Petőfi Népe, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-13 / 189. szám

1985. augusztus 13. PETŐFI NÉPE Viták és műhelyek Napjainkban — mindannyian tapasztalhatjuk — igeit sok vita folyik a vitáról. S ne gondolja az olvásó, hogy valamiféle szójátékról van szó, sokkal inkább ar­ról: társadalmunkban a vita fogalma még mindig meg­lehetősen bizonytalan. Nem kevesen emlékeznek az öt­venes évek művészeti vitáira. Ezeknek az volt a jelleg­zetességük, hogy noha „vitaként” indultak, valójában következményeiben messze meghaladták — rossz érte­lemben — a vita fogalmát. Adminisztratív intézkedések követték vagy követhették a vitát, s ezáltal a vita lényege — tudniillik szabadsága és alkotó jellege — nem juthatott érvényre. S habár azóta évtizedek teltek el, a rossz reflexek még élnek. Nyelvünkben a „vitat­ható” kifejezés ma is meglehetősen rosszul cseng, az elítélés .szinonimájaként' használatos. Két véglet között Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művészeti vitáira gondolunk — akár a színházi ' vitára, a kritikáról szóló vitára, s nem érdemes a fölsorolást folytatni —, ezek lényegében két véglet között mozogtak. Egyrészt a szemé­lyeskedés jellemezte őket; X jól megmondta Z-nek, Z vélt vagy valódi sérelmét Y-on 1 töltötte ki stb., vagy pedig a legnagyobb általánosság sík­ját céjozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől ért­hető, másfelől visszautasí­tandó stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló álvi­tákról. amikoris mindenki el­mondja a magáét, s békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társadalomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet nem fejlőd­het, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltéte­le. s véleményem szerint a hiányosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy például a reneszánsz .művészet legna- gyobb''alakjai miképpen for­málódtak- igazi- gondolkodóvá és művésszé környezetük'-‘és ■ elsősorban a műhelyek hatá­sára. A köztudat ma is kicsit^ romantikus, s általában ápol-' gári individualisztikus hatá­sok eredményeként mindig az úgynevezett nagy egyénisé­geket, a nagy alkotókat tart­ja számon. Mintha a hirtelen jött tudós vagy művész zsenik a semmiből pattantak volna ki. Az igazi teljesítmények mindig egy társadalmi élet rétegzett, egymásra épülő tel­jesítményeinek, eredményei­nek csúcsát jelentik csupán. S az, hogy egy társadalom Hégeleket, Cézanne-okat, Tho­mas Mannokat és József At­tilákat termel ki magából -r- nem független a társadalmi lét egyes tendenciáinak ki­épülésétől, s végeredmény- £ ben a műhelyektől. A közösség szerepe Éppen azért érdemes a kér­dést fölvetni, mert nem csu­pán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideológiai határoza­tai a kulturális műhelyek sze­repéről szólnak, midőn ilyen műhelyekként jelölnek meg tanszékeket, intézményeket, szerkesztőségeket stb., akkor a megfogalmazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kol­lektivista törekvés, hanem a történelem valóságos tapasz­talatai állanák. A reneszánsz, amelyről Engels oly elragad­tatva beszél, mint a nagy egyéniségek és az összefogla­ló, sokoldalú személyiségek korszakáról, különböző ipari műhelyekben készülődött, és Giotto éppen úgy Cimmabue műhelyének egyik mesterle­génye volt, mint ahogyan az urbinói műhelyből indult el Brabante, Piero della Fran­cesca, valamint Raffaello Santi is.-■ Amikor- tehóh>‘Vitakut(túráiví)' hiányosságairól szólunk, - nem szabad elfeledkeznünk - arról, hogy igazi tartalmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi tel­jesítmények éppen úgy meg­követelik a közös munkát, és azon . belül a gondolatok ál­landó cseréjét, időnkénti meg­oszlását és szintetizálását. min]t ahogyan az az ipari mű­helyekben is történik. A szel­lemi műhelyek azonban ab­ban különböznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbiekben legtöbbször egyé­nek művészi vagy tudomá­nyos teljesítménye szimboli­zálja a műhelymunka igazi eredményeit. Az eredmények mögött azonban igen sokak szellemi erőfeszítése rejlik, akiknek teljesítménye nélkül nem kristályosodott volna ki á névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmmű­vészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény. De \ ezek a kevésbé sikeres telje­sítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányo­kat. A kevésbé sikeres alko­tások azonban minden eset­ben egy alapvető és nagy kér­dést foglalnak magukban, ne­vezetesen azt, hogy zsákutcá­ba jutást jelentenek-e, vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgozásának nehézségeit tükrözik. S nincs az az egy­személyes kritikus, szakem­ber, szaktekintély, aki ezt a kérdést önmaga eldönthetné. Ennek a kérdésnek megvála­szolása a műhelyviták felada­ta. fiatalokról - fiataloknak II Hagyományok és kezdeményezések A műhelymunkák sem min­dig tökéletesek persze. De a jó műhely, az alkotó viták műhelye mindig a komoly al­kotások felé tör. Ezek a mű­helyek alkalmasak arra, hogy figyelmeztessék magukat az alkotókat a zsákutcába jutás veszélyeire vagy esetleg té- nyére. A műhelymunkában az egyén önmagát is lemérheti, és az egyén teljesítménye egyúttal a műhelymunka mér­céje is. Ez a kölcsöriös viszony teszi számunkra igen jelen­tőssé a műhelyek szerepének helye* megítélését, és eloszla'- ja azt a hiedelmet, hogy egy- egy szinte megváltónak te­kintett egyéniség munkájára lehet alapozni a fejlődést. Nagyon örvendetes ebből a szempontból, hogy egyre több városunk, településünk vál­lalja magára a műhelyalakí­tás feladatát. Vannak hagyo­mányokkal rendelkező műhe­lyek, s vannak, egészen új kezdeményezések. A tokaji, a békéscsabai képzőművésze­ti táborokon kívül egyre több művészeti ág talál otthont különböző városokban. S a pár hét együttalkotás jelentő­sége nem egy-egy kiállításon, koncerten vagy bemutatón mérhető le. Ahogy a műhe­lyekben a szó legszorosabb értelmében alkotó viták jön­nek létre, ennek eredménye remélhetőleg közéletünk egész vitakultúrájában megmutat­kozik, és bízvást elhomályo­sítja a tartalmatlan, sértő, üres viták emlékét. Hermann István Építkezik a kis matematikus BÍOCSÁK MIKLÓS Elátkozott sporttörténetek A színész, aki túlélte (5) — A vérét kívánjam? Mit érnék vele? Ivánt sem támaszt­hatom fel, és a csigolyáimat sem •varázsolná a bosszú a régivé ... Megpróbálok alkalmazkodni az új helyzethez, az új lehetőségek­hez és nem adom fel a reményt. — El lehet az ilyesmit felejte­ni? — Azt nem, de ... A legször- nyübb esetből is lehlet tanulni. Kesernyésen felnevet. — Meg kell például nézni, hogy ki gázolja el az: embert.... De komolyra fordítva a siót: eddig azt hittem, hogy a mi pályánk a legnehezebb. Most aztán vala­mi távoli fuvallat megérintett az életnek egy egészen más terüle­téről. Nem vagyok biztos benne, de tartok tőle: a sportban, ha nem vigyáznak, manapság szer­te a világon minden megtörtén­het .. Az ügy jogilag az idevonatko­zó egyezmények, paragrafusok szerint zárult. Nyugat-Németor- szágban folytatták az ügyet. Ami miatt mégiscsak foglal­koztat és nem hagy nyugodni, az nem a bűnhődés és nem pusz- . tán a szomorú és megváltoztat­hatatlan tény, hogy egy ember felelőtlenségének négy ember — különböző módon — áldozatául ■ esett, mint inkább az: vajon ki vagyunk-e téve hasonló tragé­diák ismétlődésének, vagy csa­pán ugyanolyan közlekedési bűn­tettről van szó, amilyen bárhol előfordulhatott volna? Harsányi Frigyes beszámolója után tartók tőle: nem lehet az esemény minden mozgatórugóját a véletlen számlájára írni. Le­het, hogy isak elszabaduló fan­táziámnak köszönhető, mégis va­lószínűnek tartón)., hogy von M. a saját hazájában nem szágul­dozik és nem versenyez ittasan, 160 kilométeres tempóban. Ott jobban meggondolja, mennyire „ereszti el" magát.-Pár határral arrébb viszont azt hiszi: , az ö rangja, tekintélye. a sportéle­tünknek nyújtott „szolgáltatá­sai", az általa kínált sportüzlet ér annyit nekünk, hogy többet megengedünk neki, mint más külföldi állampolgárnak. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a rangos vendégnek járó fogadta­tásból következtethetett helyte­lenül arra: ő törvényen kívüli vendég. Mindez, mondom, csak feltéte­lezés, lehet (s bár így lenne), egy szó sem igaz belőle. Hiszen ami­kor tapintatosan érdeklődöm ide­haza az ügy iránt, azt is megtu­dom: más, rivális sportszergyár­tó cég, cégek is felfedezték a Magyarországon levő lehetősé­geket, akár át is vennének egy­két üzletágat, sőt, talán még anyagilag is kedvezőbb ajánlat­tal rukkolnának elő. És nehogy aztán úgy nézzen, ki a dolog — mondják —, mintha mi valami­féle ajándékot kapnánk von M- éktől. Nincs olyan bolond cég és cégvezető Nyugaton, hogy pusz­tán szeretetből szállítana nekünk, y'dblgoztatna velünk; mi nemcsak ' kapunk, hanem adunk is, még­hozzá nem is keveset, ez az üz­let a legkevésbé kerülne veszély­be egy ilyesfajta „malőr" mi­att ... Az Operettszínház színpadára a közelmúltban hosszú távoliét után mindenesetre visszatért egy énekes-színész, aki kigyógyult súlyos sérüléséből és — ahogyan a nézőtérről figyeltem — igazán fiatalosan, felszabadultan, vidá­man énekelt. Volt oka rá. —' Neki — szerencséje volt. ( * Következik: Miért vállalják mégis?) Lord(ok) könyve A magyar rockzene az egye­temes rock oldalága. A vidé­ki rockzene ily módon az ol­dalág oldalágának tekinthető. Vidéken mások a társadalmi, kulturális feltételek — késve és nehezebben hódít a helyi rockzene. A vidéki rock te­hát jelenség. Ezt dolgozza fel Kozma Gábor újságíró, ha­marosan megjelenő könyvé­ben. K kötet címe: LORD Rock-sztori Szombathely. Nyo­mon követhetjük „a" vidéki együttes útját a Vassurány- ban muzsikáló Red Fire-tól addig a nagylemezig... — de ne lőjük le a könyv poénját, ne kiabáljuk el az együttes vargabetűre kanyarodó, csaló­dásokkal teli (siker? Dsztori- ját. Természetesen nem csupán a Lordról és zenéjéről olvas­hatunk a kiadványban. Szó esik a beat-rock műfaj kiala­kulásának helyi eseményeiről, egy régen volt Kályhacső- koncertről, a Szaturnuszról, a Misztralról és más, lassan el­felejtendő egykori helyi beat- hősökről. A fotókkal gazda­gon illusztrált könyvben el­mondják emlékeiket a Lordról az egykori és a jelenlegi ze­nészek. Megszólal Sebők Já­nos, az ismert szakíró, Som Lajos, Schuster Lóránt, sőt a lemezgyár illetékese is. Meg­elevenedik a sajtóból, rádió­ból is közismertté vált bot­rányféle, amikor a feketére sikeredett karácsonyon a ba­bérokra törő Lordot kurtán- fúrcsán kitaszították maguk közül a * „nagyok”,... OLVASÓTÁBOR I« WBSBk szakécskén, a Fáy utcában. Pö­rög a betonkeverőgép, sűrűn for­dul a malterosvödör, dolgozik a család apraja, nagyja. Feri, a négy testvér közül a legidősebb — aki kitűnő eredménnyel vé­gezte a gimnázium második osz­tályát —, a közelmúltban érke­zett haza a bajai számítógépes táborból. Amíg újratöltik a gé­pet, a pihenés szusszanásnyi ide­jét kihasználva kíváncsian ér­deklődöm: — Sok diák örül, hogy vége az iskolának, de van, aki alighogy befejezi, ugyanott folytatja. Hogy van ez? — Az igazat megvallva ked­vencem a matek és azt hiszem, hogy az elért eredmények köte­leznek. Már az általános iskolá­ban különösebb akadályok nél­kül oldottam meg a nehezebb­nél nehezebb példákat és így volt ez a középiskolában is. Ezen kívül szeretem még a fizikát és a kémiát is. A múlt évben részt vettem a, fizikai versenyeken és bejutottam az országos döntőbe. Ottani szereplésem alapján meg­hívtak a debreceni diákolimpia előkészítőjére. Szinte minden hétvégém foglalt volt... Ezután Gyapjas László taná­rom biztatására készültem a ma­tematikai versenyekre. A tisza- kécskei Móricz Zsigmond Álta­lános Iskola és Gimnázium se­lejtezője után egyedül jutottam tovább a kecskeméti Katona Jó­zsef Gimnáziumban megrende­zett Szőkefalvi Nagy Gyula ma­tematikai emlékversenyre, ahol több mint harminc megyei ver-, senyző közül Bács-Kiskun—Bé­kés—Csongrád viszonylatában 14 ponttal első helyezést értem el. — Hogyan tovább a nyár hát­ralévő részében? — Gyakran járunk a Tiszára, és egy-két kirándulás is szere­pel a programban. S persze a házépítés! Hogy ez mennyire fontos a családomnak, ahhoz azt hiszem, nem kell különösebb szá­mítást végezni... (V.. k. f) Tíz , • nap, amely. nem rengette meg a világot, de néhányunkat alaposan meg­mozgatott. Ugyanis ta­valy, amikor részt vettem egy könyvtá­rosi olvasótá­borban, olyan élményt jelen­tett nekem, hogy elhatá­roztam: meg­próbálom Ba­ján megszer­vezni; hiszen az itteni gyerekek­nek is égetően szükségük van ér­zelmi, gondolati támogatásra, az értékek közti eligazításra ... Álmaim legjavát igyekeztem összegyűjteni a programba, ami­hez azután anyagi támogatást és megfelelő munkatársakat kellett szerezni. Végre ez is megvolt, s negyven érdeklődő gyereket hív­tunk meg. Délelőttönként 8—10 fős cso­portokban beszélgettünk olyan dolgokról, melyek nélkülözhe­tetlenek életünkben, világunkban: család, kapcsolatteremtés, féle­lem, szenvedés, boldogság, érté­kek, ünnepek, döntések. S ami még belefért a „sosemelég" órá­ba. Délután GYÖKEREINK cím­mel előadásokat hallgattunk 40— 50 percben nyelvünk alakulásá­ról, hiedelemvilágunkról, népünk zenéjéről, történetéről és helyé­ről, a magyar népművészetről, népszokásokról, népviseletekről. Volt, hogy szinte befejezhetetlen beszélgetés ikövette ezeket. E két sorozat adta táborunk programjának gerincét, de volt bőven ehhez kötődő játékos-alko­tó foglalkozás is. Alkotókörünk­ben készült jegyzetfüzetekre, pó­lókra a táborjelkép, különös tfer­INTERSTENO 1985 • Késmárki Mária tanárnő munka közben.. mészet utáni! képek születtek, rongybabák, fakanálbábuk, agyagportékák, fűzfasípok ... Ta­nultunk népitáncos alaplépése­ket, írtunk hiedelemmeséket a dávodi gyógyvíz keletkezéséről, eljátszottunk egy pünkösdikirály­választást (kakaslövés, lovasver­seny, titokzatos menyecskevá­lasztás ...). Többek szerint alkalmatlan ve- zetőnek bizonyultam — saját lá­nyom js több szigort várt el tő­lem! — ám a részt vevő tizen­évesek csak éltek lehetőségeik­kel, de nem éltek vele vissza I Aki vezetett már tábort, az tud­ja, mennyi gond, gyötrelem van a szervezéssel, renddel. Keveset aludtunk, nem volt egy szabad percünk sem, mégis azt mondom: a felét sem adtam a gyerekeknek ahhoz képest, amit tőlük kap­tam. Hálás vagyok azoknak, akik a táborozást lehetővé tették. S a munkatársaknak, akik velem voltak, de legfőképpen a gyere­keknek a közös tevékenységek öröméért, a hitért, hogy lehet rá­juk építeni, velük együtt lépni, haladni... Dr. Michna OUéné könyvtáros TT7/ > /».mmtmlm ■_EK* A gyorsírás bajnoka Nyolcszáz résztvevő gyűlt ösz- sze Szófiában az INTERSTENO- versenyen, ahol a legkiválóbb gyorsíróik, gépírók mérték össze tudásukat. Szép magyar siker született, a nyolcperces gyakor­ló gyorsírói versenyen az első tíz hely közül hetet szereztek meg a mieink. Az ifjúsági bajnoksá­got egy kecskeméti diáklány, Lestár Éva nyerte meg. A köz- gazdasági szakközépiskolában végzett, a városi tanács művelő­dési osztályán dolgozik. — Hogyan készültél a nagy erőpróbára? —kérdezem a gyors­írás bajnokától. — Áprilisban sikeresen szere­peltem a helyi fordulón, majd a Magyar Gyorsírók Országos ver­senyén figyeltek fel rám. A kecs­keméti nemzetközi „összecsapá­son” tizenkettedik lettem, a fel­nőttek között indultam. A me­gyei KISZ-bizottság és a megyei tanács segített abban, hogy el­jussak Szófiába. A Művelődési Minisztérium engedélyét is meg ' kellett szerezni, hiszen még diák ~ voltam akkor. Dr. Saskői Ernőné, Éva taná­ra is bekapcsolódik a beszélge­tésbe : — Nagyon bíztam Éva tehet­ségében. Nem kellett érettségiz­nie sem, hiszen az országos ta­nulmányi versenyen harmadik lett. Érettségi ajándékként égy útlevelet kapott tőlem kedves ta­nítványom, ekkor már gondol­tam, hogy eljut Szófiába •... Mennyit gyakoroltál? — kérdezem Évát. — Az utóbbi időben napi há­rom órát — válaszolja. — Hét­végeken is eljöttem Klári néni­hez. Kazettára mondta a szöve­get, amit önállóan dolgoztam fel otthon. — Izgultál a versenyen? — Nagyon ideges voltam, de csak addig, míg az első két-há- ram szó el nem hangzott. Utána csak a szövegre figyeltem. Az idén diktálták a legnehezebb szö­veget, a fejlődő országok politi­kája volt a téma. A legkacifán- tosabb kifejezés számomra a vé­dővámrendszer volt. Dr. Saskői Ernőné: — Harminckét ifjúsági ver­senyző közül került az élre Éva. Olaszok, németek, spanyolok, csehszlovákok gyűlték össze Szó­fiában. Egy hétfői napon rendez­ték meg a versenyt, az eredményt pedig csütörtökön hirdették ki. Addig sokat izgultunk, mindket­ten. Örültem a sikernek. Három­szor vittem már tanítványomat rangos versenyre, 1975-ben Bu­dapesten Hegedűs Éva harma­dik, 1979-ben Belgrádban Soós- né Fekete Erika első, s most Szó­fiában Lestár Éva szintén első lett. Nyugdíjasként tanítok, tehát külön boldogság volt számúmra, hogy foglalkozhattam Évával. Gyors keze van, jól rövidít, ki­4ißL£. A dijak ... •' ... es nyertese. tűnőén kombinál, s ráadásul szor­galmas is. Nem utoljára hallot­tunk róla! — Szeretném folytatni a ver­senyzést — beszél terveiről Éva. — A szófiai győzelem megerősí­tette elképzeléseimet. Jó lenne bekerülni a magyar bajnoki csa­patba. A legközelebbi INTER- STENO-verseny két év múlva Firenzében lesz. Mit tagadjam, szeretnék oda is eljutni. Addig azonban nagyon sokat kell még gyakorolni. Már* folytatjuk is * Klári' nénivel... (b. t.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom