. A 103. oldalon Tschassar- det (Császártöltés) naplójáról olvashatunk. A bács­DEUTSCHER KALENDERN bokodi (vagy ahogy németül mondják: Wikitsch) népi együttesét Patocskai Éva mutatja be: az 1972- ben alakult együttes első vezetője Tettinger Ané hímzőasszony volt, a magyar, német, bunyevác fol­klórt dolgozták fel. 1978-tól Sasi József, a bajai ta­nítóképző főiskola tanára a karvezetőjük. Megis­merkedhetünk az 1870-től az első világháború vé­géig hordott bácsalmási német viselettel, és a ka­lendáriumból képet alkothatunk a német nemzeti­ség munkásmozgalmi múltjáról, képzőművészeti te­vékenységükről, anyanyelvi oktatásuk gondjairól (óvodás korosztálytól a tanítóképzésig), a német könyvellátásról, tehát jelenükről és múltjukról, de bepillanthatunk terveikbe is. A nemzetiségek mindennapjai iránt érdeklődők­nek ajánljuk a Magyarországi Németek Demokra­tikus Szövetsége kiadásában (a Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat terjesztésében) most megjelent német nyelvű kalendáriumot; jó bizonyítékául an­nak, hogyan tud egy kis országban több nemzetiség egymás mellett, egymást segítve egységben élni, és hogyan lehet, hogyan kell egy kisebbségben lévő nemzetiség történetét szóba hozni, valamint milyen a Magyarországon élő német nemzetiség hazánk­ban töltött 250 évének története és jelene. K. M. Színpadán játszott Déryné, Blaha, Jászai... Kétévi munkálatok után ünne­pélyesen felavatták az újjávará­zsolt nagybecskereki (zrenjanini) népszínházát. A több mint 2000 négyzetméteres terület felújítása, a színházpalota helyenkénti át­építése csaknem 160 millió dinárt igényelt. Az épület utcai frontját egy emelettel gyarapították, s a kivitelezők gondosságát, hozzá­értő ügyességét dicséri, hogy a korabeli fotók és rajzok alap­ján kialakított homlokzat jól il­leszkedik a Bega-parti város fő­terének barokk és klasszicista épületei közé. Thália e nagy múltú otthona a közép-európai színháztörténet színes és érdekes lapjait írta. Az -épület idestova másfél évszázada, pontosan 146 éve fogadja be a több nemzetiségű közösség ama­tőr és hivatásos társulatait, s ter­mészetesen a vendégművészeket. Hosszú időn át a színház volt a becskerekiek és a környék lakos­ságának szinte egyetlen nemes szórakozása. Ennek megfelelően nagy becsben is tartották Thália képviselőit, s büszkék voltak színházukra. A becskereki színházi hagyo­mányok gyökerei a 18. század utolsó két évtizedéig nyúlnak vissza. Az első színházi előadáso­kat Marko Jelisenic tanító szer­vezte meg 1787-ben. Itt régi ha­gyományai vannak a magyar színjátszásnak is. Először 1823 augusztusában szeperelt magyar társulat Becskereken. Kilényi Dá­vid Abaúj vármegyei együttese öt éven át vissza-visszatért a vá­rosba. Utánuk 1832-ben Szilágyi Pál, 1848-ban pedig Országh Já­nos társulatának tapsolhatott az itteni közönség. Az első magyar amatőr próbálkozások a múlt szá­zad hetvenes éveire tehetők. Nagybecskereken egyébként a magyar színjátszás legjelentősebb alakjai is megfordultak. Játszott itt Déryné Széppataki Róza, Bla­ha Lujza, Jászai Mari és Fedák Sári. Az újjáépített színházban most a Tosa Jovanovic Népszínház és a Madách Amatőrszínház társu­lata kapott otthont. Alföldi Galéria Kiállítás Tóth Menyhért műveiből Jelentős képzőművészeti ese­ményre, az Alföldi Galéria fel­avatására került sor Hódmezővá­sárhelyen, az idén ősszel. Néhány nappal a 32. vásárhelyi őszi tárlat megnyitása előtt ez­zel a ténnyel szinte történelmileg igazolódott a vásárhelyi tárlatok­nak a magyar művészetben hatást gyakoroló hivatása. „Az Alföldi Galéria — az őszi tárlat eddig ér­deklődést keltő létének is követ­kezménye. Mostantól muzeális értékű gyűjtemény dokumentál­hatja az ide kötődő művészeti események mecénáját is felmuta­tó jelentőségét” — írta a kataló­gus előszavában Bereczky Loránd. A gazdag művészeti múlt és az élénk jelen képzőművészeti élet sürgette, hozta létre Hódmezővá­sárhelyen e jeles képzőművészeti gyűjteményt. Alföldi festészet, vásárhelyi is­kola címszavak létjogosultsága — művészettörténeti tény. E festő­iskola gazdag tárháza az egykori gimnázium kiállítóhellyé alakított emeletén tárul a látogatók elé. Egyelőre — az épület egy részét birtokolja csak a múzeum, s ezért a kezdetektől a felszabadulásig terjedő időszak alföldi festészetét mutatja be a kiállítás. Műveket, amelyeknek témája vagy ihletője az Alföld, amelyeknek mestere születését vagy működését illető­en alföldi. „Az a fajta piktúra — írja Po­gány ö. Gábor —, ami ezen a tájon született, nem nyilvánítható pusztán földrajzi terméknek, a művészettörténeti fejlődéstan to­pográfiájával aligha kaphatunk magyarázatot a vérmérséklet, a kedély rokonságára. Közelebb ke­rülünk a válaszhoz, ha a festői fogalmazás hasonlóságából indu­lunk ki, az éles fények és mély árnyékok alkalmazásából, a for­mák megvilágításának szélsősé­geiből, a nemesveretű ábrázolás méltóságteljes drámaiságából... Falusi témájú festményeink zöme kendőzetlen híradás volt paraszt­ságunk megoldatlan helyzetéről, Szolnok, Kecskemét, Szentes, Sze­ged, Vásárhely művészei minden­re kiterjedő tájékozottságot tanú­sítottak városuk és a környék dolgaiban. Nem hatolt ugyan va­lamennyiük pillantása oly mély­: < *­m Az Alföldi Galéria épülete. re, mint a legérzékenyebbeké, de még a felületesebbek is értették a föld sóhaját, tapasztalták a vi­déki lét mostohaságát. Viszont a legnagyobbak, az égigérők, Tor­nyai János, Koszta- József, Rud- nay Gyula jelképes érvénnyel je­lenítették meg az alföldi tájat és népét, az egész magyarság végze­tét és vágyait vetítették vászonra a helyi motívumokból, a múltat és a jövendőt kapcsolták össze működésükkel.” Gosztonyi Józsefnek, az első vásárhelyi festőnek 1853-ból da­tált romantikus paraszt-figurákat ábrázoló képével indít a kiállítás. Böhm Pál, Molnár József, Keleti Gusztáv tájképei villantják fel a múlt századi alföld-ábrázolásokat. Természetesen legnagyobbrészt az alföldi realisták művei töltik meg a képtár termeit. Tornyaié, Rudnayé, Kosztáé, Endre Béláé —, akiknek törekvése az volt, mély, igazi és jellemző szintézis­be foglalni népünk világát. Akik jelképes érvénnyel jelenítették meg az alföldi tájat és népét. Tornyai János Juss-a, amelyen egyetlen lepedő birtoklása miatt feszülnek az indulatok, a drámai látásmódú tájképek, a Gémeskút, a Vihar, a Bús magyar sors —, melyek, noha nincs rajtuk' embe­ri alak, mégis, az élet árnyékos oldalán élő emberről szólnak. Jelentős művekkel vannak kép­viselve a szolnoki, a kecskeméti művésztelep alkotói — Fényes Adolf, Zemplényi Tivadar, Szlá- nyi Lajos, Aba-Novák Vilmos, Révész Béla, Iványi Grünwald Béla. Szobrok, Medgyessy, Pász­tor János, Rubletzky Géza, Kallós Ede munkái teszik változatossá a kiállítást. 180 műalkotást láthat a közön­ség a Galériában. Köztük az Al­földhöz megannyi szállal kötődő Tóth Menyhért kamarakiállítását is. — Eredetileg csak állandó ki­állításban gondolkoztunk — mondja Dömötör János múzeum­igazgató. — Később azonban a megyei társadalmi vezetés figye­lemfelhívása alapján átértékeltük ezt a tervet, helyet biztosítottunk időszaki kiállításoknak is. Azt a célt szolgáltuk ezzel, hogy a hely­ben élők így többször forduljanak meg a Galériában, és hogy ezáltal az idegenforgalmi kínálatot is színesítsük. Az első időszaki kiál­lítás a Szeged-Alsó tanyán (Mó- rahalom) született, Bács-Kiskun megyei Miskén élt Tóth Menyhért festőművész alkotásai képezik. Tóth Menyhért több szállal kötő­dött Vásárhelyhez. Itt rendezték meg 1964-ben első felszabadulás utáni kiállítását, * rendszeresen szerepelt munkáival az őszi tár­latokon és több baráti szál is ide- fűzte. Tóth Menyhért özvegye, Lándori Angéla festőművész ugyanis mindezt ismerve 1981- ben az előző évben elhunyt f£rje 29 festményét, 17 grafikáját' a Tornyai János Múzeumnak ado­mányozta. Az önálló teremben be­mutatott Tóth Menyhért-művek eltérnek a többi terem műveitől. Bár az élmény, az alföldi táj és a benne élő ember azonos, mégis a korábban megjelenített Alföld­képtől egészen eltérő, a látott világból kiinduló, de azt a mese- és mondavilággal is átszőtt egyéni újjáköltésre ihlette. Tóth Menyhért életműve is jelzi azt, hogy a következő ütem, a felszabadulástól máig terjedő idő termését bemutató kiállítás sok­kal összetettebb, változatosabb, sokrétűbb lesz a mostaninál. Kádár Márta „Úgy érzem, szeretnek az emberek” Beszélgetés Kellér Dezsővel Nem tudom Kellér Dezső szeret-e írni. De azt tudom, hogy nem rajong azért, hogy róla írjanak. Ebben nemcsak sze­mérmesség, visszahúzódás, de nemi önzés is rejlik. „Tőlem biztosan jó poénokat vár — mondta. — Kitalálhatnék, de akkor inkább megírom saját magam.” Nézem az arcát. Viccel? Komolyan gondolja? Ezt akkor sem tudtam pontosan, amikor a Vidám Színpadon hallottam konferálni, ihúsz-huszonöt évvel ezelőtt. Állt a függöny előtt, megszívlelendő, találó, okos — vagy merésznek tűnő — gon­dolatokat, igazságokat mondott. A közönség néha nem tud­ta, hogy felháborodjon, szomorkodjon vagy nevessen-e, ami­kor az öregségről, a munkahelyi lógásokról,* a szerencsejá­tékokról, az eladók és vásárlók közötti ellentéteikről beszélt, vagy netán arról, hol szorít a (futball) cipő. A kabaré akkoriban számomra — számunkra — egyet je­lentett Kellér Dezsővel. — Hogyan lett konferanszié, milyen út vezetett a színház vilá­gába? — kérdeztem tőle. — Először fősitő akartam len­ni, a gimnázium nyolcadik osz­tályával egyidejűleg az Oroszlán utcai Felső Iparrajziskdla esti tanfolyamát is elvégeztem. _ Az érettségi után a Ma Este című lapnak rajzoltam az újságírás­hoz. A lap elküldött, hogy egy interjúhoz portrét rajzoljak, de az újságíró késett. Miivel én már (kész vontam a munkámmal, megcsináltam aiz interjút is. A rajzért két pengőt, a szövegért nyolcat fizettek. Bár a matema­tika sosem vollt erős oldaliam, kiszámítottam, jobban járok, ha riportírásra adom a fejem. Hogy könnyen startolhattam ezen a pályáin, abban nagy segítségem­re volt Andor bátyám, aki már 13 éves korában Az Üjság belső munkatársaként dolgozott. öt kis Kellémek becézték, engem, az öccsét már ném hívihattak így, ezért a pici Kelilér lettem. 28 éves voltam —, hogy a fenti kérdésre végre feléljek —, ami­kor először konferáltam; a Te­réz körúti Színpadon lléptem fel először, 1933-ban. Ujtáma csak alkalmilag konferáltam, főként írással kerestem meg á lóver­senyre és kártyára valót. Tréfá­kat, ikuplékat, dalszövegeket ír­tam, ezek közül sok vált nép­szerűvé, ma is örökzöld sláger­ként hangzanak el. Mondok egy-két példát: a Paipllak mel­lett laldk a Katica, a Jaj de jó a habos sütemény, az Asszonyom, önt keresem. Írtam magyamó­tákat is: a Szeretem a kertet, a Nem tudom az életemet hol ron­tottam én el. Több operett lib­rettóját átdolgoztam — több­nyire Békeffy István társaságá­ban —, ezek a Luxemburg grófja, a Csárdáskiirályinő, a Ge­rolstein!. nagyhercegnő (amit egyébként ebben az évadban újít fel a Fővárosi Gperejtt Szín­ház), s ne felejtkezzem ei egyik kedvenc darabomról, a Három tavaszról sem, melynek Lajtai I^ajos szerezte a zenéjét, és Honthy Hanna vitte sikerré. — Ügy tudom, 1945 után vált főfoglalkozásává a konferálás. — Igen. 1945-lben a Pódium Kabaréhoz kerültem, ezután 1950-beni a Kamara Varietében konferáltam, s 1951-ben, ami­kor megnyílt a Vidám Színpad, én is alapiltó tagja lettem. Ti­zenkét éven ált dolgoztam a Ré- vay utcai színházban, amely megalakulásának 15. éviforduló- ján örökös tágjává választott. A hatvanas évek derekán a Thá­lia Színházban állitottam össze és konferáltam két kabarét, majd jöttek a nyugdíjasévek .. J — ön most, december elsején ünnepli nyolcvanadik születés­napját. Nyolcvan év... nagy idő. Együtt járta a vidéket Törzs Je­nővel, tréfákat írt Herceg Jenő­nek, Komlós Vilmosnak, Sala­mon Bélának, interjút készített Karinthy Frigyessel, együtt kár­tyázott Szép Ernővel, Ráday Im­rével, dolgozott Huszka Jenővel, Abrahám Pállal, Lajtai Lajos­sal ... Szép névsor. — Néha úgy érzem magam, mint az az 1848-as honvédve’te- rán, akit mi — „csikágói” srá­cok — körülü'Münk a Ligetben, hallgattuk, s köziben egymásra |hurvy oroztunk, egyetlen szavát sem hittük el. Ha ma arról me­sélnék a fiataMenlak, kiket is­mertem, kikkél dolLgoztam együtt, lehet, hogy ők is összekacs in ta­nárak, hiszen ezekből ma utca­nevek, szobrok lettek. — Ón viszont ma is dolgozik: a televízióban nyolcvanperces portréfilmet készítenek Keller Dezsőről, a Szépirodalmi Kiadó­nál hamarosan megjelenik új kő­tetet a Fogom a függönyt... Ho­gyan őrizte meg a kondícióját? — Van egy elméletem, deinem hisz» el senki: a levegő és a mozgás árt nekem. Füstös ká- véházakban dolgoztam, cigaret­táztam, hajnalig is fent marad­tam, de úgy ‘látszik, ez .hasz­nált, — Elégedett embernek érzi ma­gát? — Igen. Sosem voltok nagy igényeim, s ezeket ki tudtam elégíteni. Azt a munkát végez­tem, amit szerettem, bejártam a •világot, Mléptem Amerikáiban, Kanadában és másutt. Ma is szeretek utazni, s mosit, hogy nyugdiíjas-villamosbérlétteli ren­delkezem, számomra megszűnt a távolság is. De komolyra for­dítva a szót: elégedett vagyok, mert megbecsülték o munká­mat, érdemes, majd kiváló mű­vész lettem, elégedett vagyok, mert úgy érzem, szerétnek az embereik. S talán ez a legna­gyobb, a Igszebb kitüntetés ... Kárpáti György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom