Petőfi Népe, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-15 / 164. szám

1985. július 15. • PETŐFI N£PE • 5 Kató néni albuma • A gyerekek között — 1967-ben. Vastag albumot lapozgatok, melynek címlapján ez áll: Gyermekvédelem — Tiszakécske. A látható­an sokat forgatott gyűjteményben több száz fotó, számtalan újságkivágás; mind-mind egy gazdag életpálya relikviája. S aki mindezt csaknem fél évszázados pedagógusmunkássága alatt összegyűj­tötte: dr. Szigethy Lehelné Ebner Katalin gyermek- védelmi felügyelő. Nevelői életútja jóval előbb kezdődött és jóval tovább tartott, mint azt a hivatalos okiratok igazol­ják. Mert ugyan a megsárgult diploma arról tanús­kodik, hogy „Ebner Katalin Irma kisasszony a kecs­keméti Református Tanítóképzőben 1930. éviben ta­nítói oklevelet szerzett”, ekkor már fél évtizede — 14 éves kora óta — egyedül nevelte árván maradt két kistestvérét. Nem sokat könnyített a fiatal lány helyzetén a szakma elsajátítása sem, hiszen a ne­héz években nem kapott állást, magántanítványok gyéren csörgedező filléreiből tartotta fenn a Tisza- kécskén élő háromtagú családot. Szabad idejét mégis mindig a „telepi naccsága”, az állami gondozott gyerekek helyi felügyelőnője mellett töltötte. Az idős asszony helyett ő látogatta az irdatlan nagy tanyavilágban szétszórt, akkoriban sokszor bizony igen korán kemény munkára fogott ■kis „lelenceket”. Gyakran maga köré gyűjtötte a faluban csavargó, rosszalkodó szegénygyerekeket is, mesélt nekik, játszott velük, ha kellett, megmosdat­ta őket. A felszabadulás után mindezt „hivatalból” foly­tathatta: ő kapta meg a felügyelői tisztséget. A ko­rabeli dokumentumok szerint csaknem háromezer gyermekkel került pályája során kapcsolatba, s kö­zel ennyi nevelőszülőt próbált meggyőzni arról, hogy a leghálásabb pedagógiai módszer: a szeretet. Pél­dát ő maga mutatott: férjével együtt saját gyerme­kük mellett mindig édesként neveltek néhány ál­lami gondozottat. Tanúsítja ezt az a sok-sok, kusza betűikkel írt levél is, amit a fészekből kiszállt fiata­lok küldtek az ország minden részéből a „Mamá­nak”. De több tucatnyi ballagási, esküvői meghívó is bizonyítja, hogy Katóka nénit azok sem felejtet­ték el, akik csak mint gyermekvédelmi felügyelőt ismerték. 1969-ben, nyugdíjbavonulásakor a helyi nevelő­szülők egy kerékpárt ajándékoztak neki, hogy a jövőben könnyebben eljusson a falubeli és tanyai védenceihez. Tudták: a nyugdíjazás csak nyugod- tabb körülményekét teremt az életét jelentő mun­kája folytatásához. Több időt fordíthatott ettől kezdve felcseperedett neveltjei sorsának figyelemmel kísérése, továDD időzhettek a- tiszakécskei házban a hívatlanul ér­kezett, de mindig várt vendégek is: szinte nem volt nap, hogy a háromezer hajdani állami gondozott közül egy-kettő fel ne kereste volna a Szigethy csa­ládot. Az album utolsó bejegyzése fájdalmas dokumen­tum: híradás e páratlanul gazdag életút lezártáról. Sokan az ország másik feléből érkeztek a június vé­gi napon, hogy elkísérjék utolsó útjára mindenki Kató nénijét-... Szabó Klára 1 A FOLKLÓRBA BELE KÍLL NŐNI! Egy év telt el a VII. Duna menti Folklórfesztivál zárása óta, s most újra fesztiváli jelmezt öltött Kalocsa. Har­madik alkalommal rendezték meg itt a gyermekek nem­zetközi folklórtáborát, amely­re most négy hazai és egy külföldi csoport érkezett. A már hagyomá­nyossá váló nemzetközi tapasztalatcseréről tudni kell, hogy a folklór életben tartásában nemzetközi rangot szerzett Duna-parti város lelkes patriótái hívták életre 1979-ben, a Nemzetközi Gyermekév apropójából, a béke és a barátság jegyében; s azóta hároméven­ként újraszervezik. A rendezvény főhadiszállásán, a művelődé­si központ egyik klubjában két neves szak­emberrel beszélgettem a tapasztalatokról: Összekötő kapocs a néphagyomány Tóth Ferenc koreográ­fus, a Kailoqsai Népi Együttes vezetője: — A Duna menti Folklórfesztivál kalocsai eseményein korábbam is sokszor szóba került a gyermekfcifklór. Köztu­domású, hogy a külföl­dön is egyre ismertebb rendezvényünkön! az élő folklór legjelesebb kép­viselői vesznek répzt rendszeresen. Ebből kö­vetkezik, hogy a táborba is elsősorban olyan fia­talokat hívtunk, akik az ilyen közösségek után­pótlását jelentik, vagyis akik otthon, a családi ünnepek alkalmával ta­nulják el szüleik, roko­naik tánc- és énekkul­túráját. Meg kell jegyez­ni: közvetlenül a város- környékére Hajósom, Ge- derlakon és öregcserton ma is elsősorban így örökítődák a népművé­szet. Az együttlét során nemcsak táncolnak vagy népi játékokat tanulnak a vendégek, hanem a kézműves mesterek tu­dományát is elleshetik. Tehát többféle kultúrá­ba kapnak bebocsátta- tágt. A tájolások alkal­mával megtanulhatják a lányok és a fiúk, miként él m.a a folklór' a kör­nyékünkön, ‘hiszen aho­vá vendégként eljutnak, ott spontán megnyilvá­nulásként ismerhetik meg a jókedvű vagy bo­rús hangulatú emberek táncait, dalait. A mostani tábor ta­nulsága. hogy bebizo­nyosodott: a gyerekek szívesen táncolnak saját maguk gyönyörűségére, szórakozva, játszva. Ki­tűnt . a táncházakon, hogy az új generáció is igényli az ilyen fajta időtöltést, ép ha nem kívánjuk állandóan inst­ruálni. megrendezni — alkotó fantáziával to­vább is képes fejleszte­ni a hagyományt... Így az igazi! Jevgenyij L. Kiszim, a szovjetunióbeli petrov- kai „Barátság” együttes vezetője: — Vidékünkön nem ismeretlen Magyaror­szág, és csak térben tű­mik távolinak Bács-Kis- kun megye; sokat olva­sunk erről a tájról, az itt élő emberekről, a kulturális és művészeti életükről. Ezért jöttünk örömmel és nagy vára­kozással Kalocsára. Soha korábban nem voltunk külföldön, s most ez az utazás bebizonyította számunkra, hogy a folk­lór, a néphagyomány valóban összekötő ka­pocs lehet; a béke és barátság ápolásának együk fontos eszköze. A kulturális árucsere fel­szabadító hatását mu­tatja: gyermekeink már az első naptól önfeled­ten. nagy lelkesedéssel vettek részt a progra­mokban, és láthatóan el is tudják sajátítani a művészeti foglalkozáso­kon tanultakat. Megle­pett bennünket, hogy a mi népeink táncai — látván, grúz, örmény és türkmén táncrendek — milyen nagy tetszést arattak itt, Európa szí­vében. Hasznosak voltak a baráti eszmecserék is a pedagógus kollégákkal. Megvitattuk, hogy mi­lyen ellentmondások, gondok nehezítik a mo­dem társadalomban a folklórmozgalom hely­zetét. Jó alkalom volt a néptánc és a színpadi táncok összefüggéseinek bemutatására, vizsgála­tára is a tábor, hiszen nehéz eldönteni, hogy az egykor vallásos rítusok­hoz kötött ünnepeken és családi környezetben előadott ősi ritmikus mozgáskultúrák milyen formában kerülhetnek. • Kalocsai menyecskejáték a színpadon. ma közönség elé igazi ihlettel; hogy ne te­gyünk erőszakot az ere­detiségen, a hagyomány lényegén. Kalocsán most ismét bebizonyosodott: ha a gyermekeket dedós mód­szerekkel, „kettőt jobb­ra. kettőt balra” szinten oktatjuk, az nem lehet igazán vonzó. Amint gazdagabb variációs le­hetőséggel bíró — itt például a szakmári, szé­ki — táncokkal próbál­kozunk, megjön a kedv, és nem is tűnik el, ha az intézményes nevelés szférájából kikerül a nebuló. Legfőbb — otthon is hasznosítható — tapasz­talat, hogy be kell vezetnünk a komplex folklór-foglalkozásokat. Nemcsak énekes isko­lákra van szükség, ha­nem olyanokra, ahol a népművészet több ága is elsajátítható, éppen úgy, minit itt. a kalocsai tá­borban. Tánc, ének kézi­munka — együtt. Farkas P. József A ZENE A BARÁTSÁG KÖZVETÍTŐJE Fiúkórus San Franciscóból Különleges zenei élményben volt (részük azoknak, akik a napokban meghallgathatták a San Francisco-i fiúkórus hangversenyét az Erdei Ferenc (Művelődési Központban. Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szervezésében hazánkban járt kórus igen magas színvonalú produkció­jával, elegáns előadásmódjával lenyűgözte a megyeszék­helyi közönséget. Arról, hogy (kikből áll az együttes, és miért Kecskemétet választották útieéljuknak, Louis Ma- gor-ral, a kórus vezetőjével beszélgettünk. — A fiúkórus 1948-ban alakult, lényegében a San Francisco-i Opera egyik részeként, amely in­tézményt ma is a világ öt legna­gyobb' operaháza között tartják számon. A szopránhangú énekes fiúk először Bizet Carmen című operájában mutatkoztak be, s azóta a San-Francisco-i Szimfo­nikus Zenekarral gyakran előad­nak felnőttek és gyermekek szá­mára írt darabokat. A fiúk tudá­sa már régen túlnőtt az épület falain. Az Egyesült Államokon kí­vül a világ legkülönbözőbb ré­szein is koncerteztünk már. Ez a nyolcadik turné, amelyre elindul­tunk. Jártunk többek között Ausztráliában, Üj-Zélandon, Ja­pánban, Angliában. Idén a Szov­jetunióba, Lengyelországba és az önök gyönyörű hazájába látogat­tunk. — A mostani útjukat a Friendship Ambassadors (Barátság Követei) ala­pítvány menedzseli. Ez az első együtt­működésük? — Mintegy tíz éve alakult az alapítvány azzal a céllal, hogy a kelet-európai országokba együt­teseket és kórusokat küldjön. Mottójuk és szlogenjük: a zene a barátság közvetítője. Lényegében ez a második közös európai tur­nénk. — A. kórus kizárólag szoprán han­gú fiúkból áll. Ez az egyedüli felvi­teli követelmény? — Igen, de ezt nagyon szigo­rúan vesszük. Hét—nyolc éves korukban választjuk ki a fiúkat azzal, hogy elénekeltetünk velük egy dalt. Természetesen zenei elő­képzettségre is szükség van, amit mi később is igen intenzíven fej­lesztünk. — Gondolom, ön előtt sem ismeret­len, hogy Kodálv Zoltán szülővárosá­nak közönsége figyelte a produkció­jukat. Ismerik a világhírű zeneszerző tanításait? — Izgultunk is jócskán amiatt, hogy a zeneértéséről híres ma­gyar közönség és főként a kecs­kemétiek miként fogadnak ben­nünket. Nemcsak ismerjük, ha­nem alkalmazzuk is Kodály ta­nítási módszerét, így számíthat­tunk arra, hogy könnyen rajta­csíphetnek bennünket, ha ezt eddig hibásan tettük. Szerencsé­re a közönségtől a legjobb kriti­kát kaptuk, s ez meggyőzött ben­nünket énektanítási gyakorlatunk helyességéről. Még azt is megpró­báltuk megmutatni, hogy meny­nyire tudunk magyarul... Ko­dály Cigánysiratóját is műso­runkra tűztük a zeneszerző és Kecskemét előtt tisztelegve. Eb­ben a rendkívül szép városban egyébként végig úgy éreztem, hogy az itt lakókban valami ösz­tönös, velük született fogékony­ság van a szépségre, a zenére. Nem véletlenül lett világhírű az itteni zenepadagógiai intézet. — Az est legkülönlegesebb és leg­látványosabb pillanatai kOzé tartozott a csengettyűk megszólaltatása. A ti­zenkét fiú valóságos nagyzenekart helyettesített, rendkívül Igényes elő­adásmóddal. — A mutációs időszak nagy problémát jelent számunkra. Vál­tozik, mélyül a fiúk hangja. Ilyen­kor vagy elhagyják a kórust, vagy megpróbálkoznak a csengők meg­szólaltatásának technikájával. A magasan csilingelő, különös ha­rangocskák mellett a húsz-har­minc centiméter nagyságúak együttes hangzása valóban zenei csemegét jelent. Ennek összhang­jára megalakulásuktól, 1976-tól kezdve vezetőjük Sanford Dole ügyel; a jelek, vagyis a tetszés alapján, sikerrel. T. B. r ;-------------v S ZŰCS MARIANN: Álmaink \_______________________J Későre járt. Anyánk az egész napos munkától valósággal be­ájult az ágyba, s még arra sem riadt fél, hogy a macskánk elkez­dett. dorombolni az ágyam végé­ben. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvárost, a fe­jéhez kapott, aztán söprűt raga­dott, és kikergette az udvarra. A macska egyenletes ritmus­ban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ablakon bámultam kifelé, «•* eget láttam, és a holdból egy kiflicsücsöknyit. De ezüst fénye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ápy reccsent egyet, de az éjsza­ka csendjét anyánk szuszogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy folyékony fátyol, betakarta a szivünket. öcsém aznap délután rossz üz­letet kötött velem, mert egy sze­let csokoládéért megvette tőlem a Bósza Ferkó kiszuperált in­diánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se a lónak farka, s a? egész tiég nyamvadtul né­zett ki. A szomszéd srácok pe­dig hasukat fogva körberöhögték, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaáll- ni most éjszaka! — Te! Figyelj már ide! — kezdtem újra a bökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni odá! — suttogtam, s az ablakon bekuk­kantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — Magasan van — sutyorogta az öcsém —, egyébként is azért az indiánért, amit délután ki- csaltál tőlem, még fizetned kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Különben aludjunk! He?! —r Rendben, holnap a reggeli­nél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sar­kától még egy olyan öt centire lehet a verébdeszkánk. Felmá­szunk a tetőre, aztán onnan a kislétrával már el is érjük — ha­dartam egyszuszra. — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályos­kodott az Öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendültem ostromba. ■— Ha még a kémé­nyünktől mondjuk fél métert kell megtenni, de biztos, hogy nincs annyi, akkor is elég a kis­létra. — Gondolod? — Hát persze Na? Indulunk? A macska már nem dorombolt. Mélyen aludt, összegömbörödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem, hallottam ki, hogy se igent, se nemet nem tud mondani. ■ —1■ Rendben? —* kezdtem másik oldaláról megközelíteni az Öcsé­met. A dörzsöltségben, ha aka­ratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Airól nem is beszélve, hogy egyedül nem tudtam volna a kis- létrát fölvinni a háztetőnkre,' — Téged nem érdekel, hogy mi van a holdon? — De. Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a tévé is mutat­ta. hogy ott semmi élet nincs, csak valami homoksivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az eniber komolyan, teljesen dinnyék -vagytok. — Tévé, tévé, meg a többi.1 Ugyan már! Te mindent elhiszel, amit a felnőttek mondanak? ök talán nem tévedhetnek? Mi? — Gondolod, hogy mégis van ott valami? —-.mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy a hang­jában bionytalanságot fedezek föl. Ez a bizonytalanság benne egyre nagyobb erőt adott. — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy ember, akit Dávidnak hívnak. Állítólag ez az ember hárfázni is tudott, meg különféle hangszeren ját­szott, de legjobban hegedülni sze­retett. És amikor itt a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és el­költözött a holdra. Ma már csak az hallhatja meg a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? — Ez marhaság. Miért . hege­dülne ott a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha citerálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is megsér­tődött. Imádta a citerát. Órákig fagyoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha citerabált tartot­tak. Szinte megbabonázva tért haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett egy elég hal­vány hangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van ez a kislétra? — adta be a derekát. — Hátul a fészerben. — Fölzavarjuk a tyúkokat. — Á, nem. Majd csöndben me­gyünk — nyugtattam meg ai öcsémet, mint a tábornok a győztes csata után, ha szárnyse­gédje közli, hogy a veszteség több, mint a győzelem. Mezítláb, kezünkben a cipő­vel. kiosontunk a szobából, az ajtó sem jajdult, csak a szél fü­tyült hangosabban. A kertben föllélegeztünk. A hold bevilágí­totta az udvart. Hosszú árnyékot vetettünk, óriásoknak képzeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem már a háztetőnk is messzinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajunkat, a fogunk is össze-összekoccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. — Először is ki kell találnunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okoskodva az öcsém —, tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukha- tónak kell lenni, mert különben más is föl-le sétálgathatna, azt ■pedig nem engedhetjük meg, mert ha tényleg hegedül ott va­laki, annak teljes csendre és nyu­galomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és titok­ban büszke voltam az öcsémre, hogy milyen okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta öcsém, és lassan vissza­ballagott a házba. A pitvarajtó- bcl még visszaszólt: — Majd holnap mindent rész­letesen kidolgozunk. Gyere, men­jünk aludni! Én még egy darabig farkas­szemet néztem a holddal, a her gedüsömmel. még füleltem is egy kicsit, de a szél erősebben fü­tyült. Visszaosontam öcsém után az ágyba. Anyánk a mozgolódá­sunkból valamit megsejthetett, mert amikor bebújtunk a duny­ha alá, mellénk lopakodott, el­rendezte az ágyunkat. A kisvá­ros erre a nagy mozgolódásra felriadt, és újra dorombolni kez­dett. Anyánk motyorgó szavak kíséretében dobta ki a macskát. Tegnap egy tétova, távvezérelt mozdulatú űrhajóst láttam a té­vében. A sivatagi hold-felszinröl elrugaszkodott, s egy műszerrel a kezében közeledett az űrhajó fe­le. Komoly, kopaszodó, fehér kö­penyes férfiak, áüítólag a földi irányító központban, összedugták a fejüket, és néha-néha a .mű­szerekre néztek, aztán bólinthat­tak. Minden a terv szerint zaj­lott A kép elúszott, más hírek bombázták az agyamat. Valamit biztos fölfogtam a többi képsor­ból is, de bennem az az űrhajós-^ mozdulat vibrált tovább. És eszem-. be jutott az a régi nyáréjszaka. Az? álmaink. És eszembejutott erről a régi nyáréjszakáról, hogy las­san megöregszünk, befejezetlen­né válunk, ami nem is lenne igazán baj. ha az álmainkat, leg­alább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! És eszembe jutott az öcsém, akiről csak ha­vonta ha megtudok valamit. Le­velet kéne ifiiom!. Csak azt a le­velet nem kezdhetem azzal, hogy „Te. öcskös! Azt az összerakha­tó létrát mikor csináljuk meg?!" Nem kezdhetek igy egy levet, ilyen lehetetlenül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom