Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-30 / 229. szám

1985. szeptember 30. • PETŐFI NÉPE • 5 KOCSIS PÁL VARGABETŰJE Festészet . és szőlőnemesítés Kevesen tudják Kocsis Pál világhírű szőlőnemesítőről, hogy kitérők, vargabetűk után lett csak szőlész. Mintha csu­pán bizonyos sorsszerű, de mindenképpen kényszerítő kö­rülmények ragasztották volna őt véglegesen a szőlősorok közé: folytatni a homok hőseinek munkáját. Máig kiadatlan önéletrajzában (özvegye tulajdonában van) mindazt élmény- szérűén leírja, hogyan és miként került kapcsolatba a mű­vészettel gyerekkorában, milyen élmények indították művé­szi pályára, s az élet mely nagyon is reális tényei sodorták aztán végérvényesen mégis a szőlőtőkékhez. , Fönnmaradt rajzai és festmé­nyei bizonysága szerint a vágyott művészi (festői) pályán csak az első, de határozott lépéseket te­hette meg. Rajzait, festményeit így is érdemes számba venni, mert a létrehozójuk egyéni tehet­ségén túl arról is vallanak, ho­gyan. milyen szinten tanították — Iványi Grünwald Béla és má­sak — az induló kecskeméti mű­vésztelepen a .tanítványokat, a művészbojtárokat. Kocsis Pál vé­gül a pályamódosítás ellenére is megtalálta a rászabott, tehetsége kibontakoztatásához legmegfele­lőbb területet: a szőlőnemesítést. Ő ezt — legalábbis áhogy vallja — művészi alázattal végezte. „Az 1896-ik év tragikusan vég­ződött tanulmányaim szempont­jából. Osztályismétlésre utasítot­tak, még pótvizsgát sem engedé­lyeztek. Apám a bukott bizonyít­vány miatt nem tűrt meg otthon. Így jutottam ahhoz, hogy apám sógorához, Kálmán Lajos bácsi- ék'hoz kimentem (1896) Puszta­szerre, ahol éppen akkor leplez­ték le az Árpád-emlékeket. És a pusztaházi, városi szobát: itt végignéztem az ünnepélyeket és még ez év augusztusában Buda­pestre kerültem az Ezeréves ki­állítás megtekintésére. (...) vé­gignéztem a Millenniumi Bandé­riumot. A rengeteg szép lovat, a parádés díszmagyarokat gyö­nyörködve szemléltem. Akkor láttam először Feszty Árpád Magyarok bejövetele című kör­képét, amit lenyűgözve szemlél­tem és Munkácsy Mihály Ecce homo című nagy festményét. Itt érlelődött meg bennem az elha­tározás. hogy festőművész leszek. Beiratkoztam tehát a gimnázium­ba. hogy tovább tanuljak. (...) Ä gimnáziumba megint csak a festőművészet iránti vágy fogott hatalmába. Mint jó rajzolót, a tanár úr külön órán tanított, egyedül én rajzoltam az osztály­ban történelmi arcképsorozatot. Akkori rajzaim ma is megvan­nak, részben időszerű képek: a 13 aradi vértanút, Kossuth La­jos arcképét. Petőfi szobrát le­rajzoltam ceruzával. Osztálytár­saim és tanáraim képei a Fad- rusz könyv minden lapján látha­tók. Lerajzoltam különórákon Deák Ferencet, Rákóczi Ferencet, Báthori Istvánt. Mátyás ki­rályt, Zrínyi Ilonát. Ezen­kívül lovakat, kutyákat, szil­veszteri éjszakát, haldokló hon­védet, szomszéd kisgyermeket vi­rággal. (...) Már 24 éves voltam. A társaim nősülni kezdtek. Én meg a mű­vésztelepre jártam, festő akartam • Kocsis Pál: Táncoló fák. • Kocsis Pál: Csendélet gyertyával. lenni. Öcsém akkor Göttingában tanult. Én is nagy buzgósággal készültem a művészi pályára, de apai segítség nélkül, mert apám azt mondta, bolondság, meggon­dolatlanság az egész életem. (...) ■Kijártam a művésztelepre, ahol tanított bennünket Iványi Grün- waid Béla igazgatása alatt még vagy 10—15 művész, részben sa­ját, részben mások segítségéből éTők. Apám nem ellenkezett, de pénzt nem adott, azt mondta, ez nem pálya. Az 1911. június 8-i földrengés, ez volt a mi iskolánk veszte. Ez rázott szét bennünket. Szétszéledtünk, ki erre, ki arra. Anyagiak híján mi Bornemisza Gézával Pestre kerültünk, ahol Géza tanítványokat vállalt. Én meg műtermet fűtve, spórolva — folytattuk az ideális művészi éle­tet. Az Ernst-féle Nagymező ut­cai szabadiskola és a Művészház tagjaként dolgoztunk. Majd Fer- kai Jenőtől kaptunk egy hat mé­teres műtermet a Bercsényi u. 6. szám alatt. Eizt bútoroztuk be Gézával és itt 'laktunk. Apám nem segített, édesanyám küldött néha dugva 50 koronát. (...) Művészi pályám egy szép meg­lepetéssel zárult. Megkaptam a Művészház 500 koronás ösztön­díját és felvettek a párizsi Ma- tisse-iskolába. Apámtól is kaptam bizonyos tanulmányi segélyt édesanyám közbenjárására. (...) öcsémet meghívták Kolozsvárra tanársegédnek Fehér Ipoly mellé. Én meg lázasan pakoltam a pá­rizsi úthoz: Apám. aki azelőtt 50 évvel jött haza Párizsból, szomorúan látta, hogy szerinte: hogyan rohanok a vesztembe. Szegény apámat 67 éves korában agyvérzés érte. Erre az én öcsém hazaszaladt Kolozsvárról, hogy ápolja apánkat. Majd mikor már jobban lett, alkudozni kezdtek velem, hogy jöjjek haza, vegyem át apám örökét és ne menjek Párizsba. De én nem mutattam semmi hajlandóságot, mert már kétszer önállóvá tett apám. de mind a kétszer visszavonta Elő­ször 22 éves koromban vett 20 hold földet, de egy év múlva eladta. Másodszor 24 éves ko­romban vett 40 hold földet. Ezt meg azért adta el, hogy ne ve­ttessem feleségül a szomszéd kis­lányt. Nekem meg az öreg szőlő nem kellett és különben is na­gyon szerettem volna kijutni Pá­rizsba a Matisse-iskolába, ahol ellátásunkról is gondoskodva volt. Boldogan készülődtem tehát. De a sors. amellyel el voltam jegyezve, meg az apám. nem így akarta. Hiába akartam menekül­ni. más pályára lépni, visszado­bott. Most Katonatelepen. Mathi- ász János közelében megvette a Máthé-féle szőlőt, 14 hóidat, azért, hogy itthortmanadásra bír­jon. így kerültem én 1912. május 16-án saját birtokomra, nevemre írva, kifizetve. (...) Hogy ez így történt, hogy én újra visszake­rültem a szőlőtőkéhez, áldom érte sorsomat! (...) A többi társaim kimentek Franciaországba. Matisse mester iskolájába. De jött a háború (1914). Elvitték őket katonának, kit erre. kit arra. Bornemisza Géza pl. csak 1924-ben térhetett haza. Félbemaradt képeinket én bezártam, a kulcsokat elhoztam. 3—5 hónaponként mentem föl, szálloda nem kellett, mert volt lakásom a műteremben. (...) Én mint parasztfestő, ábrándok közt csendes családi békességben élve. megtaláltam a szőlészetben azt a művészi formát, ahol sem kritika, sem irigység nem hábor­gatott. Belemélyedtem a termé­szet tanulmányozásába. Mint fes­tő. siker és sikertelenség kísérte egész életemet, de az újabb és legújabb siker mindig megadta a további munkához az injekciót. Mert a természettel való küzde­lemben mindig a sikertelenség mutatta meg az új utat a hala­dás felé.” Azt kár. s fölösleges mérlegel­ni. hogy vajon mit. mennyit vesztett a fesiészettörténet Ko­csis Pállal. Azt viszont jobban tudhatjuk, hogy mennyit nyert így a szőlészet, a szőlőnemesítés — önéletrajzából kitetszik —, s maga Kocsis Pál is. Sümegi György SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Pirul a föld szégyenében Hogy mi a csúnya szó. az igen viszonylagos, a századok során igen eltérő módon ítélték meg. de mióta írásbeliség, mióta közízlés létezik, mindig voltak illő és illet­len szavak, örvendetes, hogy ma már egyre többen mentegetőznek egy-egy szó miatt a rádióban, a televízióban. Egy nagy gyárunk mérnöke a közelmúltban a tendál szó miatt kért bocsánatot, egy másik műszaki férfiú a „csúnya és megszokhatatlan innovációért”, egy fürdőigazgató pedig az uszo­dák „folyamatos üzemeltetése" ki->>, fedezésért (bár kért volna inkább'' az uszodák nem mindig megfelelő tisztaságáért), egy történész meg a „csúnya” pecséttan, címertan és a segédtudomány szavak miatt. Sajnos, az igazán csúnya szava­kért nem szokás bocsánatot ké»- ni, újabban már női társaságban sem. Pedig a hódító „durva” törökök közül például 1669-ben Achmet olajbég, Simontomyán kelt ren­deletében így szabta meg, milyen­nek: kell lennie egy tisztes hely­beli esküdtnek, ezt írván többek között: „Az Innep-törést Lopást. Tolvajlást, Árulást. Vérontást, Szitkozódást. Lélek-mondást, ör. dögteremtette. Ördögadta, Ördög- lelkű és Hitű etc. undok szitkozó- dását... el ne kövessen.” S a csúful, durván beszélőkre nem csekély büntetést szabtak a török, s a magyar hatóságok is. Az csak a kisebbek közé tartozott, hogy pellengérre állították, gyak­ran ludat kötöttek a fejére (így lett ludas belőle: innen e szó .vétkes, csínyt evő’ jelentése). Manapság — nem egészen ok nélkül — sók szó esik a durva, bántó szavak, kifejezések elhara- pózásáról a könyvekben, a fil­mekben, színpadokon, a köznyelv­ről nem is beszélve. A nyelv már régebben igyeke­zett kiküszöbölni a legközvetle­nebb. legnversebb asszociatív in­gerű szavakat, többnyire úgy, hogy megkerülte őket: egy válasz­tékosabb vagy-idegen eredetű szó­val helyettesítette, ahogy az or­vosi nyelv ,l,césefc”*ről (carcino- mdsoíc-ról) beszél, szemtengely­ferdülés-t (vagy strabizmu*A) em­leget s mozgássérült-ékről szól a régi nyelv vagy a népnyelv dárek- tebb megnevezéseivel szemben. A köznyelv is sokszor hasonlóan jár el a feszélyező, mások érzé­kenységét sértő fogalmak megke­rülésében. Nem mondjuk azt va­lakiről, hogy öreg vagy pláne: vén, legföljebb azt, hogy idős, ko­ros, éltes, élemedett, hajlott korú stb. Ahogy az sem kötelező, hogy egy idősebb asszonyt föltétlenül nyanyá-nak, mamá-nak vagy mu- ter-nak tituláljunk, s a bácsilka vagy apóka helyett tatá-t vagy fater-1 mondjunk. Nyelvünk rendkívül gazdag ro­kon értelmű szavakban, úgyneve­zett szinonimákban: például a frász, a szájas stb. helyett elég. ha egy füles-t, csárdás-1 vagy tasli-t esetleg nyakleves-t helyezünk ki­látásba a csintalankodó csemeték­nek. Persze, a szavak jelentése idő­vel változik. Például: a szarvas- marha rövidebb köznyelvi neve, amelyet legfeljebb hústizletefcben illik kimondani (ott sem a vásár­lókra!), eredetileg áruit, értéket jelentett (a .piac, kereskedelmi áru’ jelentésű német Markt bajor —osztrák: márkát, marohat szár­mazéka). S hasonló a helyzet a rokon je­lentésű jószág (a jó származéka) és állat (az áll .létezik’ ige tovább­képzése) szavunkkal is. Teljesen egyetérthetünk Illyés Gyulával, aki ezt írta: „'Az obsz- cén szavak terjedését azok pró­bálják nyelvi demokratizálódás­ként értelmezni, akik az alacsonyt a népben összetévesztették az al­jassal”. Egyik nyáron aszfaltozómunká­sok dolgoztak az utcánkban, s az ebédszünet pihenőjében egy de­resedé fejű, idősebb munkavezető megrovóen emlegette valamelyik fiatalabb beosztottját: „Oly csúful beszélt, hogy a föld pirult szé- gyenletében!” Valahogy úgy kel­lene beszélnünk, hogy se a föld­nek. se a rajta járóknak ne kell­jen Pirulniuk miatta. Szilágyi Ferenc Amatőr fotósok tárlata Kecskeméten Munkások, parasztok munka közben... Sportversenyek, embe­rek szerszámokkal vagy anélkül lovak és tanyák, fákkal, virágok­kal és felhőkkel, Sorolhatnánk tovább mindazt, amit legalább száz kinagyított fotón láthatunk azotp a kiállításon, amelyet a hét végén Urbán Pálné, az SZMT kulturális osztályának vezetője nyitott meg a megyeszékhelyen. Az SZMT-székház földszinti be­mutatótermében bajai, csávolyi és kecskeméti fotósok műveit lát­hatja a közönség. Urbán Pálné megnyitó beszé­dének kezdetén a következőket mondotta: — Művészetpártoló munkánk gazdag eszköztárában nagy jelentőséget tulajdonítunk a nyilvánosságnak. Közelebbről an­nak. hogy a legjobb értelemben vett nagyközönség, vagyis a me­gye érdeklődő lakossága megis­merje az amatőr művészeti moz­galom eredményeit, célkitűzéseit és gondjait. Az érdeklődők népes tábora te­kintette meg a tárlatot. Többek között olyan, már ismert alkotók­kal találkozott ismételten a kö­zönség, mint a kecskeméti Vin- cze János és a bajai Görbe Fe­renc. V. M.. KÖNYVESPOLC Ákom, bákom, berkenye Az elmúlt másfél évtizedben ismét megszaporodtak azok a kiadványok, gyűjtemények, ame­lyek népköltészetünk sajátos ar­culatát képviselve a gyermekek­nek, a gyermekekről és a gyer­mekek által alkotott-megőrzött folklórkincsét adják közre. Ezek között több olyan is található, amely a 'Magyar Rádió emléke­zetes mondóka- és gyermekjáték- gyűjtő pályázatán született. A hetekben újabb kötet ke­rült ki a könyvesboltok­ból a gyermekpollcokra Nyakasné Túri Klára válogatásában Ákom, bákom, berkenye címmel. A csaknem 200 oldal olyan megros­tált gyermekköltészeti anyagot' foglal magáiban, amely a dilet­táns műköltésizettől Kodály által is igen óvott szuverén népi anyagra épít. Forrásai mind tér­ben és időben igen gazdagok: a Métyusföldtől Erdélyig terjedő hatalmas magyar nyiellívű sávban az'1860-as évektől szinte a nap­jainkig folytatott gyermekiáték- és fölklórgyűjitések igén szép és ízes példái olvashatók itt. A könyv gondozóinak célja vi­lágos: a fent említett, s a (ki tudja, miért?) már alig hozzá­férhető művek után egy újabb könyvvel színesíteni a beszélni, járni, játszani és olvasni tanuló gyermekek világát. Hogy e kötet — hasonlóan a többihez — mennyire használható, azt persze a gyakorlat (óvodai és iskolai al­kalmazás. esti olviasgatás-mesiélés .fogja eldönteni, de néhány szer­kesztési és válogatásból! aggá­lyunkat hadd említsük meg még­is. A négy fő fejezetre tagolt gyermekköltészeti anyag első két részének tartalma (dajkarímek, mondókák) nagyjából megfelel a célnak, bár a hintázó- és élet- mondókák jó része (s ezt min­den gyakorló szüllő, rokon és ne­velő tudja) a kisgyermekkel fog­lalatoskodó félnőtt szájából hangzik el ma is- Az év napjai­hoz fűződő hagyományos jöven­dölések itt mondókaként közölt példái viszont sosem voltak a gyermekfalkllór részei. «p \ Az óvodai és iskolai ünnepé­lyek sablonszerűségét egyre több pedagógus oldja fel úgy, hogy a hagyományból gyermekek szamá­ra átmenthető szokásokat megis­merteti és feleleveníti. Ehhez a törekvéshez viszont igencsak cse­kély fogódzót nyújt a népszoká­sokat és köszöntőket 3—4 sorban „elintéző” szerkesztői magyará­zat. S itt lesz igazán feltűnő az a sajnálatos hiba. hogy az egész kötet jellemző ritmus- és hang­jegyközlés nélkül került sajtó alá. Ez pedig akarva • vagy akaratla­nul legalább százéves visszalé­pés az első jelentősebb gyermek­játék-gyűjtemények előtti színvo­nalra! Így a könyv iegfrappán- sabb és legegységesebb része az utolsó, amelyben találós kérdés, fejtörő rejtvény garmadája ol­vasható és gyakorolható'— még a felnőttek érdeklődését is fel­keltve. A kötet alapvető erényei mellett fel fakadó hiányérzetünket még az a bosszúság isN tetézi, hogy a felhasznált irodalom jegy­zéke hemzseg a címleírói és nyomdai hibáktól. (Móra Könyv­kiadó, 1985.) * Kriston Vízi József A fehérjék csapdája Vehették észre, hogy szeretem mazsolázni a tudományos életnek mind mínuszos, mind pluszas híreit. E szenvedélyemet egyenesen dőzsölésig viszem — nyugdíjas korom óta. Mégmeg olyaténképpen, hogy most már nem csupán passzív befogadója vagyok az infor­mációtömegnek, — mini, teszem azt, hajszás aktív időmben —, hanem valósággal rávetem magam az összefüggések egy-egy szálának felfejtésére. Például. Olvastam, hogy manapság átlago­san 7 centiméterrel magosabbak az emberek, mint a század elején. Ezen belül pedig a ma­gyar férfiak átlagmagassága 11 és fél centi­méterrel több a nőkéméi. Mint mindén valamirevaló gondolkodót, csekélységemet is továbbvizsgálódásra kész­tetett ilyen differencia. Mi az oka eme álta­lános testfelfutásnak? Kiderült, hogy az egy­re mohóbb fehérjefogyasztásban „van a ku­tya elásva". Minek révén megnövekedett köbtartalmunkat magasabb csontvázon, s na­gyobb térfogatú bőrhüvelyben kell horda­nunk. Nomármost, itt is kétirányú folyamatnak vagyunk tdnúi. A ma született generációknál mindez vertikálisan zajlik le, azaz, ők za­vartalanul gyarapodhatnak fölfelé. Az éleme- dettebb korú nemzedék viszont csontozatilag réges rég megállapodott. Bőrt leg pedig ennek vastagodásában tudja kiélni magát, ami, köz­tudott, ''els&sorbaln az orcán érvényesül. Az is biztos azonban, hogy mivel a koro­sabb ganeráció számára is egyszer s minden­korra befellegzett a kaja-nuku-korszaknak — nem bólönd koplalni, mikor ott van előtte minden (kivéve idén az édesnemes pirospap­rikát). Az ám, de amíg az ifjúság testmagassá­gának az emelésével szolgálja meg a príma kosztot, az idősebb nemzedék csak abban az irányban terjedhet, amerre szervezete en­gedi. Szerencsére mind a toka, mind a pucor bőrborítása jócskán rendelkezik a gumi tu­lajdonságaival, miért is horizontális kiterje­dést tesz lehetővé. Ezért aztán az életük de­le, valamint alkonya táján járó atyámfiai — s — lányai — testületénél pocak hátán po­cak — férfiúknál más néven kappanháj — ér­lelődik. Mind a pocakosodás, mind a tokóso­dás fokmérőjeként tekinthető a televízió kép­ernyője is, amelyre dgjjre kínosabb rátuszkol­ni némely kerékasztal-konferencia részvevőit, akár egyésével is. Vastagodunk, középkorú s idősebb kartár­sak, vdstagodunk. Elamnyira, hogy mindez már új típusú magyar népbetegség ismérveit, tüneteit, szimptómáit ölti. Orvosok szerint olyan veszedelmes ma az elhízás, mint egy­kori „kákabélűségünk" idején a tbc volt. A gyökér mindkettőnél: a rossz táplálkozás. Il­letve az elhájasodásnál ez úgy értendő, hogy helytelen táplálkozás. Régen azért kapták meg sokan a tbc-t, mert nem volt mit enni, vagy csak annyi, amennyi az éhenhaláshoz sok volt, de S tüdőbaj ellen kevés. Az elhízás — mély elviséggel szólva — a ló túlsó olda­la: meggondolatlanul sok zsírt, kenyeret, krumplit eszünk. Mik a szimptómák? Szögezzük le: sok van belőlük. Első tünet, amikor hasunk torlasz­ként zárja el a rálátást lábujjaink vidékére, hajtsuk bár le fejünket szinte orrabukásig. Ez idő táj szükségeltetik péfdául hokedli ci­pellőink befűzéséhez. Aztán. Essünk hanyatt porhóban, avagy nyári pocsolyában, felpat­tanni nem vagyunk képesek, mint karcsúsá­gunk idején, hanem csak guruló, hintázó fi- cánkolás közepette próbálunk fix pontot ke­resni kezünknek, lábunknak a feltápászko­dáshoz. Mindeközben képzeljük magunkat a kövér testet ellátó szív helyébe. Ha erejét meg- és túlfeszítve dolgozik is az öklömnyi izomszi­vattyú, akkor sem bírja végül is kielégíteni a nekiterebélyesedett szervezetet. Érthető, hogy kimerül a fokozott szolgáltatástól, s ha pillanatnyilag nem adja is be a kulcsot, de többrendbeli lázadása fokozatosan szabotá- lásba hajlik. Miáltal restebb lesz túlpendült testünk. Ezzel párhuzamosan — egyeseknél — a szellemi képesség is tunyább az átlagos­nál. Lassabban működik az izomzat, é itt-ott az agy is. Nem csoda hát, ha a baleseti statisztiká­ban előkelő létszámmal szerepelnek a kö­vérek. Nemkülönben a sofőrökkel is több afférjük támad, mivel jóval később kapcsol­nak, mint ahogy leléptek a járdáról. Szak­orvosok vallják, hogy a stressz elviselésére sem olyan alkalmas az elhízott ember, mint a harmonikus alkatú. Mi hát a teendő? Aki érzi, hogy megrekedt a szuperzaba okozta népbetegség kátyújában, rögtön csináljon egy fél hátraarcot. Kis dől- • gokon kell kezdeni. Érje csak be féloldalán megkent zsíroskenyérrel, s ne csapja be ma­gát azzal, hogy összeborít ilyenből kettőt. Vagy: ha autója van, legalább sátoros ünne­peken menjen el gyalog egyik saroktól a má­sikig. Ha ettől még jobb étvágya lesz, gondol­jon azokra az időkre, amikor koplalt, hogy autót vehessen. Milyen mértékletes, egészsé­ges volt akkor! No persze, a kérdés jóval összetettebb. Akadhatnak, akiknél világnézeti következe­tesség okozta az elhízást. Akiknek életelve: „Az a miénk, amit megeszünk." Akiket ez a szemlélet is hizlal, gondolkozzanak el időn­ként: hátha nem minden „a miénk volt, amit megettünk”. Előfordulhat, hogy mások elől is ettek el valamennyit. Talán pont annyit, amennyitől elhíztak. Idáig rendben is vagyunk az összefüggé­sekkel. Na de miért több 11 és fél centiméter­rel a magyar férfiak átlagmagassága a nőké­nél? Erre a tudomány nemzetközi kooperá­ciója segített magyarázatot találni. Értesül­tem, hogy egy brit tanár — ezer nővel és fér­fival végzett kísérletei alapján — arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy többet beszélnek a nők, mint a férfiak. Még konkrétabban: a nők átlag 105 szót mondanak ki percenként, míg a férfiak csak hetvenhatot. Azaz a nők nem érnek rá annyit enni, ennélfogva ala­csonyabbak. Már-már tapsoltam örömömben, hogy meg­leltem a tudományos hitelességű magyaráza­tot, amikor a francia orvosok kétmillió-két­százezres, tehát fenemód reprezentatív mér­tékű diagnosztikai tapasztalata mindent ha­lomba döntött. Magánretndeléseiknél ennyi esetben állapították meg, hogy a páciens el­hízott, túl kövér. S az elhízottaknak csak 15,5 százaléka férfi, míg a 84,5 százalék nő. .. .Márpedig a francia nők beszélnek olyan tempóban, mint a magyar nemtársak, tehát nem jut kevesebb idejük az evésre. Aztán meg itt van csekélységem, akinek a magassága valamivel alatta van az átlagos­nak is. Holott inkább szófukar vagyok, mint szószátyár. Pusztítom a fehérjét is rogyásig. De akkor miért nem növök?!... Mennyi an- tagonisztíkus ellentmondás! Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom