Petőfi Népe, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM»MÁTÓL LÁTHATÓ Hegedűs 2 László kiállítása Hegedűs 2 László munkáival Kecskeméten először a kertészeti főiskolán két éve rendezett kiállításon találkoztam. Ez csak a jelen sorok írójának hiányos tájékozottságát jelzi, mivel már korábban is szerepelt számos hazai (1975-ben Kecskeméten, / 1981-ben Győrött és Pécsett. 1982- ben Szegeden) és nemzetközi kiállításon, (1980-ban és 1982-ben a brnói Grafikai Biennálén, 1981-ben Wroclawban a Drawing Triennálén, 1982-ben Bil- ' baóban). Ami miatt az előbbieket el kellett mondanom, az az akkori tárlaton bemutatott, s most a Kecskeméti Galériában látható művek közötti kapcsolat. Ezt a kapcsolatot a „motívumok” azonosságán túl egy igen nehezen lefordítható, tisztán képi gondolkodásmód tartja fönn. Az említett kiállításon különösen izgalmasak voltak a képversek. A verbális tartalom és a képi megformálás egymást erősítő hatása, a nagy elődök Mallarmé, majd Apollinaire szürrealista időszakában keletkezett képverseihez hasonlóan, lírai és ironikus. Az a törekvés is/ az előzőekhez kapcsolja, hogy az írott szöveget —, mely korunkban a keleti kultúráktól eltekintve szinte teljesen • elszakadt a képi megformálástól — i összekapcsolja a látvánnyal. így két, hagyományosan elkülönült műfajt közelít egymáshoz. A mostani kiállításon a képversek újabb művek anyagaivá válnak. Teljesen elveszítik verbális tartalmukat. csak mint képi formák jelentkeznek a Képrögzítés 1, 2 lapjain. Itt a többi elem is — a kimerevített filmkocka, a színes középpontú háromszögek és négyzetek — egységes képpé épül. Az eltérő színű nyomatok más-más tartalmat, hangulatot közvetítenek. Az Arc sorozaton a képi változtatás, s a kifejezés viszonyát vizsgálja a leegyszerűsített arc és a kísérő formák színeinek, arányainak változtatásával. Különböző, az arcot maszkként eltakaró szemüvegeket viselnek a Mo- dell-lapon látható nőalakok. A XIX. századvégi divatlapból, vagy könyvből felnagyított fejek — a nagyítást a háttért adó raszterháló is hangsúlyozza — új jelentést kapnak a foltokkal szennyezett lapon. A tartalom és forma klasz- szikus felosztását a legkomolyabb iróniával szüntette meg A forma, mint tartalom című kép egymásba csúsztatott fagylalttölcséreivel. S most, ez a kép is újabb átalakulások -alanya. A Térképek —• a kiállító térben felfüggesztett. - színezett vászonra cérnával felkötözött festék- és növénydarabkákból állanak — egy sosem volt, mégis álomszép táj térképei, s „tér-képei” pgyben. Hegedűs 2 László művei a Képzelet határán túl eső dolgok számát csökkentik. Simon Magdolna RÓZSA ENDRE: Örömeink születése Hogy zúdul a víz. a tetőkről! Csattanva az utcakövön, szökőkutat ütnek a csörgők. Sugarazva suhint, csupa .ág-bog, csurom ragyogás az öröm. S ami formál, zúgva, belülről, — noha önmaga még sose formás — fi búvópatakokban üregről üregre görgeti vak moraját legálább, majd csengve bukik ki a forrás. Az a vágy csak a mély, melyet elmélyít a beteljesedés; ivatlan a bőhozamú kút kiszikkaid; iszapba sosem fúl ajkad, míg a szomjra merész! SIMÁI MIHÁLY: Veronika kendőjére a lét lebegtetése egyébként egyszerű hiszen mi ketten együtt voltunk s vagyunk a Mű mint két szélét a sebnek mely sisteregve nő egymásig összehegeszt s szétroncsol az idő úszó lebegő tárgyak mintha egy űrhajón örülsz a súlytalanságnak táncolsz az ujjamon sorsolhat újra sorsot mind kinek sorsa van — micsoda kaland — mondod s fölszállsz velünk lecsonkolt deres sámsonhajam SUHAI PÁL: Ki adni nem tud Mind nyomorult, ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. fii adni nem tud, maga párja. Szegényebb úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa, s köszönje meg, hogy adhatott. Kiss István bemutatkozása Kiskunhalason Agrárproletár-emlékmű (Endrődi sortűz) KÖNYVESPOLC Hidas Antal: Visszatérek A Visszatérek című verseskötet szerzője az életben, és a költészetben is filozófusnak bizonyult. Olyan korban emigrált a Szovjetunióba, amely az élmények filozófiai síkon történő átértelmezését szinte sugallta. 1925- től hosszú évtizedekig élt ott. Költeményei megfogalmazódásának, „kihordásának” körülményeit nagyban meghatározza a kettősség, — a két haza, Magyar- ország és Szovjetunió sajátosságaival .való teljes azonosulás — és a külhoniban kötött ismeretség, barátság. Leányod Martinov kebelbarátja volt, a huszas évek Moszkvájában a Komintern ideje alatt gyakran találkozott Kun Bélával, Majakovszkijjal, Bruno Jaszevszkijjel, Zalka Mátéval, Borisz Paszternokkal és Illés Bélával. Feleségével, hűséges társával bolyongott a történelem útvesztőjében. „Mondom, ha nem tudnád magad: / Csak ezer esztendő ha ad / Olyat / mint te, / s csak egyet”, > — vall érett, kemény sors által edzett szívvel szerelmet feleségének, Kun Ágnesnek, Kun Béla lányának. Szíve együtt dobban a szovjet nép fiainak, szívével, lelke együtt vigad vagy szenved a szovjet nép leikével, s közben mindig emlékezik a kis magyar földre, amit el kellett hagynia, de amelyet élete alkonyán fölkeres. „Álmomban is fogom látni /. azt a népet, azt a képet ... ! Édes Hazám, / szeress engem. / Melyik Hazám? / Felindultam. / Vajon mért kell / Választanom? Valójában nem halt meg a költő — most lenne 85. születésnapja — egyik hazája számára sem. Mi magyarok is szívünkben hordozzuk azokat az érzelmeket, amelyeket oly megkaipóan komprimált költeménnyé, a szovjet elv- társai, olvasói is kegyelettel gondolnak rá. A közelmúltban megjelent egy verseakötete orosz nyelven, — igen nagy sikere van. A költő özvegye, Kun Ágnes és Tölgyesi Lászlóné munkájának köszönhető, hogy naipvilágot látott e kötet, mely egy hídteremtő» tartalmas életútjába enged betekintést. ' Magocsa László KISS DÉNES: Akkor én hova nézzek?* — Ne nézz a szemembe! Danai azért is a szemébe .nézett az ismeretlennek. Nyugbd- tan, rezzenéstelen, noha félelemmel vegyes indulat tolult agyáig. De hirtelen húsz évvel ezelőtti emlék világosodott meg benne. Kisvárosban állt egy üzletben. B. barátjára várt, aki elvegyült a tolongásban. A kijárat másik oldalán hasonló korú fiú ácsorgóit. Váratlanul kezdtek farkasszemet nézni. Látta az arcán, ő se hátrál. Nem tudja, mennyi ideig tartott a jelenet, de a szemben álló, húsz év körüli fiú szeméből is megindultak a könnyek az erőfeszítéstől, akárcsak az övéből. De a tekintetek továbbra is egymásba akaszkodtak. Aztán, mintha csak valaki vezényelt volna, a ki- és bejövök között egymáshoz léptek, és bemutatkoztak. Mosolyogva néztek egymásra, miközben még mindig folyt a könnyük. B. végre jött, és nem értette a dolgot... A vert arcú szavai durván visszarántották a jelenbe. — Nem hallottad? ... Ne nézz a szemembe!... Akkor én-hova nézzek? — Nézzen körül — mondta nyugalmat erőltetve Danai, és továbbra is a másik szemébe nézett. A füstös, félhomályos kis eszpresszóban néhányon hangoskodtak. Éppen ide kellett megbeszélnem a találkozást! — gondolta dühösen, de a tekintetét nem vette le a vert arcú szeméről. — Már mondtam, hölgyet várok, van hely másutt is! Maga meg kérdés nélkül ide ült az én' asztalomhoz. — Hölgyet? ... Talán nőt, hapsikám! — A másik, akinek •az arcát mintha összeverték volna, előre könyökölt, és kihívóan nézett Danaira. Igen, erősebb nálam, gondolta. Igyekezett halkan, ám határozottan beszélni. — Egy lányt, a menyasszonyomat... Nőt, ha így jobban tetszik. De mi aligha találkoztunk, így hát nem tegeződhetünk!... — mondta, és újra megállapította, hogy olyan a férfi arca, mintha horpadásokat ‘ ütöttek volna rá. — Na, elég a dumából! Ha nem értesz a szóból, eltakarítalak innét! — Khm... — már legszívesebben felállt volna, s ment volna ki az utcára, igen, menekült volna. Azonban különös dac kezdett ágaskodni benne, és így szólt az ősz halántékú, vert arcúhoz. Maga söprű vagy takarító? — És nem is húzódott hátra, közelről fürkészte a másik szemét. Olyasmit érzett, mmt az első két-három ejtőernyős ugrás előtt. Alig ment le a torkán a levegő. Félelem és gyönyörűség egyszerre hullámzott át rajta. Amikor aztán már kidobta magát a gépből, hirtelen mintha elfújták volna belőle a félelmet. Csalt a szép elszántság maradt. — Te gúnyolódsz velem!... — Meg magammal is •— folytatta nyugodtan Danai. Már „kiugrott”, hűvösség töltötte el. — Ha maga takarító ember, akkor én vagyok a szemét... Nem? A vert arcú mintha meghökkent volna, lassan dolgozta föl Danai szavait, de közben elöntötte arca horpadásait az indulat, ' és foltokban vonult föl a csontosabb kiemelkedésekre. — Ügy kiváglak innen!... Danai gyorsan közbeszólt: — Mint a rongyot!... — Amikor a másik kezdett fölemelkedni. hogy üssön, vagy megragadja, nem lehetett tudni, melyiket akarja, Danai nyugodtan hozzátette: — Elhiszem, hogy kivág... Komoly . esélye van rá, hiszen sokkal erősebb nálam. A férfi már félig fölemelkedett, s úgy is maradt néhány másodpercig. Danai látta szemében’ a zavartságot. — Mii? ... Mit. dumálsz? ... — Még a keze is a levegőben maradt az asztal fölött. — Te engem hülyének nézel! — Nem volt szándékomban. Csak azt... — Fogd be a pofádat, és tűnj el innét! — Ez az én asztalom. Én már itt ültem, amikor maga jött, és szó nélkül leült. — Oda ülök, ahová akarok!... Világos?... És elég már a süket dumából! Világos?... — Világos, és valóbán elég már a süket dumából. Itt is, másutt is. — Most már csak- azértis kereste a vert arcú tekintetét. — Ne nézz a szemembe!... Tee!... Hányszor mondjam? — Háromszor... — szólt Danai újra. A férfi fölegyenesedett, majd hirtelen lehajolt. ■— Nem ismersz te még... Ha én egyszer... — Nem mutatkozott be! — Azanyádba!... — Közelebb hajolt. — Tudja... — Danai is közelebb tolta az arcát —, én nagyon szeretem az anyámat! A rendes anyákat. A tisztességes és gürcölő anyákat... Arcuk egészen közel imbolygóit. Ez ivott, gondolta Danai, mert alkoholszag csapta meg az orrát. — Mii? ... Mit? — A másik húzódott vissza. De aztán észbekapott. újra előrehajolt. Danai a szemét kereste. Mint az ökölvívásnál, gondolta. A szemét kell néznem! — öcsikém! — sziszegte a másik, és próbálta elkapni a tekintetét. — Én kitekerem a nyakadat! Megértetted? ... — Meg. Én is tudok magyarul. — Hogy?!... — A férfi elkapta Danai kezét, és csavarni kezdte. — Tee!... — Ssz!... Istenemre, marha- erős! — Szólalt meg elismerőn. Nagyon vigyázott, hogy nyugodt maradjon a hangja. — Azt hiszem, maga vasakat is el tudna görbíteni!' — Mmi?... — Enyhült a karján a szorítás. — Csak azt mondtam, hogy maga nagyon erős! — nézte a szemét. A szorítás-csavarás újra nagyobb lett, de csak egy pillanatra. — Engem te nem versz át! Mert látom, nagyra vagy magaddal! — Szó sincs rólq,... — . azon igyekezett, hogy ellenálljon a csavarásnak. — Aztán meg egy ilyen törpe és ngópic hogyan lehetne nagyra magával! — mondta, és amint gyöngült a másik szorítása, lassan kihúzta a karját a férfi nagy markából. Tapogatta, nyomogatta. — Marhául megszorította! — jegyezte meg elismerően. A másik teljesen megzavarodott, le is ült, s talán , önmaga számára is váratlan volt ez. Erőltetetten nevetett. — Szóval félsz, mi? Danai a szemébe nézett, nem bántóan, kihívóan, inkább szelíden, és ferdére sikerült mosollyal mondta. — Olyasmi ... — Hm, mi a fene?! — A másik talán ekkor nézte meg jobban Danait, s közben mintha átalakulták volna a vonásai. — Igen, olyasmi ez, mint a félelem — tagolta lassan, és nagyot lélegzett. Kezdett újra a füléhez érni az eszpresszó-beli zajongás. — Azistenedet!... — Esett ki csonka nyögés után a férfiból a szó. — Mit akarsz te tulajdonképpen? — Várni, hogy jöjjön a lány ... Márta. Így hívják. Tudja, — hajolt közelebb kissé —„ összeházasodnánk, de nincs lakás. Most albérletet néz, aztán idejön. Izgulok, hogy sikerült- e?,.. De ha jön, nem tud leállni, mert maga elfoglalta a helyét. Bár .. r — legyintett Danai —, úgyis rossz hírrel jön. — Aztán ki vagy te? — Miért kérdi?.,.. Látja, kis ember vagyok, akitől még a presszóban is elvennék a helyet ... — Nem mondtam, hogy* ne nézz a szemembe?! •— vágott közbe a másik. — Többször nem akarom mondani, hogy az isten verjen meg! — Ver is, azt hiszem... — Danai érzékelte, miként egyensúlyoz sötét mélységek fölött a másik. — Maga ült ■ az én asztalomhoz! — Kuss, mert kihajítalak!. — Megint fölállt, de Danai csöndesen, a helyén ülve rhondta. — Az nem lesz nehéz, se nagy dicsőség! A vert arcú meggörnyedt. Így is pontosan látta, mennyivel magasabb, erősebb nála. Ha elkapja, nem sok esélye lehet. De azt is* tudta, bizonyosan gyorsabb a másiknál. Tovább nézte a szemét. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha nem jön a felszolgálónő. — Parancsolnak? ... Mit hozhatok? — Danai eszmélt előbb. — Mit iszik? — nézett föl a még mindig meggömyedt tartásban álló vert arcúra. Az visszanézett rá. Nyugodtan állta a tekintetét. A vert arcú leült. — Khm ... Vodkát... — Nagy erőfeszítéssel mondta, elsodorta homlokába hulló erős szálú haját. — Nekem hozzon vodkát! — Nekem is! — Danai most nem nézett a másikra. A felszolgálónő elment. A vert arcú újra a hajába túrt. — Szóval Mártának hívják? ... — Igen... — Márta... — Mintha mélyebbről, messzebbről jött volna a hang. — Márta! — ismételte a másik. — Rongyok mind a nők! — Hirtelen vágódott ki a szájából a mondat. A felszolgálónő hozta az italt. Danai megemelte a poharat. — Egészségére| — Hm... — talán mintha mormogott volna valamit. Egy- hajtásra kiitta a vodkát. — Szóval ez is Márta!.... Az a rohadt is az volt! Minden kellett volna neki!... Én meg . .. — És minden nem lehet, csak 'emberhalál árán! — mondta csöndesen Danai. — Honnan tudja?! — Most nézett rá először igazi arcával. — Majdnem emberhalál lett... Így is ... — elhallgatott. A kezét nézte. — Ezek már nem is ujjak. Ez nem emberi kéz, ha- ném kalapács!... Érti? — Talán. — Érti a fenét!,.. Kocsi, nyaraló, csencselés ... Meg a liba barátnők!.... Én meg azt' gondoltam, pont én legyek gátlásos? ... Ne nősüljön meg; anyányit mondok. Azért kéne. kivágnom, hogy végigtaknyolja a járdát! Éppen amikor jön az a Márta!... Majd meglátná, hogy a duma, a fiánc többet ér ezek szemében, mint a... — Danaira nézett. — Iszik még egyet? Nekem pokolian jólesne! — Nem bírom ám ....- — Dehogjjisnem!... — Fölállt, és mondott valamit a felszolgálónőnek. Az hamarosan hozta az újabb italokat. — Na jó!... Akkor Isten éltessen, ha már úgyis letegeztél! — mondta Danai. !— Isten... — mottyantotta a szót a vert arcú, és mintha mosolygott volna. Megint azonnal kiitta a vodkát, de a poharat lassan eresztette az asztalkára. — Ilyen fickóval még nem találkoztam! — mormogta a pohárnak, majd fölemelte a tekintetét. — Én sem... — Danai nem itta ki a vodkát. Az első kortyba beleborzongott. Kis csönd ülepedett közéjük, csak az eszpresszó zavaros hangfoszlányai verődtek köréjük. A vert arcú halkan beszélt. — Nem tudok hova nézni, ha a szemembe néznek. .. — Senki se tud. — Danai is csöndesen ejtette ki a szavakat. Hirtelen meglátta Mártát, amint a kinti fényből belépett, és megtorpanva körülnézett. — Itt van Márta!... —• Itt van? — A vert arcú is az ajtó felé nézett. — ö az? — Igen. — Kár... Jól' elbeszélgettünk volna.-— De hiszen... — Ááá ... — A vert arcú legyintett. Márta észrevette őket, és bizonytalan lépésekkel ért az asztalhoz. Danai fölállt. — Ö... Márta. — A vert arcú is fölállt, kezét nyújtotta, és talán a nevét is mormolta. — Akkor én nem is zavarok — mondta bizonytalanul. — Beszélgessenek csak. Maga meg... — fordult Danai felé, de nem- folytatta. — Viszlát/ A számlát rendezem ... — Dehogyis! — Danai utána lépett. — Hagyja! így tisztességes ... — mondta a vert arcú. — Akkor ... Hát szervusz! — nyújtotta a kezét Danai. — Khm ... Szervusz! — Férfiasán, de nem erősen szorította meg Danai kezét. — Minden jót. — Ki volt az? — kérdezte a lány. — Ki? ... Régi barátom... — mondta Danai, és ékkor érezte, hogy csupa víz az inge. * Kiss Dénes elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1984. évi pályázatán lf, dijait nyert novella, kategóriában. <s>
