Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-19 / 220. szám

1985. szeptember 19. • PETŐFI NÉPE ® 5 IFJÚ ESZPERANTISTÁK A KERTVÁROSI ISKOLÁBAN A pedagógusnak kimeríthetetlen kincsesbánya „A nyelvoktatás megszállottja. Hihetetlen szorgalommal és lelkesedéssel veti magát a nyelvtanításba. Iskolánk diákjainak többsége hátrányos helyzetű, s ha az eszperantó elsajátításán kívül még azt is figyelembe vesszük, hogy a gyerekek ennek ürügyén járják az országot, nyilvános szerepléseik vannak, — ami persze motiválja a tanulást is —, az eszperantószakkör haszna felbecsülhetetlen.” így summázta Halász Ferencné pe. dagógus és kis csapata érdemeit Kasza Sándor, a Kertvárosi Általános Iskola igazgatója. Halász Ferencné egyébként is nyelvtanár, orosz—latin sza­kos. Eszperantót 1979-ben kezdett tanulni, az eszperantószö­vetségben — levelezőn. Az oklevélhez tanítási engedély páro­sult, így szinte természetes volt, hogy amikor 1980Jban ebbe az iskolába ikerült, 25 ötödikessel rögtön megalakított egy esz­perantócsoportot. Rá egy évre már második és negyedik helyezést értek el Szentesen az eszperantó szavalóversenyen, 1982-íben és 1983-ban a tanulmányi versenyen diákjai megyei első, illetve országos negyedik helyen végeztek. Tavaly nyáron Csehszlovákiában nyelvi táborban vettek részt, ahol a gyerekeik egyúttal sikeres alapvizsgát tettek. Októberben és decemberben eszperantó me­séikkel, játékokkal, dalokkal vendégszere­peitek Csongrád és Békés megyében. Az idén februárban Szegeden jugoszláv úttörőkkel találkoztak, márciusban több eszperantó szín­házi előadást néztek meg Budapesten, a ta­vaszi fesztiválon. Májusban békemenet Ve­rőcemaroson, műsor Kecskeméten az orszá­gos békenapon. A júniusi háromnapos gyo- párosi kirándulást ismét két héit táborozás követte Csehszlovákiában, ahol nyolcán di­cséretesen vizsgáztak. — Azt hiszem, azért is szeretik a gyerekek any- nyira az eszperantószakkört, mert a programok többsége nem az iskola falain belül zajlik — véle­kedik Halász Ferencné. — A pedagógus szempont­jából pedig kimeríthetetlen kincsesbánya, földrajz-' tói, történelemtől, nyelvtantól, országismerettől, turisztikától kezdve minden belefér egészen az in­ternacionalizmusra való nevelésig. A rendezvé­nyeinken persze, nemcsak az eszperantisták vehet­nek részt, szívesen látunk bárkit, jó néhányan egy- egy ilyen kötetlen alkalommal kapnak kedvet a nyelvtanuláshoz. — Gondolom, a legnagyobb élmény, amikor el­jutnak odáig a gyerekek, hogy végre beszélgetni tudnak eszperantóul... — Igen, a csehszlovákiai táborozásokon is az ad­ja a legnagyobb sikerélményt, hogy szót tudnak váltani a cseh, a lengyel, a német és a bolgár paj­tásokkal. Az eszperantisták összetartanak az egész világon. Csehszlovákiában fordult elő velünk pél­dául az az eset, hogy mivel kitűztük a ruhánkra a jelvényünket, egy ismeretlen idős néniben önkén­tes segítőre leltünk, aki egész nap kalauzolt ben­nünket a^ városban, tolmácsolt a bevásárlásnál. — öntől tudom, hogy az eszperantó mennyire egyszerű, ikönnyű nyelv — nincsenek benne kivé­telek —, mégis elég kevesen ismerik, tanulják. — Éppen ezen a helyzeten szeretnénk változtat­ni. Májusban megalakult az eszperantószövetsé­gen belül a megyei pedagóguscsoport. Pillanatnyi­lag elsődleges célunk, hogy megkezdjük az általá­nos iskolai tanárok eszperantóképzését, ez ügyben körlevelet kaptak az iskolák, s hallomásból tudom, hogy egy csaportnyi érdeklődőre számítani is le­het. A vidéki pedagógusokat levelező úton készíte­nénk fel. A tanfolyamot sikeresen elvégző tanárok képesítést szereznek arra, hogy az eszperantót a jövő tanévtől kezdve iskolájukban taníthassák. Ez, reméljük, a nyelv mind szélesebb körben való el­terjedéséhez vezet 'majd, csakúgy, mint az a kur­zus, amelyet a Kecskeméti Óvónőképző Intézetben vezetek két éve. Áz itt végző óvónők'is feltehetően országszerte népszerűsíteni fogják az eszperantót. — Azok a gyerekek, akik kikerülnek a keze alól, hol folytathatják a nyelvtanulást? — Évente öt-hat gyerekem jelentkezik az Erdei Ferenc Művelődési Központban Füzesi Istvánnál, aki ifjúsági tanfolyamot vezet. — Milyen közeli terveik vannak az ifjú eszpe- rantistáknak? — Készülünk a Magyar Eszperantó Szövetség megalakulásának 25. évfordulójára, ami október­ben lesz. A szilvesztert Krakkóban töltjük egy öt­napos eszperantótáborban. Két év múlva pedig a nyelv megalkotásának centenáriumán Varsóban kongresszust rendeznek, ahová mindenképpen sze­retnénk elmenni. H. K. E. KIÁLLÍTÁS KALOCSÁN Vass Csaba szobrai* Igen régi és alapvető vé­lemény, hogy egy-egy műre­meknek tulajdonképpen min­den emberre hatással kell lennie: korra, társadalmi helyzetre, műveltségi szintre való tekintet nélkül, mégpedig azért, mert minden ember­ben van kisebb-nagyobb mű­vészi hajlam. Ebből a felfogásból azonban adódik valami idegenkedés a mű­alkotásokhoz fűzött, úgynevezett kommentárokkal szemben: so­kan idegenkednek az olyan mű­vészettől, amelynek mindenféle magyarázatra van szüksége, és nem tud „önmagában” hatást elérni. Éppen e kiállítóterem működése bizonyítja, hogy egy­re kevésbé van erre szükség,, mert szép számmal vannak mű­vészek — és nem a legrosszab­bak £-, akiknek eltökélt szán­dékuk, hogy alkotásaikat nem a beavatottak szűk körének szán­ják, hanem az egész nép szá­mára kívánnak alkotni. Ez de­• Vass Csaba: Női akt. FILMJEGYZET ~iXTlj£^é Sldbil-£mtQm,,az éjszakában A film írója és rendezője legalább annyira mestere a nézőt célzó rajtaütéseknek és csap­dáknak, mint kifejezetten csak erőszakos bű­nözőkre specializálódott főszereplő rendőr őrmesterei. A rendező, Bruce Malmuth rend­őrei Vietnamban szerzett szakismereteiket ezúttal — kivételes alkalomként -*■ a bűnül­dözés szolgálatába állítják. A hátborzonga- tás jelentékeny eszközeit felvonultató alko­tógárda karmai között a néző épp olyan könnyű zsákmánynak látszik, mint a New York-i éjszakában magányosan hazasiető asszony a rablók szemében, akik a közeli ta­lálkozás után már csak azt állapíthatják meg, hogy a védtelen' hölgy nemcsak szakállas, hanem kemény öklű is. A néző persze — sa­játos helyzetében — soha nem lehet ilyen provokatívan felkészült, azt azonban megte­heti, hogy legalábbis nem adja meg magát könnyen. Ha kicsit is odafigyel a vietnami­nak álcázott, de aligha távol-keleti és még kevésbé eredeti trükkökre, akkor nem lesz , számára kétséges, hogy a nehézfiúk és ellen­felük^hajszálpontosan követik magaviseletük­ben. és cselekedetükben a tengeren inneni és túli sémákat. Sylvester Stallone, aki színészi karrierjét nagyvárosi gengszterek vezéreként kezdte, ma 39 évesen az Egyesült Államok legismer­tebb sztárjai közé tartozik. Forgatókönyvíró- kérot, színészként, producerként egyaránt népszerű. Hogy az állítólagos távol-keleti trükkök napvilágra kerüljenek — jó ürügyként — be­robbantja magát az Interpol felügyelője ál­tal üldözött, hírhedt terrorista. A terroriz­mus-ellenes különítmény két őrmestere — mellesleg jó barátok — elindulnak a „fan­tom” után, aki nyomként egy felhőkarcoló­ból kidobott alkalmi szeretőt, s egy felrob­bantott bankot hagy. Sejtetni engedi, hogy a következő célpontja áz ENSZ-ben lesz. A film legizgalmasabb jeleneteire a Second Avenue és a Roosevelt Island között közle­kedő siklón kerül sor. A foglyok között több nemzet delegációjának tagjai láthatók. Hogy a terroristák szavaiknak nyomatékot adja­nak, gyorsan végeznek a francia delegátus feleségével. Kiáltványuk közzétételét és egy repülőgépet követelnek. Egy csecsemőt haj­landók szabadon engedni, ha az egyik őrmes­ter személyesen megy érte. A rendőr elindul, noha tudja, hogy az életével játszik... A Fantom az éjszakában minden véres ha­tásvadászata ellenére a szinte teljesen Im­portra utalt műfaj javához tartozik. Felfo­kozott ritmusával, saját szabályait gondosan betartva — inkább jó mozi, mintsem jó film. Károlyi Júlia # Nicolas Schőffer (jobbról) és Vass Csaba a kiállítás megnyitóján. (Straszer András felvételei.) mokratikusan hangzik, de véle­ményem szerint mégsem egészen az. Demokratikus az volna, ha a műértők szűk körét széles kör­ré tágítanánk. S úgy vélem, ezt tesszük ma is. Amennyire igaz az, hogy min­den emberben egy művész rej­lik, és hogy az ember az összes élőlény közül a legműveltebb, annyira bizonyos az is, hogy ezt a hajlamot fejleszteni lehet, s hogy ez ellenkező esetben el is sorvadhat. Aki a művészetet cso­dálja, egy munkát csodál meg, egy nagyon ügyes és jól sikerült munkát. De ahhoz, hogy meg­csodálhassuk és eredményében, a műalkotásban gyönyörköd­hessünk, valamit .tudnunk kell erről a munkáról. A szobrász- művészet esetében különösen, mert ha el akarunk jutni a mű­élvezethez, bizonyos fokig ma­gunknak is „termelékenyeknek” kell lennünk, fantáziánkat és ta­pasztalatainkat kell hozzáadnunk az alkotásokhoz. Elengedhetet­len tehát, hogy együtt haladjunk a művésszel, követve a kés út­ját a farönkön, ahol a formátlan tömbből lassan kirajzolódott az alak, a golyóból a fej, a dombo­rú felületből az arc. Ismert, hogy a különböző ko­rok művészete különbözőképpen láttatja a dolgokat. A mi ko­runk követelménye, hogy a je­lenségeket fejlődésükben, mint más dolgoktól és mindenféle fo­lyamatoktól befolyásolt, változ­tatható dolgokat szemléljük. Er­re késztet ez a mai kiállítás is, hiszen magába sűríti az előző művészeti folyamatok alkotói periódusait. Vass Csaba szobrászművész al­földi ember. Nyugodt — hogy úgy mondjam —, méltóságteljes tempójú, csendes hangú. Ugyan­akkor nagy erőt és szorgalmas munkát, komoly művészi kvali­tást mutatnak alkotásai. Ha körbenézünk ezen a kiállí­táson, ismerős világ tárul elénk: gyermekkorunk emlékei, mondák kísértenek, esetleg versek tolul­nak elő egy-egy rajz vagy szobor láttán. Eszünkbe juthat Arany János, Janus Pannonius. Mátyás király, a budavári gótikus szob­rok, amelynek lelki rezdülései itt, ezeken az alkotásokon is tettenérhetők. A mi korunk, a mi kultúránk eredménye, hogy könyvből, film­ből, tévéből, utazásaink során megismerhetjük az emberiség történetének kincsestárát, és ezt az ismeretanyagot, a régi érté­keket összevethetjük Vass Csa­ba alkotásaival. Ebből az ösz- szevetésből egyebek mellett le­szűrhető, hogy a művész meny­nyire tiszteli napjaink dolgozó, termelő, küszködő és álmodó emberét. Példaként említhetném azt a portrét, amit bazaltból fa­ragott az idős parasztemberről: Bálint bácsiról. Az Alföldhöz kö­tődő művész ő, aki tudja, meny­nyi keménység, mennyi munka, küszködés árán terem a homo­kon a búza, a szőlő, az alma. Az itteni kultúra fenntartását tör­vényszerűnek érzi, s ezt mutatja ez a kiállítás is, amely egyben olyasféle ünnep, mint a paraszt- ember számára az aratás, a be­takarítás dicsérete. Vass Csaba öt éve él Hajós- Hosszúhegyen. Munkája a pin­cefaluban a közismert és neve­zetes Orbán-szobor, a hajósi mű­velődési ház előtti lányalak, a bajai Vágó Béla-dombormű. Ko­rábban faragta Lajosmizsén az Alapítók szobrát, legutóbb Ti. szakürtön a Nimfa című hatmé­teres tölgyfaszobrot Nagy Kris­tóf barátjával közösen. Ez az al­kotás most az' ottani arborétum­ban látható. A hildi borászat ászokpincéjében levő dombor­műsorozata, úgy vélem, talán vi­lágviszonylatban is egyedülálló munka. Vass Csaba Rómában tanult négy évig, élt Franciaországban, és visszatért oda, ahol gyermek­korát leélte: a magyar Alföldre. Szülőföldjét, az itteni embere­ket kívánja munkáival megör­vendeztetni. Ügy gondolom, ezt az érzést jól ismeri Nicolas Schőffer, aki Pá­rizsból most tért haza Kalocsá­ra, hogy vendégünk legyen ezen a kiállításon is. *Mi9kolczi Jánosnak, az MSZMP Kalocsai Városi Bizottsága első titkárának megnyitó beszéde, melyet szeptember 6-án, Vass Csaba szobrászművész önálló tárlatának megnyitóján mondott a város kiál­lítótermében. A teremtés koronája Idős parasztházaspár álldogál a peronon. A madárfejű öreg­asszony arcából éppen csak a szeme és szája- által bezárt há­romszög látszik — fekete ken­dője minden mást beborít. El- zöldült fekete bársony lajbijának hatalmas sonkaujjai mint felhú­zott szárnyak púposodnak válla hegyén. Lábán gombos cipő. Ke­zét összekulcsolva úgy gubbaszt ura mellett, mint egy nagy, vén fekete madár. Őrködik, strázsál embere felett, kissé hátrább is áll, akár egykoron urától a szol­ga. Az embere meg — mint a te­remtés koronája — fejedelmi pózban mutogatja fényes, sely­mes szövetből készült ünneplő­jét, zsinóros csizmáját. Fitymál­va lesi az állomás nyüzsgő népét. Megvető< pillantásokkal méri vé­gig a tili-tarkára festett, tupi- rozott, netán sassonos, avagy hátközépig leomló női frizurákat, lapos- és tüsarkokat, mü-lompos- trottyos férfi- és női nadrágokat, a sportosan lezser cipőköltemé­nyeket, no meg viselőiket. Fényes, görcsös nádszinű gör­bebotját lekoppantja most csiz­mája orrához. Ügy, hogy kampó­jára kinyújtott karral támaszkod­hat. Egyúttal látni engedi a mar­kolásnál villanó rézveretet is. Hosszú-faszipkás cigarettáját fenséges nyugalommal dugja fe­hér bajusza alá. — Ugyan less mán rá, Rebe­ka — hány az óra? — szólt hát­ra csak úgy a vállán keresztül a feleségének, aki szinte ijedten nyitja ki száját egy pillanatra. Láthatóvá lesz előreálló, sárgás, romló fogsora, amint tüsténked­ve mondja. — Mengyek mán, mengyek. Szaporázza is pipiskedve, fél­oldalt szoknyája hullámzását fé­kezve. Visszajön. — Bűven van még időnk — legyint <—, még csak fél három, a vonat meg tizenöt negyvenkor megyen. Az atyus bólint. Büszkén, ró­zsaszín derűvel pöfékel. Fehér ha­ja olyan tekintélyesen simul elő a fekete kalap alól, mint egy szenátoré. — Hallod-i, lesd mán ki, van-i ser! — küldi kis idő múlva új­fent az asszonyt. Az megint el­szalad, iparkodik vissza, ■ jelen­ti: van „ser". — Akkor itt várjál meg — mutat a néne lábához a cigaret­tával, és elmegy sört inni. Egye­dül. Kék szemében egy húsvéti bá­rány elégedettsége, ártatlansága, amikor aprókat büffentve visz- szatér. Az öregmama /elé áll. Hallgatnak, nézelődnek a szá­mukra . már idegen világban. Mi­kor berobog a vonat, az asszony csodálatos fürgeséggel könyököl utat férjeurának, aki kényelme­sen, mások törtetését megvetve ballag a nyomában. Javában jön­nek a lépcsőn a leszállók, a /néni már felkapaszkodott. Fuüakodik felfelé, és görcsös mozdulatokkal biztatja urát, másszon már utá­na. Az utasok rendreutasitják. — Ejnye, mire váló ez a tola­kodás nénike?! Nem látja, hogy sok még a leszálló? De biz az se hall, se lát. Még toppant is a lépcsőn, úgy sürgeti „urát-parancsolóját". — Jöjjik mán, hallja! A vénember azonban ravasz nyugalommal értékeli a helyze­tet. Érzi a fennakadt várakozók ellenszenvét. Magáról ezt akar­ja elhárítani, amikot hallatlan fensőbbséggel szól fel Rebeka néninek. jí — Nyughass bolond! Szemérmesek Alig fél éve költöztek a gye­rekekhez. Nehezen szokják a lép­csőjáróit, a vékony falakat a bel­városi lakóházban, a peremke­rületi utca, a családi vityilló csendje, nyugalma után. Külön szobában laknak, van fürdőszoba, háztartási gépek so­ra, Bora néninek az ujját se kell mozdítani, a lánya helyébe visz mindent. Ülhet a ruganyos-puha fotelban, süttetheti magát dél- előttszám a nappal az erkélyen. Mikor mire .van kedve. Miska bácsi, a férje, el-elmon- dogatja. — Igazán, egy zokszót nem ejthetünk a gyerekekre. De azért, ha elszökhetek egy kis körsétára, az első mellékutcán a Téglatelep felé vágok le. Elbolyongok a régi fertályon. Lassan azért beletörődik a két öreg a változhatatlanba. Bora néni új szomszédasszonyokkal ismerkedik össze, azok is nagy­mamák, dédikék. Miska bácsi meg felfedezte azt .a közeli kiskocs­mát, ahol napi kisfröccsét el­szopogatja. Csak eggyel nem bé- kül meg sose Boga Mihály. A te­levízióval. Ha filmet látnak, ami­ben csókolóznak, vagy csinos, de jóformán csak cipőpertUbe „öltözött” táncosnők jelennek meg a képernyőn, Miska bácsi szigo­rúan rászól Bora nénire. — Gyerünk kifelé! . Nem hal­lod? Hogy nem restellsz ilyet nézni! Mondtam ugye, hogy ez 14 éven felülieknek szól?! Bora néni engedelmeskedik. Pedig az 6 legnagyobb baja ép­pen az, hogy 73 éves, és az plá­ne, hogy álig lát már. Fél sze­mére egyáltalán, a másikkal is csak árny ékfoltokat. Nosztalgia Még diákkoromban — sajnos, úgy 1940 táján — olvastam a kö­zépiskolás havilapban egy ver­set. Aranyszívű, kedves, vidám kedélyű volt tanárunk, dr. Kó­nya Sándor■ írta, aki a Nagykun­ságból került fel a fővárosba, a Lányai utcai gimnáziumba. Ar­ról szólt a költemény, hogy a világvárosi forgalom közepette egyszercsak feltűnik egy szé­násszekér. Az emberek megáll­nak, rácsodálkoznak a látvány­ra. Beleszagolnak a levegőbe, s nagy-nagy vágyakozással suttog­ják: ,JSzénóisszekér... Szénaillat...” Mennyi regényt, költeményt, novellát, egyebet elolvastam az­óta, s mégis ennek a versikének a hangulata fogott el a minap. Feleségem — szép, napos alko­nyaikor kihív a gangra. — Nézd csak! — mutat le a földszintre. Az alattunk lakó szomszédék előtt tenyérnyi betonplacc, kő­korláttal, kőlépcsős lejárattal. Néhány józan kaktusz személye­síti meg a természetet a kőska­tulyában. A parányi térség köze­pén apró cseréptál, körülötte két kiskacsa sertepertél. Egy tiszta sárga, és egy sárga-fetete tar­ka. Rögtön az emlékezetes tévé­hős jut eszünkbe. Le is szólunk a lakótársék lányának, aki a kor­látra könyökölve gyönyörködik a pici jószágokban. — Melyikük Kacsa Kázmér? A szemével int a sárgára. A kiskacsák fecsemek, habzsolják a tálka vizét, szinte rebegő csőrük mint pindurka sárgás-rózsaszín motor csörgeti a sárszínü fo­lyadékot. Hegyes farkincájuk re­zeg az édesded élvezettől. Le kell menni, meg kell ciró­gatni nekünk is a kedves kis ma­darakat. Kilépve a földszinti ajtón, meg­torpanunk. Végig a falak men­tén félmeztelenre, ingujjra, für­dőruhára, pongyolára vetkőzve ülnek a lakótársak. Nemcsak a földszintiek. Ott kucorog köz­tük Mamánk is. Valamennyien néma mosolyba feledkezve bá­mulják a halk fuvola hangú kis­kacsákat. A falu szökött be a kőfalak közé. Nagymama észrevesz bennün­ket. Ám széles mosolya furcsán félrecsúszik. Feleségem leguggol melléje. Gyöngéden átkarolja a vállát. — No... anyu... Ejnye, csak nem sir? És pillanatokon belül nála is eltörik a mécses. Tóth Istvin Öregek í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom