Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-04 / 259. szám

1985. november 4. • PETŐFI NÉPE • HAGYOMÁNYOS HALÁSZAT - TÁRLATHÁTTÉR KUNKOVÁCS LÁSZLÓ: „A valóság kimeríthetetlen 55 Száztizenöt fényképen halásznak a bajai Türr István Múzeum kiállítótermében, Kunkovács László tárlata: szenzáció. Magyarországon ilyen anyagot, ekkora gyűjtést fotókon még sohasem mutattak be. A művészi felvételeken az orvha­lászattól a csikászatig, a halszárítástól a kecézé- sig minden, a néprajz által tudományosan is le­írt módszert bemutat Kunkovács. (Külön emlí ­tésre érdemes, hogy egy-két lépcsőnyire a halá­szati állandó kiállítás tárgyi világa látható. Ahol az a kiállítás végződik, a fotóművészé ott kez­dődik: a mánál.) Azt hihetnénk: Kunkovács László rettentően elégedett ember. Okunk lenne hinni — tavaly Bács-Kiskun megye művészeti ösztöndíjasa volt. Tisszakécskén jelentős számú fotója a helytör­téneti kiállítás gerincét adja. Irigyelt státusza van a Magyar Távirati Irodánál; fotószerkesztő. Az elmúlt két évben harminc jelentős tárlata volt. — Kunkovács László mégsem elégedett. Paraszthalász nyomóhálóval (kukucskával) Szegvár tanyavilágában. — Egyszer valaki azt mondta nekem: „az a baj, öregem, hogy te nagyon ki vagy szolgáltatva a valóságnak .,Mit mondhattam erre? Ez a, jó benne! Ami a rossz: ha az összes fényképemet eléget­ném, s csak a föl jegy zéseimet tenném közzé — búsz éve min­den noteszom megvan, minden elkészült negatívot többszörösen, •oda-vissza katalogizálok — lehet, hogy azt mondanák: ez egy na­gyon komoly, a dolgok végére járó kutató. így azo-niban sokak számára „ügyes fotós” vagyok. Ugye, akii a legkevesebbet is teszi a szakmájában, az a szakfolyó­irat következő évi számának név­• • Ü dülésem második napján mentünk a térhatású mo­ziba.' Az általában jól el­látott üdülővárosban csak itt áll­tak sorba ez emberek. A szeren­csés jegytulajdonosok egyike sem bánta meg a tízperces várako­zást. A délszaki növényekkel pom­pázó ligetben gyorsan teltek a percek. A közeli Fekete-tenger látványa elszórakoztatta a mozi­látogatókat. Köröttünk úszkáltak a halak A mintegy kétszáz embert be­fogadó nézőtéren pillanatok alatt megfeledkeztünk az imént emlí­tett gyögyörűségekről. Miután fel­tettük a jegyszedőktől kapott szemüvegeket és elsötétült a né­zőtér, egy hegyi lankán találtuk magunkat. A fejünk felett síug­rók repültek, körülöttünk villám­sebesen száguldoztak a téli sport kedvelői. Az első percekben ön­kéntelenül is mozdul a láb: az ar- réb kell lépni, mert pontosan fe­lénk, felém robog a bajnok. Majd körülöttünk dördültek a tank­ágyúk, robbantak a lövedékek: egy kísérleti film a háborút ki­robbantó feketék pusztulását mu­lattá be. Ügy éreztük: benne va­gyunk a képben, mi is ott rette­günk, ijedezünk a csatatéren, már csak ötven, húsz, öt méter­re van a tűzokádó vasszörnye­teg .. . Később boldogan lubickol­tunk egy mélytengeri akvárium­ban. Elképzelhetetlen, szinte leír­hatatlan színekben pompázó ha­lak úszkáltak a széksorok fölött, a nézők között. Már-már azt hit­tem, hogy az alakjukat változta­tó lepényhalak hozzám siklanak, amikor eltűntek a semmiben. El­feledkezve, hogy hol vagyok, egy délszaki óceán mélyén éreztem magam a természet díszbemutató­és tárgymutatójában minimum kétszer szerepel. Az Élő agrár- történiet, a Tiszai barangolások ^vagy az Épületősök című kiál­lításomon eredeti, soha nem do­kumentált anyaggal léptem a nyilvánosság elé — nos, a nép­rajzosoknak ez kevés... — Nyilván mert azt mondják: Kunkovács László fotóművész. — Méghívom egy műteremláto­gatásra — a fürdőszobámba, csak azt hiszem, nem fog beférni, ha én is bemegyek ... — De hát harminc kiállítás két év alatt — ez azért jelent valamit, nem? — Tudom, hogy kiábrándító, ján. Számomra a sztereomozi és e kedves üdülőváros mindhalálomig összekapcsolódott. • Teázás a Kaukázusban Jártam a Kárpátokban, a Al­pokban, autóztam a Balkán hegy­ségben mégis új, más gyönyörű­séget fedeztem fel a Kaukázus­ban. Mindegyik hegyóriás a ma­ga módján szép. Szocsiból a vi­lág egyik legnagyobb tsaültetvé- nye felé haladva mintha a Király­hágó környékén buszoznánk. Úgy kanyargóit a kristálytiszta, köves, kavicsos medrét, a kíváncsi ál- mélkodók előtt feltáró Hoszta fo­lyó, mint a Szamos a hegyekből a síkság felé igyekezve. A Juosa- rai szorosban éppen csak elfért az Ikarusz az összeszoruló, több­száz méter magas barnásszürke sziklafalak között. Gépkocsink eéy hatalmas szabadtéri színpad­nál állt meg. E kifejezés jelké­pesen értendő; itt mutatták be hogy mire képes a teremtő, a ter­vező, a munkálkodó ember. Mesz- sze-meskze a távolban hósipkás csúcsok integettek, komorzöld er- dotáblák kulisszái övezték az óriá­si „színpadot”. Az összefutó, ösz- szehajló hegyoldalakon teacserjék tízezrei — úgy éreztem — várták a tapsot. Legszívesebben minden­ki így fejezte volna ki elismeré­sét. ízléses, faragott lócákon ül­ve hallgattuk a német, orosz, an­gol nyelvű ismertetést. Nem un­tatom kedves olvasóimat a szám­adatokkal. A lényeg: sokat ter­melnek, nagyon jól élnek. Az it­teni fekete teáért világszerte so­kat fizetnek. A kolhoz vendéghá­zába is hivatalosak voltunk. — Ez is benne volt a kirándulásra be­fizetett összegben.) Szabadtéri szoborsétányon közelítettük meg a grúz fafaragómesterek remekét, a gerendákból ácsolt palotát. Az egyik teremben az ősi zománc­amit mondok: semmit sem jelent. Amikor vége lett a tárlatoknak, vittem haza a hátamon a képei­met. Ebből nem lehet megélni. Bár szeretnék fotóművész lenni, és azt gonddlom, ekkora szakmai háttérrel ez nem elérhetetlen álom, nem tudok az lenni: csak a nyersanyag, az utazás havi há­romezer forintomba kerül, mi­közben ebből egy fillérem sem térül vissza. Egy csomó kiállítá­som völt Bács-Kiskuinban, de kérdem, a megye hány megren­delést adott nekem? A mai napig egyet sem. Pedig egy csikériai, egy isten háta mögötti műterem- tanyának is nagyon örülnék. — A látszólag sikeres kiállító művész tehát egyáltalán nem tartja magát igazán sikeresnek. De mi lehet ennek az oka? — Nézze, nemrég kaptam '"igen udvarias levelet az osztrák nép­rajzi múzeumtól: igen előnyös ajánlatot tettek, rendezzek náluk kiállítást... Ezzel azonban nem válaszoltam a kérdésre. Én úgy látom és tapasztalom, hogy eny- nyire tematikusnak lenni abszo­lút nem bolt — nálunk. Pedig ha van örök téma, örök szemlé­let: a földgolyó egy adott pont­jához való viszonyunk, akkor ez az. Annyira, hogy a világ legka­pósabb magazinja, a National Geographie ebből él, ez a profil­ja. Nálunk egy kicsit úgy mérjük az ilyesmit: az igazi kutató két itatóspapír között gyűjti a nö­vényritkaságokat. Dr. Vajda Ernő, aki fölfényképezte egész Magyar- ország flóráját, az meg csak egy ügyes fotós. Pedig: nagyohb az anyaga, egészségesebb a módsze­re. • Ez napjainkban egyébként egyre nyilvánvalóbb is lesz1, ahogy egyre kevesebb azoknak a száma, akiknek egy-egy kiállítási tárgy még mond valamit, akik még a valóságos környezetet is oda, mellé tudják képzelni. A fiatalabbaknak ez — mert soha művészet káprázatos dísztárgyait állították ki, a másikban színpom­pás hímzések teremtettek ünne­pet a szemnek. A szamovár-kiál­lítást bárhol a világon megcsodál­ták volna ... Legalább tízféle teával, kéttucatnyi lekvárral, ök- lömnyi gránátalmákkal szebbnél szebb lányok kínálták a vendége­ket. Népművészeti kosárkákban füge, narancs, dió, szőlő csábí­totta a vendégeket. És ki tudja honnan, halk zeneszó lebegett a napsütéses őszi délelőttben. Oltóágak öt földrészről Megnéztük a Barátság fáját is. A parkok városának is egyik legszebb parkjában keresik fel tízezrek Szocsi egyik nevezetessé­gét. Magnóliák, pálmák, citrusok övezik a liget kanyargós útjait. Érdekes a fa története. F. M. So­rin 1934-ben a fagyos napokat túlélő citrusfajtákat akart neme­síteni. 1940-ben látogatta meg it­teni kis kísérleti telepét. O. J. Schmidt tudós és sarkutazó. Ámul- va a különféle citrusfákon, érle­lődött meg benne az a gondolat; legyen ez a kis nemesítő telep az emberek összetartozásának, ba­rátságának a jelképe. Azóta ál­lamférfiak — köztük Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke —, űr­repülők, tudósok, művészek hoz­tak kertjükből; hazájukból egy- egy oltóág. A volgográdi Ma- mal-domb véráztatta földjéből, a fölperzselt Hirosima talajából, Marx sírjáról, Goethe, Mozart, nem látták — elképzelhetetlen. A hagyományok megőrzésére tehát ezért alkalmas a fotó. A tárgyat — a munkamódszert — a körül­ményeivel együtt képes ábrázolni. Ha jó, akikor művészi szinten. — Végül is, ha a kézzelfogható megbecsülés ennyire vékonyan csordogál, mi tartja önben a leiket? — Szeretném felmutatni, ábrá- , zolni a jó példákat, azt, hogy igenis kötődünk a tájhoz, azt, hogy még normális a viszonyunk a természethez. Ez nem is olyan könnyű dolog, hiszen a legtöb­ben az ellenkezőjét bizonygatják. Ezenkívül azért csinálom, amit csinálok, mert én erre tettem fel az életemet. Hatalmas a szakiro­dalom-gyűjteményem. Ami ma­gyar nyelven megjelent például a halászatról, az nekem — ha kalapács alól is, árverésről — megvan. A gyökerem a gyerek­korom: a Körösök vidékén nőt­tem fel, minden délutánt, kivétel nélkül, a vízen, a parton töltöt­tem. Ide, Bajára, a halászat magyarországi fővárosába, ahol Sólymos Ede kandidátus révén kiváló állandó kiállítás mutatja a múltat, öröm volt elhozni a még meglévő hagyományos halá­szat képeit, kortársaink tükrét — Merre tovább? — Örökös időzavarban élek, s rettentő sok elvégeznivalóm van még. Szerencsére akkora az anya­gom, s úgy ismerem az országot — hála annak, hogy mindig vo­naton utazom, s így van módom beszélgetni —, hogy már előre tudom, bizonyos témákat hol tu­dok fényképezni. Ugyanakkor a szívem rendetlenkedik, a lábam egyre kevésbé bírja. Azt terve- . zem, hogy meg Is írom mindazt, amit tudok. Mindenesetre: a munkát folytatom, hisz a valóság kimeríthetetlen. A dolgok nem végesek, csak az életünk . . . Ballai József Burns, Andersen honából hozott földekkel vegyítették a fát éltető talajt. Ottjártunkkor sokféle gyü­mölcs díszlett e különleges fán. A vendégek kiállításon tekinthe­tik meg az emlékhelynek küldött tárgyakat, a küldöttségek ajándé­kait, a vendégkönyvek leghíre­sebb bejegyzéseit. Olvastam Ulja- novnak, a híres orosz színésznek szép gondolatát: „ a bimbó meg­előzi a gyümölcsöt, vízcseppekből lesz a folyó, mindennapi jócsele­kedetektől alakul világunk a ba­rátság kertjévé”. Jellemző, hogy itt, az öt föld­részről hozott oltóágakkal neme­sített Barátság fájánál jegyezte fel tanácsát. Ismerkedés az üdülőben Szocsiban is találkozhatunk — mint szerte a világon — magya­rokkal, szóba került hazánk, ösz- szehozott a sors egy ungvári mű­vezetővel, összefutottam magyar turistákkal és egy kazah pártfunk­cionáriussal Esztergomról beszél­gettünk a nemzetközi üdülőszál­ló udvarán. Beszélgettünk? ű egy szót sem tudott magyarul és az általaim valamelyest ismert nyel­veken. A mi' nemzedékünk még nem tanult oroszul. Mégis írteg- értettük egymást. Emígyen: a Nép- szabadságot olvasgattam. Bocsá- natkérően, nyilván ismerkedési szándékkal közölte — ezt még megértettem —, hogy a Népsza­badság a Magyar Szocialista Mun­káspárt lapja. A Népszava — ki­;g:j» • Kecézés Vezsenynél. A keresőha­lászat ős­időktől is­mert, ló­csontokkal súlyozott szerszáma — kecsesére kiválóan al­kalmas — hagyomá­nyosan ti­szai. ám újabban a Dunára is átterjed. SZOCSI EMLÉKEK A Barátság fája KÖNYV A VAJDASÁGBÓL Kalapis Zoltán: Vándorok és letelepülök Gyéren jutnak el hozzánk a ju­goszláviai Vajdaság irodalmi, szépprózai, szociográfiai oktatásai. Hiába is emelünk szót érte újra és újra, a könyvterjesztők parti­kuláris érdekei erősebbek, mint a szépen alakuló testvérmegyei kap­csolatokat bővíteni igyekvő szán­dék és akarat, s az igényekre is figyelő józan realitás. Mert bi­zony Bács-Kiskunban is sok ha­szonnal forgathatnánk azokat a valóságfeltáró munkákat, ame­lyek odaát magyar nyelven a Fórum Kiadó gondozásában rend­szeresen az olvasóhoz kerülnek.' Kalapis Zoltán tevékenysége ezek közül is külön figyelmet ér­demel, mint olyané, aki a legna­gyobb következetességgel térké­pezi ezt a tájat. A feledés homá­lyából és hamujából az utolsó pil­lanatban menti a menthetőt, a munkásmozgalom még kibá­nyászható emlékeit, feljegyzi az utókornak a bánáti—bácskai em­berek múltját, jelenét, életmód­juk változását, a nép ajkán élő balladákat, meséket, vásáros tör­téneteket. Szociográfiai riportok­ban örökíti meg a tanyáról falu­ba, mezőgazdaságból az • iparba áramló néptömegek, a napi ingá­zóknak, hazájuktól messzire sza­kadt vándormunkásoknak az éle­tét, helytállását. Legutóbbi össze­gyűjtött írásainak is ez a címe: Vándorok és letelepülők. Ezer példányban adta ki a Fórum, Sza­badkán készítették a Minerva Nyomdában. „A népességvándorlás árja ná­lunk a XX. század második felé­ben tetőzött. 1948-ban az első népszámlálás adatai még azt mu­tatták, hogy a lakosság csaknem hetven százaléka földművelésből él, a legutóbbi, az 1981-es szerint pedig már csak 19,1 százaléka — ’’írja könyvének bevezetőjében, s megállapítja: „Az ötvenes, hatva­nas években a faluközösségek tes­téből tömegesen szakadt ki a pa­rasztság, és alig két évtized lefor­gása alatt százezrek, milljók vál­toztattak foglalkozást és lakhe­lyet.” Mindezt akár a nálunk végbe­menő változásokról is írhatta vol­na, hiszen 1950-ben az aktív ke­resők aránya a mező-, erdő- és vízgazdálkodásban 52 százalék volt, s ez 1980-ra 22 százalékra zsugorodott, míg az iparbar), épí­tőiparban dolgozóké 22,5-ről 41,4 százalékra nőtt. S az iparosodás­sal egyidőben nemcsak a kere­sők összetétele változott meg gyökeresen, de — a Kalapis ál­tal ábrázolt helyzetképhez ha­sonlóan — az emberek társa­dalmi viszonyai, szokásai, szük­ségletei és igényei is meg­változtak. Különösen érdekes szá­munkra a tanyai településekről hozott híradás. Ennek az életfor­mának szinte a kezdetéig nyúlik vissza némelyik riport. Feltárva a keletkezés emberi, társadalmi in­dítékait, s bemutatva azt a küz­delmet, amelyet az egykori báná­ti, bácskai nincstelen parasztok, cselédek, napszámosok folytattak puszta létezésükért, megélheté­sükért. Más vonatkozásban érdekes az a nagyarányú lakóhely változtatás, amely a Vajdaságban közvetlenül a felszabadulás után végbement, s amelyhez foghatót nálunk csak a megüresedett bácskai falvak­ban lehetett tapasztalni a betele­pítések idején. „Egy falu elindul” címmel írta le ezt a helyzetet, be­pillantást engedve a „regionális migráció ágasbogas sűrűjébe”. (Bárha akadna nálunk is valaki, aki megrajzolná ezeknek a válto­zásoknak emberi, érzelmi, gazda­sági hullámait és összetevőit ilyen alapossággal.) Tanulságos az a leírás, amely­ben az Újvidékhez közeli Teme- rin „utazó munkásainak”, ingá­zóinak helyzetét ábrázolja, ahon­nét a munkaviszonyban lévő em­bereknek csaknem a fele napon­ta utazik a munkahelyére, első­sorban Újvidékre. (Újvidékre egyébként naponta több, mint negyven helységből csaknem húszezren járnak be dolgozni mintegy ötven kilométeres körzet­ből.) Ennek az életformának szí­ne és fonákja is helyet kap eb­ben az írásban — sajnálva, hogy a statisztikai szolgálat nem vál­lalkozott a városok és falvak kö­zötti kapcsolatok rendszeres meg­figyelésére. Kalapis nagy lélegzetű írásait olvasva — a kátszáz oldalas könyv négy címmel osztja ímeg a témát — csak irigyelhetjük a vajdaságia­kat, ahol az anyagilag támogatott, nagy önállóságot élvező, a jöve­delmezőséget is szem előtt tartó helyi könyvkiadás révén ilyen ér­tekek megőrzésére nyílik lehető­ség. Sajátos regionális körülmé­nyek így válnak egy nép köz­kincsévé, a magyar nemzetiségi lét mellett össznemzeti értékké. Kalapis Zoltán személyes érde­me, áldozatvállalása elvitathatat­lan. Markáns képviselője a két­nyelvűséget gazdag szellemiség­gel közös alkotó folyamatba in­tegráló magyar értelmiségnek, írói derékhadnak a jugoszláviai Vajdaságban. Kívánjuk, hogy (má­sodik infarktusából is felépülve) legyen elég ereje tervezett és fé­lig kész munkái sikeres befejezé­sére. F. Tóth Pál mondta — a szakszervezeteké. Fölsorolta a magyar párt és ál­lami vezetőket, dicsérte Kádár Jánost. Végül már tolmács segít­ségével megtudtam, hogy miért érdeklődik olyan behatóan hazánk sorsa iránt. Elmondta: hónapo­kig egy dunántúli kórházból küld­te tábori lapjait édesapja, akinek fél lábát Esztergomnál vitte el egy akna. A mérnök és a Gestapo Az egyik külvárosban buszozva hajdani iskolatársamra kellett gondolnom, meg tragikus sorsú édesapjára. „Hol hallottam erről a hatalmas szoborról?” — tűnőd­tem, amikor megláttam a szocsi vágóhíd bejárata fölött terpeszke­dő óriási bronzbikát. Gyorsan rá­jöttem: említett diáktársam mu­tatott három évtizede egy szerény kivitelű prospektust és abban e hatalmas gyár képét. Ereklyeként őrizte a ki tudja honnan szerzett kiadványt. „Itt dolgozott édesapám a harmincas évek elején”, tette hozzá. Tovább tapintatból nem kérdeztem semmit, hiszen jól tud­tuk: az állástalan győri mérnök munkáért ment a Szovjetunióba. Élt-halt a szakmájáért. Akkori­ban rengeteg munka várt a te­remtő emberekre. Négy-öt év múltán elégedetten tért haza és a vagongyárban helyezkedett el. Bár nem politizált, nem titkolta: óriási méretű építkezésbe kezdtek a szovjetek, iparuk évről évre nö­veli termelését. 1944 szomorú ta­vaszán a Gestapo is fölfigyelt a „gyanús” emberre. Két zsoldjuk- ba szegődött magyar fiatalember becsöngetett a mérnök városköz­ponti lakásába. Kisdiák ismerő­söm nyitott ajtót. Édesapját ke­resték. A mérnök kijött, bemu­tatkozott. Szó nélkül lelőtték. A bűnösök csak a felszabadu­lás után. bűnhődtek. Emlékeznek-e Szocsiban Urbant- sok mérnökre? Ha eljutok még egyszer a Fe­kete-tengeri üdülővárosba, beírom nevét, hősi vállalkozását a Barát­ság fája emlékkönyvbe. HelUi Nándor J • Termő ágak a Ba­rátság táján.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom