Petőfi Népe, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-02 / 206. szám

ANIMÁCIÓS VILÁGFESZTIVÁL Torontói tapasztalatok Mégy nagyobb animációs se­regszemlét jegyeznek a világon évek óta: az. ottawait, a zágrá­bit, a várnait és az annecyt. Kö­zülük legrangosabbnak a kana­dait tartják szakmai' berkekben. Ebben az esztendőben azonban Ottawa — állítólag pénzügyi ne­hézségek miatt — nem vállalta a rajzfiilmfesztivál megrendezé­sét. Hogy mégsem halt meg e nagyszerű hagyomány az észak- amerikai országban, az egy má­júk nagy városának. Torontónak volt köszönhető. Ugyanis ez a metropolis adott otthont végül a soron következő nemzetközi seregszemlének, augusztus köze­pén. A versenyvetítésekem öt ani­mációs film képviselte a magyar színeket, közülük kettő a Pan­nónia Rajzíilmstúdió kecskeméti In éttermében készült: Molnár Péter IMajd a tisztáson című alkotását az elsőfilmesek. Szo- bnszlay Péter animációs szignál­jait a reklámfilmek kategóriá­jában mutatták be. A két kecs­keméti alkotó a napokban ér­kezett haza Torontóból. — Sikerük volt a magyar fil­meknek? , — kérdeztük Szobosz- lay Péter. — Egyetlen díjat sikerült el­hoznunk: Rofusz Ferenc Gravi­táció című alkotását a legjobb­nak ítélte a zsűri az öt perc alatti versenyfilmek kategóriá­jában. De nagy közönségsikere volt Varga Csaba Valcer és Aguszta szépítkezik című _ mű­veinek is. Molnár Péter első ön­álló animációs filmje ^szerintem művészi' igényű, kitűnő alkotás. Csak az volt a baj, hogy a be­mutatását egy hozzá hasonló,, nehezebb fajsúlyú kínai „film­vers” előzte meg a versenyvetí­tésen, kicsit kifárasztva a kö­zönséget és a zsűrit. Így szerin­tem nem tudtak már igazán koncentrálni Péter filmjére, hol­ott ez elsődleges egy elvont mű befogadásánál.. — Osztói az iskolatévé adásai az ón szignálfilmjeivel kezdőd­nek. Torontóban hogyan fogad­ták ezeket az animációs szigná­lokat? — Megitélésem szerint a kö­zönségnek teltszettek. Persze ... Hogy is mondjam? Szóval ebben , a kategóriában többnyire európai * alkotók indultak, s a bemutatott tizenkét film közül akadtak ér­dekes. jó munkák, ám közel sem olyan színvonalasak, mint ami­lyenekhez a kanadaiak szoktak. Érről hamar meggyőztek azok az amerikai reklámfiilmlek, amelye­ket a versenyvetítéseken kívül volt szerencsém látni. Tartalmi­lag és technikailag egyaránt • kenterbe vernek bennünket, ez az igazság ... Ott mindennapos gyakorlat a komputer alkalma­zása az animációban, míg az én szignálfilmjeim például, szinte teljesen kézműves munkával ké­szültek. Végül is nem osztottak ki díjat ebben a kategóriában ... — Milyen szakmai újdonsá­gokkali„ tanulságokkal szolgált még a seregszemle? — Az említett rekűámfiimekeri kivül — amelyeket versenyvetí­tésen kívül láttam — nemigen volt ilyen. A bemutatott alkotá­sok egy részét már láttam ko­rábbi fesztiválokon, vagy másutt. Szembetűnő volt, hogy a filmek többsége még ma is a 'szövegre, a gegekre építkezik, s a képi megelevenítés csak másodlagos dolog. Pedig kétségtelenül ha­tártalan lehetőségeket kínál az animáció a gondolatok vizuális formában történő közléséhez, ébresztéséhez. Csakhogy a tö­meges igény még mindig a szó­rakoztató jellegű, jópofáskodó rajzfilmek iránt mutatkozik. S mivel ez üzletileg nem elhanya­golható szempont, jelentősen be­folyásolja az animáció fejlődési irányát.-Ezzel ellentétben, a fesz­tivál ^nagydíját szerencsére még­is egy kitűnő művészi erényeket felmutató, gondolatgazdag alko­tás, a- lengyel Jerzy Kucia Chips című kilencperces filmje nyerte. Volt még ezenkívül egy cseh­szlovák film. amely nékem na­gyon tetszett; egy tengerész vi- zióit mesélte él megragadóan lí­rai képsorokkal. — Mindent egybevetve, jól szervezett fesztivál volt? — Igei. Bár a kinti forgatag­hoz, hallatlanul dinamikusnak látszó környezethez viszonyítva számomra kicsit lomhának, ne­hézkesnek tűnt a lebonyolítása. Továbbá nem kínáltak fórumot, lehetőségeket ahhoz, hogy a kül­földi animációs szakemberek be­szélgethessenek. véleményt cse­rélhessenek egymással, amit én nagyon hiányoltam. Koloh Elek • Képkockák Szoboszlay Péter versenyfllm jóból. MŰHELYMUNKA Tavaly novemberben jelent meg több­éves munkájának eredménye, a Bánk bán kritikai kiadása, amelyet a kritika — tőle szokatlan módon — igen »agy lelkesedéssel fogadott. Az ilyesfajta mű­vekről az Ítészek általában tudomást sem vesznek, a könyvesboltokban pedig legfeljebb a filoszok keresik őket. A si­ker titkát abban kereshetjük, hogy a ma­gyar irodalom valamennyiünkhöz közel álló egyik, alapművéről van szó, s ke­letkezésének, utóéleteként története any- nyira zűrzavaros és izgalmas, hogy pem kimondottan irodalomtörténeti érdek­lődésű olvasók is szívesen kézbe veszik. Orosz László neve — mert hiszen ró­la, a kecskeméti Katona József Gim­názium tanáráról, ismert irodalomtör­ténészünkről van szó — a közelmúltban megjelent egy lemezborítón is. Nem S véletlen műve volt, hogy éppen őt kérte fel a hanglemezgyártó vállalat a Ber­zsenyi-lemez verseinek válogatására, hi­szen neve kapcsolódik a költőéhez, a róla Írott kismonográfia megjelenése óta. Említhetnénk az Ady bibliográfiát is — amely már a második kiadást is megérte, s amelynek anyaggyűjtésében ugyancsak részt vett — akkor, amikor számbavesszük, milyen > irodalomtörténe­ti munkák kerültek kV az elmúlt évek­ben Orosz László műhelyéből. Most vi­szont inkább arról faggattam, min dol­gozik jelenleg, milyen tervek foglal­koztatják? — Jobb szerettem volna, ha Katona József összes műveinek kri­tikai kiadása egyszerre jelenik meg. A kötetek sorsa azonban elég szerencsétlenül alakult: a Bánk bán előttit Oltványi Ambrus írta volna, de meghalt. A tanulmányokat, történelmi jegyzeteket és ver­seket magába foglaló negyedik kötetet Sütő József kecskeméti ta­nár vállalta fel, aki azonban egészségi: állapota miatt nem tudja folytatni a munkát. A legbiztatóbb az első, a drámai fordításokat és korai drámákat feldolgozó kötet sorsa. Ezen jelenleg Bognár András munkálkodik. Kritikai kiadással egyébként senki sem fog­lalkozik szívesen, rendkívül sok energiát igénylő, kevésbé látványos és rosszul fizetett munka. Tudományos presztízse sincs, tudomásom szerint eddig még nem adtak érte tudományos fokozatot. Ha megérem, hogy nyugdíjba mehetek — egy-két év múlva — és a kiadó is vállalja teljes Katona életmű megjelentetését, nagy kedvvel foglalkoznék a gazdátlan kötetek megírásával. A Cumania hatodik számában kezdtem a Bánk bán nemzeti színházi szövegei­nek vizsgálatát, a fennmaradt súgópéldányok alapján, 1845-től a kiegyezésig. A következő kötetben jelenik meg az 1920-ig terjedő időszakot felölelő tanulmányom. Tovább folytatom a Nemzeti Színház szövegeinek kutatását, most következik a legizgalmasabb, a Hevesi Sándor-féle rész. . t Aa elmúlt ‘évben szinte semmire sem haladtam, mivel megbíztak a megyei pedagógiai könyvtár vezetésével is. Ha rangsorolnom kell­akkor számomra első helyen a tanítás áll, az irodalomtörténettel való foglalkozás pedig voltaképpen nem más, mint a tanítás, csak másféleképpen, más módszerekkel. Annak örülnék a legjobban, ha látnám, hogy vannak fiatalok, akik folytatják azt, amit mi elkezd­tünk. Rendkívül izgalmasnak ígérkezik például az 1945 utáni idő­szak. Ezt a munkát egy ember nem bírja, és nagyon szívesen'i se­gítenék, tanácsokat adnék, csak lássam, hogy ebbe mások is bekap­csolódnak. Kormos Emese KÖNYVESPOLC „írd, mondd, el ne vétsd”, fog­lalja össze, szinte a költészet szol­gálatának szabályzataként Pintér Lajos az etikai tartás néhány alapelemét. Sokunk számára, fon­tosakat! Mert az írás jelenti a kötött forma vállalását (s erről még ejtünk itt szót), a mondás, a beszéd tanúskodik a kapcso­latteremtés állításáról, s az, hogy egyiket se, másikat se, sőt, a raj­tuk túlit sem szabad elhibáz­nunk, nem hiúság, hanem ter­mészetes igény. Hogy pedig mindez ebben a gyönyörűen pon­tos című verskötetben rpennyi- re jól és szervesen van á helyén, milyen kevéssé akar közvetlen ta­nítás lenni, mennyire az irodal­mi közegből sugárzik, bizonyítja annak a költeménynek, melyet zár, feszültséget keltő cime, ígért dinamikája: Beköltözés a szavakba. A lakott világ költészetét adja, minden didergés „.lenében, mél­tó gazdagsággal és fegyelemmel Pintér Lajos. Nem jelszavakat, tehát nem puszta szavaikat lak­nak a verseiben kőröző nagy áramlások, hanem pontosan (el nem vétve!) megdolgozott vers­helyeket; a kifejezések váltógaz­dagsága legalább három réteget, elem-sort tár elénk; a telitalála­tokét, melyeket gondolatiság köt össze, s az egészet híven ötvözi a művek egésze, íve, a tulajdon­képpeni versilélegzet. Érett mű­vészet, érdekes változatosság, a ciklusos tagolás mellűzésével is kifejezett egységes látás; a Di­dergő ünnep igazi jó kötet. Megvannak, természetesen, a lépcsőfokai önmagában; s kinek- kinek (hiszen líráról van szó, méghozzá a személyességnek és a közös-tudásnak s figyelemnek, az elragadtatásnak és az éber öntudatnak együtteséről) meg­lesznek benne a hozzá leginkább szóló helyek is. A kötet érték­egysége többfelé mutat; a múlt hűséges vallatása és vállalása, közel-világainak képsora arányo­san hordozza a tágabbra-tekin- tést, s a „hogyan éljünk?" kérdé­sének hitelét mindenkor a „ho­gyan fogalmazzuk meg?” míves- sége adja. A megmunkáltságon túl: a munka jó szellemével. Ám a „dolgozni” és a „'küzdve alakítani” — szintén nem csupán pontosság. Igézetté formálódnak a mozgalmas versek, az utazások színterei csakúgy, mint a tűnő­dő, helyzetkereső dalok; a leg­magasabb szintű „epigramma-ér­téke” van az áradó kifejezésmód egy-egy hirtelen váltásának, és holdudvara-inapórája az aforiz­mának. Pintér Lajos egyszerre műveli a versbéli elbeszélést s a végső érvény leletességét. Amer­re „jár” verseivel, s immár nem földrajzilag, a „különös hírmon­dó” sajátos, korszerű változatát teremti meg: önmagát mondja világként, s megfordítva. A fát is hírek szerzőjének látja, mélysé­gesen költőien! Mert nemzedé­kekkel ugyanúgy gazdag a lom­bozat, mint széllel, madárral, ve­tett árnyékkal, terméssel és meg­újulással, példázattal és harccal. Ezek az összetevők, s nemcsak lebontva, hanem szintézises vál­tozatokban rendre ott találhatók a Didergő ünnep költőiségében. És maiságában. Mely az örök­valót úgy hordozza, ahogy a ki­tekintés a kötődést. Az Egy régi versből tücsök ciripel — hadd so­roljam kedvemre! —: mindenko­ri antológiadarabja költészetünk­nek. Nemcsak azért, mert há­rom felejthetetlen sort sorjáz- tat: „önmagámra én is rámuta­tok mondván: / ilyen fölösleges még sose voltam, / mi vagyok? csillag a porban? porszem a csil­lagon?”, hanem mert ezek a — parányit változó — egységek olyan szervesen illeszkednek lé­nyegi versszövődéshez, „közlen­dőhöz”. S közben tettenérhetet- len formai és „tartalmi” ritmi­kával lüktetnek. Pintér Lajo,s magabdztps. .for­mai tudására fölösleges felhívni a figyelmet; inkább azt az örör met osztom meg itt, amelyet en­nek a költőiségnek az alkalma­zása, hajlékonysága tekintetében tapasztalhattam a kötet olvasá­sakor. Meg-meglóduló gondolati­ság, töprengésbe áthajtó rézzé- netíen szépség jellemzi igen sok­szor Pintér Lajos versmondatát. Másutt a közlés egyszerűsége; s akkor ebből magasrendű szerve­ződés bontakozik ki. A jó vers tulajdonságai nem egyszerre, egyetlen eszközzel tör a teljes­ségre. A művön belüli visszacsa­tolások olyan belső emberi-gon­dolkodói eszköztárakról tanúskod­nak (Pintér Lajosnál is), ame­lyek meghaladják a „líráról” ki. alakult általános szépségeket; s klasszikusan József Attila meg­határozását igazolják: logika, de nem tudomány a költészet. „Testünk földútján” halad (hogy egy Pintér-címet variáljak itt), „bearanyozott omlás”-ok fé­nyeit villantja küllőivel a poézis kocsija. Mint maga az égi Nap, mondtuk volna egy évszázaddal ezelőtt; de változik-e ezek­nek a képeknek a lényege? Nem azt akarja-e, nem azt valósítja-e ma is a vers, amit a napszakok és évszakok változása, a magunk köznapi létezésének világ-meg- határozta és legbelsőbb, legmaibb és tartozásainkhoz leghívebb ala­kulása máskülönben pontatlanul fejez ki? Pontatlanul beszél ma. ga a létezés, hallom itt a kér­dést, s a tömérdek ellenérvet. ,A lét dadog”, idézem József Attilát; s a törvény, „a tiszta beszéd” nem okvetlenül a kész képlete- két megfogalmazott tételeké. A költészetnek — és a művészetek­nek általában, de a fogalmaiknak különösen — kötelessége, hogy valamelyest eligazítson. És befo­gadására maga neveljen. Erre a kettős föladatra kell elszánva lennie az írónak. De célra tartva is; a tehetsége, a tehetségével való gazdálkodás által. S hogy a visszhangteret mennyire fontos­nak tartjuk: nem mulasztunk el egész érdeklődésünkkel, várako­zásunk teljességével fordulni Pin­tér Lajos művészete felé. Várva a folytatást. Sem a tudatosság, sem a kötődés, sem a meg-nem- tanulható, a csak kimunkálható s „termett” adomány nem hiány, zik ehhez. Vele kívánjuk magunk­nak a didergések félelem-múltát. Szó sincs a világ költőiesítéséről. Csak .arról a sokszólamúságról, melyben a végső hitel is keres­hető. Ezen az úton jár, sokfelé figyelve, olvasói örömére is, Pin­tér Lajos. „Szépen élni” — ki­munkált nála ez az igény. (Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1984.) Tandori Dezső mmmmmmmmrnmmmmmmmmmmmmmmmmmmMMmmmmMmMMmmMmmmm A professzor bent járkált a lombikok között. Fehér ruháján fekete foltok. Kezével meg­törölte gyöngyöző homlokát, és nátriumot keresett a szekrényben, majd a puha fémet belehe­lyezte a meleg oldatba. Gőzök és gázok képződtek. A professzor kedvtelve nézegette művét. Alaposan megizzadt, és szomjas is volt. . Kibotorkált a folyosóra, egyenesen a szódásballon felé tartott. Nagyon szeretett szódát inni. A külvi­lággal majdnem ez volt az egyetlen kapcsolata. Ha volt szóda, akkor nyugodtan dolgozott lámpagyúj­tástól lámpaoltásig vagy fordítva. Más munkatársak bonyolult műszerekért nyag- gatták a Központot, vagy ritka, értékes anyagokért, ö azonban csak az alapkészlettel dolgozott legin­kább. S hogy mégis jelentős eredményeket ért el, sokakat megelőzve, nos, ez örök rejtély maradt a Központ és tudóstársai előtt. A professzor különös ember volt. Ha újságírók faggatták, mindig homályos válaszokat adott. (Na­gyon szerette megkeverni az újságírók fejét.) Egy­szer egy bonyolult katalizátor felépítéséről kérde­zősködtek tőle, ő azonban csak annyit árult el, hogy „nem árt sok tejet inni”. Hosszú csőpohara volt, majdnem múzeumi pél­dány. Lassan teleengedte szódával, és a szeme elé emelte. Kedvtelve figyelte, hogyan szállnak felfelé a buborékok. A buborékok pedig szálltak felfelé, legyőzve a gravitációt, engedelmeskedve a felhajtó­erőnek. A professzor már majdnem a szájához emel­te a poharat, amikor valami erősen felkeltette a figyelmét. A pohár alján egy nagy buborék lapult. Sokkal nagyobb volt, mint a többi. A professzor meghökkent: „Nem értem, hogy miért nem szállt még fel. Különös — mormogta Aztán szájához emelte a poharat. A buborék ma­radt ■ a helyén, és egy-két pillanat múlva szétfa­kadt. A tudós visszabotorkált birodalmába és tovább dolgozott. ' . .. . ... ,. A meleg helyen megint megszomjazott, és ujböl kiment inni. Mikor telitöltötte a poharat, és má­sodszor találkozott a nagy buborékkal, akkor már kezdett nyugtalankodni. Félt, hogy nem tud majd összpontosítani a munkájára. Ugyanaz történt, mint az előbb. A buborék nem szállt fel, és csak akkor fakadt szét, amikor leitta róla a vizet. — Ha jaj! — sóhajtott, és nehéz léptekkel elindult a lombikok közé. És. ezután tényleg nem birt oda­figyelni a munkájára. Hiába gőzölögtek körülötte a folyadékok, színes fátylakat vontaik az üvegcsövek- falára, a professzor úr már csak a buborékon törte a fejét. Izzadt, szenvedett, de nem haladt semmit. Leült egy székre, és mereven bámult maga elé. „Hiszen ez ostobaság — gondolta. Nem szabad a buborékkal foglalkoznom.” De minden hiába. Egyre csak töprengett, tépelő- dött. Aztán erőteljes lépteket hallott a folyosón kö­zeledni. Kopogtak és választ sem várva, már be is nyitot­tak hozzá. Mackós járásával az egyik legjobb, még gyerek-, kori barátja érkezett hozzá. — Jó napot, doktor úr! — hallatszott a hangos köszönés. — Te vagy aiz? De rég láttuk egymást! A professzor majd összetört az erőteljes váll- veregetéstől. Aztán elbeszélgettek. Csak úgy, jelentéktelen dol­gokról. Mindegy, miről. Csak hogy hallják egymás hangját. A professzor sokkal vidámabb lett, néha el is mosolyodott. A barátja pedig harsányan kaca­gott fűn, fán. A zengő nevetés kiszínezte a labora­tóriumot. A szürke égszinkék lett, a barna pedig pi­ros. Gyorsan szaladt az idő. Búcsúzáskor a professzor elárulta, hogy mi tartja fogva a figyelmét. Teli is töltötte a poharat. A barátja kissé féloldalt tartot­ta a fejét, mert majdnem szétfakadt az elfojtott ne­vetéstől. A buborék persze megint csak ott volt a pohár fenekén. A professzor már félig kiitta a poharat, mikor nevetéstől eltorzult kiáltást hallott: — Ha megiszod a buborékot, akkor meghalsz! Alig hangzott el a mondat, a nagy tudós rémül­ten vette észre, hogy a buborék megindult felfe­lé... ... A folyosóra- hangos üvegcsörömpölés hallat­szott ki. Mari -néni, a takarítónő felállt a kisszékről, és fájós lábaival elindult. „Mi a csuda volt ez?” — gondolta és hümmögött. Mikor aztán odaért a szódásballon mellé, halkan felsóhajtott: — Már megint takaríthatok! — És ment is visszafelé seprőért, lapátért. A professzor barátja, amikor már majdnem meg­fulladt a nevetéstől, de végre sikerült abbahagynia, azt mondta a nagy tudósnak: — Hát ezért jártál annyit iskolába, hogy szódás­poharakat vagdoss a földhöz? ' És elköszönt csendben'... Bartus József A szerző nevét nyomtatásban először lapunkban olvas­hatják: ez bemutatkozó Írása. Kecskeméten, a Rer faluban lakik, tavaly érettségizett — még húszéves sincs. PINTÉR LAJOS: Dal (ellenpontok) Igába fogott pacsirták húzzák a nehéz vasekét. Számyszegett ember keresi édeni, édes énekét. Apáink húsát háborúk vágóhidjain kimérték. Egyik lábunk ha nemzet, másik lábunk az érték. lövőnkre nem emlékezünk már, és múltunkról még nem tudhatunk. Mégis este a viz tükrét lessük: szemünket tükrözi, a csillagot. Jégzajlás a Duna-mederben, egymásra tolul több nemzedék. Tenger, a kapud táruljon, várjuk, s tipródunk.- kívül se, bent se. DR. OROSZ LÁSZLÓ: Első he íven a tanítás Pintér Lajos: Didergő ünnep

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom