Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-22 / 118. szám

1985. május 22. • PETŐFI NÉPE • 5 BÁCS-KISKUNBÓL INDULT Prokop Péter festőművész Középkori kolostorban dolgozhattak ilyen szenvedélyes szenvedélyű, hivatásukban föloldó, az alkotást létformának tekintő festők. Mint a névtelen miniátorok, mint a fehér vásznon csillagokat lo­bogtató monogramos mesterek, mint roppant katedrálisok parányi építői, olyan szelíden, szinte a kiállítóterem részeként várja kérdései­met Prokop Péter, „a szín remetéje”. Szemem sarkából figyelem, míg a magnóval bajlódom. Első pillanatra semmi különle­geset nem látok rajta. Nincs ben­ne semmi papos; hiába keresem öltözékén, magatartásában a mü- vész-mivoltára utaló jegyeket. Bármilyen furcsa: Kassákra emlékeztet. A szakadatlanul dol­gozó mesterre. Ugyanazt a konok eltökéltséget fejezi ki tekintete, mint az író-festőé. Ezt mondja: „egyszerű mesterember vagyok aki későn fekszik fáradtan ébred és szorgalmasan dolgozik”. Meg azt: „Az igazi nagy művészt nem a személyének kijáró dicséret és kitüntetés érdekli, hanem a mű tisztasága, egyetemes érvényű tartalma, formai tökélye.” Mi mással kezdhetnénk a be­szélgetést, mint az ifjúsággal. Ta­lán ,ötven órája lehet itthon 28 év távoliét után. Három napja a bu­dapesti járatra várva még a ró­mai repülőtéren festegetett. Most pedig itt ülünk Kalocsán, a hí­res történetíró Katona István egykori házában, az ablak tégla­lapjában az öreg katedrális, kör- be-körbe a falakon csupa Pro- kop-festmény. — Ügy érzem magamat, mint­ha el sem mentem volna, mintha az a csaknem harminc év nem is lett volna. Megyünk az utcán, itt volt az ismerős fényképész. Fölmentünk hozzá. Nagyon meg­örültünk egymásnak, a gyerek­kori emlékek a legszebbek. — Áll-e még a szülőháza? — A Bürger-kertben születtem. Ahogy megyünk Foktő felé, bal oldalt volt egy kaszárnya. Onnan kerültem át hatéves koromban a Tömöri utcába. A Tömöri és Híd utcát összekötő épülettömbnek azon a helyén, amely éppen a volt jezsuita templomra néz, az első világháború után egészen más vi- tyillók támogatták egymást az összedőlés ellen. Itt rikoltozott az öreg Plattner néni, itt varrónős- ködött a sovány, sápadt Egyed Karola. Töreki, a köpcös rendőr alig fért bele a nadrágjába, itt dobált füvet nyulainak Buzási bá­csi, a nyugdíjas" malomellenőr, és itt a közelben írta címtábláit Be- der bácsi, talán ősbeindítóm. Tőle nem óvott senki, pedig ami azóta történt, annak az ő ecsetje volt a keverő szelleme. — Mit adott az iskola? .— Szedlacsek Gyula csiholta föl 'bennem a lelkesedést az ele­miben. ö maga is rajzos volt, meghalt anélkül, hogy ígéretein­ket beválthattuk volna, őrizte elemi iskolai rajzaimat, megbe­széltük: egy újabb képemért visz- szaadja valamennyit. A gimnázi­umban Horváth Géza, Gigi bá­csi növelte ambícióimat. Mindig én kaptam a legjobb rajzolónak kijáró érmet. — Hetedikben a papi hivatás­sal kötelezte el magát. Szemina- ristaként, teológusként, majd kezdő káplánként maradt-e ide­je a festésre? Fölöttesei jó széná­méi nézték-e képíró hajlamait? — Jól éreztem magam a sze­mináriumban, év közben eszem­be se jutott a festés. Nyaranta akvarelleztem. Zichy érsek titká­ra biztatott: ne hagyjam abba, majd megtalálják a folytatás módját. Az érsek halála után a titkárt visszahelyezték Pécsre, engem pedig káplánnak küldtek Dunapatajra, Kecelre. De akkor már minden szabad időmben fes­tettem. Addig erőlködtem, míg • Pettyes- - háttér H előtt (Straszer András felvétele, repro­dukciója) feletteseim belátták: ezzel úgy­sem megyünk semmire, hozzájá­rultak főiskolai tanulmányaim megkezdéséhez. — Kik voltak mesterei a kép­zőművészeti főiskolán? — Kontuly Béla kezdetben, az újklasszicista. Majd Kmetty, Be- rény, Barcsay. Nagy hatással volt rám Aba-Novák monumentális expresszionizmusa. A diploma megszerzése előtt fél évvel haza­rendeltek. Újból lelkipásztorként éltem. Ügy indultam, hogy fres- kós leszek. Itthon a sükösdi a leg­nagyobb méretű. — Tudtommal több száz képét őrzik Jánoshalmán. — Az akadémia után 6 évig voltam ott káplán. A jánoshalmi plébános mindig buzdított, jóba­rátként segített. — Nem mindenki kedvelte lá- tomásajt: — B ffléf árS dtafKamon um en tá - lis festészetbe, mert alkalmazott művészet lévén beleszóltak a hí­vők, olykor meg kellett vívni a plébánossal. A kívánságos mecé­nás megalkuvása kísértheti az engedékeny festőt. Reménytelen ábránd eltalálni a kérő elgondolá­sát, s ugyanakkor megőrizni a saját víziómat. — Külföldre kerülve, az áhí­tott Rómában — úgy hírlik — gyéren látogatta az Akadémiát. — Ügy élek kint, mint egy magánzó. Ez a művészi szabadság köt Rómához. Megyek a magam útján. Nincs egyházi funkcióm, nincs fölöttesem. Nem a római mesterdiploma változtatott mű­vészi felfogásomon. A légkör. A déli nap. A reggeli után beülök a műtermembe és ebédig dolgo­zom. A szieszta után estig erőm maximumával. Ha elkezdem, öt percen belül a váltamra telepsze­nek a múzsák, mint már említet­tem egy rádióinterjúban. — Néhány perc múlva megnyí­ló állandó kalocsai kiállításán több ismétlődő téma tűnik föl a szemlélődőnek. — Nem úgy ülök le, hogy most egy tájképet csinálok, vagy port­rét, netán egy szentképet: lapo­zok vázlatfüzetemben és ahol azt hallom, hogy az egyik rámki­ált: engem csinálj, akkor már ihlettel dolgozom. Különben sem a téma fontos: a megoldás minő­sége, módja. — Örülünk, hogy a nagy ado­mányozás — sok száz, talán két­ezer képet adott szülővárosának — és a nagy alkalom: az állandó kalocsai képtár megnyitása vég­re hazahozta. Ilyennek képzelte a mai Kalocsát? — Kicsit féltem a csalódástól. Bizony Róma néhány hónapos amerikai utam után kisvárosnak tűnt. Mi marad meg — tűnődtem — egykori, mindig nagynak kép­zelt iskoláimból. Egyik sem ment össze! A város persze kisebb lett, de távollétem alatt előjöttek tör­ténelmi ízei, hangulatai. Oj ré­szein azt hittem, hogy Ausztriá­ban vagy Amerikában járok, ott láttam ilyen szép új házakat. Egészen másként van itthon, mint ahogy az kint bennem ösz- szerakódott. — Mivel ajánlja szülővárosá­nak, a művészetkedvelőknek a csodálatos kalocsai képtár Pro- kop-gyűjteményét? ' — Tekintsék a tékozló fiú ajándékának: íme, nem fecsérel­tem el az életem és ha meg is koptak ö-bötűim, mindig a kalo­csai paprika tüzes pirosa 4 éltette színeimet, mindig itt volt a lel­kem. Szeretnék valamit vissza­adni abból, amit itt kaptam. Ajándék azoknak, akikből sza­kadtam, s akiknek helyét soha semmi sem foglalhatja el. Heltal Nándor HETVENÖT ÉVES A SZEGEDI DÉLMAGYARORSZÁG Olyan viharos volt az élete, mint a történelem Családtagoknál, közeli * hozzá­tartozóknál úgy szokás, hogy szü­letésnapjukon felköszön tik egy­mást. A Petőfi Népe is ezt teszi, ölömmel üdvözli lapbátyját, a szegedi Délmagyarországot h öt­venötödik születésnapján. Háromnegyed évszázad! Egy ember életében tekintélyes kor, ennyi idő alatt a múltból szin­te megszámlálhatatlanul sok és sokféle emlék elraktározódik. A ma hetvenöt éves laptársunk is rengeteg jó és kifejezetten rossz emléket Idézhet életéből szüle­tésnapiján, hiszen olyan viharos volt a múltja, mint a történe­lem. 1910. május 22-én született a Tisza-parti város hatodik lap­gyermekeként. A Szegedi Hír­adó, a Szegedi Napló, a Szegedi Friss Újság, a Szeged és Vidéke, valamint a Friss Hírek mellé „befurakodó” Délmagyarországot nem szerették, rosszallták létét, tudomásul sem akarták venni születését. A laptulajdonosok tő­kés versenye minden eszközzel igyekezett befullaszrtani a riválist. Az országban ebben az időben megjelenő 158 napilap közül ta­lán csak a budapesti Magyar Estilap köszöntötte a Róna Lajos szerkesztésében jelentkező új szegedi lapot: „Minden tekin­tetben a fővárosban szerkesztett lapok színvonalának benyomá­sát kelti. A kiválóan szerkesztett újság túlnő a szegedi körtölté­sen, annak a célnak megfelelőén, amelyet maga elé tűzött.” S mi volt e cél? A Délmagyar a következő programot vállalta föl, s közölte olvasóival: „A mi lapunk skálája az érlelődő idők napsütése és viharai alatt erő­södik, szélesedik majd. Hisszük és vállaljuk, hogy ellentétes hangnemekbe sohasem csap át. hanem megmarad az alaptónus­nál: a becsületes és szilárd meg­győződésnél, az olvasóközönség lelkiismeretes szolgálatánál.” Nagyon szép, becsületes prog­ram ez, ugyanakkor éppen en­nek végrehajtása okozta a nagy viharolcat életében. A Délmagyar cikkei keményen ostorozták a monopolkapitalizmus egyre nö­vekvő problémáit, bajait, nyíltan feltárták az okokat, s mindez szemet szúrt Horthyéknak. A lapot 1920-ban megszüntették, s a Délmagyarország helyett egy új. Szeged néven megjelenő lap vette fel a harcot az ellenforra­dalmi rendszerrel. Tehát prog­ramja ugyanaz maradt, így csu­pán formainak tekinthető a vál­tozás. Ebben az időben került a laphoz Juhász Gyula és Móra Ferenc, aki a kormányintézke­dés nyomán 1925-ben újra in­dult Délmagyarországot így kö­szöntötte vezércikkében: „A Délmagyarország nem azoknak készül,' akik hátrafelé akarják igazítani az idők óramutatóját... Hanem a rendet akaró dolgos embereknek írjuk.” És következett 1944, a német megszállás. A haladó szellemű szegedi sajtóorgánumot is betil­tották. Áprilistól elnémult a Dél­magyarország november t9-ig, amikor újra éledt. Életrenívói között volt Révai József, Erdei Ferenc, Balogh István. A lap a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programját vállalta föl, il­letve hirdette, és a sajtó eszkö­zeivel segítette annak megvaló­sulását, majd néhány hónap múlva a Délmagyarország a Magyar Kommunista Párt napi­lapja lett. Rendszeresen publi­kált a lapban Révai József, Er­dei Ferenc, a főszerkesztő. Szir­mai István, dr. Antalffy György, Siklós János. Az elmúlt negyven esztendő alatt á* tulajdonképpen az ma­radt laptársunk programja, amit hetvenöt évvel ezelőtt fölvállalt: az emberek szolgálatában tisz­tességesen tájékoztatná az olva­sókat, ösztönözni az eredménye­sebb munkára valamennyiünk boldogulása érdekében, s ostoroz­ni azokat, akik szívesen csavar­nák hátrafelé az órát. A Tisza-parti várossal és kör­nyékével naponta együtt lélegző lapbátyánk sikerét jelzi, hogy szinte valamennyi otthonban családtagként jelen van, szeretik, megbecsülik. S a megyehatár sem jelent csukott ajtót, hiszen a Petőfi Né­pe kollektívája az olvasók tájé­koztatása érdekében szinte napi munkakapcsolatban áll szom­szédjával. a „délmagyarosokkal”, akiket a születésnap alkalmából szeretettel köszönt. Tárnái László KÉPERNYŐ STÚDIÓ '85 „Kecskeméti számmá” kereke­dett a népszerű kulturális heti­lap május 14-i adása. Már írtunk a Hunyadi-szobor elhelyezéséről kibontakozott vita néhány moz­zanatának közvetítéséről. Figye­lemre méltó a szerkesztőség ér­zékenysége: a rendezők nem küldtek meghívót Érdi Sándornak és munkatársainak. Talán la­punkból értesültek a szocialista demokrácia további kibontakozta­tásának időszakában különösen közérdekű ankétről? Aligha bán­hatták meg a kecskeméti kirán­dulást, mert az élénk eszmecsere tanulságai országszerte érvénye­síthetők. A másutt élők jobban áttekinthették volna az eldöntés­re váró kérdéseket, ha az egyéb­ként tárgyszerű és körültekintő' riport elején néhány szóval fel­vázolják a lehetőségeket, az előz. ményeket. A Jeruzsálem pusztulása ugyan már színre került, de olyan ré­gen és olyan kevés közönség előtt hogy méltán — gyakorlati­lag — ősbemutatónak tekinthető a zalaegerszegi vállalkozás. A kecskemétiek egy évtizeddel ez­előtti kezdeményezését külső té­nyezők megzavarták, végül is el­maradt a bemutató. A Ruszt Jó­zsef által irányított dunántúli színház vállalkozására lapunk más rovatában még visszatérünk, de célszerű volna, ha az utóbbi években a magyar színházkultú­ra széles körű megismertetését feladatának tekintő Erdei Ferenc Megyei Művelődési Központ meg­hívná Kecskemétre a zalaeger­szegieket. A Hunyadi-szoborhoz hasonlatosan közügyet karolt fel országos nyilvánosság megterem­tésével a Stúdió ’85. A művészeti, közművelődési magazin, hozzáteszem esetenként, közvetve társadalmi magazin, a Csepel-szigeti építkezési botrány­ról visszafogottan tájékoztatott. Csak dicsérhető: helyet és bősé­ges időt kapott a bírált vállalat új vezérigazgatója terveik ismer­tetésére. Hála a televízió „kép- szerűségének”, nincs értelme a hibák, a mulasztások elkendőzé­sének. Fáy Ferenc a nemszeretem alkalmat bizonyos országos anyag- ellátási problémák érzékeltetésén kívül a munka minőségének meg­javítására irányuló intézkedések bejelentésére használta fel. Kul­turáltan. ahogy e hetilaphoz il­lik, ahogyan ez építőiparunktól általában elvárható. Nem irigyeltem Hortobágyi Évát, az A Hét munkatársát, aki a munkáról vallott nézeteket gyűj­tötte csokorba, hogy változtatá­sokra ösztönözze elsősorban az arra illetékeseket és a tévénézők millióit. Múlhatatlan érdemeket mondhatna magának a Magyar Televízió, ha meggyorsítaná a he­lyes értéktudat kialakítását, érvé­nyesítését. A jövőnkért esetenként aggódók nem az életet nehezítő áremelkedések, bizonyos megszo­rítások miatt viszolyognak első­sorban, hanem nyilvánvaló érde­keik háttérbe szorulása miatt nyugtalankodnak. Bizonyos mun­katerületeken mind nevetségeseb­bé válnak azok az emberek, akik hivatástudatból kitartanak mun­kahelyükön, . noha társadalmilag ősszehasonlítatlanul jelentéktele­nebb munkával megkétszerezhet­nék keresetüket. Felfogásunk sze­rint tudatunkat a valóság alakít­ja. tehát az A Hét 3 folytatásos riportja hasztalan riadóztatja az embereket, ha népgazdaságunk a pillanatnyi érdekektől és szüksé­gektől hajszolva általános el­veinkkel és távlati céljainkkal fe­leselő magatartásra késztet időn­ként gazdasági szerveket, vezető­ket. Viszonylag szerencsés hely­zetben vannak az olyan — a kép­ernyőn is megszólaltatott és böl­csen megnyilatkozó dr. Kása An­tal kecskeméti termelőszövetke­zeti elnökhöz hasonló vezetők —. akik több évtizedes eredményeik­kel, a gazdaság sikereivel, a mun­ka elbírálásának, díjazásának az átlagosnál ésszerűbb, 'hatéko­nyabb módszereit honosíthatták meg. Várjuk a sorozat további, egyre konkrétabb jó és rossz pél. dókat felsorakoztató folytatását. H. N. 3. „De hol a parlament?!' V álasztások Magyarországon Az országgyűlés határozatait — biztos, ami biztos — még a szü­letési jogon alapuló, „előkelősé­gek" alkotta főrendi ház is ellen­őrizte. Az ellenzék létezett, be­szélt, sőt kiabált, de ez vajmi kevéssé változtatta meg a kor­mány működését. Az ellenzék­nek mindenesetre megvolt az a joga, hogy ellenzék legyen. És támadjon. És bár a nemzet kép­viselőinek valóban szüksége volt egy új épületre, a parlamenti já­tékszabályok szerint tiltakozók ezúttal is tiltakoztak. Nemzeti és egyéni szellemben Meszlényi Lajos eképpen szó­lalt fel az építkezés költségeinek biztosításánál beterjesztett tör­vényjavaslat ellen: — Szép eszme a főváros szépí­tése; még szebb az, hogy egyik monumentális épület hirdesse a világnak Magyarország nagysá­gát, jólétét, szép volna, a jövő képviselőinek a márványtáblá­kon olvasni azt, hogy: épült még a közös ügyek kormánya X. Y. miniszterelnöksége alatt, építette a nemzet maga; mindez igazán szép volna, de nem felelne meg az igazságnak, mert ha igazán fel akarják önök építeni, ily költsé­gekkel, akkor ezt kell írni a már­ványtáblákra, ha igazságosak akarunk lenni: épült a közös ügyek 20-ik évében az ország akarata ellenére, építették az adó-executorok. Amikor a képviselőházban az idézett vita folyt, a parlament már négy esztendeje törvénybe iktatta az 1880. évi XVIII. tc-t, amely kimondja, hogy „az ország- gyűlés mindkét házát befogadó állandó országházának a főváros ötödik kerületében levő Tömő té­ren építése elrendeltetik". A törvény elfogadása után pá­lyázatot írtak ki. Végül Steindl Imre kapta a megbízást a tervek elkészítésére, amelyet a bizottság „úgy külső megjelenés, mint a belső célszerűség szempontjából kifogástalannak talált”. Maga Steindl, akit éppen az Országház tervezéséért választot­tak a Magyar Tudományos Aka­démia levelező tagjává, így be­szélt elképzeléseiről: „Én az új Országháznál új stílust akartam teremteni, mert ilyen, századok­ra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezel­hettem, hanem igenis, arra töre­kedtem, hogy a középkor e re­mek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetlenül megkí­vánja, nemzeti és egyéni szelle­met hozzak be.” A törvény elfogadása után megalakították az „Országház Építő Végrehajtó Bizottságot", amelynek elnökévé Tisza Kálmán bátyját, gróf Tisza Lajost tették. A bizottság szerződést kötött Steindl Imrével; megbízta azzal, hogy a fő költségvetésben megál­lapított 9 546 653 forint 68 kraj­cárért, 450 000 forintnyi jutalom­díjért 1894-ig építse fel az Or­szágházat. Nemcsak a határidőt lépték át alaposan, hanem a költ­ségvetést is, az épület végül 37 és fél millió forintba került. Dühös kritikák Kezdődött a baj mindjárt az alapozásnál. Az épület helyén a városi vízművek kútjai, aknái és csővezetékei nagyon megnehezí­tették a munkát. A bokrétaün­nepség idején már nyilvánvaló volt, hogy az épület 1896-ig, az ország-világra szólóra tervezett milleneumi ünnepségekig sem lesz kész. Így hát megváltoztatták az eredeti tervet, s gőzerővel hoz­záláttak a díszlépcsőház és a ku­polacsarnok belső kiképzéséhez, hogy az ünnepséget legalább itt, meg lehessen tartani. Ez sikerült is. 1896. június 8-án, a „hódoló felvonulás" napján, amikor 89 tör­vényhatóság bandériuma vonult a Várba, hogy meghajtsa zászlóit Ferenc József, a szabadságharc vérbefojtójá (1867-ben kiegye­zett a magyar nemzettel, de a bécsi Burgban, dolgozószobájá­nak falát a magyar szabadság- harc leveréséről készült festmé­nyek díszítették) előtt, már a ku­polacsarnokban tarthatták meg az országgyűlés két házának együttes ünnepi ülését. A nagy alkalomra káprázatos díszfelvonulásban szállították a királyi koronát a Várból a Par­lamentbe. Maga a király azonban távol maradt. Éppúgy, mint 1902. október 8-án, amikor először ülésezett az új parlamentben az országgyűlés. A képviselők ezt is éles hangon tették szóvá, épp­úgy, mint ahogy az épület állító­lagos hiányosságait. Egy dühös ellenzéki képviseld, Pap Zoltán interpellált is „az új Országháza belső díszítése és az ülésterem célszerűtlen volta” tárgyában. Mindenben kivetnivalót keresett és talált: „A főrendiház üléstermében éppen olyan az elrendezés, mint a képviselőházban. Nevezetesen ott vannak azok a nagy boltíves oszlopok, amelyek a karzatot tartják, közben pedig van orna­mentikának három kis oszlop. Ez tervbe volt véve a képviselő­ház ülésterménél is, de keresztül­vitték a főrendházban. Ellenben nem vitték keresztül a képvise­lőházban, mert mikor észrevet­ték, hogy el van szabva, kiszed­ték az ornamentális oszlopokat, és azok helyére is padokat tettek. De még akkor sem volt elég hely. Meg kellett szűkíteni az eredeti­leg 60 centiméterben megállapí­tott ülőhelyeket. Míg az első so­rokban megmaradt a 60 centi­méter, a hátsókban 40—50 centi­méter. Aki sovány, az hátra kerül, felszólalása esetén az oszlopnak beszélhet', még az elnököt sem látja ... Szándékozik-e a minisz­terelnök úr azonnal intézkedést tenni az iránt, hogy az üléste­rem, ennek feltétlen megnagyob- bítása mellett, újraépíttessék? Pártom nevében tisztelettel beje­lentem, hogy ha már annyi millió ment el a Parlamentre, akkor azt a pár százezer forintot is kész­séggel megszavazzuk, csak éres­sék el a cél, amely kitűzetett”. Mások viszont elfogulatlanab- bul szemlélték a Parlamentet, mint építészeti alkotást. Keszler József, korának egyik legképzet­tebb és legelmésebb kritikusa, így elmélkedett a Magyar Nemzet 1902. október 9-i számában: „ ... Ha én parancsolnék Ma­gyarországon, elrendelném, hogy minden hajó, amely a Dunán el­megy, két percre álljon meg a Parlament épülete előtt, hogy a hajón levő népek csodálhassák, élvezhessék, megismerhessék a legkiválóbb magyar épület szép­ségét ...” Fényes homlokzat a sivár valóság előtt Ne is az épülettel — ma leg­szebb budapesti látványossága­ink közé tartozik —, hanem a benne folyó sekélyes, nem az or­szág, hanem a különböző csopor­tok érdekeit képviselő vitákkal volt a baj. Egy keserű iróniájú, önkritikára is hajló kormánypár­ti képviselő, Barcsay Domokos, miután mindent végignézett az épületben, így foglalta össze vé­leményét: — Van ebben nagyterem, kis­terem, ülésterem, kupolaterem. Van tornác, terasz, torony... Van keskeny grádics, széles grádics, szűk folyosó, tág folyosó... Van ablak, ajtó annyi, mint ementá­li sajtban a lyuk... Van itt min­den a világon, ami a parlament­hez kell. De hol a parlament?! Vilmos császár, az idő szerint a Német Birodalom császára, nem győzte hangsúlyozni, mennyire irigyli ezt a pompás házat, amely nagyságában vetekszik a West­minsterrel, az angol parlament klasszikusnak számító otthoná­val, sőt — Károlyi Mihály sza­vaival — „rikító pompában túl­tesz rajta”. Ugyancsak Károlyi szerint az új Országház „jelképe lett a magyar alkotmánynak: Fé­nyes homlokzat a sivár valóság előtt” Mert: „A magyar West­minsterbe olyan képviselők jár­nak, akik a népnek csak egy vé­kony felső rétegét képviselték: a magyar Westminsterbe, nem sok­kal fölavatása után, katonák, őr­járatok vonultak be és szétker­gették a népképviseletet.” A lé­nyeg: „Amit felülről parancsol­tak, annak kellett történnie; de a parlament fönntartotta a nép előtt a látszatot, hogy az törté­nik, amit ő akar.” Pintér István (Következik: 4. „Alkotmányos költségek”.]

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom