Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

ELMÉLYÜLT GRAFIKAI HOZZÁSZÓLÁS ___________________________ Ta vaszy Noémi Kodály-sorozata Ráckeve, Dunakeszi, Kiskunhalas, Baja és más városok kezdeményezése után megnyílt immár egy ■ esztendeje a nagykőrösi Petőfi Sándor Általános Is­kolában is az iskolagaléria, ahol gyermekrajzok és a Nagy István-csoport bemutatkozása után május 10-ig látható Tavaszy Noémi tisztelgése Kodály emléke előtt. A hosszabb ideje Kecskeméten élő művész a nagyszabású olajpasztell- és linósoroza­tot a Kodály-centenáriumra készítette és azóta több helyen bemutatta. Méghozzá vonzó figyelemmel. Tavaszy' Noémi ugyanis képzőművészetünk „utazó nagykövete”, aki művészetét nemcsak a magyar tá­jak forrásaival frissítette, hanem jugoszláv, üzbég, svéd, lengyel, csehszlovák, német motívumokkal is. Százharminchét önálló kiállítása nyílt eddig itthon és külföldön, az NSZK, Jugoszlávia, Svédország, Lengyelország, Csehszlovákia múzeumaiban és ki­állítótermeiben. Több hazai és külföldi díj, kitünte­tés birtokosa. Ismert Bács-Kiskun megyében is munkássága, több kiállítása volt eddig látható Kecs­keméten, Kiskőrösön. A Kodály Zoltán előtti tisztelgése jelentős tett, annál is inkább, mivel nem egyszerűen illusztrálja a zenéjét, nem is egyszerűen csak értelmezi képi műfordításaiban, hanem azonosul is azzal. Azono­sul közös szinten olyképpen, hogy mint Kodálynak, Tavaszy Noéminek is szintúgy a népművészet je­lenti az alapforrást. Belső táj ez a javából; a nép- létek megérzése és kifejezése. A képek Kodály mu­zsikájának nyomvonalán haladva — egyúttal saját öntörvényűket megvalósítva, szimmetrikus rende- zettségűek: összegezik a népi derűt és nosztalgiát, mely nemcsak nemzeti karakter, hanem történelem­formáló tényező. r Kodály joggal hangoztatta annak elsődleges fon­tosságát, hogy az iskolákban legyenek énektanítók. Hiszen átérezte, hogy nagy kinccsé egybegyűjtött kultúránk szellemi birtoklása hiányos, és mi több, még a kezdeteknél tart. Ezért oly nagy jelentőségű az a tény, hogy Tavaszy Noémi Kodály-tárgyú lap­jai képei megközelítéssel zenére is nyitogatják a szívet, ezúttal Nagykőrösön, ahol ezres létszámú fiatal ismerkedik e diadalmas zene örömteli táv­lataival olyan gondoskodás keretében, ahol a tár­latnyitás órájában Kodály muzsikája is megszólalt, zenetanárok avatott közreműködésével. Tavaszy Noémi — híven Kodályhoz és az élet valóságához — tárgyilagosan sorakoztatja fel ké­pein a derűt és a borút, mely minden közösség és személyiség összetevője. A grafika, festészet egy­aránt szolgálja a zenét — és mintegy megvilágítja a dallamba rejtett eszméiket. Kodály Zoltán ismer­te, szerette a Mátrát, sokszor tartózkodott csúcsain, így megkülönböztetett gonddal stilizálta művé az itt hallott népdalt „A Vidróczky híres nyájá”-ról. Tavaszy Noémi hű maradt a zenei koreográfiához, a rajzban ismételt nyáj vonalrendje is hangsúlyo­zott, hiszen egyszerre született a népdal, Kodály és a maga grafikai ösvényén. Másutt az eredeti nyom­vonalak indíttatásából szellemes, üde, felszabadul­tan duhaj képi központ születik — ahogy azt a vo­nalrendben a „Kicsiny a hordócska” engedélyezi. Összekötő hídként szerepel a művész vonalrendje, így „A jó lovas katonának” kezdetű népdal rajzi, feldolgozása egyezteti Garay Háry Jánosát és Pe­tőfi János vitézét átereszeket épít a népköltészet és irodalmi feldolgozásaik között, a zenei átköltést is beleértve, amelyet Kodály munkássága reprezentál. ’ E grafikai sorozat elágazik ,.Székely keservesre” és „Pásztornótá”-ra Kodály nyomvonalán eredeti, egyéni fogalmazással. Szellemes és elmélyült Ta­vaszy Noémi minden grafikai hozzászólása, a már létező kincshez csatlakozik gyarapító energiával, így a „Szomorú fűzfa 33 ága” színes levelekkel ér­vel, képzőművészettel változtatja derűre a bánatot. Elmélyült hitelességgel. Kiemelkedően bravúros a „Felszállott a páva” megoldása. Hosszú sor végére teszi a pontot a kép. Az indíték itt is a népdal je- gesedett személytelenségéből árad Ady verséig, Ko­dály történelmi megújulást jelző zenéjéig. Tavaszy Noémi nemcsak kíséri és ábrázolja eter­• Petőfi—Kodály: A székelyekhez (linómetszet). mő valóság költői-zenei folyamatát, hanem gazdagí­tó változatot szerkeszt e többrétű forrásból úgy, hogy a pávatoliakban rejti el az egykori börtönrá­csos vármegyeházát, a múlt jelképét jelenné old­va, s a gyászos sereg is színes ragyogássá változik a szabadság-páva legyezöformátumú boltozatában. Ez a lapja is eszmetestesítő kép, nemcsak rajzi szi- porkázás. Tavaszy Noémi őrzi szabatosságát. Ennek jegyé­ben a rajzvonalak mértéktartó lejtésével érzi meg és érzékelteti egyúttal a „Galántai táncok” ritmu­sának méltóságát. Érzékeny telitalálat az is, ami­kor a Petőfi—Kodály Székelyekhez címzett költői, zenei szózatát a nemzeti zászló színeibe öltözteti sok madárral, tavaszi vegetációval. Tettének lényege a vállalkozás komolysága és időszerűsége. Olyan alkotásokat fogalmaz, melyre a társadalom már nagyon várakozik, és oly jelrend­szerrel teremti meg azokat, hogy közben a leírások és elvonatkoztatások optimális arányaival a közös­ségi tudat állapotát is figyelembe veszi. Innen a népszerűsége. Hiszen lapjai nem halasztódnak hol­napra, a jelen emberének szólnak a tisztítás és gyö­nyörködtetés szép szándékával. Grafikájának ez a serkentő, igényes jószándéka párhuzamos a társa­dalom mozgásirányaival, hiszen nemcsak Nagykő­rösön alakul iskolagaléria, hanem Kecelen is gyö­nyörű batikokat készítenek a gyerekek, és Kiskun- majsa szintén vonzó tárlatprogramjával kulturális megújulásunk részévé gyorsul, a példa erejével. Mondhatjuk úgy is: Tavaszy Noémi nemcsak köl­tői, zenei magaslatokat érint, értelmez képeivel, ha­nem felépíti a gondolat azon színes várait, mezőit, melyekre az ifjúság a maga eszménykeresésében várakozik. Ebben rejlik igazán művészetének ér­tékrendje és fontossága. Nem önfény, hanem vilá­gít. Losonci Miklós M ég kisgyermekkoromban hallottam egy hátborzon­gatói, de elgondolkodtató mesét az anyai szeretetrőL Ha jól emlékszem, nagymamám me­sélte kenyérdagaaztás közben: Egyszer egy rossz fiú annyira megharagudott az édesanyjára, hogy megölte, és kivágta a szí­vét. Azután féléimében rohanni kezdett. Egy árok szélén meg­botlott, é$ elvágódott a földön. Miközben nyöszörögve feltápász- kodnii próbált, megszólalt kezében a szív: „Nagyon megütötted ma­gad, kisfiam?” Bevallom azóta is elszorul a torkom, ha eszembe jut ez a me­se, amely a 'horror „nyelvén” be­szél az anyai szerétéiről. Megdöb­bentővé — s ezáltal igen hatá­sossá — az ellentétek tesZik a gyilkos fiú és az anyai szív ese­tét. Szerencsére születtek,, szület­nek ennél saelídebb, kedvesebb mesék is, s nem csak mesék: re­gények, elbeszélések, versek soka­sága szól az édesanyákról, mióta az írást kitalálták. Szeretet Az anyai és az anya iránti szeretet hatását egy életen át ér­zi az emiber, ám mindenki más­ként, éppen ezért nincs is rá pontos definíció. Gondoljunk például Fctőfi és József Attila soraira, amelyeket szüléjükhöz írtak. Ugyanarról és mégis másról szól­nak. verseik. S a másság a külön­böző korral, felfogással, életfor­mával, életérzéssel, kapcsolattal magyarázható elsősorban, ame­lyek alapvetően meghatározzák a szeretetet. De hasonló megállapí­tásra juthattunk a képző­művészet vidékein vizsgálódva is, ha például Leonardo ilyen ihle­tésű alkotásait hasonlítjuk össze mondjuk Amerigo Tot Csurgói Madonna című szobrával. Ilyenkor, anyák napján külö­nösen úgy érzi a gyermek, mon­dania kéllene az „édesnek” vala­mi nagyon szépet, miközben át­nyújtja a virágot. Olyan szépet, amilyen a vers, a dal, csakhogy nem mindig sikerül megfogalmaz­ni azt, amit érzünk. Petőfi így vall erről közismert költeményé­ben': „S jutott eszembe számta­lan I Szehbnél-szebb gondolat, Míg állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt / S a kis szobába toppanék... / Röpült felém anyám... / S én csilggtem aj­kán ... szótlanul... / Mint gyü­mölcs a fán.” — A szeretet ter­mészetrajzához tartozik ugyanis, hogy olykor megszólalni sem tu­dunk, úgy feszíti mellünket ez az érzés, s olykor éppen szótlansá­gunkkal mondunk el legtöbbet. Az ösztönök mélyére fúrva gyö­kereit, ősidők óta él az anyai, anya iránti szeretet 'bennünk, a ezáltal művészeteinkben. Ojra és újra megfogalmazzuk versben, prózában, a grafika, a plktúra avagy a zene nyelvén ezt a sze­mélyes élményt, érzést, rajta ke­resztül dicsőítve az örök folyto­nosságot, az életet. K. E. JUH ASZ GYULA: Édesanyám Anyám, fölnézek én a homlokodra, hol a dicsőség koszorúja helyett nehéz robotnak ráncait találom, és fölteszem rá büszke áhítattal, ujjongó dallal minden szál virágom. ZELK ZOLTÁN: Hajolj alvó anyád fölé Hajolj alvó anyád fölé most, mint ő hajolt gyerekkorodban ágyad fölé — s olyan mosollyal! olyan hajtással! olyan puhán! Nézzed szemét, a lehunyt pillák mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe rakja érthetetlen képeit lassú életének. Nézzed kezét is! lúg marta ki az ujjakat és meggörbülnek, mintha kezedet szorongatnák, vagy mintha tálat tartanának. Nézzed szemét, kezét és arcát, hallgasd ringó lihegését. — kedves szemednek az a játék: mellével hullámzik a dunna. Hajolj föléje szelíd ívben s kutassál párás álmai közt — asztalnál ül most két fiával s a tálak ételekkel telve... dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl sem is ébredt volna. Hincz Gyula Anya című grafikája. VÉLEMÉNYEK „Az anya emléke táplálja bennünk a részvétet, akár az óceán táplálja a világmindenséget átszelő folyókat.” (Babel) „Nincs érdekesebb, mint a szülők tekintete.” (Szophoklész) „Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és ki­számíthatatlan akarata él benne, az vezérli tetteit.” (V. Hugo) L ÚJHELYI JÁNOS: A Mama utazik A Mama útilázban ég, „nagyfiával’’ — aki néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújí­tott, korszerűsített parasztház nagyszobájában. A szovjet Baltikumba készül, egy Debrecenben szer­vezett BARÁTSÁG elnevezésű különvonattal. A nagyfiú hivatalos kiküldetésben már járt ott, apró tanácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, talán csak egy kicsit párásabb a levegő a tenger miatt. A gyógy­szerekről ne feledkezz meg!" A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagy­fiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett ízületes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, enélkül már nem megy. Nem csoda, a közegészségügyben telt el az élete. Előbb a falu szülésznője volt, majd amikor az ötvenes évek vé­gén megtiltották az otthoni szülést, átképezte ma­gát körzeti ápolónájvé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szo­ciális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának a ruhaneműket, amelyeket az gondosan elhelyez a már kissé meg­kopott vulkánfíber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt az ő útiládája az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskasághoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi." A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban re­ménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem. először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek már történelmi táv­lata van. A Mama tanyasi parasztlány volt,, férfit megha­zudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány hol­das földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mi­vel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradon elvégezte a Bábaképzőt. '45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznői munkát. A férje, addig nincs­telen napszámos cseléd, elképesztő mohósággal, év­százados kiéhezettséggel vetette bele magát a föld- és vagyonszerzésbe, nem eredmény nélkül. ’49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szer­zett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szü­lőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot" ál­lamosították 1949-ben, s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az öfvenes évek kö­zepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagy­fiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gon­dolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kisestélyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem.” A nagyfiú mosolyogva bólo­gat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni." Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!" A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csakhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya uta­zásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluban élnek, alig egy kőhajításnyira egymástól. Más világban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bár családban él. Foly­tatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövid­zárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. Á Mama úgy érezte, mindent meg­tett a gyermekeiért. Az apa, a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált, magányossá. A földjét végleg „elvették" a má­sodik téesz-szervezéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuva­rozásokból (meg egyebekből) élt, és semmit nem adott haza jóformán. És akkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment, mindkettő­jük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a cso­magolással: „Most te jössz, neked pakolunk." A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél." A Ma­ma a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?” „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, legalábbis Debrecenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sie­tek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu köz­pontja felé, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a fa-. luban ez az új szokás: a biciklilopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz nagy rábeszé­lésre, igaz „csak" Bakonybélre. Mégis utazás volt az. Ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételével igénybe vette, sőt „kihasználta" a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségeket. Bejárta az orszá­got, rendszerint elő- vagy utószezonban, ha más­ként nem, önerejéből. Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyógyítgatta. A Mamát az első külföldi útra — a bolgár tenger­partra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lás­son világot. Azóta a Mama járt már Szocsiban, Spa­nyolországban, Drezdában és Berlinben (a nőnapon), Törökországban, és most a Barátságvonattal a Bal­tikumba készül... A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőrön­döt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a zipzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden búcsúzkodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősöködik, marad még, megvárja a Mama indulását, majd elmegy egy ké­sőbbi vonattal, de a Mama nem tűr ellentmondást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy an­nak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja ma­gát, felszáll a már induló vonatra, egyenest a büfé­kocsiba megy, rendel két üveg sört. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva, — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely Így szólt: „Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városban, Kaunas, Trakai... Kaunasban a vá­ros főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak ben­nünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy el­mentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitot­tam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bő­séges, hogy még meg sem bírtam mindig enni. Itt­hon mindent rendben találtam, és nagy meglepeté­semre Piroska Nénéd, a szomszédasszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bo­goson. Ma volt itt a Pista fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hi­szen az utolsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni el­foglaltságom megengedte. Mondtam, külföldön vol­tam, azért nem tudtam elmenni. Megértette, és na­gyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztárba, mond­tam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. Persze, elmegyek hozzájuk. A nagy pakolásban itthon maradtak a gyógysze­rek, amit neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és te hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő, mire hazaérkeztél? Tudtál dol­gozni? Láttam nehezen mentél el, de el kellett men­ni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon ma­radj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha neked is jó. Írd meg, és én úgy alkal­mazom a dolgokat. Be is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit. Írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vi­gyázz magadra, az egészségedre. Milliószor csókollak: Anyu" í A Mama újra utazik. Ezúttal a nagyfiához. Igaz, csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon Várja►

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom