Petőfi Népe, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-09 / 237. szám

1985. október 9. • PETŐFI NÉPE • 5 KÖNYVESPOLC Egy kiváló elbeszéléskötet, amely méltóképpen bemutatja Jurij Trifonov életművét, már ami a kisebb írásait illeti, hi­szen hírét elsősorban regényeivel érte el. Planetáris szenvedély — furcsa a cím, első látásra még értelmezni is nehéz, mit jelent, maga a szó is különös: planetá­ris. A kötet címadó elbeszélése olyan szenvedélyre utal, amely politikai berendezettségtől, vi­lágnézettől függetlenül uralko­dik az embereken, nagyrészükön életre szóló érvénnyel. Ez a szen­vedély a sport, a sportszeretet ereje. Na, de ilyenek lennénk, most, a harmadik évezred közelében? Hiszen életet és halált jelentő ki­hívások érték az emberiséget, ami ráadásul valamiként azt is jelenti, hogy ilyen tekintetben alig-alig változott! Évezredek vi­harai és megpróbáltatásai után még mindig gyermek, aki iga­zándiból játszani sfzeret. Persze sok ebben a játékszenvedélyben az ellentmondás, miként az em­berben is. Triifonovot foglalkoztatja, mi­ként lehetséges egyszerre birto­kolni, sőt általa, mármint a mo­dern technika, az űrkorszak szá­guldozása révén megújítani éle­tünk — de közben mégis .meg­maradni annak az embernek, Planetáris szenvedély \ akinek elődeink neveltek. Vá­laszt adni gyermekek vakmerő­sége vagy jószándékú fecsegés, hiszen ismereteink megszerzésé­nek egyetlen biztos útja a ta­pasztalat. Trifonov mély bölcsességgel tartózkodik az ember útjának, kí­sértéseinek és veszélyeinek mi­nősítésétől, s nem tesz álbölcs jóslatokat a jövőre nézve sem. Művészi kifejező erejét arra összpontosítja, hogy tükröt tart­son a jelennek, s a kép felismer­hető legyen. Leírja, hogy egyik alkalommal heves érdeklődést érzett megtud­ni, milyenek is voltak eleink, ezért elment a régi képek mú­zeumába. Meglátta ezeket a fest­ményeket és általuk fölidézhet­te az akkori embereket, miköz­ben így fohászkodott: „Milyen szerencse, hogy Braque csak 1902-ben rajzolt egy rombuszt és mondotta, hogy ez egy házsártos öregasszony portréja! Mi lett volna, ha a kubizmus a XVIII. században divattá válik? Elmen­nénk a múzeumokba és fekete négyszögeket, rombuszokat, kö­röket, keresztmetszeteket látnánk, és semmit sem tudnánk meg, semmit sem értenénk!” Manapság, tudományosságot igénylő korunkban, különösen nagy keletje van a látszatoknak. Ha elegendő megtévesztő kellé­ket tud a szereplő fölhasználni, készséggel hisznek neki. Szinte vágyakoznak a hitre balga kor­társaink, mintha csak belső kész­tetés sürgetné őket a látszatok elfogadására. Pontosan így van ez az irodalomban is. Regények és költemények minősíttetnek műalkotásnak, mert érthetetlen- ségük pajzsot von köréjük. Tri­fonov írásai nem csalárd eszkö­zök nyomán születtek. Egyszerű­en, ezért láttatóan mutatja meg az orosz embereket, írásai sze­replőit, életüket érthetővé tenni olvasói számára. Trifonov írásainak nincsenek hősei, a szónak valamiféle he­roikus értelmében. Ha jól körül­nézünk környezetünkben, ott is találunk embereket, akiket ugyan jobban próbára tett a sors, de et­től még nem érzik hősnek magu­kat. Köznapi sorsak és mindenna­pi történetek — mégis érdekfe­szítő olvasmányos mesék Trifonov elbeszélései. Külön figyelemre­méltóak a külföldi utazásai során szerzett élményeiből írott, művei, hiszen Amerika, Itália, Francia- ország tájait és lakosait, hozzánk erősen hasonló módon, kelet-eu­rópai szemmel nézi. (Európa Könyvkiadó, 1985.) Tráser László Színházaink — kívülről nézve REMEKMŰVEK KIÁLLÍTÁSA A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN A Thyssen-Bornemisza gyűjteményből Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza gyűjteménye a világ egyik legnagyobb magángyűjteménye. Nagyobb részét hagyományosan a báró luganói (Svájc) villájában, kisebb részét újonnan vásárolt ang­liai kastélyában (Daylesford House — Gloucestershire) őrzik. A gyűjteményt először 1930-ban mutatták be a nagyközönségnek Münchenben, a Neue Pinakothekban. Azóta a világ legkülönbözőbb pontjain szerepeltek darabjai: a régi gyűjteményből egy válogatás 1979—81-ben bejárta az Egyesült Államokat. 1982-ben Párizsban, 1983—84-ben Leningrádban, Moszkvában és Kijevben mutattak be egy-egy együttest. A modern gyűjtemény az utóbbi években Auszt­ráliában és Amerikában szerepelt. A Thyssen család a múlt szá­zad végén, Németország ipari nagyhatalommá válása ideién emelkedett fel. August Thyssen, az első nagyiparos alapította meg a gyűjteményt. Nagyobb részben másolatokat vásárolt, de hat ere­deti Rodin-szobra is volt. A család a századfordulón ke­rült kapcsolatba Magyarország­gal. Heinrich Thyssen ' londoni egyetemi tanulmányai végeztével Magyarországon telepedett le. Fe­leségül vette Bornemisza Margi- tot, majd apósa adoptálta. így Heinrich Thyssen-Bornemisza az Osztrák—Magyar Monarchia bárója lett. 1919-ig a rohonei Bornemisza-kastélyban éltek. Ek­kor Hollandiába, majd 1932-ben Luganóba költözött a család. A műtárgyak gyűjtése mindket­tőjüknek egyaránt szenvedélye. Az apát elsősorban a régi művé­szet érdekelte. Kiemelkedően gazdag a régi né­met és németalföldi gyűjtemény. Leghíresebb darabjai közül Jan van Eyck (1390—1441) Angyali üdvözletét és Dürer (1471—1528) Jézus az írástudók között című képét mutatják be Budapesten. A mintegy 40 régi némtet portré kö­zül Matthteus Swarznak, a XVI. század jeles német pénzügyi szak­emberének arcképe szerepel a vá­logatásban: Ghiristop Ambergertől (1500—1562). Az itáliai gyűjteményből a ko­raiak közül Fra Angelico (1387— 1455) Trónoló Madonnája és Piero della Francesca (1415—1492) Gui- dobaldo da Montefeltro portréja, a későbbiek közül Veronese (1528 —1588). Pontomo (1494—1556) müvei érdemelnek különös figyel­met. A spanyol festészetet Zur­barán (1598—1664) Szent Casildá- ja képviseli. • Piero della Francesca: Guidobaldo da Monte- feltra arcképe A műkereskedelem mai általá­nos irányával szemben, amely műtárgyak tömegét szállítja Euró­pából Amerikába, Thyssen báró világhírű darabokat vásárolt visz- sza Európa számára. Ezek közül való Jacques Daret (1403—1464) Jézus születését ábrázoló képe, amely a kiállítás egyik fő darab­ja. • Pablo Picasso: Bikaviadal Hans Friedrich Thyssen-Bor- nemisza a gyűjteményt a XIX. és XX. századi művészet kiemel­kedő alkotásaival gazdagította, nagy érdeklődéssel fordult az amerikai festészet felé is. A szá­zadelő művészetének egy-egy irányzatát jelzik a kiállításon Braque, Léger. Picasso, Kan­dinsky. Klee és Franz Marc képei. Ha külföldről hazaérkezik az ember, az el­ső pillanatokban szokatlannak találja az utcá­kat, házakat. Nem tart sokáig, hogy ismét otthonosan érezzük magunkat, de mindig akad néhány perc, amikor még „külföldi szemmel”, idegenül nézünk körül, s ezek a percek néha érdekes, soha meg nem figyelt arcát mutat­ják környezetünknek. Most külföldieket várunk, a Budapesti Kul­turális Fórumra; művészeket, tudósokat, új­ságírókat, közöttük színházi szakembereket. Jó lenne majd megtudni: ők milyennek lát­ják a mai magyar színházi életet. Előre ki­találni persze nem tudjuk, de megpróbálkoz­hatunk a „külföldről hazaérkező” pillantásá­val körbetekinteni. Provincializmus? Vannak ugyanis, akik azt tartják: a magyar színházi élet kissé provinciális; ha csak a da­rabok szerzőit vizsgáljuk, el kell utasítani ezt a vádat. Most nem szeretnék arra a való­ban különleges esetre hivatkozni, amikor a Macskákat a londoni ősbemutató után Euró­pában elsőként a budapesti közönség láthat­ta, mert ez valóban ritka kivétel volt. Egyéb­ként sem hiszem, hogy egy vagy két évad- nyá késés önmagában a provincializmus jele. Mert úgy egyébként nem nagyon van a világ drámairodalmának olyan jeles új alkotása, ami néhány éven belül a magyar színpadok­ra ne került volna. Artur Miller, Tennessee Williams, Peter Weiss, Dürrenmatt, Beckett még primőr darabjaikkal szerepeltek nálunk, s nem a magyar színházművészet gyengéje, ha mostanság ilyen kvalitású szerzők kevés­sé jelentkeznek, mint ahogy ezek a „nagy öre­gek” — már aki él közülük — sem jelent­keznek túlságosan sűrűn új művekkel. A má­sodrendűül), jó színvonalú szórakoztató ipa­rosok, Peter Schaff értől, Tankred Dorston át Murray Schisgaliig és Neil Simonig szinte állandó szerzői némely színháznak. Azt sem mondhatnánk, hogy a szocialista országokban bemutatott remekművek nem kaptak helyet nálunk, legföljebb azt, hogy a baráti országok drámaszerzői közül nem mindegyikre figyelnek a hazai dramaturgiák. Akadna talán bővebb választék, mint ame­lyekkel évadonként találkozunk. A klasszikusok pedig a magyar szerzőnek számító Shakesipearetől Lope de Vegán át Caraggialeig szinte állandóan jelen vannak színpadainkon, s ez talán mégsem a provin­cializmus jele. Nem ebben jelentkezik a provincializmus — mondják mások —, hanem bizonyos szín­házi törekvések és játékmódok — például a lengyel vagy más európai országok avant- gardejának — hiányában. nű leplekbe burkolózni, mint amivel manap­ság egynémely előadáson találkoztunk. Arról van csak szó, hogy nem fordíthat hátat olyan nemzeti tradícióknak, amelyek a színészi já­tékra és ennek következtében a befogadóra, a nézőre is oly jellemzők voltak évtizede­kig. Márpedig Magyarországon — néhány ki­vételtől eltekintve — a századfordulótól a hatvanas évekig olyan színház volt jellemző, amelyben a drámák a polgári konvencióknak tettek eleget — s ez gyakran csak a felszí­nén módosult, amikor kötelezően közösségi máz került a hagyományos sablonokra — s a fő vonzerő a színházban a színész szólója volt. Az elmúlt két évtizedben e téren történt a legtöbb változás; különböző drámatípusok leltek otthonra a magyar színpadokon, s né­mi utóvédharcok árán ma már többé-kevés- bé elfogadott tény, hogy az író, színész, ren­dező szent-háromságában — nem a másik kettő nélkül — mégis a rendező a meghatá­rozó személyiség egy adott előadás létrehozá­sában. S ha a magyar színházi élet nem tar­tozik a nemzetközi élvonalba — ennyit el kell ismernünk —, azt hiszem, ennek éppen az az egyszerű oka, hogy ezek a meghatáro­zó személyiségek jók, közepesek, rosszak, de zseniális, de legyünk szerényebbek: nemzet­közi mértékkel mérhető alig, vagy nagyon kevés van közöttük. Eredeti módon- ­Nemzeti tradíciók Azt gondolom, hogy ez is csak részben igaz. Bár manapság már a színházi happeningre is volt példa idehaza, de mintha ez a fajta kí­sérlet máshol is csak nagyon szűkkörű érdek­lődést váltott volna ki, és ezért a világon mindenütt visszavonulóban van. Egyébként is: egy ország színjátszása nem bújhat ki nem­zeti bőréből. Persze, nem is kell nemzetiszí­Ám ha most mégis ilyen külső szemlélődő­ként vizsgálgatjuk a helyzetet, valamit ész­re kell vennünk, s ez a műsorrendekből is kitetszik. A magyar darabokból számszerűen nincs hiány. Sajnos, Örkény mértékű, súlyú drámaírók nem kopogtatnak az igazgatók aj­taján. Viszont van egy sajátos törekvés, amely a magyar népi színjátszás hagyomá­nyaiból akar meríteni.. Ennek pedig az ének és a tánc mindig szerves, meghatározó része volt. Ügy tetszik, a tiszta forrásokból meríte­ni itt sem lehetetlen, hiszen az elmúlt évek talán legsikeresebb bemutatója a Csíksomlyói passió volt, s talán az István, a király sike­rét is — nem filmen, hanem kizárólag szín­házi előadás formájában — nem csupán a történelmi példázat pikantériája biztosította, hanem a zene mellett az az elementáris ere­jű tánc, amely a nézők érzelmeit is magával sodorta. Nem volt ilyen sikeres a Magyar Elektra várszínházi előadása, de arra példa, hogy ez az út továbbra is járható. Mit fog hát látni a külföldi szakember, ha meglátogat magyar előadásokat? Ha jó he­lyekre viszik — s ebből is van elég jó szín­vonalú —, a világ bármely pontján elfogad­ható, klasszikus műveket, néhány, talán a nyelv ismerete nélkül, is szórakoztató előadást; de majdnem biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb érdeklődést ezek a sajátosan ma­gyar előadások váltják ki. Ment a provincia­lizmusnak nem a kozmopolitizmus az igazi ellentétele, hanem amikor olyan mélyen; őszintén és eredeti módon tudunk magunkról beszélni, hogy ezzel valójában minden nem­zet számára érvényes gondolatokat tudunk megfogalmazni. A magyar művészetek közül erre mindenekelőtt a zenének, de talán az irodalomnak, sőt a filmművészetnek is sike­rült jó néhány példát felmutatnia. B. L. Új szobor az Árpádvárosban Tiszta forrásból az elnevezé­se a zalaegerszegi Szabolcs Péter szobrászművész alkotásának, amelyet — a tervek szerint — még az idén felállítanak Kecs­keméten az Árpádvárosban, a garzonház oldalánál levő három­szögletű téren. A nyolcvan cen­timéter magas kisfiú-alak talpa­zata medence-kiképzésű lesz, fo­lyamatosan áramló vízzel töltve. KÉPERNYŐ Szépek lehettek... Régi szalmakazlak A tanyákon negyven éven át Soós Mihályt tartották a legjobb kazalrakónak. öt hív­ták mindenhová, ahol na­gyobb kazlat kellett rakni, s a szérűkön is Soós Mihály kazlai voltak a legszebbek, legformásabbak. Messziről meg lehetett is­merni, melyik kazlat rakta ő fel. Olyan volt annak a for­mája, mintha mérnök tervez­te volna, mintha háznak ké­szült volna. Még eresze, csur­gója is volt mindegyiknek. A tetejükön meg mintha egyen­ként tették volna oda a szal- maszálakat, hogy lecsurogjon rajta az eső. Nem is ázott be soha egyetlen kazal sem, amit ő rakott. ‘ Soós Mihály legjobb barát­ja Bitó Pál volt. Legénykoruk óta cimborák voltak, még ud­varolni is úgy jártak, hogy két szomszédos tanyából vá­lasztottak maguknak lányt. Együtt voltak katonák is, együtt estek fogságba, s együtt is kerültek haza a háború után. A két ember barátsága ar­ról volt hires, hogy egyetlen kivételtől eltekintve sosem zördültek össze. Az az egy eset vagy negy­ven esztendeje úgy történt, hogy Bitó Pál tanácsot akart adni Soós Mihálynak, hogyan kell úgy feltenni a kazal „szarvát”, hogy szabályos le­gyen, mire emez megjegyezte. — Nem értesz te ehhez. Bitó Pál megsértődött, és versenyre hívta ki a barátját: tud ö olyan kazlat rakni, mint Soós Mihály. Nagy híre volt akkor ennek a tanyai párbajnak, s nézőként minden gazda ott volt, aki számított. Mindketten három-három villást hívtak segítségül, s az nyert, aki szebb kazlat rakott fel ugyanannyi idő alatt. A küzdelem végül nem dőlt el igazán, mert a vélemények megoszlottak, de a barátság ■ nem szenvedett csorbát. Mint­ha csak Soós Mihály és Bitó Pál ismerte volna a párbaj szabályait, s tudta volna, hogy nem az számít, ki kinek vág­ja le a karját, hanem hogy megtörténjen a viadal. Azóta eljárt az idő mindket­tőjük felett, Soós Mihály is, Bitó Pál is nyolcvan felé jár, s nemhogy kazlat nem rak­nak, de még villát sem igen vesznek a kezükbe. Meg hát manapság már nem is raknak kazlakat: gép préseli össze a szalmát mindjárt a tarlón, s a bálákat is daru emeli egymásra. Hanem a két öreg mindig ott van a szövetkezet szérűs- kertjében, amikor a vontatók hordják be a szalmabálákat a földekről. Csak állnak tisztes távolban, hallgatnak, s nézik a munkát. Soós Mihály tán a maga egykori kazlaira gondol, Bitó Pál meg arra, hogy abban a bizonyos párbajban mégis az ő munkája lett a szebb. Egyszer, amikor a munka még csak a felénél tartott, s a bálák olyanok voltak egymá­son, mint a játékkockák, ami­ket megun és otthagy a kis­gyerek, Bitó Pál meglökte Soós Mihály karját. — Osztón mit szólasz hozzá? Soós Mihály egy darabig nézte a félig kész bálahegyet, aztán a barátjára nézett. So­káig nem szólt, de a szemé­ben huncutul csillogni kez­dett egy emlék, s a szájával is úgy tett, mintha ízlelgetne valamit, ami finom is, édes is. — No? — Egyszer, úgy augusztus végén vagy szeptember elején történt, éppen kész lettem a kazallal. A többiek már el is mentek, amikor valahogy ar­rafelé vetődött a Selyem Mag­da. Emlékszel még rá? Bitó Pál jelentőségteljesen bólintott. — A kazal tövében csinál­tunk fészket. Olyan volt, mint egy igazi madárfészek. Lágy, meleg, hívogató. Sosem esett olyan jól, mint akkor... Soós Mihály elhallgatott, aztán legyintett. — De hát ezek a bálából készült kazlak már semmire sem jók. Tóth Tibor Nem tagadom, hazafias büsz­keség feszítette a mellemet, ami­kor híre jött: kies honunkban is megrendezik a szépségver­senyt. Hogy is ne feszítette vol­na: eleddig csak külföldi hatal­mak tartottak ilyen viadalt, már­pedig azt minden világjáró em­ber jól tudja, hogy aki szép höl­gyet akar látni, az a legjobban teszi, ha egyenesen Magyaror­szágra utazik. Külön örömömre szolgált, hogy hivatalos szervek vették kezükbe az ügyek intézé­sét, hiszen eddig is voltak jelent­kezők a Miss Európa döntőjére, ám kiderült róluk, hogy önjelöl­tek. Egész más az, ha valakiről egy tekintélyes bíráló bizottság mondja ki: legszebb. A szocialista demokrácia fej­lesztésén munkálkodók aligha­nem a kötelező többes jelölés in­tézményének mozzanatát köny­velték el elégedetten a szervez­kedés hallatán. Ami másik ol­dalról ugyanolyan jól hangzik: senki sem volt kényszerítve az indulásra. Bár hallottam olyan véleményeket, hogy fölös meg­szorítás volt kikötni: csak haja- donok jelentkezhetnek, magam is kénytelen voltam belátni, kí­nos pillanatokat okozhatott vol­na egy Kovács Lajosné nevű Magyarország Szépének, ha egy ország szemeláttára tesz neki — ráadásul exkluzív! — ajánlatot egy idegen állam üzletembere. Arról már nem is beszélek, mi történhetett volna Kovácsné csa­ládi életével, ha történetesen ő részeltetik az egy éves kalifor­niai reklámfotó-tanfolyam áldá­saiban. Mindazonáltal abban is bizo­nyos vagyok, hogy az ádáz küz­delem újabb érvekkel és ellen­érvekkel támogatja a népiesek és az urbánusok örökkön tartó vitáját, hiszen a 25 döntőbe ju­tott szépség közül 13 budapesti volt, 12 vidéki, ráadásul az, első háromban egy fonyódi gimnazis­ta, egy dunaújvárosi óvónő vég­zett, s csak harmadik tudott len­ni egy pesti fodrásznő. Ezzel a főváros és a vidék közti verseny el is dőlt volna, de — sajna — a döntőbe már egyetlen nagyköz­ségi, kisközségi honleány sem került be (amiből persze dőre­ség volna a városok ereszkedet- tebb, s a falvak szigorúbb erköl­cseire következtetni). A versenyen legjobban — a hölgyeken kívül — a zsűri tet­szett, az a keresetlen egyszerű­ség, ahogyan tizenkilenc ko­moly beosztású férfiút és egy ugyanolyan komoly funkciójú nőt „szakembereknek” nevezett a kommentátor; az a gyanúm, bár­ki is foglalhatott volna helyet a húsz zsűriszékben, ugyanolyan szakértőnek számítana, lévén a szépség, mint esztétikai kategó­ria abszolút szubjektív. (Ennék ellenére nem tudtam mire vél­ni, hogy egy ízben a KISZ kép­viselője mindössze 4 pontra ér­tékelte azt a hölgyet, aki kar­társaitól rendre többet kapott: elmaradt a tagdíjfizetéssel, s ezt torolta meg?) Summa summárum: a mérleg pozitív. Kétezer jelentkező, 200 elődöntős, 25 döntős — ráadásul egy megyénkben résztvevő (az Izsáki Állami Gazdaság igazga­tója: a zisüri tagja) — ez több, mint amit a szervezők legszebb álmaikban reméltek. Mellesleg az a 3,5 milliós be­vétel sem semmi, ami a verseny­ből becsordogált a kasszába. No, nem a szépeknek, hiszen itt leg­följebb szépek lehettek, gazda­gok nem ... (De ezt már egy másik tévéműsorból tudom.) Ballai József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom