Petőfi Népe, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-18 / 167. szám

1985. július 18. • PETŐFI NÉPE • 5 1FJŰ ÉBER SÁNDORRA EMLÉKEZVE A Duna festője volt Egy közös fejezet kivételével a művet Heltai Nándor, lapunk fő­munkatársa írta. Öt dicséri az egységes, sodró és érzékletes tör­téneti bevezetés ás. Mennyi jel­legzetességet kínáltak a századok! Valahol mélyen, a földesúri be­avatkozások elhárításában, vagy a török megszállás lehetőség sze­rinti tompításában alakulhatott ki az a sajátosság, amely azóta is a városi önállóság megőrzésében, továbbfejlesztésében jelentkezett magától értetődő módon a Duna— Tisza közének ezen a táján. Szin­tén folytatásra kötelez,. hogy ,.Kecskeméten sokat tettek az anyagi érdekek előmozdításáért, a szellemi javak gyarapításáért". Valóban, itt fogadták be az el­ső magyar színjátszó társaságot, vidéken először alakítottak re­formkori kaszinót. Hazánk egyik legnagyobb természetátalakító vállalkozásaként vonult be a tör­ténelembe a sívó homok megkö­tése Az irodalom és a film iga­zából még fel sem fedezte magá­nak ezt a nagy emberi témát, pe­dig nem kevesebb "ihlető energiát rejtegethet, mint amennyi azok­hoz a művekhez kellett, amelyék a szűzföldek feltörését vagy a vadnyugat vasútépítéseit dolgoz­zák fel. „Csak az ismerheti, csak az ért­heti a hírős várost, aki tudja tit­kát ennek a semmiből valamit csinálásnak.” Heltai Nándor, az értékmentésért kiálló újságíró és szerzőtársa. Juhász István városi főmérnök tudatában van a titkok­nak. Talán azért is sorakoznak olyan meggyőzően a példázató«, hogy sohase maradjon folytatás nélkül a leleményesség, a mosto­ha adottságokon úrrá levő kez­deményezőképesség, gazdasági hozzáértés, iskolaépítő, művészet- pártoló akarat. Nyilván nem vé­PANORÄMA A HÍRŐS VÁROSRÓL Útirajz — társadalmi háttérrel • Néhány alkotás az Éber-gyűjteményből. Egyesületekbe tömörültek azok a városszépítők, akiknek szemük van a lakóhelyi környezet értékei­re. Véleményüket eljuttatják a döntéshozó testüle­tekhez, végrehajtó hivatalokhoz. Bács-Kisíkunban kisebb kiadványok előkészítéséhez is hozzáláttak. Ez lényeges dolog. Az egyik központi napilap szer­zője épp amiatt panaszkodott, hogy a turistaúton levő barátok, ismerősök kezébe nem tud adni jól kezelhető, zsebben elférő, városnéző kalauzt. Jó lenne, ha ilyen kiadványokhoz a külföldiek — lega­lább a világnyelvek valamelyikén — hozzáférhet­nének. De az is örömünnep, ha jól szerkesztett és megírt formában a hazai olvasók vihetik maguk­kal a köteteket. Ugyan nem városszépítő egyesület adta ki, ha­nem a Panoráma védjegyével látott'napvilágot a Kecskemétről szóló könyv. A magyar városokat be­mutató sorozatban ez a tizenharmadik mű: Heltai Nándor és Juhász István munkája. A megjelenés alkalmával ankéton találkoztak az első olvasók a TIT Globus Klubjának szervezésében. Az idegen- forgalmi szakemberek mértékadó véleménye sze­rint ez a sorozat egyik legjobban sikerült darabja. Ök csak tudják, hiszen mindennapi munkájukban hasznosul mindaz, ami a két borítólap között talál­ható. Ez pedig nagy ismeretanyag — szakszerű is­mertetésben. Egyfajta megbízható, jó színvonalú al­kalmazott társadalomrajz bontakozik ki a lapokon. Az összkép sok egyéni kutatásból alakul ki és hat az olvasóra. letlen egy-egy utalás arra sem, hogy az üdvös reformok — kü­lönböző korokban — „termékeny talajra találtak a városban.” Az útikönyv legyen áttekinthe­tő és törjön a lényegre. A Kecs­kemét című kötet szellemi sétá­kon mutatja be a várost a vasút­állomástól a „külvárosok” látni­valóiig. Értékelni kell azt az igye­kezetét, amely a legújabb létesít­mények többségét is felvonultat­ja a kötetben. Épp a változások dinamizmusát mutatja, hogy ami a szerkesztés lezárásának utolsó napján, 1984. október 9-én még épült, az 1985. nyarára nem egy esetben már látogatókat fogad­hat. Bár mind több termelő, gyó­gyító beruházás, lakásépítés be­fejezéséről tudnánk úgy elszámo' • ni a közvélemény előtt, mint né­mely közgyűjtemény, köztéri al­kotás példásan gyors létrejötté­ről... A környékre — Bugac, Fehér­tó, Helvécia, Miklóstelep, Töser- dő, a Tisza-part — kirándulások visznek el. Nagyon hasznos a gyakorlati útmutató a közlekedés­ről. szolgáltatásról, kereskedelem­ről. szállási és étkezési lehetősé­gekről. Megtalálhatók a fonto­sabb címek, és az eligazodást helynévmutató is segíti a térké­pekkel együtt. A praktikusság és jól kezelhetőség nem jár együtt szükségszerűen stílusbeli száraz­sággal — tanúsítja a könyv. A fel­sorolások között is mindig él­ményszerű . ismeretgazdagodást, -rendszerezést hoz a kislexiko­nok, forrásidézetek közbeiktatása, vagy az, hogy megtudjuk: miért olyan terebélyesek a vasútpark csaknem százéves platánjai és gesztenyefái. amelyek Katona Jó­zsef első kecskeméti szobrának voltak hivatva szép. ligetes kör­nyezetet aidni. Tizennégy' esztendőt kellett várni rá. hogy újabb — hiány­pótló — könyv jelenjen meg a hírős városról, az „Alföld édes- annyá”-ról. Ennyi idő után igazán jogos igény, hogy a közölteknél méltóbb és jobb minőségű fotók mutatnák be a 110 ezer lakosú, nagy jövőjű települést. Hiszen másfél évszázad választ el attól a leírástól, amely szerint: „a házak állanak kiljebb, mint a részeg embernek lábai. A jámbor elődök szépítést tekintetben nem a lea- dícséretesebb emléket hagyják hátra unokáinknak”. Jó tudni: a mai városszépítők azért is dolgoznak, hogy dicsére­tesebb emléket örököljenek az utódok. Nagyon sok múlik raj­tunk, hogy sokáig igaza legyen Erdei Ferencnek; aki „színekben és ízekben gazdag” városként em­lítette, Vámbéry Árminnak, aki „napkeleti hangulatú", illetve Ta­mási Áronnak, aki „varázslatos és tündén” jelzőkkel dicsérte Kecskemétet. A Panoráma soro­zat legújabb kiadványa ennek ér­dekében tette meg a magáét. A fejlődéssel együttjáró korrekció­kat, szükséges kiegészítéseket, több nyelvű tájékoztatást remél­hetőleg a városszépítő egyesüle­tek és más szervek kiadványai majd megteszik. Haláss Peren« Tevékeny életének 78. esztendejében, július 5-én ragadta el a ha­lál ifjú Éber Sándort. Nem érhette máskor, csak munka közben. Hi­szen mindig, szüntelen lobogással dolgozott. És éppen legfontosabb­nak tartott feladatáért, a rövidesen megnyíló Éber-gyűjteményért fáradozott. Festőművészként teljes, befejezett életművet hagyott maga után. Amit még szeretett volna elvégezni — a hatalmas Éber-hagya­ték feldolgozása, közkinccsé tétele —, az már reánk maradt örökség­ként és egyben kötelességként. IFJÜ ÉBER SÁNDOR 'hétgyermekes család har­madik gyermekeként született Baján 1909. május 19-én. Apja — s mindvégig példaképe is — nagy tehetségű freskófestő, a 'bajai tanítóképző rajztaná­ra volt, a Liszt Ferenc Kórus karnagya. A hét gyer­meket meleg családi légkör vette körül, amelyben korán megismerkedett a festészet és a szobrászat alapelemeivel. Szűrte a festéket, mosta az ecsetet és mindössze ötéves volt, amikor ajándékként ha­mutartót formázott édesapjának. Első megbízását 14 éves korában kapta: dombormű vet készített egy harangöntő megrendelésére. Megismerkedett a réz- domborítással, a fafaragással, a kovácsolással, a lak­kozással, sőt a fényképezéssel is. Hosszú ideig nem •tudott választani a szobrászat és a festészet között, 1927-'ben került a Képzőművészeti Főiskolára Rud- nay Gyula tanítványaként. Miután végzett/ azon­nal elnyerte a római Collegium Hungaricum ösz­töndíját. Ezután a III. Béla Gimnázium, az építő­ipari technikum, a tanítóképző rajztanáraként mű­ködött. 36 éven keresztül tanított olyan lelkesedés­sel, (hogy tanítványainak százai vallják: ő szeret­tette meg velük a művészetet. Miért választotta kifejezési formájának a pasz­tell t? Ö maga így ír erről: „Apámnak gyúrtam szí­neskrétákat gyermekkoromban. Megszerettem. Fiam, ez a maga szerszáma, tartson ki mellette! — hal­lottam húszéves koromban mesteremtől, Rudnay Gyulától. A több évszázados francia pasztellek vál­tozatlan frissesége erősítette e szerszám becsületét •bennem. Bátorított Nagy István atyai barátsága és példája: merte pasztellre bízni életművét ő is, Rippl- Rónay is.” Miért .választotta témájául a természetet, miért lett a „Duna festője"? Forduljunk ismét hozzá a válaszért: „Szakállas fák, vadvizek, tükröződő fel­hők ... Nem szűk világ ez? Itt nőttem fel. Messze csavargásokból hazaérkeztem, — érzem , amikor a gemenci erdők tisztelegnek az út mellett. A zöld­ár vagy korhadó lomb fanyar illata fogad, békák kórusa kísér. Barátaim, az öreg halászok még teregetik a kerí- tőhálót. Szép vonalú ladikjaik suhanását már mo­torcsónak berregése váltja fel. Szeremlei sulykoló­asszonyok formás lábát mind ritkábban tükrözik a vizek. Az ősi vízimalmokat már csak a régi képeim idézik. A Vöröshíd 1 ívét ledöntötte a jeges­ár. Faragott, büszke halászbárkák sorából már csak egyet ringat a Duna. Sietnem kell. Szabályozzák a folyót. Nem nőnek új kristályihomokú zátonyok, ritkán pihen meg raj­tuk a vízimadár. Móricduna, Cserta, Káposztás, Si- monduna mesehangulatú morotváit feltölti az iszap, betelepíti az erdész. A diadalmas ember átformálja, hasznosítja az érintetlen világot. Sietnem kell! Jég-borotválta er­dők, vízmosta gyökerek, korhadt tőből sarjadó új vörös hajtások, kék-fekete vadvizek világa vár, hogy arcképét megfessem.” És sietett. Sietett, mindannyiunk szerencséjére. Megörökítette képein a Dunát, a vadregényes, cso­dálatos világot: az ember és a természet örök kap­csolatáról vallanak festményei — őszinte és igaz hittel. 1930 óta több mint száz kiállításon vett részt. Al­kotásai megtalálhatók a Művelődési Minisztérium­ban, a Nemzeti Galériában, Baján, Szegeden és Pé­csen kívül is számos városunk múzeumában. Fres­kói, sgraffitói és domiborművei középületeket éke­sítenek szerte az országban. Életművéért a Mun­ka Érdemrendet kapta meg. Az idén vette át Bács- Kiskun megye Művészeti Díját. Dr. Gál Zoltán Telefonos történet A történet azzal kezdődött, hogy csöngött a telefon, és egy női hang rákezdte: — Végtelenül sajnálom, de ma nem jön össze semmi. Nem tudunk talál­kozni. — Elnézést — szóltam közbe hirte­len —, ez valami félreértés lehet! — Nincs semmi félreértés! —• vála­szolt sietve a hölgy. — Ma egyáltalán nem tudok elmenni a találkára. Lehe­tetlenség. — Ha nem, hát nem — mondtam be­letörődve. Valószínű, hogy a hangomban volt valami hidegség, mert a hölgy kissé nyugtalankodni kezdett: — Nem kell mindjárt megsértődni egy ilyen apróság miatt! — kérlelt a hölgy. — Néhány nap múlva ismét te­lefonálok, és mindent megmagyarázok. — Ebben én nem hiszek! — mond­tam, és letettem a kagylót. Még szép, hogy így válaszoltam, hi­szen teljesen lehetetlen, hogy éz — a téves kapcsolás eredményezte — beszél­getés még egyszer megismétlődjék. Tévedtem. Egy hét múlva a hölgy is­mét telefonált. — Végtelenül szégyellem magam — suttogta a kagylóba —, de megint el kell halasztanunk, sajnos ... — Szóval, nem tudunk találkozni? — éreztem rd a lényegre. — Nem tudunk — mondta a hölgy. — Csak arra kérem, ne vegye nagyon a szivére! Megígértem neki, hogy nyugodt ma­radok, így hát a társalgásunk be is fe­jeződött. A harmadik beszélgetésünk azonban egy kicsit meghökkentett. — Olyan csodálatosan szép, felejthe­tetlen volt a tegnapi nap! — búgta je­lentős hangsúllyal a telefonba a már ismerős hang. — De sajnos, ma este már nem tudok elmenni! Ugye, nem haragszol? — Nem — válaszoltam. Lakonikus válaszom megnyugtatta a hölgyet. Ezek szerint már tegeződünk. Ebben a helyzetben joggal hittem, a köztünk levő viszony mélyebb egyszerű isme­retségnél. Aztán még két-három beszél­getés után teljesen beigazolódott, hogy igazam van. Bár a hölgy nem volt bő­beszédű, röviden telefonált, ennek elle­nére lényegre törő hivatkozásai, elszó­lásai gyakran zavarba hoztak. Mond­tam is magamban: lám, Iáim, mennyi furcsaságot produkál egy téves telefon­hívás! Az volt számomra a legkülönö­sebb, hogy a hölgy, amikör nem ér rá, rögtön nekem telefonál, amikor meg ráér, ki tudja, kivel mit csinál édes kettesben? őszintén bevallom: ez a furcsa helyzet egy kissé idegesített. Aztán az utolsó telefonhívás végleg szokatlanra sikeredett. — Sürgősen szükségem van tízezer zlotyra! — mondta a hölgy idegesen. — Tudsz adni nekem most rögtön eny- nyi pénzt? — Természetesen — örvendeztettem meg. — A legnagyobb örömmel állok rendelkezésedre: Mondhatom úgy is, hogy megtisztelsz. — Akkor tizenöt perc múlva ott va­gyok nálad! Letettem a kagylót, tizenöt percig mozdulatlanul ültem a karosszékben, és magamban elégedetten könyveltem el, hogy a tréfám egészen jól, sőt a vártnál is jobban sikerült. És abban a pillanatban — pontosan tizenöt perc múlva — megszólalt a csön­gő az előszobában... Anatol Potemkovszkij Fordította: Kiss György Mihály FILMJEGYZET Ragtime Ezúttal az a helyzet, hogy a néző ak­kor jár jobban, ha kevesebbet tud. Mármint a filmmel kapcsolatban, meg­tekintése előtt. Ha tájékozottabb, ér­dektelenebb, vagy csak figyelmetlenebb a szokásosnál, akkor esetleg előfordul­hat, hogy elkerüli a figyelmét Milos Forman — a film rendezőjének — ne­ve. Ha pedig elkerülte — s nem az Egy szöszi szerelme, az Elszakadás, a Száll a kakukk fészkére, és a Hair jól­ismert, netán szeretett rendezőjének filmjére ül be —, akkor valószínűleg egészen élvezetesnek is találja legújabb alkotását is. Ám ha ismeretei birtoká­ban úgy határoz, hogy éberen figye­lemmel követi kedvenc klasszikusa kö­vetkező klasszikus teljesítményének minden kockáját, akkor pórul jár, mert ez egyszer a csehszlovákból amerikai­vá lett rendező, mintha a szokásosnál hívebben szolgálta volna (ki) megren­delője, a Paramount Pictures érdekeit. Az 1981-ben készült Ragtime minden­esetre — bár fellelhetők benne Forman szokásos „végszavai”, következtetései: emberi jogok, szabadság, méltóság és tisztesség — alaposan kilóg a sorból; Esetleg ha Ragtime-osabb lenne... Még ha nem is annyira, mint E. L. Docto- row 1971-ben készült, ma már az Egye­sült Államok iskoláiban kötelező iro­dalomként is számontartott Ragtime cí­mű regénye. Mindezt nem a regény cse­lekményének alapos csonkolása, nem is a vérbő, izgalmas történet kihagyott, elvágott szálai idézték elő. Mert a Ragtime Doctorownál sem irodalom. hanem elsősorban előadásmód, játék­stílus. Nem az a baj, hogy Forman rö- vidébb és egyszerűbb „dallamot” vá­laszt a Ragtime-korszakból, hanem az, hogy ezt nem Ragtime-ként tárja elénk. A fölcsigázott, semmi mással el nem kábítható nézőnek persze azért nem kell kielégületlenül távoznia ... A film­ben azért mégiscsak megszólal a rag­time (a szaggatott ütemű észak-ameri­kai, eredetileg folklorisztikus zongora­stílus), úgy, ahogyan kell. A főszerep­lő — nem Doctorownál, hanem For­mánnál — ugyanis egy tehetséges né­ger zongorista,_ aki egy önérzetes, tisz­tességére és méltóságára egyaránt ér­zékeny ember. Magávalragadó, játéká­val indul a film, melynek középpont­jában mindvégig ő is marad. Coalhouse Walker, á szimpatikus fia­tal zenész egyre nagyobb sikerrel ha­lad pályáján. Miután egzisztenciája biztos, fölkeresi, hogy kiengesztelje, s feleségül kérje gyermeke anyját, Sa- rah-t A ha oy end azonban elmarad, mert Walkt vadonatúj kocsiját szán* dékosan megrongálják, ő pedig elhatá­rozza, hogy elégtételt kell kapnia. Vé­res bosszúhadjárata során számos em­ber esik áldozatul. Doctorow Ragtime- ja. nyomon követi századunk első két évtizedének Amerikáját, a lüktető, szaggatott, sok szálon futó történet fel­öleli e korszak szinte valamennyi jel­lemzőjét, összetett problémáit. Forman ezzel szemben főhőse történetét vezeti végig, nemcsak a Ragtime-tói, hanem saját, általunk megszokott előadásmód­jától is meglehetősen távol. Károlyi Júlia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom