Petőfi Népe, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-19 / 220. szám

1984. szeptember 19. f Élni, tenni a közösségért Nem Ismertük egymást, mégis jébarátként fogadott Szabó Károly, a kiskunhalasi II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatója. Mondták róla: igazi közéleti ember, ízig-vérig halasi, de nemcsak a városban, a tanyákon is megsüve- gelik az emberek. Kíváncsi voltam, honnan a népszerűség, e tisztelet? HONISMERET — HELYTÖRTÉNET — Tanyán nevelkedtem, a Bo- gárzó-iskolába jártam nyolc évig. Éltem a tanyasi parasztgyerme­kek életét; ősztől tavaszig az is­kola, nyáron a pásztorkodás. Sze­rettem csinálni, mert sokat ol­vashattam. a tanyai könyvtár minden kötetét sorra vettem, de főleg Jókaiért és Mikszáthért ra­jongtam. A városit számomra Kis­kunhalas jelentette, s nagy volt az örömöm, amikor beírattak szüleim a Szilády Áron Gimná­ziumba. Sok szállal kötődöm ma is ahhoz az iskolához, ott érettsé­giztem és ott kezdtem tanári pá­lyámat is. A gimnáziumban, a KISZ-szervezetben ízlelgettem a mozgalmi tevékenységet, később már megszerettem, így lettem az iskolai KISZ-vb tagja. Az egyetemeit Debrecenben vé­gezte. Történelem—földrajz szak­ra vették fel. s még most is jól emlékszik: ennek a tanintézetnek atmoszférája volt, családias, egészséges, kritikus, politikai lég­kör uralkodott. Nemcsak a híres professzorok előadásait látogat­ták nagv élvezettel, a KISZ- munkából is jelentős részt vál­KÉPERNYŐ A laltak. Szabó Károly, a KISZ- alapszervezet vezetőségi tagja­ként, az egyetem sportfelelőse­ként már akkor, ott, közéleti em­bernek számított. — Az egyetem elvégzése után, 1969-ben lettem a Szilády Áron Gimnázium tanára. Belevetettem magam a munkába. Egy évvel később felvettek a pártba, s a KISZ városi bizottságán — fél­állásban — agitációs-propaganda feladatokat láttam el. A diák KISZ-szervezeteket bízták rám. A mozgalmi munka és hivatásom . újabb ismeretségekkel gazdagí­tott, ugyanis a nappali tagozat mellett, levelezőket is tanítottam, öt évig voltam munkásőr, ma tartalékos vagyok, s ha időm en­gedi, meglátogatom régi elvtár­saimat. Három évig a városi párt- bizottságon a propaganda és mű­velődési osztály vezetőjeként is dolgoztam. Ez olyan munka volt, ami nagyon tetszett. Az egyetem után a pártbizottságon, s a gim­náziumban tanárként tanultam a legtöbbet. Ennek az iskolának az igazga­tójává 1978-ban neveztek ki. zoik a fiatal házaspárok is számos .anyóssztorit tudná­nak mesélni, akik meghitt barátságban élnek szüleikkel. Már­is haltok egyet, pedig még jófor­mán hozzá sem kezdtem a jegy- zetínáShoz: „Képzeld, X. anyuká­ja közelít az ötverthez, hat kiló festéket pakol az arcára, csak­hogy fiatalabbnák látszod jón. S nem bírja elviselni, hogy jön az unoka. Mert, ugye, akkor már ő is nagymama lesz!'’ Akár ez a szössaenetnyi történet is szere­pelhetett volna még a csütörtöki Családi körben. De ez nem hiány­zott, volt ott épp elegendő jele­net. Az anyósakról vicceket fairag­nak. Az anyósok jók vagy rosz- szak. Vannak vagy nincsenek. Beleavatkoznak a fiatalok dol­gába, vagy hagyják őket a ma­guk útján haladni. Ki ilyen, ki olyan. Az ember barátait meg­válogathatja, a rokonait nem. Szokták mondani, nincs ebben semmi bölcs fordulat. A televí­zió műsorában sem volt, egy sze­mennyi sem. Üljünk a családi körbe. Mi is történt legutóbb? Aiz apósokat ki­rekesztve írt történetet Fésűs Évái Lehet tipikus az eset? Le­het, bár elhamarkodott lenne eb­ből általánosítani. Mégis úgy tűnt, hogy ez volt a cél. Hiába cáfolom meg a látottakat, hogy megannyi családot ismerek, akik­nél nem így alakult (s álakul) az anyós-meny-£iú viszony. Hiába ellenkezem, mert azt én is tu­dom, és a pszichológusok, szocio­lógusok nyilvánosságra is hoz­ták, hogy az édesanya milyen nehezen „válik le” gyermekétől. Az utolsó pillanatig reményke­dik, hogy megkaparinthatja fiát-lányát a boldogító igen ki­mondása után is. A fiatalok pe­Nagy megtiszteltetésnek tartot­tam, s próbáltam megfelelni a követelményeknek, de abban, hogy az iskola ilyen, azt elsősor­ban munkatársaimnak köszönhe­tem. Nem a kötelező szerénység mondatta vele e szavakat. Hait év alatt az iskola funkciója megerő­södött, szakmailag előreléptek, közéleti tevékenységük messzire kisugárzik. A Kiváló KlSZ-szer- vezet kitüntetést és zászlót öt éven át kiérdemelték. Szabó Ká­roly igazgató nemcsak a párttag­gyűléseken, de ha teheti, a KISZ- foglalkozásokon is ott van. Emel­lett, a TIT nemzetközi politikai szakosztályának vezetőségi tagja, s tanít a Marxista—Leninista Es­ti Egyetem hároméves tagozatán. Nehéz vagy könnyű a közélet ennyi terhét cipelni? — Eztj a kérdésit még nem tet­tem fel magamnak, s erre nem is tudok mit válaszolni. Teszem, amivel megbíztak, amire meg­kértek. Ennyi az egész! Gémes Gábor Anyóskor dig önálló életet szeretnének él­ni. Nem dacból, hanem termé­szetes igényből fakadóan. S mi jön ezután? Jöhet például, amit a filmben Láttunk. De ez valójá­ban hosszabb folyamat, s nem annyira ömlesztett, egybegyűjtött., mint azt az adásban megfigyel­hettük. Vannak összezördülések, ki­békülések. Ajándékozások, öröm nélkül. Vasárnapi ebédfőzések. Hirtelen, váratlan látogatások. Uniokaszeretgetések. Féltékeny- kedések. Mind-mind „anyósbe- teigség”. Nem, is maradt ki a mű­sorból egyik sem, s nem is hagy­tam mosoly nélkül a jeleneteket. Talán sokan azt mondják, nincs igazam, mi a fenét nevettem ezen az élettörténeten? Miért? Nem fedeztem fel párhuzamokat a sa­ját családomban? Nem tagadom ezt le, de azt sem, hogy nevettem. Mert ennyire bugyuta műsorral régen találkoztam! (Volt régebbi Családi kör a válásról, arról is hasonló véleménnyel vagyok.) Az egykori családi magazin­ban csaik egy-két szituációt vil­lantottak fel a szerkesztők. S utá­na megbeszélték a látottakat. A pedagógus, a pszichológus, a szo­ciológus. Mostanában ez elmarad. Kelemen Endre három-négy per­cet kapott az adás végén, hogy mentse a menthetőt: igen, most az anyósokról volt szó, majd ké­sőbb az apósok is sorra kerülnek, de az apósok nem olyanok, mint az anyósok, s az anyójok rossz példáiból tanulhatnak az apó­sok ... Elképzelem az „apóskört”, a Családi kör valamelyik jövőbeni műsorát. Otthon körmüket rágva figyelik az anyósok a televíziót: na végre, most „ellenfeleik” ke­rültek terítékre! S csupa szim­patikus jellemvonás villan fel: csokit ajándékoz aiz apuka, meg­puszilja — csábítgatja? — a kis menyét, segít neki bevásárolni, babusgatja-dédelgeti. Semmi né­zeteltérés, minden idilli. Nem! Remélem, nem így lesz. Jobb len­ne inkább reális képet festeni. S ezt kellett volna tenni most is, az „anyóskörben”. Borzák Tibor Régi magyar ravatalképek Érdekes tény, hogy a főnemesek, vagy egyéb te­hetős személyek elhalálozását megörökítő európai XV—XVIII. századi ravatalképeken sehol sincs keleti szőnyeg a halott alatt, s úgy látszik, ez a szokás a törökök befolyása miatt Magyarországon csak Erdélyben és a Felvidéken terjedt el. A régi magyar írók — főleg az. erdélyiek — több esetben említést tesznek a ravatalozásnál Magyar- országon felhasznált drága portai •(isztambuli) és perzsiai szőnyegekről, a finom topok vánkosokról, és az arannyal, színes selyemmel kihímzett kesz­kenőkről. Altorjai Apor Péter híres erdélyi főne­mes 1736-ban int művében (Metamorphosis Tran- syivaniae — Erdély átváltozásai) aprólékosan le­írta a régi magyar főúri temetést: ...az elhunyt feje alá tettek bársony vánkosokat — ezek rend­szerint finom török bársonyok voltak — a kezi.be szép skófiummal varrott keszkenyőt — ez a dísz­kendő szintén drága török gyolcsból' készült, arany- fonállal (skófiummal) és selyemmel volt kihímezve. A keszkenyő mintázata szintén török volt, a legin­kább kedvelt díszítmény a tulipán, a szekfű, a jácint és a gránátalma volt. A ravatalt tartó emel­vényen pedig egy diván-szőnyeg, ez utóbbi na­gyobb méretű .perzsa szőnyeg volt. (Báró Apor Péter, aki visszasírta a régi erdélyi •magyar szokásokat, még arra is kitért, hogy ha valaki idegen helyen halt meg, én nem volt kéznél koporsóra való finom bársony, vagy egyéb drága kelme, úgy a „koporsóra szép portai (török) sző­nyeget tettek”. Egyébként Apor Péter arról is em­lítést tesz, hogy az erdélyi eljegyzéseknél és eskü­vőknél nagy mennyiségben, alkalmaztak értékes perzsa és .török szőnyegeket az esemény megünnep­lésére. A magyarok keleties ízlésére az is jellemző, amit a késmárki Fröhlich Dávid 1639-ből származó fel­jegyzése leírt, mely szerint „az erdélyiek az új síro­kat kövek 'helyett nagyértékű török vagy perzsa szőnyeggel takarják le”. A Magyar Nemzeti Múzeumban 'Budapesten négy ■nagyobb méretű XVII. századi festményt őriznek, ezeken előkelő főnemesi családok tagjait láthatjuk élethű ábrázolásban a ravatalon. Erdélyben és a Felvidéken ezek a ravatalképek valószínűleg na­gyobb számban készültek, mivel a főrangú családok arra törekedték, hogy a képeken az elhunyt ne­mesi mivoltát, érdemeit és tetteit kihangsúlyozzák, s az utódok elé példaképül állítsák. A halottak áb­rázolásától nem irtóztak, mivel tudták, hogy az élet • Illésházy Gáspár ravatalképe. Készült 1648-ban. Rajzmásolat az eredeti olajfestmény nyomán. A rajzon jól látható a szőnyeg mintázata, s az el­hunyt mellett lévő buzogány és díszkard, s a két halotti gyertya. így ér véget, s a kor felfogása szerint a földi életet átmenetnek tartották. A Nemzeti Múzeumban őrzött négy ravatalképet ismeretlen magyar festő-festette a XVII. században., az olajfestmények mérete nagy (átlagosan 120 x 200 cm), mert ez a nagy méret volt alkalmas a ha­lott .méltóságának teljes ábrázolására. A képeken az elhunyt díszes kaftánszerű kabátban, _ vagy pruszlikos ruháiban, -férfiak esetében buzogánnyal és díszkarddal, a ravatal két oldalán ezüstgyertya- * tartókban gyertyákkal, a fejük alatt szép vánkossal és a kezükben hímzett keszkenővel vannak meg­örökítve. De ott vannak a képeken a családok cí­merei, bőséges latinnyelvű felirat, mely az elhunyt adatait és tetteit sorolja fel. UNDOR-GROUND avagy észrevételek egy fesztiválról „Nem bírom a gyűrődést! — az A. E. Bizottság együttes éne­kel így. Rá kellett jönnöm: én sem bírom. S még további ötveni— hatvan, kecskeméti fiatal sem, akik az I. országos underground, avantgarde és rock and roll fesz­tiválra váltottak jegyet a múlt hét péntekjén Kecskeméten. Ez már nekik is sok volt? Bizonyá­ra, mert angolosan leléptek a kon­cert közepe felé. A KISZ budapesti bizottsága nem először szervezett ilyen ta­lálkozót. Felléptették már az „új és régi -hullámos” zenekarokat a fővárosban, Miskolcon, Győrött, Dunaújvárosban, Salgótarjánban-, Nagykátán, és most először, a hí­rős városban. Különösebb meg­lepetést csak azok a bandák okoz­tak, amelyek valóban annak a ze­nei irányzatnak a képviselői — minden igyekezetükkel' —, amelynek jegyében a fesztivál zajlott. Éppen ezért nemigen ér­tettem, mit keresett a színpadon néhány együttes, amely kilógott a sorból. Dehát: most felléphet­tek! Ha koncertjegyzetet írnék, alaposan sorra vehetném'a zene­karokat. De ezúttal nem ilyen céllal ragadtam tollat. Míg j fi­gyeltem a deszkákon zenélő ti- zen-huszanéves fiatalokat, azon • törtem a fejem: vajon milyen megfontolásból’ csapnak a húrok ■közé? A zenélés öröméért? Ha ez a zene öröm számukra, akikor el­szomorodom. A tartalmas szöve­gekért? Biztos nem. Miért lenne elgondolkodtató az efféle kiabá­lás, üvöltés: „Untat a munka, un­tat a munka I Jajjaj,j Nem dolgo­zunk, nem dolgozunk, /Jaj jaj.” (Cséb ’80 együttes. S volt olyan szólóénekes, (szintén a,Cséb ’80- bói), aki még annyi fáradságot sem vett, hogy megtanulja a „bo­nyolult” strófákat, papírral a ke­zében állt mikrofon elé. Más per­sze tudta- (Auróra cirkáló), hogy mit énekel, de a puska neki is kellett: hogyan is következnek a „kompozíciók”. De jó lett volna érteni, b-agy mit üvöltött a tigris- mintás miniszoknyás lány. Meg kellett elégedni a látvánnyal: nyugati fazonú, kakastaréjos fri­zurája „megkapó” volt. S azok mosolyogtak rajta, akik tudják: csak divatmajmolás aiz egész kül­ső megjelenés. Mi lenne más? Nem azt mondom, hogy öltöny­ben-, nyakkendőben, nagyestélyi­ben jelenjenek meg a deszkáikon. Az is nevetséges lenne. Bár, né- hányan konszolidáltan öltöz­ködtek, s ráadásul jól zenéltek. (Pl. TŰS, Ideiglenes Csoport) Lám, így is lehet! Sajnos a dallam, a szöveg in­kább elsikkad, s előtérbe kerül a kirívó viselkedés. Ez lenne a stí­lus lényege? A meghökkentés? Igen, de valahol- épp a lényeg úszik el, ha a produkció minő­ségével mit sem törődik az elő­adó. S néhányan még tanulhat­nak: zenét, szövegírást, színpa­don való viselkedést. Nem árt, ha a technikai berendezések ke­zelésével is tisztában vannak, s akkor nem kell egy mikrofon be­kapcsolásához segítségért folya­modni. Ezek az „apró” hiányos­ságok joggal' váltották ki a kö­zönség vihorászását. A jegyzet elején idéztem: „Nem bírom a gyűrődést!” Nem! Nem! Sok volt a megpróbáltatás: a négyórás koncert. Idegesítettek a zenekarok, főleg az, hogy nem lehetett érteni, miről énekelnek. (Az egyik felilépő szerint: „kö- zép-európaiasan artikuláltak”.) Mit tehetünk? Viseljük el, „gyűrödjünfc” tovább? Sirassuk, hogy itt tart a „magyár új hul­lám”? Jegyezzük meg, hogy ezt nyújtják tehetségükből a fiata­lok? Ki-ki viselje el, ahogy tud­ja. Az irányzat elnevezese azon­ban így jobban hangzik: Under­ground. i B. T. mmmmmmmmmmmmsrnrnrnimmmmmii Szeptember 28. Haj- a ital. Longdale városa. Amikor az utolsó lajtoskocsik is kizötyögtek a városból a long. dale-i mező irányába, Kurt Wer­ner repülőgépe leszállt a long- dale-i repülőtéren. A hajnali köd­be burkolózott kifutópálya mel­lett egyedül Lewis várta a gép­ből kikászálódó hadnagyot, és Franklin őrmesteri. Werner nyugtalanul fürkészte a komor, kezet nyújtó 'Létois arcát. — Nagy a baj, John? — Nagy, Kurt... A hadnagy felsóhajtott. — Akkor is meg kellett ten­nem ... sejtettem, hogy nemcsak a King-Kongokról lesz szó. Frank­lin őrmester tanúsíthatja. Az óriási néger szokatlanul- ko­moly arccal bólintott. — Azt hiszem, nem követett el hibát, uram. — Hogy áll a helyzet, John? — kérdezte Werner, amikor beszáll-' tak Lewis kocsijába. Lewis rákanyarodott a Long- dale-be vezető autóútra, és gázt adott. — A lehető legrosszabbul. El­szabadult- a pokol... ■ Werner megmerevedett az ülé­sért. — Pokol? Ezt hogy érti? — Egyszerűen. Longdale szin­te valamennyi fegyverforgató férfija kint van a mezőn ... Az ifjúsági szervezetek, a polgári vé­delem, a keresztény ifjak, min­denki ... Talán éppen ezekben a percekben veszi kezdetét az év­század látványossága, a King- Kong-vadászat. — Ez lehetetlen — morogta sápadtan Werner. — De hát mi történt? Lewis növelte a sebességet, és nyaktörő iramban száguldott a város felé. — Nem kellett volna elmen­nie ... — Mi történt hát? — ismétel­te meg halkan a kérdést Werner. — Űjabb gyilkosság ... — Kicsoda? — Egy néger kisfiú ... A hadnagy felszisszent. — Nem tudtak várni azok a rohadtak legalább még egy na- ' pót? — A -lavinát azonban igazából nem ez indította el... Wemer káromkodást morzsolt szét a fogai között. — Ettől féltem egész idő alatt... Hogy Mulligan azonnal nekiesik a síroknak. — Hát neki is esett. — Az eredmény? — Eddig tizenkettő. — Biztos, hogy ők tették? — A lehető legbiztosabb ... Va­lamennyinek baltával verték szét a fejét. Miért kellett elmenniük, Kurt? Werner Franklinra nézett. — Azt hiszem, helyesen tettük, hogy utánanéztünk a dolgoknak, John ... Mert ebben a játszmá­ban a King-Kongoké csak statisz­taszerep ... — Hova vigyem, Kurt? — Mikor kezdődik az akció? — Alighanem ötkor. Werner az órájára pillantott. — Van még vagy két óránk. Mindenképpen beszélnünk kell a polgármesterrel. Neki jogában áll leállítani az akciót! — Ha tudja, Kurt... — Meg kell tennie, John! Lewis nagyot csavart a kormá­nyon. — Hát akkor gyerünk Mitchell papához! ♦ Szeptember 28. 3 óra 17 perc. Polgármesteri hivatal, Longdale városa. Az ágyból kirángatott Mitchell és Peacock elkeseredetten bámul­ták Wernert. Hajlamosak voltak mindketten a hadnagyot hibáztat­ni a történtekért. — Ez mégis csak hallatlan, hadnagy — mondta immár so­kadszor a polgármester. — Ahe­lyett, hogy -a rend fenntartásával törődött volna, lelépett. Most az­tán megnézheti magát, és mi is magunkat... Ha a nap felkel, a longdale-i mező felett elszabadul a pokol. És ha netalántán egy­mást lövöldözik agyon, vala­mennyien búcsúzhatunk az író­asztalunktól. Most pedig legyen a kívánsága szerint... Hallgatom, hadnagy. — Ha elmondom, amit tudok, leállítja az akciót? A polgármester a plafon felé fordította a szemeit. — Ha. tudom, hadnagy.... Ám­bár azt hiszem, hogy a végső döntés isten kezében van. Az pe­dig köztudottan elég bizonytalan hely. — Peacock? A rendőrfelügyelő tehetetlenül széttárta a karját. — Mit mondhatnék nekik? Wernes az órájára pillantott és gyorsan beszélni kezdett. — Amikor Peacock felügyelő rám osztotta az ügyet, egyszerű­inek tűnt az egész. Meg voltam győződve róla, hogy valaki ijeszt­geti az embereket. Felölti King- Kong alakját,, és fenyegeti ezt- azt... Csak az inditóok hiány­zott, hogy miért. Hiszen azok közül, akikre rátámadt, senkiből nem származott az égvilágon semmilyen haszna. Sem gazda­gok nem voltak,1 sem földjük nem volt,. ahonnan el lehetett volna űzni őket. Maradt - tehát a tény, hogy a King-Kong nem válogat. Megtámadja az első út­jába kerülőt... Hogy miért? Nyilván azért, hogy pánikot keltsen. Hogy ráijesszen az em­berekre. Valahogy így okoskod­tam én..* S nem is volt addig különösebb, baj" az elméletem­mel, amíg csak meg nem talál­ták Jack Reno holttestét, ami va­lahogy nem passzolt az egész­hez. Most már nemcsak egyszerű pánikkeltésről volt szó, hanem gyilkosságról... A játszma te­hát sokkal komolyabbra fordult, mint amilyennek indult. A Ki-ng-Kongok furcsa figurá­ját tekintettem kulcsproblémá­nak. Ha tehát nem az ijesztge­tés a céljuk, akkor a figura va­lós. Ehlhea jött még.az a tény, hogy nem is egy. hanem több ilyen furcsa szerzettel kellett számolnunk, hiszen a vizsgála­tokból egyértelműen kiderült, hogy legalább hárman vannak. Ugyanabban az időben több he­lyen is előfordultak, ami ugye­bár, arra enged következtetni, hogy nemcsak egy koszál a kör­nyéken. Hacsak... — .Hacsak? — vetette közbe Peacock. — Hacsak nem tételezzük fel, hogy' Jermészetfelefti képessé­gekkel vannak megáldva ... — Miért? Én már azon se csodálkoznék... — Igyekeztem a természetfe­lettit nem venni számításba Tu­dom, hogy ez magánügy, de nem hiszek benne. Szerintem mind­ennek nagyon racionális oka van, itt a földön. — Hm — morgott a polgár­mester. de nem szólt közbe. — Mindenesetre nem vethet­tem el azt a feltételezést sem, hogy idegen világból érkezett lények­kel van dolgunk... Bármilyen hihetetlennek, tűnik is, végül is előfordulhatna. Csakhogy volt itt néhány dolog, amely ez ellen szólt. Erről különben már ak­kor kifejtettem a véleménye­met. — Ismételje meg, ha nem esik nehezére — mondta Mit­chell. (Folytatjuk,)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom