Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-22 / 274. szám
1985. november 22. • PETŐFI NÉPE 5 Művészek T i szakács kén mI mmiki Ä A kécskei alkotótábort — s kínnak állandósult tagjait — már nem kehi bemutatni olvasóinknak. Nyaranta színesítik jelenlétükké! a városiasodó nagyközség, Tiszavidék szellemi óletét. Ez egy sajátos művészeti tábor, úgy is mondhatnánk, hogy „többlépcsős" kötődési törekvés. Egyrészt a festők, grafikusok és (szobrászok ijeHenlóte, Személyes hatása érdekes, másrészt az évente Ismétlődő őszi csoportos bemutatkozás és az, hcngy ki-ki egy-két alkotását a kécskei és (környék belli közönség gazdagodására a helyi művelődési intézményekre hagyja. A mast záruló csoportos tárlaton tizenhárom művész keze- nyomán összesen hatvannál több alkotásaiban gyönyörködhetett a nagyiközönség. Két dolog hamar szembetűnő: az egyik, hogy az eddigieknél színvonalasabban, szakszerűbben rendezték meg a kiállítást, és a másik, hogy jól láthatóan emelkedett a színvonal, a művek összességét tekintve. Ami viszont hiányérzetet kelt: kevésnek találjuk az igazán Kécske környéki, Tigza vidéki jellegű, e sajátos arculatú tájegység művészi igényű, avatott megjelenítését. Ilyen tekintetben az egyre kiérleltebb képeket ailkotó Cyalai Béla és Bagó Bertalan neve érdemel említést főleg. Ehhez kapcsolódik, hogy Kármentö András nagyméretű képei a mai életátalakuilás szemléletes kifejezői. A tábor ősla- kójai, Bozsó -János ezúttal is rangjának megfelelően van jelen — kiisisé urálivá a csoportos tárlatot — öt festményével, melyeik az elmúlt évek színgazdagsága helyett komorabbra — ha úgy tetszik, méláinkét i k usabb ra sikerültek. Batári László ezúttal is gazdagította a kiállítást műveivel. Keivésbé tetszettek Kádár F. Tibor felszító ábrázqlóaiai és Pataki József rutinra hagyatkozott munkái. Würtz Adóm tűzzománcai gazdagítják a tárlatot, s ugyanez mondható el Tóth Sándor művészi fotóiról, aki alkotásainak jobban megfelelő ól- ♦endezést, elhelyezést érdemelt volna. Ám így is sikerült elérnie, hogy képeinek mennyiségével — huszonöt valóságot kifejező, kinagyított fotóval — egyik sajátos látású meghatározója az idei kéciskai bemutatkozásnak. • Bagó Bertalan: BokorUny* r^K. f m Tóth Sándor: Kécskei vásár III. Varga Mihály • Gyalai Béla: Nádas BEMUTATÓ A KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN Figaro, a sevillai borbély ■ Kiss Jenő (Figaro), Derzsi János (Cherubin). Holtai Judit (Rosina), Kovács Gyula (Almaviva gróf). (Karáth Imre felvétele) A Figaro, a sevillai borbély kecskeméti bemutatójának fináléja közben jelmezes ifjú hölgy lépett elém és egy karcsú üvegpoharat nyomott a kezembe. Ritkán iszom este szeszt, de most megváltásnak ígérkezett a nedű. A száraz légterű nézőtéren szinte odatapadt a nyelvem a szájpadláshoz, sajtételt vacsoráztam. Már-már nyújtottam poharamat, amikor az egyik szereplő pezsgősüveggel kezében elindult a színpadról a széksorok felé. Csalódottan tapasztaltam: rám, üresen vágyakozó poharamra egy pillantást sem vetve száguldott el mellettem. Annyira megzavart a számomra akkor kellemetlen epizód, hogy azt sem tudtam hamarjá-. ban: mit tegyek a funkciótlanná vált ivóalkalmatossággal. Valahogy így járt a kecskeméti közönség is az előzetes tájékoztatóban még sokszerzőjű, hosszú című előadással. Alaposan megszomjazott az elmúlt évadokban jóízű kacagásokra, szép muzsikákra. Már-már azt hitte mindenki, hogy jókat kortyolhat a Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében játszott zenés bohózaton, de vékonyan csöpögtették az ígért mulatságot. Az „arccal a közönség felé” programot hirdető színház igazi közönségvonzó előadással próbálta visszaédesgetni a reméljük átmenetileg elpártolt nézőket. Szerte a világon népszerű Beaumarchais, Rossini, Mozart; van-e, ki e neveket nem ismeri? Több tízezres példányszámban találnak gazdára Gyurkó László könyvei, többször bizonyította: ért a színpadi átdolgozásokhoz. Az olasz és német zeneszerző Figaró-ihletésű operájának részleteit a kecskeméti adottságokhoz átformáló, hangszerelő Selmeczi György ihletett muzsikus, itt is többször tapasztalhattuk. A rendező pedig A kaméliás hölgy bemutatásával bizonyította, hogy ért — bocsánat — a közönség megfogásához. A kecskeméti Figaro, a sevillai borbély mégis haloványra sikeredett. A színház vezetői túlbecsülték a társulat pillanatnyi adottságait. Kellő számú jó énekes nélkül operaáriákkal, dalműrészletekkel dúsított mű nehezen élvezhető. (Többen kinyilvánították az elmúlt években, hogy klasszikus operett műsorra tűzésétől énekesek, táncosok hiányában kénytelenek eltekinteni.) A zenei komé- diázáshoz még biztosabb muzikalitás, még fölényesebb kifejezőkészség, zenei ábrázolóképesség kívántatna. Így inkább a színlapból, mint az előadásból tudható, hogy operakomédiát láttunk. A műfaji bizonytalankodásra utal: a már említett éves előzetesben „zenés bohó játék"-nak minősítették a Figaro, a sevillai borbély-*. A függöny széthúzása után nyilvánvalóvá vált, hogy Figaróra és a zenekarra sokat bíz a rendező. Noha Kiss Jenő Jászai- díjast aligha csábítják mostanában az Operaházba, ízlésesen, Figaróhoz méltó leleményességgel adta elő Figaro belépőjét. A színpadképbe szerkesztett emelvényen ültek a zenészek, ott dirigált a főkarmester. (Segítőtársa a hagyományos karmesteri helyről, a zenekari árokból tolmácsolta közléseit az énekeseknek.) A vendégekkel, a kecskeméti szimfonikus zenekar jeles tagjaival megerősített együttes többnyire szépen muzsikált, de náluk is tisztázatlannak éreztem bizonyos stílus- kérdéseket. (Mit hallunk: operát, bohóságot?) Mint említettem, az átdolgozó szándéka és a színészi jelenlét erejénél fogva is Figaro tolt a kecskeméti bemutató központi figurája. Egyet is érthetnénk ezzel, ha a színművekből, operákból összegyúrt szerepbe nem keveredtek volna kissé a Mozart-opera borbélyának kissé lágyabb, és Beaumarchais Figarójának tulajdonságai. Az utóbbiban tréfái — Illyés szavaival — dermesztő kihívások voltak százada erkölcse, előítéletei ellen, ebből meríthettek kedvet a tüntetések hősei a forradalom előtt. Korács Gyula váltakozó sikerrel küszködött Almaviva gróf szerepével; az elegancia, a köny- nyedség, a nagyvonalúság hiányzott játékából. Érezhető volt, hogy ez a műfaj nem igazán az ő világa, mint ahogyan Rosina szerepének kiosztása is tévedésnek vélhető. Koltai Juditot többször méltathattuk a volt mozgásszínház-tagozat előadásain. Rejtély számomra, hogy a daliás alkatú Derzsi János miként kaphatta meg „a bűbájos, a kedves, a kisfiús” apród szerepét. M. Horváth József mint Bartolo doktor és Ribár Éva Marcelinaként megfelelt, de egyikük sem sorolhatja pályájuk kiemelkedő állomásai közé a legújabb kecskeméti Figaró-előadást. Réti Erika operettes sablonokhoz kötődött, de alakítása így is az előadás kellemes színfoltjai közé tartozott. Závori Andreának — Zsuzsi — inkább énekét, mint játékát dicsérhetjük. A játékteret túlságosan leszűkítő, dekoratív díszleteket és a mutatós jelmezeket Rátkai Erzsébet és Zeke Edit tervezte. H. N. Kódexek a középkori Magyarországon Az Európai Kulturális Fórum alkalmából az országos Széchényi Könyvtáriban, a Vádban olyán új kiállítást tekinthetünk meg, amely bízvást mondhatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban látható 'koronázási ékszerek bemutaitá- sávatl egyenértékű. Ami a magyar államiság kialakulása szempontjából a kánona, aiz a magyar anyanyelvűség szempontjából a Halotti Beszéd: nemzeti létünk alapköve, forrása. Ezen a várbeli kiállításon ugyanis szemtől szemben, a maga tárgy belisé- gében láthatjuk írásbeliségünk kezdeteit: a Pray-kódex kinyitott lapját a Halotti Beszéddel, a Leuveni Kódexet az Ómagyar Mária-siralommal, s a Königsberg! Töredéket a XIV. század közepéről, amely a negyedik összefüggő szövegű magyar nyelvemlék. Láthatjuk még Anonymus Gestáját, a Képes Krónikát is, összesen 203 dotkumentumot, amelyből 184 az írásos anyag, a többi korabeli művészeti tárgyú. Ezek a kiállítási darabok — híven az alkalomhoz — Európa sok országából vándoroltak hozzánk. A Königsberg! Töredékek például Lengyelországból1 érkezett ide a kiállításra. A mostani kódexbemutatót február végéig láthatjuk a Széchényi Könyvtárban — az európai kulturális összefogás szép példájaként. Gy. L. • Könyvet tartó szent alakja (budai szoborlelet a XV. század elejéről). Éliás Péter emlékezetében megjelent egy magas termetű, vörös hajú, idegesen, hadarva beszélő férfi alakja, akit 1944 október végén rongyosan és alaposan összeverve találtak meg a partizánok, valahol Stara Mo- ravica környékén, s akit hetekig ápoltak, gondoztak. — Fehér Vincét mondott? — kérdezte hirtelen Gurgyától. , — Azt. Fehér Vincét. Tanító volt. Úgy tudom, később, amikor már elvitték a leventéket, elszökött. Talán az oroszokhoz akart menni. Nem tudom mi lett vele. — Na oszt! — sürgette az öreget Pataki, akinek semmit sem mondott a tanító neve, s aki nem is gyanította, miért kérdi Éliás az öreget erről. — Höf ő elintézte, hogy felvették a fiamat rendőrnek és nem kellett a frontra menni neki. Akkor kapta a kardot, meg az egyenruhát. A Laci nem akart semmiáron belépni, szégyellte, hogy a többieket viszik, ő meg itthon marad. De nemcsak azért, világ életében utálta az egyenruhásokat — s mert látta, hogy Pataki vérengzőén összevonja a szemöldökét, hozzátette: — Már azokban az időkben. — Ment azért minden rendesen. Az oroszok egyre nyomták a németeket nyugat felé, idegesek voltak a rendőrök is, kegyetlenül féltek. Egyszer a fiam összeveszett a parancsnokkal, a Durai Miklóssal. Ez a Durai fosztogatta az elhurcolt zsidók vagyonát, s arra akarta rávenni a fiamat, hogy ő is ezt csinálja, vagy legalább segítsen neki. Ezen összevesztek. Állítólag a fiam azt mondta a parancsnoknak, ha bejönnek az oroszok, feljelenti. De Durai megelőzte, ö jelentette még aznap •a kerületi parancsnoknak, hogy egy kommunistagyanús ember férkőzött a rendőrséghez, bizonyos Gurgya László. Nem vizsgálgattak akkor semmit, hanem másnap már indították is a fiamat a frontra egy büntetőszázaddal. Többet nem is láttuk. A bizottság hallgatott. Kint már magasra emelkedett a nap. Az öreg által elmondott történet túlságosan kerek, túlságosan logikus volt, semhogy bele tudtak volna kötni. Idő kellett a gondolkodáshoz. — Azt mondja meg nekem — mutatott az öregre Karsai —, hogy a többi levente miért nem lett rendőr, csak éppen a maga fia. A többinek miért nem volt protekciója. Mert ők nem is akarták szolgálni az utolsó pillanatig Horthyt, inkább elbújdostak, partizánok lettek, úgy, mint Éliás elvtárs, meg a többi százak, ezrek. Éliás oldalról nézte Kársait, de ivem akart hozzászólni. A párt- titkárnak viszont még a kihallgatás elején, amikor Gurgya levente fiáról beszélt, eszébe jutott saját fia, aki szintén levente volt, s akit kivittek a frontra és odaveszett, hirt sem kaptak felőle. Igaz, csavargó, kötekedő, kocs- mázó volt, még őt is megütötte egyszer. Egészen a lelke mélyén, önmagának sem bevallottan Karsai nem nagyon sajnálta odaveszett fiát. — Ezt ugye én nem tudhatom! — válaszolt halkan az öreg, szembenézve a bizottsággal. Most Pataki kérdezett: — De mi az istennek őrizte ezt a kardot, meg a ruhát? — Csak ezek maradtak nekem a fiam után. Csak ezek. Meg egy fénykép, — s az öreg a belső zsebéből előhúzott egy amatőr képet, és az asztalra tette. Magas, tizenhét év körüli fiatalember áll középen, a szülők kétoldalt, előttük a fűben pedig két kislány ül, befont hajukban hatalmas masnival. — Ki csinálta a fényképet? — kérdezte Pataki. — A Fehér tanító úr. Akkoriban került az iskolához. — Ezt a Fehér Vincét én ismerem — szólalt meg most Éliás Péter, s a többiek megdöbbenve nézték rá. — Sajnos én sem tudom, mi lett vele. Jugoszláviában találkoztunk, nagyon össze volt verve, kórházba kellett szállítani. Partizánként harcolt, ellenálló volt. — És miért hallgatta el, hogy magának horthysta rendőr volt a fia — kérdezte Karsai, aki valószínűleg semmit nem hitt, vagy nem akart hinni abból, amit az öreg mondott. Éliás is hiába emlegette Fehér Vincét. — Vártam, hátha megjelenik a tanító úr, mert ő tudna engem igazolni. — Meg azt várta ugye, hogy visszajönnek a Horthyék. Azok aztán valóban igazolnák magát. Azért őrizte a ruhát is, igaz? — iNem azt vártam. A fiamat vártam. — Biztos, hogy elesett a fia? — kérdezte most Éliás, aki Karsai szemében már kezdett gyanús lenni ártatlan és nem a lényeget érintő kérdéseivel. Mit akar ez, őket szándékozik félrevezetni? — Biztos. Mert egy társa megjött, s ö mondta, hogy a Lacit egy akna darabokra tépte. Saját szemével látta. — Rendben van. A kardot, meg a ruhát elkobozzuk, az ügyről pedig jelentést kell tennem a járásnak. Majd ők döntenek — szögezte le Pataki, s helyeslést várva Karsai Györgyre nézett. A. párttitkár bólintott. — Maga most elmehet! — vetette oda az öreg Gurgyának Pataki, erősen megnyomva a most szócskát. Az idős ember nehézkesen felállt, ügyetlenül topogott, kérdezni akart még valamit, de azután szó nélkül kilépett az ajtón. A falu ekkor már tele volt a legképtélenebb hírekkel. Mindenki tudott a kard, a ruha elkobzásáról, az éjszakai házkutatásról, sőt a rendőrségi kihallgatás részletei is hamarosan elterjedtek. Voltak, akik semmit sem hittek el és sajnálták az öreget, mások az egész Gurgya családot fasisztának minősítették, az öreget pedig legszívesebben az első fára felakasztották volna. Ezek igazolva látták véleményüket, amikor harmadnapra virradóra teherautó vitte el idős Gurgya Lászlót, feleségét, két szőke lányát és a hétéves Lacit... A Csipkerózsikát azért előadták a gyerekek a tanévzáró ünnepség délutánján a kocsma féldíszített nagytermében. Karsai Nándor oldalán fakard fityegett, s a kis Gurgya Laci helyére pedig Seres Jóskát állították apródnak. Amikor az előadás után szótlanul ballagtak hazafelé az emberek, a sűrű alkonyaiban messze hallatszott Klein Tóni bácsi éneklése: „Szavaros a Tisza nem akar nyukodni...” (Folytatjuk)
