Petőfi Népe, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-24 / 19. szám

1985. január 24. • PETŐFI NÉPE • S

I

BOZSŐ-KÉPEK A KÓRHÁZBAN

Egy út festményei

MŰHELYMUNKA

Teremtő feladatok sodrában

Erdei Pétert, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intéseit igazgatóját szinte lehetetlen megtalálni. Ha mégis sikerül telefonon elérni, a találkozó még akkor sem biztos. Az igazgató ugyanis állandóan úton van, nem véletlenül nevezte egyszer egy róla szóló írás szerzője kulturális diplomatának. A beszélgetésünket megelőző este érkezett haza Olaszországból. Így rögtön adódott is az első kérdés:

Bozsó János, a kiskunsági táj és élet avatott festője úton van. Kiállításai Kecskeméten, Duna- vccsén, Budapesten és más városokban, községekben tűnnek föl. Ezen a héten — a honvédkórház közművelődési szervezésében — visszatért szülővárosába, amelynek gazdag néprajzi gyűjteményt és alkotóháznak való berendezett tanyát is adott. Mintha csak új műveiről jegyezte volna meg Balázs F. Attila, a fiatal romániai iprózaíró — „ha úgy érezzük: megszoktuk a szépet, megtagadva újra felfedezzük”.

Olyan festő él a „hírős városban”, aki tetszik a fonyódi üdülővendégeknek, az oroszlányi bányászoknak, a tiszakécskei parasztembereknek és — egy friss közvéleménykutatás szerint — az orvosoknak, kórházi dolgozóknak is. Immár négy évtizede, kiállításról kiállításra a maga útját járja. Tanyát festett akkor is, amikor pusztulásra ítéltetett a

Első alkalommal adták át a Gábor Andor-iplaketteket szerdán a Magyar írók Szövetsége klub. iában. Az érmét a Kossuth-díjas író lánya. Gábor Magda, a Gábor Andar-díj kiegészítéseként adó. mányozza az elismerésben eddig részesült, és majdan részesülő díjazottaknak

A Gábor Ajndor-di'jat ez író halálának ötödik évfordulóján. 1958-ban alapította az író özvetanya. Pincesorok előtt, erdei ösvényeken és tisztásokon, zegzugos és falusi utcákon át vezeti vissza mindazokat a gyermekkori friss színvilágba, akik már elhagyták a dűlőutatoat, s akiknek a gyermekei lakónegyedek panelházai közt nőnek föl.

A tájképek teremtője itt vált festővé, érzékennyé a másoknak alig felfogható hangulatok iránt. Talán ezért élnek a fény- és árnyékpontok, ragyognak fehér, sárga, kék és zöld színei.

Ezeknek a festményeknek a legjava egyszerre realista mű és mélyen átélt-kifejezett természeti mádás. TÖegszáUbttan visszatérő látomás — ez alkalommal a kécskei határban, Dunavecse és Solt környékén fölfedezett — látványról. A titok se nem kisebb, se nem nagyobb: alkotójuk minden ízében és egész tudásával meri vállalni, hogy értsék, sőt szeressék az emberek.

Halász Ferenc

gye és lánya; kétévente egy-egy fiatal, tehetséges lírikus, vagy író munkásságát jutalmazzák a díjjal. Eddig tizennégyen vehették át az elismerést. >

A plaketteket — az érmén Domokos Béla szobrászművész Gábor Andor portréját mintázta meg — Goda Gábor Kossuth-dijas író. a Gábor Andor kuratórium elnöke adta át.

A Forrás januári száma

„Megszámlálhatatlan gyorsasággal tudott fenekest adni a kántor űr. nemcsak nekem, de bárkinék. Bizony a padra nem tudtam ráülni, csak úgy kucorogtam, mintha ülnék... Aztán hiába kért engem a kántor úr. hogy szolmizáljak vagy énekeljek, egy mukk nem jött ki a számon, még ha az egész templomként 1 vesszőjét csak rajtam verik szét se. Ki tudja, hányszor szakadt be a fülpintyőkém...” — Ezt a néhány mondatot Iluh István önéletírásából ragadtuk ki. amely a legolvasmányosabb irás a Forrás januári számában. Érdekes stílusban. ízes nyelvezettel meséi gyermekkoráról; a háborús Magyarországról, a falusi életről, olykor szívszorító részleteket festve az olvasó elé. A Szolnokon élő. betanított munkásként dolgozó szerző önéletrajzírásának következő részét a folyóirat februári száma közli majd.

A Való Világ rovatban Hitek , nézetek és tornyok Nagy. hajtáson címmel Kamarás István ad közre részleteket Lajosmizséről írt szociográfiájából. Publikációjának különösen az első oldalai érdemelnek figyelmet: a nagy haj. tás, az önkizsákmányoló életmód leírása, hiszen a lajosmí. zsei példákon — véleményeken, vallomásokon — keresztül. napjaink egyik legszem- betűhőbb emberi-társadalmi jelenségét világítja meg. Kamarás István szociográfiájá. hoz kapcsolódik a következő oldalakon Tomka Miklós Budapesttől Nagyhajtásig — avagy világnézeti helyzetünk madártávlatból — s közelebb, ről című tanulmánya.

Négy írással emlékezik meg a januári szám a száz éve született Fülep Lajosról. Közülük külön figyelmet érdemel Sümegi György munkája, amely pontos, hiteles képet ad a nagy művészetfilozófus Baján töltött éveirőL

Gyönyörű ez alkalommal a folyóirat képanyaga. Korniss Péter felvételei Szervátiusz Tibor szobrászművész Életfa című alkotásáról készültek. A fotók közlésének apropóját egyébként A Művészet rovatban olvasható beszélgetés adta, amelyet Eke Károly készített a szobrásszal.

Mondhatni: témái lag, műfajilag egyaránt gazdag ez a januári szám. Talán az utóbbi hónapok legsikerültebb Forrása ...

k. e.

— Mi járatban volt Itáliában?

— Annak jártam utána, hogy intézetünk milyen körülmények és feltételek között tudna az idén nyáron Kodály-szemináriumot tartani Assisiben. Nem ez lesz az első ilyen vállalkozásunk, hasonló rendezvényeket tartottunk már az írországi Dublinban, Lengyelországban és Dániában. A gondolat tehát nem új, de az egyes országok sajátosságai miatt mindig egyedi szűnt kap, ez teszi a munkát széppé, érdekessé. Ezeken a szemináriumokon a mi pedagógusaink vezetésével folynak az órák, a mi szakmai irá- nyításunkkkai a magyar zenei nevelés elméleti és gyakorlati eredményei alapján. A külföldi szakembereket tulajdonképpen olyan műhelytitkokba avatjuk be, amelyeket később a saját munkájukban hasznosíthatnak.

— A Kodály-intézetnek a nemzetközivel egyenrangú fontosságú a hazai tevékenysége is. Ügy tudom, egy tartalmában új zenepedagógus-képzés megteremtésének gondolatával foglalkoznak.

— A magyar zenepedagógusok képzése alapvetően a kodályi elvek szerint történik, így az ő továbbképzésükben a hangsúly az ismeretek felfrissítésére, az utóbbi években kdérlelődött kortárs zenei újdonságok megismertetésére esik. Kodály zenepedagógiai, szellemi hagyatéka, maiga a zenei nevelés koncepciója beleilleszkedik a hazai pedagógus-továbbképzésbe. Akkor lenne viszont igazán teljes intézetünk munkája, ha részt tudnánk vállalni a zenepedagógusok alapképzéséből. Régi vágyunk egy olyan képzés megszervezése, amellyel részben pótolni tudnánk az elég

komoly százalékú zenepedagógus-hiányt, s amely ugyanakkor tartalmi szempontból is megfelelne a mai zenei követelményeknek. Ma már másféle tanárokra van szükség. Most, amikor az információ ilyen gazdag tárháza áll rendelkezésünkre, rendkívül fontos, hogy ezt a pedagógusok megfelelően rendszerezni tudják. Úgy gondolom, az elmúlt tizenöt—húsz év bebizonyította, hogy az iskolába került gyerekanyag a vártnál gyorsabban változott, a mai iskolarendszerben másképp érvényesül a tudományos és művészeti nevelés kapcsolata. A zenepedagógus-képzés pedig lépést kell hogy tartson az életnek ezzel a változásával. Nekünk hűnek kell maradnunk Kodály örökérvényű gondolataihoz, de a kor szavát is meghallva kell megteremtenünk egy minőségileg új pedagógusképzés alapjait. Itt, Kecskeméten (a hagyományok miatt megvan a talaj egv ilyen gondolat kibontására. De most még csak a tervezésnél tartunk.

— Milyen közelebbi feladatok állnak az intézet, s igazgatója előtt?

— Most rendkívüli munka előtt állunk: intézetünk — Kodály Zoltánné, a kizárólagos örökös ajándékozási szerződése útján — megkapta ■■ a budapesti Kodály-hagyatéfcot,. s ebbői nekünk kell kialakítani az emlékmúzeumot. Megtisztelő, de egyben felelősségteljes dolog is, innen, Kecskemétről irányítani a munkálatokat. A főváros szívében. a Kod ály-köröndön egy olyan kulturális, közművelődési, s egyben kutatócentrumot szeretnénk létrehozni, amely áll andó. értékes és érdekes színfoltja lesz nemcsak a zenei, hanem általában a kulturális életnek. Személy szerint is gyönyörű' feladatnak érzem. Az életem úgy hozta, hogy mindig egy-egy ilyen „teremtő” feladat megoldásából bomlott ki egy következő. Fiatal koromban az a szerencse ért, 'hogy ott lehettem a bostoni Kodály Intézet születésénél, azután következett a kecskeméti intézet, most pedig az emlékmúzeum. Ügy látszik, mindig volt egy ilyen véletlenszerű, intézmény- alapító, vonulat az, életemben.

— Köztudomású, hogy ön nem „csak” egy intézmény igazgató- ja, hanem pedagógus és művész is. Hogy képes egy ember ennyi feladattal megbirkózni?

— A zeneakadémián kórusvezénylést tanítok, így tartom eredeti szakmámmal az állandó kapcsolatot. Az elmúlt évben váratlan megtiszteltetés is ért, meghívtak a debreceni Kodály Kórus élére. 1977 óta vezetem a kecskeméti Pedagógus Énekkart, enélkül nem tudnák megfenni. A tanári és az előadóművészi tevékenység nagyon közel áll egymáshoz, mindkettőben rendkívül erős elem a valamit kifejezni akarás vágya. A -kétféle, a szervező és művészi tevékenység közül egyiket sem tudnám kizárólagosan művelni. S azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki ezt így érzi. Szükségem van arra. hogy az önkifejezés saját útjait keressem, de arra is, hogy közösségek problémájával foglalkozzam. Rendkívül szép az én munkámban az is, hogy a szakmai tartalmon keresztül el tudom fogadtatni a magyar kultúra és szellem értékeit külföldön. A közelmúltban Dániában jelen lehettem például a dán Kodály Társaság megszületésénél. Az alapítók egy része már a második generációját képviseli azoknak, akik itt, a Kodály-dntézet- ben tanultak. Talán nem túlzók, ha azt mondom, ez is egyfajta békemisszió.

Kormos Emese

• Közös éneklés a nemzetközi Kodály-szemináriumon. (Archív felvétel)

• Öreg tanya Búteleken.

Átádtok a Gábor Aridor-plaketteket

THIERY ÁRPÁD:

A vonat késett. Az autóbusz a külső városrészbe — ahol lakott — az orra előtt ment el. Harminc perc múlva indult a következő. A restiben kért egy pohár pálinkát. Ügy gondolta: ennyit megengedhet magának, öt nap alatt ősz. szesen háromszáztíz forintot költött. Ez rekord volt. öt napon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meghívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitatni — gondolta. Kedden összeveszett a felügyelőbizottság elnökével, a következő nap megfenyegette a pénztárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg magának — mázolta el a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy em. berbarát örömével irta alá a jegyzőkönyvet. Sza. bálytalanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz.

— Valami baj van? — érdeklődött a pincér.

— Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fejét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül lenni.

— Itt. uram? ...

Otthon az asztalon a felesége levele várta.

— „Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam magamnak bemesélni, hogy hátha csak az én gyanakvó természetem, és mégis igaz, amit mondtál. De hát rá kellett jönnöm megint, hogy neked mindenki fontosabb, mint én. Te csak azzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszemben élsz. hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kívül, hogy hazaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de mindig megmaradtam tisztességesnek és becsületesnek, de a te közömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is tö. rödj...”

H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga a lefüggönyzött ajtó mögött hallgatózik. És a kislány? Most kapott észbe, hogy amikor belépett a lakásba, a köszönésre nem kapott választ. Megnézte az óráját: fél kilenc múlt.

A konyhaasztalon üvegbura alatt néhány szelet turistaszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit befalta kenyér nélkül. A hűtőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések valamennyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobáiba. A prémes kabátban volt a keze, ami. kor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan? ... Határozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet olvasta, vagy a konyhában volt. Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot. H. Tóth a rágyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített vacsora, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasztott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a különös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja, mint akinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszólalni!

Végre rágyújtott. Két-három szippantással telefüstölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elrepültek ... H. Tóth nem tudott mit válaszolni. — Nem is láttunk a filmben madarakat — gondolta. Olga megismételte: — A madarak elrepültek ... H. Tóth még akkor se válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk illő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját.

A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét keresett.

Andrea csöngetett.

— Hol voltál? — förmedt rá az apja.

— A barátnőmnél.

H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kellene törődni a lány nevelésével.

— Anyád? — nézett szigorúan.

— Nincs itthon?

A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a villanyt, majd sikoltozni kezdett.

— Apa! Apa! Apa!...

A szobába lépve H. Tóthnak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca viaszsárga volt. eszméletlennek tűnt. Keskeny szája elkékült, keze az ölébe csúszott.

Andrea kétségbeesetten nyöszörgött, a copfjait morzsolta.

— Mi van vele? . ..

Döbbenet. Zuhanás valahonnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett elviselhetetlen fájdalom. Elárvultság. Ez mind benne volt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett.

— Véres a könyöke! — mutatta a lány elborzadva.

H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tűnő arcot.

— Mi van veled? ... Hallod, amit kérdezek? ... Ints a fejeddel, hogy hallod ...

Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül, öz szeme könnyes lett.

H. Tóth simogatta az arcát.

— Mi történt veled?

— Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám.

H. Tóth fölsegítette a feleségét.

— Inkább a fotelba ülnék — mondta az asz. szony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva.

H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, a feleségét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb rosszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj. hogy nem várok tőle semmit, talán soha nem is vártam. tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset. hogy mindent megbocsássak és elfelejtsek... Zavarba jött. Ez » a „mindent megbocsássak és elfelejtsek", ebben a megfogalmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmiségekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Idegesítő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint egy madár. A járásában is felfedezett valamit. Egyenletes, andalgó ritmus, kimért egyenes tartás, ami a tornászmúltat idézte föl, Olga a járásában teljesen függetlenítette magát az utca mozgásútól, mint aki nemcsak azt tudja, hova megy. de azt is, hogy oda fog érni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fekvés a hangjában. H. Tóth nehezen viselte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgokat! — Mit főzzek ebédre, krumplifőzeléket vagy túróstésztát? — kérdezte. — A túróstésztát jobban

szeretem — válaszolta H. Tóth. Fél év múlva megkérdezte: — Miért nem főzöl mostanában krumplifőzeléket? ... Olga megütközve nézett rá: — De hiszen te nem szereted....

— Igen, doktor úr, siessen! — mondta H. Tóth határozott hangon a telefonba.

Hogy letette a telefonkagylót, nem tudta, mihez kezdjen. Olga lábai elé kuporodjon? Nevetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és tegyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Menjen le az orvos elé?

— Főzök egy teát — jutott eszébe.

— Majd a kislány — tartotta vissza Olga. — Inkább ülj ide mellém.

H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem szokott a felesége mellett ülni.

— Nem kell értem aggódni — mondta Olga.

— H. Tóth nyelt egyet. Alattomosan bele nyilait egy régi, visszahozhatatlan kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a villanyt. el csöndesült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hóvihar az utcai vezetékeket leszaggatta. a szálloda végképp világítás nélkül maradt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső ablaktábláit, befútt a hideg szél. Vacogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő hatására elmúlt. Másnap a vitorlásklub körül csatangoltak a nagy hóban, Olga kiszaladt a móló végére, felmászott egy hósipkás kőbakra. — Foglaltam neked egy várat! — kiáltotta kipirulva. — Foglaltam neked egy várat!... A cipőjük csontkeményre fagyott. A parti őrség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort ittak. Később nehéz hófellegek nyomultak a víz fölé, Olga megszeppent, és visszasiettek a szállodába.

— Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga.

— El.

H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat.

— Mit jelentsen az, hogy levonod a tanulságot?

Olga elmosolyodott.

— Csak nem vagy féltékeny?

— Nem, nem — vörösödött el H. Tóth.

— Nincs is rá okod. soha nem is volt — mckid- ta az asszony. — Legfeljebb nekem.

H. Tóth nem válaszolt.

A doktor rövid diagnózist adott.

— Alacsony a vérnyomása. Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta H. Tóthnak az előszobában.