Petőfi Népe, 1985. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-06 / 131. szám

1985. június 6. © PETŐFI NÉPE ® 5 KIJELÖLTÉK A KISSOLTI ISKOLA ALAPJÁT Építkezés — társadalmi összefogással Tavasszal írtunk lapunkban a kissolti általános iskola áldatlan állapotáról és az új iskola építé­sének évtizedes elhúzódásáról. Márciusi riportunkban azt ígérte a tanácselnök, hogy ha az idő en­gedi, áprilisban hozzáfognak az építkezéshez. Május utolsó hetében jártunk Kissolton, s az iskola melletti te­rületen a fotón látható kép foga­dott bennünket. Az elegyengetett terepen munkagépek, gondosan méricskélő emberek, frissen levert cölöpök. Mint megtudtuk, éppen előző nap kezdődött az új iskola alapkijelölése. Prohászka János tanácselnök láthatóan megkönnyebbült, de nem maradéktalanul, hiszen a következő néhány évben az épít kezés még jó sok fejtörést fog okozni a község vezetőinek. — Az iskolaépítést csak több részletben tudjuk megoldani. Az első ütemben hat tanterem és az összes kiszolgáló helyiség — a tornaterem öltözői, a mellékhelyi­ségek, az igazgatói és a tanári szoba, valamint a kazánház — készül el. A másodikban úgyszin­tén termek — két tanterem, két napközis és két politechnikai — kerülnek tető alá. a harmadik ütemben pedig a tornaterem épí­tése fejeződik be, elképzeléseink szerint 1989-re. — Mibe kerül az iskola? — A jelenlegi költségvetés sze­rint 24 millió 600 ezer forintba, ehhez a megyétől ebben az ütem­ben hárommillió forint támoga­tást szereztünk. Az üzemektől, szövetkezetektől — a Szikra, a Rákóczi és a Kossuth Termelő­szövetkezettől, az áfésztől, a ve­gyesipari szövetkezettől, a Mező­géptől, a ÁTEV-től — 5 millió 100 ezer forintot kaptunk. — Az első ütem két év múlva fejeződik be. Nem túl hosszú ez a határidő? — Az iskola téglából épül, a korszerű építkezési mód sokkal drágább lett volna. A kivitelező a tanács költségvetési üzeme, s mi csak hagyományos technoló­giával rendelkezünk. Idegen kivi­telezőt már csak azért sem keres­tünk, .mert nem igénylik a társa­dalmi munkát, márpedig a válla­latok, szövetkezetek, téeszek épi- tőbrigádjaira igen csak számítunk. — Mit ajánlottak fel? — Valamennyi felajánlást kép­telenség felsorolni, de hogy a nagyságrendeket érzékeltetni tud­jam, két példát mondok. A Rá­kóczi Tsz brigádja bontja a régi épületeket, a Kossuth építői pe­dig az alapozást végzik — társa­dalmi munkában. —' És a lakosság? — A közeljövőben részfalugyű­lést rendezünk, ahol a kissoltia- kat tájékoztatjuk, mikor, mennyi segéd, és szakmunkára lesz szük­ségünk. Jó néhányan ajánlottak fel pénzt is — volt, aki ötezer fo­rintot — az iskola javára. — Az előrejelzések szerint mi­ként növekszik a tanulólétszám a környéken? — Kissolt valamikor Solt szé- rűskertje volt. Jelenleg az itt élők többsége fiatal, s ez a tendencia változatlan marad, mivel most is 600 eladó közművesített telkünK van. Pillanatnyilag a 13 tanuló­csoportban 350 gyerek tanul, 2000-ig ez a létszám 16 tanulócso­portra fejlődik. H. K. E. „VÖRÖS MAGYAROK” *7 ' Szibériai író kisregénye Nyikolaj Jascsenko szibériai író 1917-ben alig 'több mint tíz­éves volt. Emlékezete azonban jól megőrizte gyermekkori be­nyomásait és ezek visszatükröződ­tek a könyveiben. Ezek a művek az orosz forradalom hőseiről, a ■polgárháború idejének és a szov. jethatálom első évednek komszo- moLlstáiróí, az internacionalista katonákról szólnak. Nyikolaj Jascsenko egyik utol­só könyve: a „Vörös magyarok” című dokumentum-kisregény. Egy volii "hadifoglyokból — ma­gyarokból, németekből, csehek- ből, lengyelekből, románokból — álló csapatról szól, amely a nagy októberi szocialista' forra­dalom és a polgárháború évei­ben az orosz vörösgárdistákkal együtt harcolt. A kisregény fő­hősei : a csapat parancsnokai, a magyar Ligeti Károly és felesé­ge, a lengyel Zofia Wyckowicz, az alakulat politikai "Biztosa. — Az internacionalisták harca a szovjetbat alomért — mondja az író —, a legnagyobb figyel­met érdemli az irodalmárok ré­széről ds.' Nagyon fegyelmezett és harcképes katonák voltak, akik jelentős erőt képviseltek. ■Mintegy 80 ezer magyar vett részt Oroszországban az új ha­talomért vívott harcokban. — De nekem saját, különleges okaim Is voltak arra, hogy ezzel a témával foglalkozzam. 1930- bam Zofia Wyckowiczcsal, a csa­pat volt politikai biztosával együtt dolgoztam Csinában, a Zabaj- kalszkij Rábocsdj és Petrovszk- Zabajkalszkijban a Szocialisz­• N. T. Jascsenko szovjet író. tyicseszkaja Sztrojka szerkesztő­ségében. Ettől a rendkívül sze­rény és bátor asszonytól hallot­tam elvtársainak harcáról, fér­jének, Ligeti Károlynak tragikus sorsáról, akit 1919-ben agyon­lőttek a fehérgárdisták. Ű maga 1920-:ban csodával határos mó­don menekült meg a haláltól. — Jelenleg egy új dokumen­tum-kisregényt fejezek be, címe „A főparancsnok” lesz, és Szergej Lazóról, a polgárháború hőséről szól — mondja Nyikolaj Jas­csenko. — Ebben is van néhány oldal, amely a magyar interna­cionalista katonákkal foglalko­zik, köztük Zalka Mátéval, aki egy vörösgárdista osztag pa­rancsnoka volt. Szergej Zabelin Középkori freskók, tízezeréves épületek Nagyértékű középkori fres­kókra bukkantak a restauráto­rok a jugoszláviai Nis közelé­ben lévő két falu templomaiban. A jaszunjai Miaisszonyunk templom és a, dragovljei Szent Miklós templom falfestményei az idők során rájuk került fes­tékréteg alól 'bukkantak elő, s a tudások vélekedése szerint leg­alább ötszázévesek. A jaszunjai egyhajós, kis temp­lomot a legenda szerint négy le­ánytástvér építtette 1499-ben. Az épület belső, keleti falát teljesen beborító freskók igen jó állapot­ban maradtak fenn. A munkát óvatosan folytatják; feltételezik ugyanis, hogy az 1egész templom­belsőt ilyen fréskók borítják. A dragovljei Szent Miklós templom vastag habarcsrétege alól eddig tíz négyzetmétenyi, ugyancsak meglepően jó állapotban lévő falfestményt tártak fel. Megközelítőleg tízezeréves épületék maradványaira buk­kant, egy nemzetközi régészcsoport Törökország délkeleti részén. Erről a csoport vezetője Chicagóban közzétett jelen­tésében számolt be. A romok az eddig feltárt legrégebbi épületmaradványok közé tartoznak, és a régészek feltevései szerint a városi élet eddig ismert első nyomai előtt négyezer évvel épültek. A négyszögletes fali pillérek, oszlopsor jellegű szerkezetek és teraszos díszítőelemek romjai arról tanúskodnak, hogy az őket építő — eddig ismeretlen etnikumú — népcsoport meglepően fejlett építészeti kultúrával rendelkezett. Az épü­letek rendeltetését további kutatásokkal kell majd meghatá­rozni. A romok alól előkerült összeégett emberi koponyák az építő nép halottkultuszáról vallanak. Tarzan ismét színre lép- Edgar Rice Burroughs Tarzamt-könyved azok közé a történetek közé tartoz­nak, amelyek újabb és újabb megfilmesítésre ösz­tönöznek. 1918-ban dolgoz­ták fel először filmre Tar­zan történetét, Elmo Lin­coln játszotta a főszerepet. Ezt nagyon sok újabb adaptáció követte, közü­lük a legnépszerűbbek azok voltak, amelyeket 1931—48 között a nemrég elhunyt Johnny Weismül- lerrel, majd 1949—52 kö­zött Lex Barkerrel forgat­tak. A legújabb változat rendezője Hugh Hudson, Tarzant Christopher Lam­bert eleveníti meg. Ennek a produkciónak a címe: Greystoke — Tarzan, a majmok urának legendája. Hugh Hudson — akinek Tűzszekerek cimű előző filmjét nálunk is játszot­ták — megnézte az ösz- szes hozzáférhető Tarzan- filmelt, és úgy találta, hogy a Tarzant megszemélyesí­tő színészek — az egy Wedsmüller kivételével — túl öregek, túl kövérek, vagy túl gyakorlatlanok voltak a szerepre: Ö 50 pályázó közül Christopher Lambertelt választotta ki, aki 1954-ben született New Yorkban, francia szü­lők gyermekeként. Szere­péről így beszél: „Nehéz volt. Hat hónapig gyako­roltunk egy biológus irá­nyításával, igazi majmok­kal, természethű körülmé­nyek között. Végül elfo­gadtak - minket partnerek­nek a csimpánzok. Lam­bert a filmtörténet 17. Tarzaoja. E. M. • Christopher Lambert ci­vilben. AKI GYÖNföRKÖl Érzelemgazdag festészet Bozsó János piktúrája rég túlnőtt a szűkebb pát­ria határain. Negyedszázaddal ezelőtt Fényes Adolf- terembeli tárlatát időről időre újabbak követték a fővárosban is, s váltak egyre többen igaz híveivé a magyar művészet pártolói közül. Okkal, hiszen Bo­zsó János évtizedek óta makacs elszánással építi életművét, önmagához híven, egyfajta klasszikus festői kultúrához ragaszkodva oldja meg feladatát, érzékletes festéssel, atmoszférateremtő erővel hoz­za létre képeit. Művészete tükör és vallomás, őszin­te beszámoló a valóságról, becsületes közlés a ter­mészetet szerető ember elámulásairól. Egyszerűség és igazság motiválja egész tevékenységét. Egysze­rűen szól élményeiről, igazat mond arról a világról, melyben született, s melyből elismert festőként sem kíván kiválni. Nincsenek nyakatokért gesztusai, nem nézi le nagyvonalúan közönségét, mert tiszteli any- nyira hivatását, hogy komolyan veszi teendőit, fi­gyelemmel van azok iránt, akik közé tartozik. Nem ölti magára a kiváltságosak talárját, amikor fest­ményeit készíti, nem dünnyög okos értelmetlensége­ket, nem bűvészkedik importált ötletekkel. Tömören és hitelesen közvetíti a Kecskemét környéki tanyák légkörét, erdők, mezők csendjét. Szívesen méláz el múló naplementéken, ámulva szemléli az alföldi vihar csodálatos drámai színjátékát. Önfeledten idé­zi fel dombhajlatoik hűvös árnyékait, az egyszerű istállófalra vetülő tűző napsugarakat, a szemlélődő magány tisztes asszociációit. Erzelemgazdag festé­szetet művel, lírai lelkülettel tölti meg műveit, gyen­géden és tapintatosan hívja tanúnak a tényeket es változásokat. Mint a festészet időtálló értékeinek letéteménye-. se, Bozsó János is az anyagszerű előadásmódot vá­lasztja a tárgyak és jelenségek ábrázolására. A szí­nek sajátos jelzéseihez folyamodik, s amikor meg­figyeléseit, megérzéseit, látomásait művé érleli, a festői nyelvezet képzetkeltő dialektusában közli tö­mör észrevételeit, szívhezszóló hangulatait. Semmi spekuláció, semmi önkény nincs a festményeiben, mert minden dolgából közvetlenség, jóság, jámbor szándék árad. Nem ismeri a sznob hiúság önzését, mindössze a felhők játékának, a növények lélegzet- vételének, a mindennap megszokott események rit­musának lekottázására vállalkozik; mélyzöld lom­bok, sötétkék házfalak sziluettjének előterében a nép hogyléte fdől tájékozódik. Ezt a fegyelmezett szolgálatot Rud-nay, Tornyai, Koszta, a nagy alföldi mesterek példájából tanulta. Műveik tanulmányozása révén, önmagát képezve vált festővé, s ha nehéz fiatalsága meg is fosztotta őt a módszeres, iskolás tanulás lehetőségétől, fiatal kora óta máig is műveli magát, annak ellenére, hogy * Elhangzott Bozsó János festőművész Budapesten, a Magyar sajtó Székházában rendezett kiállításának meg­nyitóján, a Petőfi Népe napján. bevallása szerint mindössze azt festi, amit a termé­szetben maga előtt lát. Ismeri a huszadik századi festészet számára hasznosítható leleményeket, a formai-tartalmi komponálás architektonikáját, a képkivágás merész trükkjeit, az expresszionizmus izgatott forma- és színvilágát, a kubizmus tömb­szerű szerkesztettségét. Ecsetje alatt minden átlényegül, mintha írná alko­tásait, ecsetmozgásának személyes jegyeivel borít­ja be képfelületeit, szinte egyéni kalligráfiát alkal­maz a festék felhordására, a formák rögzítésére. Fényes színfoltjai mindig is a frissesség derűjét ter­jesztik, még akkor is, ha komor ellenpontokkal együtt jelennek meg. Mivel egyértelmű kolorltra tö­rekszik, tiszták maradnak lendületesen feldobott színei. Számára a természet, mely nélkül piktúrá- ját el sem tudja képzelni, műterem és szentély, sors és végzet. A valóságnak nem csupán színes látsza­ta érdekli őt, mint az olyan festőt, ki kirándul, hogy a folyót, erdőt, tanyát, alkonyatot, barázdát képle­tekbe zárja, s idegén patentek szerint adagolja szintetikus úton előállt produktumához. A látvány Bozsó János számára nemcsak fénytani tünemény, de a tapasztalás, az ismeretszerzés, a véleményal­kotás forrása is, az, ember és világképének alakító­ja. Az igazi művész nem mond le ismereteiről, ta­pasztalatairól munka közben, hanem éppen ellen­kezőleg: összegezi tudását, kifejleszti magában az intuíciós képességet, szabad folyást enged érzékeny­ségének, őszinte figyelmet szentel embertársainak. Minél többet össze akar foglalni élményeiből, a hétköznapok csodáiból, az ünnepek meghittségéből. Bozsó János szerényen értelmezi teendőit, nem hasz­nál elámító műszavakat művészi céljainak megha­tározására, megelégszik az elemi érzések, tisztes re­mények megszólaltatásával, a felhők mozgásában olvasó ember felfedezéseivel, a tavaszi burjánzás­nak örülök jókedvével, a virágot szeretők áhítatá­val, a szántókon ballagók csendes szemlélődésével. A maga módján így szól Bozsó János a valóságról, a létezés adottságairól, szerényen, nemes egyszerű­séggel. Nem dolgozik kényszerek alatt, szemmel- láthatólag örömét leli munkájában, s tehetségét fém­jelzi: hogy ezt az örömet nekünk, közönségének is képes továbbadni. A művekkel való találkozás ön­feledt pillanatai ideges világunkba nyugalmat, har­móniát csempésznek, visszaadják életkedvünket, az emberiségbe vetett már-már megrendült bizalmun­kat. Segít a mindennapok örömtelen harcaitól való menekvésben, s teljesíti azt a lassan már szégyellt, s feledésbe merített művészi feladatot, hogy gyönyör­ködtessen. Borbély László • Bozsó János: Solti pincék Túlterhelt férfiak A lépcsőházban valaki nekem ütközött, aztán ezt mondta: — Bocsánat. — Nem szeretem, ha nekem jönnek, azután bocsána­tot kérnek, mert az éppen olyan, mintha valaki az arcomba kö­högne, és azután azt mondaná: — Egészségére! — Figyeljen jobban! — kiáltot­tam, de amikor felismertem a támadót, mindent megbocsátot­tam neki. Ervin volt az, agyonhajszolt fiatal barátom, a művelődési cso­port vezetője, az újítási megbí­zott, a faliújság szerkesztője, és az üzemi gépkezelési szeminári­um vezetője. Igazán nem lehet haragudni rá, ha félrelöki az em­bert, amikor egyik ülésről a má­sikra rohan. Ugyanis Ervin ezenkívül még a bélyegszakkör pénztárosa is a városi művelődési házban, ő irá­nyítja a kerületben a környezet­szépítő társadalmi munkát isko­lánkban, tagja a szülői munkakö­zösségnek, levelezést folytat az újságokkal, irodalmat ad elő a szabadegyetemen, és végül férj is — egy fiatal, vöröshajú szépség férje, aki után mindenki megfor­dul, kivéve természetesen a jól nevelt embereket, akik azonban titokban bánják, hogy jó nevelé­sük akadályozza őket ebben ... — Ervin, te fenegyerek, hát mi újság a művészetben? — Állandó hajtásban vagyok — mondta barátságosan. — Most éppen a kerületi ülésre sietek. Üj madáretetőket akarunk kitenni a parkokba. Óriási munka lesz. Holnap pedig... — És mit csinál a feleséged? — kérdeztem udvariasan. — Holnap pedig — folytatta — előadást tartok Goethéről és Eckermannról. Hogy mit csinálj a feleségem? Hát elég keveset lát­juk egymást. Tegnap este állí­tottam öiászé a faliújságot, teg­napelőtt szülői értekezleten vol­tam. — Értem. Hát akkor majd én megmondom neked, mit csinál a feleséged. — Te? Hát erre igazán kiván­csi vagyok! — Azt elhiszem — mondtam hűvösen. — A feleséged meg­csal ... Ervinnek a meglepetéstől tát- va maradt a szája. Kikerekedett szemekkel nézett rám. — Ez nem igaz — mondta. — Ez nem igaz, nem is lehet igaz. — Ez formális logika — mond­tam. — Nem, nem, hiszen én min­denről lemondok, éjjel-nappal dolgozom, értékeket termelek, és hogy Jana közben ... — Egy feleség nemcsak azt vár­ja el a férjétől, hogy madárete­tőket építsen — magyaráztam —•, szeminárumot tartson a gépkeze­lésről, és Goethe munkamódsze­réről tájékoztasson. Ez neki nem elég. Érzései is vannak... — Úgy gondolkozol, mint egy igazi kispolgár. — Tévedsz — mondtam —, já/ zanul gondolkozom, ismerem /áz életet. — Hogy az én Janám! /- só­hajtott Ervin. — Micsoda kegyet­lenség. / — Ez nem kegyetlenség, ez ter­mészetes — mondtam —, hiszen egyáltalán ■ nem törődsz vele! — De hogy tudnék törődni ve­le, amikor néha azt se tudom, hol áll a fejem — védekezett Er­vin. — A nyakadon — figyelmeztet­tem. — De ha ez igaz — folytatta Ervin — akkor én... Nem, ezt nem hiszem el! Honnan veszed? — Honnan? —- kérdeztem ko­molyan. — Onnan, hogy velem csal meg. De eközben óvatosan hátráltam egy lépést, biztos, ami biztos. — Szétverem a pofádat — mondta Ervin. — Inkább Janával törődj — ja­vasoltam neki. — Na nyugodt lehetsz — kia­bálta — ma este a helyettesemet küldöm el, neki is van egy kész előadása, én pedig otthon mara­dok vele... Elváltunk egymástól. Természetesen nem mondtam neki igazat: asak nevelő célzat­tal hazudtam. Janival soha sem­mi nem volt köztünk. Nem is lehetett volna, még ak­kor sem, ha akartuk volna. Hon­nan lett volna rá időm? Hiszen én vagyok a vállalati énekkar vezetője, a színjátszókor ben az apa szerepét játszom egy szín­darabban, ezenkívül jegyző- könyvvezető vagyok az ellenőrző bizottságban, tagja vagyok a la­kóbizottságnak, én kezelem a vál­lalati sportszerraktárt, sőt az * üzemi étkeztetési bizottságban is tag vagyok. Lothar Kasche (Fond.: Lipcseyné Bánfalvi Júlia)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom