Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-18 / 270. szám

1985. november 18. # PETŐFI NÉPE • 5 Finisben a fórum S zemmel láthatóan megélénkült a lanyhának amúgy sem mondható munka az Európai Kultu­rális Fórumon. A munkabizottságok befejezték tanácskozásukat, ismét plenáris ülésekre kerül sor. A küldötteken — az alkotó művészeken, a kultúrpolitiku- sokon, de még a diplomatákon is — az izgalom, a feszült várakozás jelei figyelhetők meg. S ez érthető is, hiszen finiséhez érkezett az október 15-én megkezdett munka, rövidesen ország—világ előtt kell számot adniuk arról, hogy mire jutottak. A most következő interjúk a visz- szaszámlálás kezdetén készülték. Bepillantást nyújtanak a fórum mindennapjaiba, abba, hogy néhány ország képviselői miben látják e tanácskozás jelentőségét, hasz­nát. WACLAW SADKOWSKI lengyel főszerkesztő: — Két fő je­lentősége le­het ennek a fó­rumnak. Elő­ször is az, hogy különböző le­egyszerűsített elképzelése­ket, megté­vesztő infor­mációkat, pél­dául amelyek Lengyelor­szág vtgy más országok kulturá­lis életét illetik, megcáfolja. Egyez­ség jöhet létre egymás kölcsö­nös tiszteletére, és az igazság közös keresésére is, így jobban megérthetjük egymást, az együtt­működés könnyebb lehet. A nyu­gatiak például nem akarták el­hinni, hogy nálunk Lengyelor­szágban nem állítanak semmiféle ideológiai-filozófiai akadályt a nyugati kultúra elé, hogy min­dent kiadunk, aminek művészi, intellektuális értéke van. A fó­rum másik jelentősége, hogy le­hetőséget adott a közvetlen kap­csolatépítésre. így kerültem kap­csolatba egy holland folyóirattal amely — akárcsak az enyém — szintén a világirodalommal fog­lalkozik. Bízom abban, hogy e kapcsolat segítségével mélyeb­ben megismerhetem a holland irodalmat, kiemelkedő alkotóit, s lehet, hogy ők is jobban megis­merik a lengyeleket, túllépve azon a három személyen, akiknek po­litikailag botrányos híre van a vi­lágba», ilígyanez,a, helyzet a sváá- ■ ciakkal. Nekik nagyon tetszett pél- dáulyh'ogy 'a svájci francia iro­dalomról külön számot adtunk ki. Hasonlókat mondhatnék a jugo­szláviai szlovénekről. Velük is ugyanolyan együttműködés ala­kulhat ki, mint itteni testvérfo­lyóiratunk, a Nagyvilág vagy a Kortárs szerkesztőségével. — Mindebből úgy tűnik, len­gyel szempontból hasznos volt a fórum. Európa szempontjából is igaz ez? — Ez már bonyolultabb kérdés. Szerintem európai hasznossága mindenekelőtt a nemzetközi hely­zet, a két nagyhatalom, az Egye­sült Államok és a Szovjetunió vi­szonyának alakulásától függ. A szovjet fél részéről komoly jóin­dulatot tapasztaltam, pedig sok kihívással kellett szembenéznie. Ugyanakkor amerikai részről, de némely más nyugat-európai or­szág részéről sem észleltem ugyan­ezt a jóindulatot. Mindazonál­tal a fórumon sok javaslat hang­zott el. Például Günther Grass nyugatnémet író indítványozta, hogy hozzanak létre egy európai kulturális alapítványt. Gyer­mek- és ifjúsági könyvkiadása kölcsönös bemutatását tervezi tíz ország, s volt olyan kezdeménye­zés is, hogy Az európai kultúra fóruma címmel adjanak ki egy közös folyóiratot földrészünkön. ILMAR BEKERIS nagykö­vet, a svéd delegáció vezető­je; __________ — Minde­nekelőtt azt kell látni, hogy a fórum az eu­rópai bizton­sági és együtt­működési fo­lyamat része, s része annak is, amiről 1983 őszén a madridi utótalálkozón döntés szüle­tett. Svédország bízik abban, hogy e párbeszéd hozzájárul majd a kulturális kapcsolatok fejlődé­séhez. Ugyanakkor realistának kell lennünk. Nem szabad azt képzelnünk, hogy a mai világban, amikor a gazdasági helyzet sok helyen 'nem éppen briliáns, lát- .ványos előrelépést érünk el. Mi ezért azon vagyunk, hogy néhány konkrét elképzelést munkáljunk ki, amelyek elősegítik a minőségi reformokat, például csökken­tik az akadályokat a jelenlegi kulturális cserében. Ez egy jó do­log lenne. Még két szempontból figyelünk a fórumra. Egyrészt, hogy jó fóruma legyen a kulturá­lis személyiségek eszmecseréjé­nek. Másrészt, hogy ez a tanács­kozás, amennyire a részt vevő or­szágok kormányai lehetővé teszik, vonjon le következtetéseket, ala­kítson ki egy vezérfonalat, aján­lásokat tegyen. Záródokumen­tum nélkül ez utóbbi aligha lehet­séges. — Gondolja, hogy megszüle­tik ez a záródokumentum? — Ezt ebben a pillanatban még nehéz volna megmondani. A svéd delegáció minden esetre egy jó dokumentumért dolgozik. Jó eredményt kell felmutatnunk a budapesti fórumon ahhoz, hogy segítsük az európai biztonsági és együttműködési folyamatot. Ha­sonlóképpen eredményeket vá­runk a fővárosunkban zajló stockholmi konferenciától. Ha jö­vő ősszel a soros európai utóta­lálkozón nem tudunk felmutatni semmit, akkor arról vitatkozha­tunk Bécsbeni, hogy mit adott ez a folyamat, akár bizalmatlansá­gi válság is kialakulhat az euró­pai biztonság és együttműködés ügyével kapcsolatban. VITALIJ KOROTICS szovjet költő: — Nagy szük­ség volt erre a fórumra, mi­vel a kultu­rális szemé­lyiségeknek érezniük kellett azt, hogy egy üggyel fogal- kozik mind­egyikük. Az utóbbi időben mind gyakrab­ban emlegetnek olyan fogalma­kat, mint európai kultúra, világ- kultúra. Pedig hát miről van szó? Amerikai, szovjet, magyar, vagy akár francia művészként is az egyetemes kultúra megőrzésén, gazdagításán kell munkálkod­nunk. Majdnem biztos vagyok abban, hogy Magyarországon például több amerikai író művét fordítják le magyarra egy évben, mint ahány magyarét lefordítot­ták az Egyesült Államokban. Né­hány nyugati küldött úgy próbál­ta beállítani a dolgot, mintha szí­vességet tennének nekünk azzal, hogy lefordítanak, mintha ez egy gesztus volna. Amikor felszólal­tam, kifejtettem, hogy a Szovjet­unióban akkor is lefordítjuk eze­ket a műveket, ha mieinket egy­általán nem fordítják le külföl­dön, mivel nálunk igény van más nemzetek kulturális értékeinek megismerésére. Napjainkban a kultúrának ki­emelt szerepe van, és bármilyen furdsának is hat, számomra a szó tűnik a harc leghatásosabb esz­közének. Jelenleg ugyanis nincs fontosabb feladat, mint a béke megőrzése. A hirosimai atom­bomba ledobása után — egy szem­tanú, méghozzá egy amerikai mondta el nekem — a leg­megdöbbentőbb az volt, hogy nem maradt egyetlen könyv, egyetlen kép, egyetlen hangszer, egyetlen ceruza sem. A művészet pusztult el legelőször. Ha nem akarjuk, hogy a világban ugyanez kö­vetkezzék be, meg kell őriznünk a kultúrát, meg kell mentenünk Bartókot, Kodályt, Petőfit, Adyt. Mi megmentjük őket, ők meg­mentenek minket. Az alkotó mű­vészet eme körforgása a zálo­ga az emberiség túlélésének. Re­mélem, itt a fórumon nagyon so­kan felismerték ezt, bár úgy lá­tom, nagyon nehéz lesz a záródo­kumentumot tető alá hozni. Ugyanakkor a fórumnak van jö­vője, már többen javasolták ha­sonló tanácskozás szervezését. Ez egy kertit lehet, de lehet, hogy elégséges lesz a meglévő kerete­ken belül dolgozni, mint amilyen például az UNESCO, a PEN vagy a nukleáris leszerelésért küzdő nemzetközi művészmozgalom. Ez, utóbbinak Harry Belafonte ame­rikai énekes az elnöke, Bibi An­derson svéd színésznő az egyik alelnöke, a másik én vagyok. Ez a mozgalom már jó néhány nagy­szabású akciót szervezett, Ham­burgban, Bécsben, Helsinkiben, és újabb rendezvényeket is ter­vezünk a béke ügye mellett. Vé­gül még csak annyit: nekem so­kat nyújtott ez a fórum, remélem az emberiség is sokat kap tőle ... WALTHER LICHEM nagy­követ, az osztrák delegáció egyik vezetője: _____________ — Sok hasz­na van ennek a fórumnak. Min­denekelőtt az, hogy a 33 eu­rópai ország, valamint az Egyesült Ál­lamok és Ka­nada képvi­selői össze­gyűltek itt, hogy a kulturá­lis együttműködésről, és annak fejlesztéséről tanácskozzanak. Budapesten valami egészen új történik a kelet—nyugati viszony­ban, és az európai biztonsági és együttműködési folyamatban is. Meglepett bennünket, hogy mennyi javaslat hangzott el, ez is a tenniakarás szándékát tükrözi. Ez a fórum fontos nyitánya a kul­turális együttműködésnek. A résztvevők programot dolgoz­hatnak ki a jövőre, ígéretes ke­retet adhatnak ehhez. Az eurlópai biztonsági és együttműködési fo­lyamatban ez az első alkalom, hogy ilyen sok konkrét javaslat­ról tárgyalunk, és nem úgy álta­lában. Ez új, és úgy véljük, na­gyon pozitív dolog. Végül, de nem utolsósorban, úgy látjuk, hogy ez a kulturális dialógus pozitív ha­tással lesz a kelet—nyugati kap­csolatokra, az európai biztonsági és együttműködési folyamat egé­szére, így a jövő őszi bécsi talál­kozóra is. Kocsi Margit 0 Hét évvel a háború után a . ) faluban már kezdtek szelí- ' dűlni azok az indulatok, amelyek a szélrózsa minden irá­nyából odavetődött emberek kö­zött korábban bizony gyakran el­szabadultak. Az országból és Eu­rópából odakeveredett magya­rok, az őslakos svábok, a bunye- vácok, székelyek, szerbek eleinte ellenséget szimatoltak egymás­ban. Lassan azután oldódott a fe­szültség, bebizonyosodott a gya­núsítások alaptalansága. Már köszönt a magyar a svábnak, s az fogadta. Már rámosolygott a szé­kely legény a bunyevác lányra, s az nem fordította el a fejét, visz- szamosolygott. Egy sorban ültek a falusi templomban, s riadtan hallgatták a szikár, lángoló te­kintetű pap intelmeit és fenyege­téseit a poklok kénköves tüzéröl, a lelki szegényeknek kijáró mennyországról. Utána gondter­helt arccal, önnön bűneiken té- pelődve együtt ballagtak hazafe­lé harangzúgástól kísérve. Ha mégis előfordult nézetelté­rés, harag, annak többnyire fele­lőtlen asszonyi fecsegés, gyerme­ki perpatvar volt az oka. Olyan megjegyzés, amit a pillanatnyi méreg váltott ki valakiből. Ezek azonban alig tartottak tovább, mint egy nyári zápor, vagy a li­tánia. A gyerekek a maguk kö­zött esett sérelmeket elintézték egy farbarúgással, nyelvöltéssel vagy azzal, hogy jól megkerget­ték az „ellenséget”. Rájöttek az emberek sorsuk azonosságára. megvilágosodott előttük, hogy ha eső esik, az valamennyiük földjét áztatja, a nap éppen úgy perzseli, szik­kasztja a svábot, mint a magyart. A cudar telek pedig egyformán csattogtatják jeges korbácsukat mindenki fölött. Eelismerték ys vállalták a sorsközösséget. A tol­vajt — akár székely volt. akár bunyevác. vagy sváb — közösen verték meg. azután együtt nevet­tek rajta. A halottakat mindenki meggyászolta, s a gyermekágyban fekvő asszonyoknak a fél falu vitt ajándékot. A székelybálon sváb zenekar muzsikált, a szüre­ti mulatságon pedig — amit a svábok rendeztek — egykori vi­harsarki cselédek, szlovákiai ma­gyarok énekeltek keserves népda­lokat, zsellérnótákat. Klein Tóni bácsinak, a zenekar harmoniká- sának például annyira megtet­szett egy dal, hogy napokig járt tanulni Kovács Bandi bácsihoz. Azután gyakran hallották az ud­varról Tóni bácsit, amint tört magyarsággal énekel: „Szamrbs a Tisza nem akar nyukodni az a híres Petyár Imre áddal akar usznyi...” Az iskolában Petőfit tanulták a gyerekek. Márta tanító néni Schultz Vendelt szólította fel, hogy mondja a leckét. — A fekete kegyér. írta Pető­fi Sándor — kezdte a szőke, szep­lős fiú, s eddig nem is volt baj. — Miérd akkótol lelgem jó atyám ... — folytatta Vendel, de a tanítónő megállította. — Állj, állj! Nem atyám, ha­nem lelkem jó anyám. Érted Ven­del? Nem fater, hanem mutter. Na. hadd halljam. — Miért akkódol lelgem jó mutter . . .? Az osztályban kitört a röhögés, s Vendelt amíg csak iskolába jártak, mindenki Jómutternek szólította. De nemcsak a sváboknak vol­taik nyelvi nehézségei, hanem a magyaroknak is. Kőhnig bácsit, a piktort Kölni bácsinak szó Irtot­ták. Az Űj utca és a Vörös Had­sereg utca sarkán, szemben a kúttal, a sötétbarnára festett ajtó fölött egy cégtábla volt a követ­kező felirattal: Neumann Emil vegyeskereskedése. Az idős, haj­lotthátú boltost mindenki Náj- man bácsinak, később pedig, ami­kor divatba jött az átlátszó ka­bát, Nájlon bácsinak szólította. Az öreg nem sértődött meg ezért, csak bazsalygott, rátenyerelt a pultra, szembenézett a vásárlóval és megkérdezte: — Mi teccik? Az iskolában előadásra készül­tek, a Csipkerózsikát akarták be­mutatni a kocsma nagytermében. Márta néni elosztotta a szerepe­ket, s a gyerekek lázasan próbál­ták, tanulták a szöveget, járták a falut, hogy összeszedjék a kel­lékeket: zsinóros, díszes palástnak valót, selyemruhákat, trombitát, rokkát, kormos, fekete rongyokat a boszorkánynak. Ugyanakkor a fiúk Pardi tanító bácsi irányítá­sával fúrtak-faragták egy mű­helynek átalakított fáskamrában. Készült a korona, az alabárd, egy dúsan faragott széket arannyal festettek be: ez lesz a királyi trón. Megjavították a bölcsőt, amit valamely padláson találtak, fejdíszek készültek drótból, krepp-papírból a hercegkisasszo­nyoknak. A kocsma nagytermében Mójzes bácsi két segítővel már ácsolta a színpadot... Lázban volt az egész falú. Színház lesz. Csipkerózsika szerepét Basa Margit, nagy, dióbarna szemű, hosszú hajú nyolcadikos lány kapta, a herceget pedig, aki majd kiszabadítja Csipkerózsikát, a szintén nyolcadikos Karsai Nán­dor fogja „alakítani”. A herceg­nek azonban ahhoz, hogy az álomba merült palotát kiszaba­dítsa a köré fonódott vadrózsa­gubancból, hogy átvágja a sö­vényt, kardra volt szüksége. — Majd Pardi tanító bácsi csi­nál neked egy kardot — jelentet­te ki Márta néni, de Nándor önérzetesen tiltakozott, hogy ő fakarddal nem röhögteti ki ma­gát, inkább nem is szerepel. — Hozok én egy igazit! — pat­tont fel izgatottan Gurgya Laci, de mert a tanítónő kétkedve né­zett rá, azonnal hozzátette: — Édesapámnak van egy iga­zi Ikardja (a szekrényben! — És valóban el tudnád hoz­ni? — kérdezte Márta néni. — Hát persze! — és Laci el­vágtatott. A gyerekek, főként a herceg, alig várták, hogy visszaérjen a fiú. Nem laktak messze. Két nő­vére a városban, gimnáziumban volt, szülei valahol a májusi ha­tárban dolgoztak. A gyerek futva tette meg az utat a temptomig, ott elkanyarodott, s balra áfl harma­dik házban tűnt el. Húsz perc sem telt bele, már csörtetett be az iskolakapun a bojtos, díszes, a napfényben szikrázóén fényes karddal, amelynek markolata aranyszínű zsinórral volt bevon­va és cirádás, kiszélesedő kézvé­dő lemez hajlott a markolat kö­ré. Karsai azonnal kézbe vette, s egyetlen mozdulattal kirántotta a pengét a hüvelyből. A gyönyö­rű kard fényesen, büszkén emel­kedett az olajos padló, a megfa­ragott, kopott padok fölé a légy­szaros villanykörtéig. (Folytatjuk.) SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Az arany színei Az arany színe sárga — ezt mindenki tudja. Sőt régebbi nyel­vünk is bizonyít, hiszen a sár­arany szavunk előtagja is ponto­san ezt a színt jelenti. Nem is be­szélve Petőfiről, aki így ír: „Arany kalásszal ékes rónaság ...” Más szavakkal: az érő búza színe is olyan, mint az aranyé. Vannak azonban olyan körül­mények is, amikor mind szóban, mind írásban nem az arany — a szó legszorosabb ■ értelmében vett — színét emeljük ki, hanem az értékét. Különösen az újságok nyelvében gyakori. Az ilyen kife­jezésekben az eredeti szín elma­rad, és helyette egy másikat hasz­nálunk. Maga az arany szó meg­marad, csak éppen a jelentése lesz más — pontosan a „színha­tás” következményeként. Tehát egy-egy ország (esetleg kontinens) gazdasági életét meghatározó termék. Pontosan nem neveztük meg a tárgyat, hanem körülírtuk, és így képszerűbbé tettük beszé­dünket. Maradjunk, azonban az arany­nál! Ha zöld aranyról hallunk, akkor bizonyára nem a rozsdáso­ddá jut eszünkbe, hanem az ér­tékes fát adó gazdag erdő. A fe­kete arany Brazília legfőbb kivi­teli cikke, közérthetően: a kávé. Az arab országok gazdasági éle­tének legfőbb alapja a barna arany, vagyis a kőolaj. A trópusi vidékeknek is van „aranykincse”: a fehér arany, más szavakkal: a gyapot. Szinte az egész színskála jellemző az aranyra. Előfordul az is, hogy országonként mást jelöl ugyanaz a szín. Így például Fran­ciaországban a zöld arany a fát, Azerbajdzsánban pedig a teát je­lenti. Megesik, persze, a „színtévesz­tés” is, mégpedig igen érdekes módon. Egy napilapban olvastuk: „A sárga arany”. Hogyan beszél­hetünk színtévpsztésről, hiszen az arany színe valóban sárga? Csakhogy a cikkben szó sincs az aranyról, hanem egy olyan terményről, amely sárga is, érté­kes is: a kukoricáról. A szín meghatározására nagyon ügyel­nünk kell; vagy a színt emeljük ki, vagy az értéket, de a kettőt semmiképpen sem. Elvégre kettő közül nem emelhetünk ki kettőt. Ez stílusunk rovására megy. Egy- egy szép vagy hangzatos kifejezés keresése közben könnyen meges­het, hogy csak egy hétköznapira, félreértőetőre, ' semmitmondóra bukkanunk. A felsoroltakon kívül alkalman­ként használhatunk más kife­jezéseket is. Ezek inkább^ egyéni alkotások, széles körbérT aligha ismeretesek. Sokszor külön ma­gyarázat is szükséges a megérté­sükhöz. Például a kék arany, a jó levegőt jelenti (közben utalás történik az ég színére is). Bizony, a szennyezett levegőjű helyi­ségek lakói igen értékesnek érzik a tiszta levegőt. Olykor a már megszokott magyar ezüst ^alu­mínium) kifejezés helyett hall­hatjuk a fehér arany kifejezést is. Hogy életképesnek bizonyul­nak-e ezek a jelzős szerkezetek, azt még korai lenne megmonda­ni, hiszen meglehetősen újak. Fel­tehetően. És az is valószínű, hogy hozzájuk hasonlóak alakulnak majd a jövőben is. Mizser Lajos ■ainmuae»™« Titokban Hongkongban Clayde Zidi, az összetéveszthe­tetlen humorú burleszkek fran­cia rendezője a hazai mozikban is nagy népszerűségnek örvend. Az Éretlenek című filmje óta má­sodszor találkozhatunk igen sa­játos bájjal rendelkező férfisztár­jával, állandó főszereplőjével; Co- luche-val, aki kiváló partnernek bizonyul — a semmi egyebet, mint pusztán csak szórakoztatni kívánó — Zidi mellett. A rende­ző a filmjében végighullámzó ne­vetést általában egyetlen ötlet kö­ré komponálja. Az Éretlenek érettségiző osztályában minden­ki megbukik, mert meg akar buk­ni, tanáruk természetesen Colu- che, aki következő filmjében, a Gyanútlan gyakornokban egy bárki másnak inkább, mint rend­őrnek termett felügyelőt sze­mélyesít meg. A francia közönség komikus kedvence legújabb filmjében egy biztosítási ügynök szerepében, arról próbálja meggyőzni a kör­nyezetét, hogy — „a legfontosabb a nyugalom”, amit kótyagos ügy­felei minduntalan vakációkkal dúlnak fel. A mostani nagy poén, hogy Coluche — kövéren, ügyet­lenül, tér- és víziszonytól szenved­ve — a vígjáték szupermanjei után elindul a szórakoztató fil­mek jól ismert helyszínére, a ti­tokzatos Távol-Keletre, Hong­kongba, a Sárkány-filmek sztár­jaként ismert Bruce Lee nyomá­ban. A dzsunkák, bárkák, lagú­nák, és útvesztők között elveszet­ten és kiszolgáltatottan tévelyeg Coluche, a biztosítási ügynök. Amint balesetet szenvedett párt- fogoltját biztonságba helyezte, már fordulhatna is vissza a biz­tonságos civilizációt jelentő pá­rizsi géppel, ám a véletlen más­képp dönt sorsa felől. Zidi végig­játssza a lehetőségek sorát, felvo­nultatja a látszólag legkelleme­sebb, leginkább irigylésre méltó helyzeteket, melyek a véletle­nek, s a vígjáték szabályai alap­ján csupán csak kellemetlenséget jelentenek. Coluche partnere az Air France légikisasszonya, aki vőlegényéhez hasonlóan túlsá­gosan is kalandosnak tartja fog­lalkozását, és azon igyekszik, hogy mihamarabb nyugalma­sabbra cserélje. Néhány repülés­sel még tartozik a légitársaság­nak, s barátnője segít, hogy vőle­génye előtt mindez titokban ma­radjon. Michel kínos izgalmakkal já­ró kalandjai rendszerint a dél­előtti órákban kezdődnek, és dél­után érnek véget. Első kellemet­len kirándulásának színhelye Tu­nézia, ahol arabellenes vicceit ko­molyabban veszik a kelleténél. Másnap sem büszkélkedhet ked- vérevalóbb programmal, New Yorkba kénytelen indulni egy be­teg dzsessz-zenészért. Annyi rosszat hallott már az ottani al­világról, hogy a repülőről is alig mer leszállni. Harlem leglepusztul- tabb részén kénytelen kiszállni a taxiból, hogy gyalog folytassa az utat. Ahogyan számít is rá, termé­szetesen rablók támadják meg, akik szerencsére rajonganak a dzsesszért, így fölhasogatott in­ge és nadrágja helyett a sajátju­kat ajánlják fel, mikor megbízá­sára fény derül. Párizsban átöl­tözni sem marad ideje, menyasz- szonyával lakásnézőbe hivata­los, és ez így megy minden áldott nap egészen addig, amíg mindket­ten „le nem buknak”.... Zidi legújabb filmjében Co­luche valóban abszolút sztár. Ren­dező és főszereplő a helyzet- és jellemkomikum olyan különle­ges ötvözetét kínálják, amelynek nehéz ellenállni. Olyan szituáció­kat teremtenek, amelyekben nem könnyű megítélni, kit vagy mit illet a nevetés: a fordulatos forgatókönyvet, a rendező által megkomponált jelenetet, vagy a főszereplőt, aki mostani alakítása nyomán méltó utódja a klasszi­kus fráncia nevettetőknek. Károlyi Júlia

Next

/
Oldalképek
Tartalom