Petőfi Népe, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-25 / 277. szám

„Olykor hetekig • o. ». rr ® i / 99 gyönyörű a világ... Tiszakürtön született, 1944-ben. Az első faintarziát tizenhét eszten­dővel ezelőtt készítette, s azóta — szakavatott mesterek, tanárok hí­ján — Autodidakta módon kutatja e sajátos műfaj titkait. Egy évti­zede, a kecskeméti sajtóklubban nyílt meg első önálló kiállítása, ame­lyet azóta csaknem negyven követett szerte az országban, sőt Ausztriá­ban és az NSZK-ban is bemutatták alkotásait. 1980-ban a Bács-Kis- kun megyei Tanács, két évvel később a SZOT ösztöndíjasa volt. Az idén az SZMT művészeti díjával tüntették ki. A Magyar Népköztár­saság Művészeti Alapjának 1982 óta tagja. Természet, természetesség. Leginkább ez jellemzi műveit — ki­csiny intarziaképeit, nagyméretű falborításait egyaránt —, valamint az ebből eredő melegség, ölet- és érzelemgazdagság. A természetes anyag sajátos rajzolatát, tulajdonságait tiszteletben tartva, a termé­szetből vett témák, motívumok segítségével közöl és ébreszt gondo­latokat, illetve mesél az emberről, a természetről — kapcsolatukról. MŰVÉSZPORTRÉ ^Cäp-o eiik Qóláj'i E gy kétszáz éves, búbos- kemencés vályogházban születtem, s éltem húsz évig, a( Tisza partján. Szegények voltunk, de én ezit észre sem vet­tem abban a szeretetben, amely simogató melegével betöltötte kis házunk minden zugát. Szép, já­tékos gyermekkorom volt. Gim­náziumba a közeli Kunszentmár- tonra jártam, s akkoriban még mindenáron zenész — zongora- művész — szerettem volna lenni. Csakhogy az eltökéltség mellett ehhez megfelelő lehetőségek és adottságok is kellettek volna. Édesanyám rábeszélésére kezd­tem műszaki rajzot tanulni érett­ségi után Budapesten, majd qi- pőtervező lettem Martfűn, ahová időközben a családunk költözött. 1970-ben kerültem Kecskemétre, s nyolc évig dolgoztam a Pannó­nia Rajzfilmstúdió helyi műter­mében. Az esztétikától a panto­mimig, a grafikától a festészetig számtalan érdekes, izgalmas te­rülettel megismerkedhettem a műteremben töltött esztendők alatt... — Huszonhárom éves voltam, amikor a fővárosban, az ipari vásár egyik pavilonjában meg­akadt a szemem egy fáintarzián. Egyszerűen elbűvölt a fa meleg­sége, a síkba kiterített, anyag szépsége; s nem tudtam elfelej­teni ... Kérdezősködtem, hogyan készül az ilyen kép, de pontos választ nem kaptam senkitől — a mai napig! így hát, magam vállalkoztajm a válaszolásra, s hosszú küszködés árán, elkészí­tettem az első faintarziát, majd a másodikat, harmadikat, száza­dikat. Mennél jobban megismer­tem ezt a csodálatos anyagot, il­letve azt, hogy milyen lehetősé­geket rejt a fa az önkifejezésre, a művészi igényű vallomásra, an­nál jobban izgatott, érdekelt... Eleinte csak úgy műveltem, ahogy egy nő léül kézimunkázni, s eszembe sem jutott, hogy valaha kiállítsam a munkáimat. Azután felgyorsult az életem, akár a lej­tőre tévedt szekér. Sok esetben minden másról megfeledkeztem, még az evésről is, miközben sa­játos rajzolatú falemezek fölé görnyedtem. S észre sem vettem, hogy eltelt a nap. csak bámul­tam a besötétedett ablakot, na­gyon fáradtan és nagyon boldo­gan ... Mint aki új csodákat rej­tő ajtó előtt áll, kezében az aranykulccsal, amiért száz meg száz próbát kellett kiállnia... Az utóbbi években csak a fain­tarziának és csak a faintarziából élek. A megélhetésemen persze sokat könnyített az az ösztöndíj, amélyet a megyei .tanácstól, majd a SZIM-től és a SZOT-tól kap­tam. Jelenleg — immár harma­dik esztendeje — a Kecskeméti Konzervgyár támogat. — Melyik munkámra vagyok a legbüszkébb? Arra a falborításra, amelyet a kiskunhalasi mozgás­sérült gyermekek intézetében ké­szítettem tavaly. Gyermekeknek dolgozni egyébként is fantaszti­kusan szép feladat, s mindezt fo­kozta az a .tudat, hogy munkám­mal kicsit melegebbé, szebbé te­hetem a mozgássérült kicsinyek környezetét. Az intarziafal egyik oldala a napfényes Alföldet áb­rázolja, míg a másik az éjjeli er­dőt, állatait... Igen, több ilyen nagyméretű munkát vállaltam már. A SZIM kecskeméti gyárá­nak . tárgyalótermében például egy ötven négyzetméteres faplasz- itilkát készítettem, míg a gyár ösztöndíjasa voltam. Bács-Kiskun termőföldjéről, a homok megsze­lídítéséről mesél a megyei tanács vb-termében található intarziám, s hámarosan hozzákezdhetek egy tizenhat négyzetméteres falborí- tásboz, az SZMT székházának ta­nácskozótermében. Most készülök továbbá egy kölni, müncheni és norvégiai kiállításra... —I A Soproni Erdészeti és Fa­ipari Egyetem felkért egy alkotó­mekkora előnyt jelentett volna például nekem, ha annak idején tábor vezetésére ezen a nyáron. Két hét alatt, az egyetemisták­kal. az oktatókkal, s a város bú­torokat gyártó szövetkezetének néhány dolgozójával közösen, csi­náltunk egy huszonöt négyzetmé­teres intarziafalat az egyetem dé­káni tárgyalótermébe. A fát, az erdőt, a természetet dicsőíti ez az alkotás, melynek most, november 30-án lesz az ünnepélyes átadása. Szeptemberitől egyébként a fain­tarzia új tantárgy az egyetemen,' s engem kértek fel oktatására, így azóta . rendszeresen ingázok Sopron és Kecskemét között. Oly­annyira új, hogy semmiféle jegy­zet, tankönyv nincs hozzá, telje­sen a saját tudásomra vagyok hagyatva. Nem a pénzért vállal­tam, hanem azért, hogy .tovább­adhassam tizenhét,.évnyi kísérle­tezéseim eredményeit, tapasztala­tait ... Elgondolni sem tudom, V Királyliliom van egy iparművész, egy szakava­tott mester, aki segít, s nem sa­ját magamnak kell valamennyi dilemmát, problémát megolda­nom ... De sajnos, ezt a műfajt ma sem tanítják az iparművésze­ti főiskolán. Valamikor, úgy két­száz éve, nagy kultúrája volt a faintarziának. elsősorban az asz­talos mesterek jóvoltából. Azután lassan kihalt, mert túlságosan munkaigényes. Ma kezd újjáéled­ni, s néhány asztalos már vállal­kozik grra, hogy intarziával dí­szített bútorokat készítsen, csak az a baj, hogy megragadnak a vitorláshajónál meg a Foxi Maxi­figuráknál. mellőzve minden mű­vészi igényt... — Ebben a műfajban nem le­het teljesen önkényes az alkotó. A mondanivalóhoz ki kell válo­gátni a megfelelő rajzolatú fá­kat, amelyek a legkevésbé idege­nek az elképzelt formáktól, mo­tívumoktól, hogy ne csak puszta eszköz legyen a fa, hanem anya­gának szépsége, színe, belső raj­zolata beleépüljön a kompozíció­ba. s ott tovább éljen, lélegez­zen ... Művészet? Bizonyos szin­ten túl minden az. Mégis úgy érzem, hogy azt a hitet, amely gondolataimat zabolázva. alkotni ösztökél, mindenekelőtt a ter­mészet, a természetes ösztönök éltetik... Hiszem, hogy nem olyan hideg ez a világ, mint ami­lyennek olykor látszik, csak sok­szor rossz helyre hintjük a ma­gokat ... — Sajnos, asz én műfajom ren­geteg kiadással jár: a fa, a gé­pek, a speciális szerszámok, a préselésért fizetett bérmunka sok pénzbe kerül. Az alkotásaimat elég sókan ismerik, a körülmé­nyeket viszont, ahogyan készül­nek, annál kevesebben. A zo­máncművészet — bár szintén egy ősi műfaj — ugyancsak új dolog volt e megyében, még alig egy évtizede, ám sok követőre talált: több festő, grafikus, szobrász kezdett foglalkozni vele. így lét­rejöhetett egy alkotói, közösség, egy művésztelep, megfelelő felté­telekkel, i berendezésekkel, ami nem csekélység, hiszen az intar­ziához hasonlóan, a zománc is költséges . dolog. Én viszont, még ma is egyedül vagyok ... önerő­ből építettem a műtermemet, itt e bérház udvarában, a garázsok tetejére, s rengeteg munkával, le­mondással járt, míg úgy-ahogy megteremtettem az alapvető fel­tételeket... — Az, hogy — nemcsak a me­gyében, az egész országban — magányos vagyok e műfajban, azzal a hátránnyal is jár. hogy egyszerűen hiányzik a kontroll. Nincs akikhez mérhetném, ha­sonlíthatnám alkotásaimat, s pá­lyatársak híján, nincs aki meg­mondaná, mikor futok zsákutcá­ba, vagy mikor haladok a leg­jobb úton,.. Persze egy idő után erre magam is rájövök, de köz­ben éveket, veszítek, veszíthetek. Sok tanácsot azok sem tudnak adni, akik a munkáimat zsűrizik, s ők is a festészet, a grafika vagy a szobrászat mércéjével próbál­nak bírálatot mondani alkotá­saimról, nem lévén még e mű­fajnak kialakult értékrendje ... — Harag, gyűlölet? Miért kér­dezi? Ilyesmi nincs bennem sen­ki és semmi iránt. Persze van egy csomó rossz is a világon, ame- lyekiet tudomásul kell venni, • s harcolni ellenük megalkuvások nélkül, következetesen. Közben megedződik az ember. Én bána­tomban nem is tudom mikor sír­tam utoljára. Örömömben' in­kább. Ha őszinte szeretettel, vagy csak néhány őszinte szóval, ked­vességgel, figyelmességgel aján­dékoz meg valaki, hamar elbő­göm magam. S utána, olykor he­tekig gyönyörű a világ ... Igyek­szem úgy élni, alkotni, hogy a fejemet nyugodtan hajthassam álomra-mindennap. Vannak bot­lásaim és sikereim, mint minden­ki másnak. Eltökéltségem azon­ban, hogy segítésre, ölelésre ter­mett. munkához edzett karommal a tiszta emberi érzéseket, gondo­latokat szolgáljam, s a vágyam, hogy ezt minél többen megérez­ték,' megértsék Koloh Elek D. NÉMETH ISTVÁN: Páros akáca Páros akáca térdig ködben lába vedlett fű között, ritkás hajába — jobb híján — egy varjúcsalád költözött. KAROLYI AMY: Kép keretben A fiatal Barcsay képein ily feketék a fák és zúgnak némán, óriásán a képkereten át. A nagyok vásznain suhan vagy papírból kinő és zúg némán, sejtelmesen a megfestett idő. , A metsző szél kaszája sújt, páros akáca földre dől, ősz van, és egy rakott szekér sem menekülhet a tél elől. 9 Gyurcsek Ferenc: Szerelem, élet. ÉúL V. V. BIKOV KI TUDJA. VISSZATERSZ-E? M indig érdeklődve lapoz­gatom a legfrissebb szovjet irodalmi lapokat. Ha tartalomjegyzékükben, meg­pillantom Vaszil Vlagyimirovics Bikov nevét, .bevallom, öröm tölt el a gondolatra, 'hogy újabb re­mekművét olvashatom. 1978-ban a Nyeva című leningrádi lapban .ismerkedhettem meg a nálunk most megjelent Ki tudja vissza­térsz-e? című regényével. Nem sokkal az első részletek megje­lenése után módomban állt részt venni egy találkozón, ahol az író nyilatkozott könyvéről és művészetéről. Az Elmenni és nem térni visz- sza Cmert ez a regény eredeti címe) alapötlete, mint mondta az író, az, hogy emberek miként ké­pesek megőrizni emberi mivoltu­kat akkor, amikor erre semmi­féle lehetőségük sem marad. A lét és nem-lét közötti választást kell, hogy átéljék hősei mind­untalan. Elég Zoszkára, a tiszta, becsületes partizánlányra gondol­ni, aki mindenáron teljesíteni akarja harci feladatát, és Anion­ra, aki porba tipor mindent, an­nak érdekében, hogy mentse az életét. E .két össze nem illő alak a szerző jóvoltából szüntelenül ferre megy? — kérdezte a gai ázsmester, és lenyom­ata a blokkolóóra karját. Még nem tudom, felelte az új ember’; mit gonda, lesz eső? Lóg a lába, mondta a garázs­mester; nem inna egy sört? Az ám, gondolta az új ember, és bólintott. De milyen régen ittam sört! Maga új ember, mondta a garázsmester; hallom, nemrégen jött a városba. Azelőtt is voltak már ismerősei itt? Nem voltak, mondta az; de már van néhány emberem. A meló? — kérdezte a garázsmester. Szere­tem csinálni, mondta az ember, és lépteit a másik lépteihez iga­zította. És utána? A meló után mit szokott csinálni? Mit is? — kérdezte az új ember. Tegnap például köztársaságot alapítot­tam. Köztársaságot? Ügy bizony! Mégpedig függetleri és antimili- tarista köztársaságot. Affene! És mi a jó abban? Hát... Például gátlás nélkül elmondhatom a sa­ját véleményemet. Sőt, kifejthe­tem ellenérveimet is anélkül, hogy közbeszólnék. És szorongás nélkül végig is hallgathatom magam. De ha éppen úgy gon­dolom, kategorikusan elhatárol­hatom magamat magamtól. És tudja mit? Emiatt egyetlen csepp harag sem marad a szivemben. Fura. ember maga, mondta a garázsmester; de jó nézni, ahogy •dolgozik. Megfordultam már né­hány helyen, volt egy-két jó mesterem, mondta az új ember. Menjünk be ide? Helló! mondta a pincér a ga- rázsmestemek, és már hozta is a söröket. A barátom, mondta a garázsmester, és az új emberre mutatott; jó srác, most jött a céghez. Schmidt János mondta a pincér, és a kezét nyújtotta. Es cé há em i dé té, betűzte a ve­zetéknevet, amikor a két tenyér egymásba kapaszkodott; apám­tól örököltem. Az ember is meg­mondta a nevét, és visszaszorí­tott. Hogyan csinálja, hogy a sör is megvan, aztán meg a habja is olyan művészi? Becsületbeli ügy, mondta a pincér; egészsé­KÖNYVESPOLC ide-oda mozdul a regényben. Hol az egyik (s általa a jó) kerekedik felül, hol pedig a másik, megtes­tesítve a rosszat, az elvetendőt. Mesterien alkalmazza Bikov a művészi kifejezés eszközeit: a művet indító képben a követke­zőképpen exponálja a Zoszka kö­rül kialakult helyzetet: „Hogy megszabaduljon a nyomasztó gon­dolatoktól, megállt, hátratekin­tett. kesztyűivel csapkodva lesö­pörte a havat a válláról, lerázta a szoknyáját”. Az érzelmi premisszák egy tra­gikus háborús esemény előzmé­nyei a mű 'kompeaiciéjában. Így az Anton előtt ?s ’csált íassa'ft'Tfí-“ bontakozó aljas életcél elérésére tett kísérlet művészi megjelení­tésénél ismét a partizánlány hely­zetét írja le Bikov, de ezúttal megrázó művészi képben. Mivel nem akar együttműködni az áru­ló férfivel — akinek ugyan ke­véssel azelőtt szerelemmel oda­adta magát — az megveri: „Me­gint kettesben maradtak. Zoszka még mindig ott ült az alig meg­getekre. Ugye, nem haragszik, ha tegezem? Hát persze, ez csak természetes. Nyugodtan, mondta az ember. Egészségükre! mondta a ga­rázsmester; a jóisten éltessen HERCEG ÁRPÁD: Lesz eső? bennünket, de ne túl sokáig, mert abból baj lesz. Keserű fiú, villant át az új emberen. Ez ta­lán már a halálra is ’ elszánta magát. Az a fajta, aki a jég há­tán is megél, és inkább ott, minthogy valaha is beadja a de­rekát. Kemény, konok ember. Nem látszik rajta, de belül ál­landóan dolgozik, gyúródik, örli a gondolat, de ezt nem tudta meg soha senki, el nem monda­ná soha senkinek, el nem ko­tyogná, mi bántja, mi nem bánt­ja, minek örül és minek szen­ved éppen abban a pillanatban, abban az órában, azokban a na­pokban, hetekben, hónapokban. De ez az ember figyel, gondolta az új ember. Nem úgy mint én, aki csak pár hónapja vagyok eb­ben a városban. Nem úgy mint én, tele bizalommal s remény­séggel, szívem örül is, mert lám milyen rövid idő alatt találtam magamnak néhány embert. De ö itt szemben velem nem ilyen. Már nem ilyen. Gyanakvóan fi­gyel, bizalmatlanul. Sokat ka­pott már életében. Talán éppen mindig akkor, amikor simogatás kellett volna neki, kézfogás, ba­rátok. Egészségünkre! mondta az új ember, és összekoccantották a korsókat; látom, nem sokat ad a szokásokra. Ezt, hogy érti? kér­dezte a garázsmester. Hát úgy, hogy sörrel nem illik, vagy nem szokás kocéintani. Ilyenkor min­világított földpadlón, igyekezett rá se pillantani Antonra, amúgy is érezte minden mozdulatát. A. lány óvatosan simogatta fájó áll­kapcsát, mely bizonyára megre­pedt.” Az író megélt, átélt, átszen­vedett élethelyzeteket jelenít meg művében, hiszen ő is meg­járta a háború poklát. Amikor a lány csaknem halálos megsebe­sülésének körülményeit írja le (az Anton által kilőtt sorozat okozta sebesülését), könnyen fel lehet ismerni azt. a szituációt, amikor maga az író is (mint elmondta) szembenézett a halállal; egy német tank felé iramodott, ami­kor ő sebesülten, maga tehetetle­nül feküdt a fagyos földön. A lánctalpak, katonaköpenye szélét varrták a kemény talajba.,. * Elmondható- 1 bogy a könyvet lapozgatva az olvasó hiteles, élet­szerű, művészien megjelenített történetet követhet nyomon, mi­közben bepillanthat az emberré válás és a meg hasonulás bonyo­lult folyamataiba. Soproni András művészi fordításával hűen tol­mácsolja az író lélektani eszkö­zökkel megformált alkotását. (Európa, 1984.) Magocsa László dig azt mondják, hogy sörrel nem szokás. Nem magyar sza- oály, az biztos, mi borivó nem­zet voltunk világéletünkben. Az öregek legalábbis azt mondják. Egészségünkre! Igaza van, mondta a garázs­mester, és szemét az ajtó felé villantotta, végigmérte a belépő embert.. De nem is végigmérte, hanem inkább megmérte. Tehát a belépő megmérettetett, meg­ítéltetett és elfogadtatott. Eddig minden villanását tudtam kö­vetni, mondta az új ember. Tud­tam magát követnj. kezdettől fogva. Sok haragosa van ebben a városban, ugye? Igyunk még egy sört, mojidta a garázsmester. Az új ember szabadkozott. Meg­ittunk már vagy nyolcat, mond­ta. Meg aztán én igazán nem vagyok eleresztve pénzzel. De Schmidt János, mintha kitalál­ta volna a gondolatot, már hoz­ta is. Ez az én köröm, urak, ha meg nem haragusztok, mondta. Fizetnénk is, mondta az új em­ber. Ha tudnánk, tette hozzá tréfásan a garázsmester. Miben van igazam? — kérdez, te az új ember, már az utcán, miközben a buszra várták. Ren­des gyerek maga, mondta a ga­rázsmester. És igaza van. De azért ne bízzon. Beninern se. Higgye el, bennem se bizhat. Dörzsölt alak vagyok én, tudom én, nagyon is tudom, mi a dör­gés. Tudja, mit?. Nekem is ala­píthatna egy ilyen köztársaságot. Ügy értem, megszövegezhetné oz alkotmányt. Az én különbejára- tú alkotmányomat. Szövegezze meg, maga érti. Jó, mondta az új ember, és tudja, hogy benne lesz minden. Minden, ami szép és jó. Mit gondol, lesz eső? És megnyíltak az ég csatornái, és zuhogott, és zuhogott _és zu­hogott, csurom víz lettem per­cek alatt, lyukas cipőmbe be­folyt a víz. És én szaladtam és szaladtam s szaladtam, ugrál­tam a tócsákon át, de hiába, egyre jobban éreztem, hogy nincs menekvés...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom