Petőfi Népe, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

TÁRLATNAPLÓ ■S Hagyomány, és újszerűség # Vass Csaba: Fekvő akt. (Méhest Éva felvételei) A z 1978 óta működő hajósi ** alkotótábor ez évi részt­vevői az SZMT-székházihan mu­tatkoztak be frissebb, az utóbbi években készült munkáikkal. Az alkotók, jobbára pedagógusok és a közművelődés területén dolgo­zók — az általános szokástól1 el­térően — az idei tábor megnyi­tása előtt adtak számot szakmai felkészültségükről, telj építménye­ik szintjéről; művészi irányultsá­gukról. Az alkotótáborok tudvalévőén csak résziben a magas szintű mű­vészi munka színhelyei, a részt­vevők szakmai jártasságától, szel­lemi nyitottságától függően ta­pasztalatcserére, módszerek át­adására, formai kísérletekre is alkalmat kínálhatnak. Különösen ha. a festői táj, a közösségi lét élménye, egy-egy erősebb egyéni­ség jelenléte, vagy egyszerűen az átmeneti kikapcsolódás azonnali, olykor érdemesebb alkotássá ké­sőbb érlelődő munkára ösztönzi a résztvevőket. A székházban bemutatott anyag műfajilag, stiMszfcikailag igen vál­tozatos. A festmények, | grafikák, szobrok, famuimkák, kerámiák, zo­máncképek, s az egyetlen textil az Bükötök széles körű művészi érdeklődését mutatják. A tábor ve­Miint rendezvény, már három hete végétért a Kecskeméti Ani­mációs Filmszemle. Tanulságai­nak feldolgozása, hasznosítása azonban még valószínűleg csak ezután kezdődik. Bár minden meghívottnak, érdeklődőnek volt lehetősége elmondani előre át­gondolt, vagy azon frissiben ala­kuló véleményét, bizonyára akad­tak olyanok is, akik csak képőbb, munkájuk során foglalkoznak majd az akkor felvetődött, to­vábbgondolást igénylő problé­mákkal. Egyértelműen az idő fogja csak igazolni, die talán mégsem túlzás, ha kijelentjük, hogy az első Kecskeméti Animációs Filmszem­le mint alkotóműhely is hasznos­nak bizonyult. Alkotóműhellyé tette a jelenlevők minden őszin­te, jobbító szándékú megnyilatko­zása. Azzá tiették a filmesek, for­galmazók, kritikusok, érdeklődők őszinte beszélgetései. Mindenki hozzájárult, aki jelen volt: az elkötelezettek és az elfo­gultak egyaránt. Alig akadt, aki­nek ne lett volna személyes köze a négy nagy „főszereplőjéhez”. A nem hétköznapi szeretet ellenére sem volt mindig könnyű — a gyakran éjszakába nyúló, vi­szonylag hosszú vetítési periódu­sok közben — éber figyelemmel követni az egy-kettő, öt-tíz per­ces produkciók minden pillana­tát. Az alkotóműhely szellemében reggelenként az előző napi vetí­tések anyagához kapcsolódó vitái­kat, előadásokat tartottak, mélyek között — éppen a .téma érdekes­sége és a hozzászólók érdekeltsé­ge miatt volt különösen izgalmas Hankiss Elemér szociológus Vál­tozó tendenciák a magyar animá­ciós művészetben 1960—1985-ig című előadása. Az előadó több­ször időzött már az animációs film felségterületein. Az első, az államosítás után készített A kis­kakas gyémánt félkrajcárja óta már lényegüket illetően sokszor elhangzottak a mopt felvetődő, de nemegyszer úij válaszokra vá­ró kérdések. Hankiss Elemér részletező pon­tossággal mutatott rá az animá­ciós film jellemző sajátopságalra: sokszínűségére, mely alkalmassá teszi (különösen 1968—1973 kö­zött, Gusztáv születése éveiben) társadalmi parabolák megrajzo­lására. a szatirikus nyelv fino­mítására, amely a fonákságok be­mutatásának nyelve. De sorakoz­nak a buriieszkiek, az abszurd változatok, az emberi sors para­digmái, a szoctaandmáciió, a me­sék, a legváltozatosabb stilizá- 'ciók, .szürreális játékok, mítoszok, a sen -fi. a kísérleti filmek, az elsődlegesen információt hordozó és a kifejezetten irodalmi filmek. Az előadó hangsúlyozta, hogy az értékelés igénye nélkül kávám- ja vázolni a műfajjal kapcsola­tos álláspontokat, s bemutatni a zotősége a művészi nyitottság ál­láspontját tette magáévá. Az elv helyessége az alapításba annak idején bekapcsolódó Tóth Meny­hért különleges ízű, a szokványos kategóriákba aligha besorolható festészetében jp megerősítésre ta­lált. A szemléleti egység hiányát a szerencsés inemdezésmek sikerült áthidalnia, a grafikák és festmé­nyek különválasztása, a stiliszti­kai lag rokon jellegű munkák egy­más mellé helyezése áttekinthe­tővé, kényelmesen követhetővé tetite a különböző irányultságú alkotásokból álló tárlatot. Ebben a sokszínűségben képvi­selve van egyik nagymúltú ha­gyományunk, a visszafogott szí­nekben dúskáló, fojtott átmoszfé- rájú alföldi iskola. Van elkötele­zettje az alföldi iskola közelmúlt­ban virágkorát - élő kiágazósának is: a múvep látvány festészethez való ragaszkodásnak, a természe­ti motívumot odaadóan elemző eljárásoknak. Nóh árnyam a vonal­nak, foltnak, gesztusnak szaba­dabb, vagy látszólag teljesem sza­bad kezelésében, ám mégis érzé­kelhető irányítottságában keresik a feszítő élmény és az elemzések­re hajló gondolat vizuális meg­jelenítését. A hagyományt és újszerűséget hazai animációs filmtörténetet — minit sikersztorit (?). Ez utóbbi kijelentést annyi minden látszik igazolni, hogy az első pillanatban még nem gyanakodhatunk a ké­sőbb kitett kérdőjelre. Hiszen 1950-ben még csak egy filmet ké­szítettünk, ma pedig az évi ter­més már tízezer méterekben mér­hető. Ilyen kivételes jelenséggel nem találkozhatunk a filmművészet egyetlen más területén sem: nincs rá több példa, hogy egyet­len műhelycsopor bon belül ilyen tehetséges gárda dolgozzék együtt. Stúdiók sora jöitt létre, miközben a magyar rajzfilm megőrizve jó hagyományait, a kor változó parancsai szerint meg is újította azokat (sikerült átállni éppep idejében az egész estés műfajra is). Megtörtént, mégpedig a legsze­rencsésebben a generációs váltás; 1975-től beléptek a fiatalok, akik ha lehet, csak tovább fokozták a fellendülést. Az 1968—1973 kö­zötti fénykort az 1978—1980-aB követi. Elnyeri a hazai animá­ciós film a nemzetközi dijak so­rát, 1981-ben megkapja az Oscar- dijat is. Napjainkra — míg a jó egyedi film hiánycikknek számit —, az egész estés filmek külföl­dön is jelentős sikereket aratnak. A jelenségeket másképp értel­mezve azonban könnyűszerrel ki- tehető az a bizonyos kérdőjel. Ha a társadalmi jelenlét, a tár­sadalomkritikai, a politika néző­pontjából vizsgáljuk mindezeket a filmeket, már nem olyan egy­értelműen pozitív a kép. Amíg 1968 és 1975 között a maguk formanyelvién kitűnő színvonallal politizáló alkotások jellemezték a termés zömét, addig az ezt követő években az ilyenek ala­posan megritkultak. De feltehető úgy is a kérdési, egváltalán dolga-e az animáció­nak. hogv ennyire közvetlenül vegyen részt a közéletben? Ér­dekes lenne annak vizsgálata is, hoigy hová milyen területekre „vonultak visszás az 1980-as években a korábban politikai aktivitásukról is közismert nagy ren de7Ő-ieg véniségek ? Hankiss Elemér a kérdések so­rát tette fel a nehezen induló, de annál érdekesebbé váló vita elején. Szó esett még napjaink kettős szorításáról, amelyben nem kön.nvű egyidejűleg megfelelni a külföldi és a hazai elvárásoknak, mindezt csak nehezíti a finanszí­rozási fonások beszűkülése, az élő munka megdrágulása és a terjesztési csatornákkal kapcsola­tos igondok. Az előadás ép az azt követő vita jellemző része volt az egész rendezvénynek ameny- r.yilben minden jelenlevő közre­működéssel azon igyekezett, hogy felmutassa a harmincéves ma- omr animációs film múltiát, je­lenét, s jövőjének irányát. Károlyi Júlia társító, mindkettővel számot vető anyag végül is az utóbbi két-há- rom évtized néhány, a maga ko­rában jellegzetesnek tartott hazai eredményéről, egy-két meggyöke­rezett újszerű megoldásáról ad ké­pet. Az alkotók — mondhatni — letették névjegyüket, p lehet sej­teni, mii várható tőlük a későb­biekben. Egy ilyen kiállítástól a biztató ígéreten kívül más nem is igen remélhető. Ha mégis okoz néhány darabjával jóleső megle­petést, annak csak örülhetünk. Fűképpen, ha azok — stilisztikái irányultsáigiuktól függetlenül — hosszabb ideje folytatott követ­kezetes munkára engednek kö­vetkeztetni. Valaha, a század elején egy-egy rangosabb szabadiskola és totó- telep új törekvésű tagjai több da­rabból álló sorosotokban mutat­ták be formai eredményeik fokozatos kialakulását. Itt sem Marosfalvi Antal, sem Velekei József Lajos nem képvisel­nek merőben újnak nevezhe­tő törekvést. Mi ragadhatja meg mégis a nézőt festmé­nyeik, grafikáik láttán? Ma- rosíaivi képei a motívumok el­mélyült (a formalizmust tehát mellőző), a színre és formára egyaránt kiterjeszkedő elemzésé­vel tűnnek ki, Velekei színes és yj/TTj Operáció után, jóval túl a második hétnek is a felén, kétszer kaptam hashajtó golyókat — kettőt-kettőt egy­szerre —, de hatása semmi. Egy fél tasak glaubersó, az is semmi. Egy teljes tasak glaubersó, még mindig semmi. Egy hashajtókúp a legvégén, mire végre sikerülj, összeadódhatott a bogyók és a glaubersók hatása, mert irtóza­tos erővel ment el tőlem közel két hét salakja. Különben minden mást jól vi­seltem. Gyönge voltam, az igaz, de fájdalmaim szinte nem is vol­tak. A lázam is csak egyszer ment föl harmincnyolc-négyig, aludni viszont alig-alig tudtam. Mindig szakaszosan aludhattam csak, rövidke nekifutásokkal, de bogyók nélkül most meg se pró­bálhattam. Kettőt kértem min­den • este, az egyiket bevettem mindjárt, is húztam a lóbőrt éj­fél után fél egyig, fölébredtem, bevettem a másikat is, és az ki­tartott hajnalig. Féltem pedig tő­le, attól tartottam, nehéz lesz majd leszoknom róla. Az utolsó héten már csak a biztonság ked­véért kértem, de nem vettem be. Rosszul köszönt ránk a de­cember. Altató nélkül próbál­gattam akkor már aludni, föl is ébredtem fél tizenkettő előtt. Az éjszakás nővér futott végig a fo­lyosón, és a másik osztályokról is átjöttek az ügyeletes orvosok és nővérek. Haldoklóit valaki az utolsó szobában. Segíteni úgyse tudnék, amikor szakemberek dolgoznak ott, nem mentem te­hát oda. Másfél órán át úgy tet­tem, mint aki alszik, amíg vég­re el tudtam aludni. Másnap hallottam, ugyanígy lapított a másik három ember ti a szo­bánkban. A Hortobágyi doktornő hangját ismertem ki a nagy hangzavarból, ö is följött hát az intenzív osztályról. Nemhiába a fájdalom háza ez, meghalni is le­het benne. Másnap délelőt tig fekete-fehér grafikáit az eszközök, a pont és a vonal érzékeny, él­ményt, gondolatot, asszociációt sugalló keresetlen használata jel­lemzi. Luzsicza Árpád összetar­tozó grafikai lapjai művészileg tökéletesen hitelesítik á végső so­ron igen egypzerű, mégis lele­ménynek ható vomialvezeitíéses el­járását; MiSch Ádám gesztust, szovegtörodéket közvetítő festmé­nyeit hajósi emlék képek, tárgy­rajzok beiktatásával különíti el a szokványos művészettörténeti kategóriákba sorolhatóságtól, s a helyi szemlélő számára is meg­közelíthető élménykörbe vonja őket. Egy alkotótábor nem művészet­pedagógiai intézményi de a futó­lag kiemelt munkák, s még né­hány további alapján lehetőséget nyújthatnak arra, hogy a részt­vevők (másutt már alkalmazott gyakorlat szerint) egy-egy művé­szi igényű alkotód probléma — egyéni érdeklődéshez, szemléleti beáll ítotteághioz méretezett — megoldására vállalkozzanak. Eb­ben az esetben egy legalább szemléletJileg összefogod tab, gon­dolatilag egységesebb bemutatko­zás is elképzelhető. bírta szegény pára, aztán egé­szen betakarták lepedővel. Nem mertem megkérdezni másnap se, ki volt az, csak annyit tudok róla, teljesen kopasz volt ő is. Az agyát operálták. A feleségem mindig megmond­ta, mikor mit beszélt a profesz- szorral, csak mindig későn mondta. Amikor már túl voltam a hashajtós-glaubersós kalandon, naponta fönt járkáltam. Hama­rosan az kezdett az eszemben forogni, hogy legjobb lenne ha­zamenni, mert a végén még be­teg találok lenni, ö viszont olyan híreket hozott, hogy karácsonyra talán hazaengednek szabadságra, és Szilveszterkor is, de többre ne számítsak. December legelején igen-igen messzire van a kará­csony, kicsit se vigasztalt meg a hírrel. Meg-megtoldotta saját mondókával is, mely szerint ő addig nyugodt, amíg én bent va­gyok. Tűrjek békével, úgyse tud­nék magamról gondoskodni. Egyszer aztán nagy fordulat kö­vetkezett be: dolgozatot íratott velem a professzor. Szokatlan a gyógymód, de ne­kem nagyon tetszett. Arra kért, Írjak neki, amiről akarok, és annyit, amennyit akarok. Itt van a két megoperált porckorongos, azokról is irhatok, és itt van La­ci* bácsi is, akinek a másik ol­dalon is fölvezették a vért a ko­ponyájába, róla is szólhat a nagy mű. Ha a fele se lesz igaz. az se baj. Régesrégi teóriám, hogy a betűvel éló embernél a betű tudja legjobban kimutatni, meny­nyi a vérnyomása, a láza, és ho­gyan működik a lépe, csak még a gép hiányzik hozzá. A jövő század orvosának odaadnak majd valamilyen kézírást, bete­szi a gépbe, és fölállítja a teljes diagnózist. Ez a diagnózis tehát beletalált a' közepébe. Szombaton termel vettem elő a papirost, és apró betűimmel A MÚLT, A JELEN ÉS A JÖVŐ RAJZFILMJEI Változó tendenciák Mezei Ottó SS HORVÁTH DEZSŐ fej KUNI IKAI FÖLTÁMADAS Fiatal magyar költők Szlovákiából A szlovákiai magyar költészet ifjú nemzedékei hagyományosan egy-egy antológiával léptek az irodalmi élet nyilvánossága elé. A nemzetiségi irodalom felűjulá- sa után — az ötvenes évek elejé­től — szinte minden évtizedben megjelent egy ilyen nemzedéki antológia. Ezek az antológiák szemléletükkel, poétikai érté­kükkel híven mutatták, hogy merre tart a szlovákiai magyar költészet, s a fiatal költőjelöltek milyen törekvésekkel kívánják folytatni, vagy megújítani mind­azt, amit elődeiktől kaptak örö­kül. A hetvenes évek derekán fel­lépő fiatal költők azonban hosz- szú időn át nem kaptak olyan nemzedéki fórumot, mint előde­ik, akik korábban például a po­zsonyi irodalmi Szemle Vetés- rovatában jelentkezhettek mű­veikkel. Egyenként érkeztek, ma­gányosan próbáltak szerencsét, úgyszólván be kellett lopakodni­ok a költészet fórumaira. Okét kívánta összegyűjteni, bemutat­ni, s mintegy írói közösséggé szervezni a Tóth László szerkesz­tésében öt esztendeje megjelent Megközelítés című költői anto­lógia. Ezt a szép kollektív gyűj­teményt azután egy könyvsoro­zat követte: a Főnix Füzetek, amely pályakezdő költőket, elbe­szélőket és tanulmányírókat mu­tat be a nemzetiségi olvasótábor­nak, a szlovákiai magyar iroda­lom magyarországi barátainak. A nyolcvanas években fellépő fiatal lírikusok mintha szakíta­nának A korábbi „depoetizáló” törekvésekkel, ismét jogaiba he­lyezik a személyességet, az érzel­meket, mi több, a vallásos han­got, amely „lélektől lélekig” sze­retne hidat verni. Ezt a szemé­lyesebb, vallomásosabb kijltőisé- get képviselik az 1952-ben szüle­tett Soóky László, és az 1953-ban született Köves'di Károly versei. P. B. Kövesdi Károly: Ady maszkja ágyunk felett Csak még egyszer nyisd föl lázas arcod s hajolj fölénk, mint alvóra a Hold. Nyögdécselnénk már: jöjj és vedd a sarcot! E végső gyönyörről is le kellett maradnod. Ácsok járnak az olajfák hegyén. Soóky László: Szonett Éjszaka éjszaka éjszaka magamban kódorgók zsebre dugott kézzel kavicsokat rugdalva lappantyúk és dilis gondolatok kísérnek az elhivatottságról szerelemről békéről rólad elébem áll a Duna s a fináncok nem kérnek igazolványt sem magyarázatot csak a hátam mögött súgják: ez az a bolond aki verset ír / lám gyorsan terjed a hír / a kocsmák már bezártak hát csak kódorgók fától fáig kutyák dalolnak körös-körül. mind a két oldalát teleírtam. Nem a szobatársaimról szóltam benne, hanem magamról. Azt ír­tam le benne, mennyire hálás vagyok, hogy megoperáltak. Hogy egyáltalán megtalálták ben­nem a daganatot. Szóltam a pécsi útról is, a kényszerű halasztás­ról, a mégis gyors műtétről, az intenzív osztályról, a vizitekről, mindenről, ami az operáció után történt velem. A végén azt is megemlítettem, hogy érdemes lenne talán megírnom az egé­szet. Jól tudom, hogyne tudnám, hogy Karinthy megelőzött az „Utazásával”, de azon túl, hogy őt is megoperálták, meg engem is, semmi közös nincsen ben­nünk. Szombaton megírtam, de átadni hétfő előtt nem tudtam. Eluta­zott, nem is láttuk egymást. Hétfőn, kora délután tudtam csak odaadni, belenézett, össze­hajtotta és zsebre tette. Nyuga­lom kell az olvasáshoz — mond­ta. Betegen is megérzi az ember, ha jót ír. Jólesett a munka, örül­tem neki, hogy összefüggő két gondolatot is össze tudok kap­csolni. Apró följegyzéseket fir- kálgattam magamnak eddig csak, de az igénytelen munka volt. Leírtam például: Nővérke. Száz­féle hangsúllyal tudja mondani akárki, attól függően, mennyire beteg. Hálás minden mozdulatu­kért. Az már a gyógyulás jele, ha kifogásokat talál a munkájuk­ban. Vagy ezt: éjszakai hisztéri- kák. összefügg a kettő, mert ilyenek is vannak, és ők csörge­tik elő legtöbbször a nővért. Szo­katlan nekik, hogy ennyire bete­gek, és sokszor az is jólesik ne­kik, ha sürögnek körülöttük. Csak hát a nővér is ember, leg­többször egyedül van éjnek évad­ján, jajgató betege meg legalább huszonnégy. Mind azt szeretné, ha nála szolgálna éppen. Hát az ilyenl apró följegyzésekből nem lehet' menállapitani, hogy kezdje helyrebillenni agyamban a viz- mérték, márpedig éktelenül fon­tos. hogy egyik gondolat hozzá­kapcsolódhasson a másikhoz az agykamrák magzatvizében. Kicsit később visszajön a pro­fesszor • egy fehérköpenyes ide­gennel, a folyosóról mutogatja csak a szobákat, és odaszól hoz­zám: végig elolvasta, és neki tet­szik. Ha lesz egy kis időnk, meg­beszéljük. Este bejön a feleségem, mondom neki, föltehetően haza­megyek jóval karácsony előtt is. Miből gondolod? Jó lett a dolgo­zat. Mostohaapai minőségéről azon­ban nehezen tud lemondani. Újra sugárzó anyagot kapok a gerincembe, újra járok föl az izotóplaborba. Reggel 9-kor ha megkapom, hat óra múlva mehe­tek föl először, aztán másnap és harmadnap is kilenckor. Szigorú­an kísérettel persze, ráadásul odaát a lift nem működik, a há­rom emeletet gyalog járjuk. Át­kozottul hideg tud lenni mostaná­ban, először csak köntösben men­tem át, de majdnem rámfagyott. Maga a vizsgálat itt se fáj, föl­fekszik az ember az asztalra, nem mozdul, és amíg fekszik, a gép dolgozik. Ez a kényelmetlen­ség is benne, hogy mozogni nem szabad, márpedig nekem, ha ha­nyatt fekszem, a nyeldeklőmre szalad valami gombóc, nyelnem kell tehát. Most erős vagyok, és nem nyelek. Még egy nyűg van a nyaka­mon, illetve kettő is. Mennék ki sétálni a folyosóra, de huzat van, engem viszont egy bodorodásnyi huzattal ki lehetne kergetni a világból. Irigylem azokat, akik el , tudják viselni. A másik még kaci- , fántosabb. Két hatalmas fűtőtest húzódik a szoba végében, de csak annyira fútenek, hogy az első öt | borda langyos, a többi hideg. Fütyül az északi szél odakint, majdnem bedönti az ablakokat. Váratlanul megtáltosodik az egyik, és teljes hosszában fűteni kezd. Nem baj, hadd jöjjön, majd beszabályozzuk a csappal. Abogy mozdítunk rajta, észre- j vesszük, hogy csöpög. Jobb lenne ■ teljesen elzárnunk, de akkor még az az öt borda is hiányozna, ha viszont hagyjuk, meg lehet bo- 1 londulm a melegtől és a csőpö- 1 {réstől. Nővért és főnővért kéz- 1 dünk biztatni, szóljanak a kar- • bantartóknak, meg is ígérte mind, de nem érkeztek meg. Nem lenne belőle baj, van itt mindig annyi csaphoz értő szakember, amennyi kell. de vétkes könnyelműséggel jön el mind hazulról: egyik se hozza magával a fogóját vagy a franciakulcsát. A legősibb kon­tármegoldáshoz folyamodunk, la­vórt rakunk alá. és biztatjuk egymást, tűrjük el azt a kis kel­lemetlenséget,' amivel a -mindig csöpögő csap jár. A másik szó- [ bakban lakók vigasztalnak ben- ' nünket: örüljünk, mert nálunk legalább fűtenek, náluk viszont telítsen hidegek a csövek, örö­münkben mondjuk tehát, a mi fűtőink n süket tüzérekhez ha­sonlítanak: csak tüzelnek, csak tüzelnek, de nem nézik meg, hogy találtak-e vagy nem. (Folytatjuk.) «•£

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom