Petőfi Népe, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-28 / 303. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM • MŰVÉSZET írott szó x A SZOLNOKI SZIGLIGETI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA Barikád a fesztiválon Irodalmi 'hetilapnál dol­gozom, de talán elhiszi ne­kem laz is, aikii az enyém­nél fontosabb és haszno­sabb munkahelyen szol­gál, hogy nem a munkavé­delem beszél belőlem, ha állítom: az irodalom sem fontosság nélkül való, az irodalom sem haszontalan. Elsorolná irodalompártolá­som érvelt megpróbáltam már néhányszor: írni nem is az irodalom fontosságá­ról akarok most, hanem fontosságának látványos csökkenéséről. A nyugati világ sajtója tele van az emiatiti panaszokkal. És mosd) már a hazai sajtó is. A Filmvilág című fo­lyóiratban Szilágyi Ákos nemrégiben a magyar kul­túra rohamos „árodalom- talanodásáról” beszélt: az IGE helyett a KÉP ura­lomra jutásáról. Az Élet és Irodalom című hetilap, melynek szerkesztőségében dolgozom. Mezei András költő beszélgetését közöl­te Dorogi Zsigmonddail, a Rádió irodalmi szerkesz­tőjével : rá-rálicitáltak egymásra abban a panasz­ban, hogy nemcsak az életmódbeli változások szoktatnak el bennünket az írott sző olvasásától, nem­csak a képernyő vált nagy riválisává a könyvnek, ha­nem mintha az új magyar irodalom képviselői is el­határozták volna: vissza- csábítás helyett elriaszt­ják a lehetséges olvasót. Jelzések egy folyamatról Minthogy e tárgyszerű vagy borongás panaszokat •tények támasztják alá, mindenekelőtt könyvpél- dányszám-csökkenési és ol­vasás-statisztikai adatok, eszem ágában sincs cáfolatra vállalkozni. Sót a mai panaszokat az­zal is megtoldom, hogy nem Is olyan maiak már. A kritika a hetvenes évek eleje, Itehát csaknem tizen­öt: év <5ha adja jelzéseit arról a folyamatról, amit Szilágyi Ákos a Filmvilág­ban „irodaJomtaiianodás- nak” nevezett, bizonyságul egy levélből idézek. Né­meth László írta, már a folyamat; kezdetén. Idevo­natkozó passzusa ígyhang­•' ai'k: „Aki a magyar iroda­lom, s a magyar közönség viszonyát szemlélte, biza- kod ókedvét 1960 táján még nem kellett elveszíte­nie ...; a kiéhezett, s a szocialista iskoláztatás jó­voltából alaposan felduz­zadt olvasóközönség... meglepő példányszámok­ban kicsáttanó szerelem­mel áradt viszontlátott s újonnan felfedezett írói fe­lé. Bízni lehetett benne, hogy közönség, s irodalom frigye a közgondolkodást is felfrissíti, s értelmisé­givé vált .társadalmunk ezután másképp áll hozzá ■történelemadta feladatai­hoz. Ez a remény azóta el- szomorítóan megcsappant. Áz anyagi javak megszer­zésének lehetősége — az, amit autóvallásnak tehet­ne nevezni —. a külföldi utoik drága kóstolói: új cé­lokat írtak az ember lei­kéibe; Írók és olvasók kö­zé egy nyugati jellegű szó­rakoztatóipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval, mely kegyet­lenség és érzékiség bűn­ügyek és dalfesztiválok in­gereivel hódítja el a po­tenciális olvasókat, míg a magára adó kisebbség sznobizmusa a nyugati irodalom divatos neved­ben találja meg külföld- irrtádatárnaik táplálékát;" Új szereposztás Eddig Németh László, akit nemcsak azért idéztem persze, hogy a diagnózis­készítés tizenöt éves múlt­ját bizonyítsam vele, ha­nem azért is, hogy előad­jam egy szerény gyanúmat. Megfigyelhették, ő „autó­vallást” emlegetett, „hip­notikus hatású televíziót”, meg nyugatimádatot, én meg azt gyanítom, hogy bűnbakká senki és semmi sem tehető, mert nem bűn­esetről van szó, hanem a kulturális szerepkörök tör­ténelmileg elkerülhetetlen átrendeződéséről. Űj sze­reposztásról. Amelyben az eddigi abszolút főszerep­lő, az irodalom, új szereplő­társakat kapott. Az irodalom a régi sze­reposztásban a Nagy He­lyettesítő szerepét játszot­ta nálunk. Illyés Gyulával szólva az irodalomnak kel­lett még a Vízügyi Hiva­tal szerepkörét is betölte­nie. Zrínyi Miklóstól Ba­lassi Bálinton, a testőr-író­kon, Csokonain, Petőfin, Adyn át József Attiláig az íróktól várt eligazítást a ma­gyarság: politikai ügyek­ben, társadalomismeret­ben, gazdálkodásban, jog­ban, erkölcsi, érzelmi és ízléskultúrában, még vi­selkedésben is, még az élet­vitel gyakorlati dolgaiban is. Tőle várta és tőle kap­ta a mintát. Mert csak el­vétve akadtak nagyformá­tumú politikusaink, nem volt magyar szociológia (vagy nem nyert nagykorú­ságot), nem volt magyar gazdaságtudomány, nem volt magyar filozófia és lé­lektan, nem működtek ma­gyar erkölcsprédikátorok. Illetve volt mindez, a ma­gyar irodalom jóvoltából, a helyzet kényszere jegyé­ben. És hol tartunk most? Ott, hogy már azokban az irodalomreményű hatva­nas években — amikor csakugyan országos érdek­lődést váltott ki egy-egy új magyar regény, és vers­imádók sora kígyózott a könyvheti sátor előtt, ha alatta egy-egy ismert — szeretett költő dedikált — megkezdte nagykorúsodását mindaz, amit addig az iro­dalomnak kellett pótolnia. És mostanra nagykorúvá is vált. Lett magyar poli­tológia, lett gazdaságtudo­mány (olyannyira, hogy nemcsak művelőitől, hanem népszerűsítőitől is hangos a sajtó, a rádió, a televízió), lett magyar szociológia és filozófia (olyannyira, hogy a nemzetközi szakma Bu­dapesti Iskoláról beszél), és lett magyar lélektan (oly­annyira, hogy képviselői naponta magyarázzák írás­ban, szóban, képben lelki zavaraink okait, s adnak tanácsot: hogyan legyünk türelmes házastársak, vagy miként alkalmazkodjunk ebadta lelki rezdüléseihez). Mi tehát nemcsak irodal­mat olvasunk-hallgatunk- nézünk most már, hanem politológiát is, gazdaság- tudományt is, szociológiát meg filozófiát is, és figye­lünk a lélek tudósaira: mit kezdjünk szorongásainkkal, hidegülő vagy féltékenyen ragaszkodó élettársunkkal, neveletlen utódainkkal. Egyenrangú partnerek Az kétségtelen — mint írtam már —, hogy az iro­dalom háttérbe szorult emiatt. De egyrészt a fo­lyamatnak az elején-köze- pén tartunk, a véglegesebb arányok még ezután alakul­nak ki, az irodalom még ezután veszi tudomásul, hogy egyenrangú partnerei támadtak, a közönség pe­dig ezután érzékeli majd, mit veszít, ha az irodalom­tól túlságosan elpártol. Másrészt szóból ért az em­ber ezután is. És a szó nem­csak olvasható lehet, hanem hallható és látható is. A rá­dió vagy a televízió épp­úgy lehet a tájékoztató-el- igazító jó szavak sugárzó­ja, mint az Írott szavak gyűjteménye, a könyv. Nem beszélve arról, hogy ami rádióban-televízióban el­hangzik, eredetileg azt is leírták valakik. Még a ké­pi hatásokkal dolgozó pro­dukciók többsége mögött is írottszavas, forgatókönyvi munka áll. Anélkül, hogy a tájékoz- tató-eligazító jó szavak mes­tereihez (vagy netán a ma­radandó értékeket terem­tő Írókhoz) tolnám fel ma­gam, a tárgyhoz tartozóan' be kell vallanom: ez a szö­veg eredetileg a rádióban hangzott el. De kezemben papírt tartottam ott is, azon pedig leírva állt min­den, az utolsó szóig. Faragó Vilmos Hol kezdődik a történelem? Az ötvenes éveknél, vagy a tavaly karácsony, esetleg a múlt hét szerda is az volt már? A kér­désre adandó választ, úgy hiszem, a je­lenben kell keresni, mint ahogy Schwaj- da György is teszi Táncdalfesztivál ’66 című játékában. A Szolnoki Szigligeti Színház kecske­méti vendégjátéka nagy siker volt. A Szi- kora János rendezte előadás úgy szembe­sített húsz évvel ezelőtti önmagunkkal, ahogy a kamasz leszámol gyermekkorá­val. Egyszer talán majd felnőttek leszrünk és az 50-es, 60-as, 70-es évekre — a má­ról nem is beszélve — úgy emlékezünk, hogy számbavéve az értékeket, konfliktu­sokat, társadalmi folyamatokat, történel­mi elemzést tudunk adni. Egyelőre ez még messze van. Mi ma­rad ? A drámához konfliktus kell, a történel­mi drámához nemzeti-társadalmi konflik­tus. A hatvanas években — a gazdasági reform beindítása előtt — az első magyar táncdalfesztivál igazán össznépi ügy volt. Mindenkinek állást kellett foglalni, össze­csaptak az indulatok, kialakult az arcvo­nal, a barikád egyik oldalán ai „hosszú hajú majmok”, velük szemben a „baka- csibélák”. A Stúdió ’85-ben kérdezték né- .hány héttel ezelőtt Bród.y Jánost, az ak­kori Illés együttes tagját, hogy vajon mi­ért osztotta meg az országot ez a volta­képpen jelentéktelen zenei vetélkedő. „Nem a táncdalfesztivál osztotta meg az országot, az ország már megvolt osztva — válaszolta —, csak hogy ez itt derült ki”. A szolnokiak előadásában igazolódik a Bródy-féle tétel. A darab és az előadás azt a már bevettnek tekinthető gyakorla- , tot követi, hogy a dalok mellett, az 1966- os valóság egy-egy jelenetét villantja fel. így volt ez például a Régi idők rockze­néje és a Koncert című filmekben is, itt azonban ügyesebben szerkesztett a szer­ző, mert nem a dalokat illusztrálják a 66-os hétköznapok, hanem fordítva, a dal­szövegek felelnek a hatvanas évek egy- egy tipikus szituációjára. Orkánkabátok utcai adásvétele, a jól­fésültek és a jampik összecsapása, az An­gyal és a Tenkes kapitánya, a Beatles mint a nyugati dekadencia megtestesítő­je szemben a pancsoló kislánnyal — szin­te szükségszerűen adják az ironikus meg­közelítés lehetőségét. A korszak ironikus kör(kór) képét már megkaptuk Bereményi Géza és Cseh Tamás dalaiból, Schwajda ugyanazon a szemüvegen át nézi a hatva­nas éveket, csak kevésbé intellektuálisan. Szatíráját bohózati elemekkel fűszerezi, sajnos néhány, pillanatok alatt elpukkanó ötletét túl hosszan játszatja, ezért a da­rab első része kissé vontatott. A színészeket ikülön-külön lehetetlen kiemelni, hiszen igazi csapatjátékot nyúj­tanak. Szinte hihetetlen, hogy létezik szí­ni társulat Magyarországon, ahol minden­kinek van humora. Hámori Zoltán • Hol jár az eszem? — konferál­ják a „takács- marikák”. • Csákvári Nagy Lajos: Kompozíció. PINTÉR LAJOS: Emlék Nem egzotikus hely, ahol élek, éltem, útikönyveid szerint: nem egzotikus, oh. Kibontott melleiket nem sétáltatják le s föl a lányok, s kibontott melleit: hegyeit nem mutatja a föld. Mint a mókus, usgyi föl, tekinteted nem nem szaladhat föl évszázados fákra. Hasonlatok, jelképek nélküli egyszerű élet. Nyitott tenyér. Az én földem nyitott, mint a tenyér. Hasonlatokkal sértegetlek. Földem, gyerekkor, fölszalagozott májusok, lovak és kibontott hajú lányok futása, emlék, egyszerű élet: sértegetlek a verseim­mel? PÁKOL1TZ IS Gyanakodva Kölcsönösen számontartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgolódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szívdobbanás-kimaradásokat, a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és görcsöket — Gyanakodva nézicskélik egymást, ftgyelmezve az Evangélium Igéjére: „ ... mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát...” TVeszélyesen élni, de ho­ff gyan?" — kérdezte ma- ' * gától Bogosi, aki két hó­napja a Magyar Állami Vasutak­nál (veszélyes üzem), Imint bér­számfejtő-segéd ténykedett. Ha­vonta kétszer, vagyis a bérfize­téskor szinte körülkerítették a méternél is ,hosszabb számfejtő ivek. „Ilyenkor magam vagyok egy Laookoon-szoborcsoport" — szokta volt barátainak mesélni. Ültek szemközt kolléganőjé­vel, s diktálták egymásnak Pécs­től—Pusztaszabolcsig a mozdony- vezetők, kalauzok, sarusok _ és egyéb vasúti lények illetményeit. Az első időben képtelen volt .normális számokat kanyarítani, mivel már félóra elteltével be- görcsösödtek ; ujjpercei. — Vagy megszokja, vagy megszökik — viháncolt Bogosi küszködését lát­va Aladár, a hatvanéves irodafő­nök, akinek csontkeretes szem­üvege vastag ezüstláncon lógott a nyakában. Aladár és Frédi bá­csi, a nyugdíj előtt álló könyve­lő folyton cukkolták-marták egy­mást, mintha csak egymáson igye­keztek volna megtorolni, hogy annak idején mindketten megre­kedtek a hivatal gyomrában. Bo­gosi hamarosan Frédi bá’ leg­főbb bizalmasává lépett elő, hi­szen volt gusztusa az orrát, fü­lét vakarászó öregúrral szalon- názni. Az igazsághoz (és e gusz­tus előtörténetéhez) tartozik, hogy a húsos háziszalonnát és a hagymát mindig a ikönyvelő sze­rezte be, a bérsegédnek, ahogy Bogosit az öreg nevezte, csak a friss kenyérről kellett gondos­kodnia. Frédi bá' az egyik legeredetibb díszpéldánya volt az ifjú bérse­géd ember-rezervátumának. Ki­mért i lajhárságához szőrös arc, csipákat séjtető kialvatlan te­kintet társult... gyűrött, zsír- pettyes kosz-szürke öltönye, or­ra végére buktatott szemüvege valami hallatlan pimaszságot kölcsönzött megjelenésének. Nor­mál, panel-családi élete mellett, amelynek talpköve a több évtize­des könyvelői munka volt, város­széli tanyáján disznót hizlalt, libát tömött, sarabolt (hogy ez utóbbi micsoda, arról Bogosinak fogalma sem volt, de illetlennek tartotta megkérdezni), Frédi, a könyv előművész maga volt a megtestesült anakronizmus, ma is a bér segéd előtt a kép: kopott csinovnyik-farmer, amint az asz­talon eltehénkedve szalonnázik Bogosi szülei, rpkonai és egyéb jóakarói tanácsára került a MÁV-hoz. Mivel megnősült, hangzott az ukáz. ideje hát meg­komolyodnia. s feladni lézenaő hivatalait. (Az elmúlt esztendők­ben többek között újságkihordó­ként. színi diszitőként, tejüzemi éjszakai rakodóként múlatta a drága időt.) Kezdetben talán ő TODOR JANOS: Veszélyesen élni bízott benne, hogy megkomolyo­dik, sőt akarta is ezt — ma már csak röhög, akkori magán r—, no meg egy kicsit el is hitte, hogy a HIVATAL szent és tiszteletet ér­demlő dolog. „Állampolgár akar­tam lenni" — fogalmazta meg egykori énjének motivációt, egy későbbi önéletrajzában. Minde­közben (tudat alatt) bevallatla­nul reménykedett, hogy házassága hamarosan összeomlik. („Ez egy kártyavár, néhány hónap és el­válnak" — kedélyeskedett alko­holista sógora Bogosi atyjának az esküvői asztalnál.) De hát er­ről ügyelőre 'szó sem volt. „Az idő nekünk dolgozik — ellenem —, mondhatta volna asszonyá­nak ihletett pillanatában, ha az ilyen, és ehhez hasonló kifino­mult megállapításokra a pergő évek időt hagynak. „Veszélyesen élni" — sóhajtott fel Bogosi, és (látszólag) kiegyen­súlyozott nyugalommal süllyedt vissza aktái rengetegébe. ZÖL­DESKÉK, SÓS TENGER, SZÁ­GULDÓN EGY VITORLÁS, FE­SZÜLŐ IZMOK, NAPBARNÍ­TOTT BŐR, TALÁN EGY NÖ (VÖRÖS? SZÓKE? KÉK?) FOG- REKLÁMMOSOLLYAL, ÉS OLYAN SZERELEMMEL, MINT A FILMEKEN, OLYAN ELET, AMELY AZ UTAZÁSI PROS­PEKTUSOK SZÍNES LAPJAI­BÓL VILLAN ELÓ, BÖNGÉSZ­NI AZ ÉLVEZETEK KÖZÖTT, ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA LŐ­DÖRÖGNI, KALANDORKOD- NI, MINT EGY REJTŐ-FIGU­RA. VAGY KASSÁK LAJOS­KÉNT ELGYALOGOLNI PÁ­RIZSBA — Bogosi. némelykor, szó se róla, meglengette magá­ban az anarchia fekete zászlaját. Kivált kocsmák mélyén, jóté­kony mételyében, éjszakai szer­telen ivászatok ködös dzsungelé­ben, önemésztő bulikon, ahol láda sörbén lehetett fogadni Sa- linger-könyvcímekre, egydimen­ziós emberkék előtt Marcusét citálni. Hivatali kukacoskodása köz­ben hívták egy alkalommal tele­fonhoz: fekete női hang a helyi lap Iszerkesztőségéből, foglalko­zása riporter ... Oh. veszélyesen élni, átváltozni valaki mássá, én-nélkül. szabadon, ha lehetne, öh. ha lehetne ... dudolászta ön­feledten a bérsegéd. Bogosi, mint költő lenne érdekes a költészet- napi számban, szóval interjú ar­ról. hogy mi is a költészet célja Bogosi felfogásában, meg ilyes­mi. Bogosinak b izsergető volt megtudnia hízelgőén hízelgő, hogy őrá, mint költőre kiván­csiak. „Én, mint költő ..., merő­ben új, de nem kellemetlen, vég­tére is egy újszülöttnek minden költő új ...” — zárta le magában a morfondírozást. „Ha azt vesz- szük, költő vagyok, vagy mi a fene!" és valóban: Bogosi versei olykor helyet kaptak itt-ott- amott, de eddig sem őt nem vet­ték túl komolyan, sem ő , nem vette komolyan a hivatást. De most már nincs mese! „Erezd magad kinevezve, költőkém” — ütögette képzeletben egymáshoz hirtelen kinőtt pegazusszárnya­it. „Leadjuk azt az interjút, mint a pinty!" — És miről fogom felismerni? — kérdezte a telefonban a ri­porternő, miután sikerült meg­állapodniuk a találka helyében és időpontjában. — Majd viszek magammal va­lamit ... — mondjuk egy József Attila összest — szólt Bogosi a lehető legnagyobb komolyságot színlelve. A szupermarketben beszerez­te a szükségesnek vélt „kétdekás" barackpálinkát („hátha szereti a piát...”), és várakozó állásba helyezkedett, kezében a papírkö- tésű Attilával. Lassan besötéte­dett, de a nő csak nem akart jönni. „Átvert a bestia" — szi­szegte a költő, és elindult haza­felé. Bedobott egy decit a ba­rackból („már úgysem jön”), bekapcsolta a magnót, majd le­dobta magát a nyikorgó heverő- re, amely egy századeleji legény­bútor kiérdemesült relikviája­ként szolgálta a bérsegéd és. asz- szonya éji nyugalmát. Pink Floyd uralta a szobát, s Bogosi szemei mögé, hasonlóképpen a platómi barlang falának árnyai­hoz, lassan beúsztak a veszélyes élet kellemmel borzongtató kép­sorai: SZÖKÉS IF VÁRÁBÓL, VÉGELÁTHATATLAN AUTÖ- ÜT A GRAND CANONBAN, A ZÖLDESKÉK TENGER MEG MINDIG ÉS ÚJRA. AZTÁN A . VÖRÖSESSZŐKE-KÉK REK­LÁMFEJ. DE MOST FURÁN, GOLYÓSTOLL-BAJUSSZAL. KILYUKASZTOTT PAPlRSZE- MEKKEL-------------„Még a fan­t áziám is röghözkötött — gon­dolta a bérsegédi tollnok kétség­beesve — mindenem másé". Csöngetés riasztotta. A kleo- pátrafejű nő. „Zs., aki a főisko­lán maga volt a megtestesült je­lentéktelenség, újságíró lett?!.. .” — húzta el a száját Bogosi nője.' Bogosi Bélát, a fiatal költőt ke­reste. — Már azt hittem, átvert — hebegte zavarában az újdonsült titán. — Ó, dehogy, csak közbe­jött a férjem — nyugtatta meg. a riporternő. Miután Bogosi el­szavalta, mit is jelent számára az írás, a vers „Csupán csak esz­köz, út a totális kiteljesedéshez, lehetőség, amely talán elvisz a filozófiához” (hazudta), elfogyott a kevéske pálinka is. A tollnok- nő viselkedéséből érződött, hogy elégedett az anyaggal. B. B. nyom­ta a sódert esztétika és morál elengedhetetlen átfedéseiről, mi­közben (hátsó) gondolatai paj­zán, már-már erotikus hipotézi­sek felé csapongtak. Apához, férjhez méltatlan „felkavaró és illetlen" ötletek cikáztak agyá­ban: „Hátha félreérti, különben is asszony, én meg fiatal férj vagyok. Béla, észnél légy, mert fuccsba megy a cikk!” — Béluskám, hát maga köl­tő? — kérdezte Mariska néni a számviteli osztály küldönc-min­denese. — Miért nem mondta ezt eddig, hiszen én imádom a szép verseket. Mondjon el egyet... — kérlelte a leleplezett Bogosit. A költő először megilletődött, majd gondolkodóba esett, de mindhiába: egyetlen verse/né- nyét sem tudta kívülről. Elmond­ta hát Mariska néninek a Horto­bágy poétáját. — Bogosikám, gyerekem, az újságból kell megtudnom, hogy verselsz! — köpködte méltatlan­ságát szotyolával tárgyiasítva Bogosi felé Frédi bá’ a helyi vasutascsapat MNK-meccsének szünetében. — Valamikor én is írtam, meg is jelentek müveim a Naplóban. — És milyen műfaj­ban garázdálkodtál, Frédi bá­tyám? — jópofáskodott a. költői bérnök. — Elbeszéléseket, lírai kis élet­képeket firkáltam — merengett a könyvelő. — Aztán ahogy meg­nősültem, abba is maradt az egész. Nem való az írás családos embernek. Az asszony nem ha­gyott sohasem nyugton, nemhogy írni, de újságot olvasni sem ná- gyon engedett... „Te jó isten, én is így vég­zem .— gondolt bele az elke­rülhetetlennek látszó sorsba Bo­gosi. Nehéz volt elképzelni az öregről, hogy valaha önálló gon­dolatai lehettek. — Hagyd itt ezt a kócerájt, Bélus! — mondta a költő szemé­be nézve a most is borostás köny­velő. — Nem neked való ez — tette még halkan hozzá. „De mi való nekem?" — mo­tyogta maga elé Bogosi, s látni vélte veszélyes életének szürké­re satírozott, egyhangúan zaka­toló moziját. — Mondd meg, Frédi bá\ hogy mi a kórság való nekem!? —- kérdezte az öreget, de a kifutó csapatokat üdvözlő tömeg mora­jában elveszett a hangja. t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom