Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-26 / 200. szám

SZLOVÁK NYELVMŰVELŐ TÁBOR „En-ten trombitár” Hatodikos, hetedikes és nyol­cadikos diákok a lakói annak a szlovák nyelvművelő olvasótá. bornak, amely a hét elején vert sátrat a Vadkerti-tónál. Vala­mennyien a szlovák nyelvet ok­tató, kiskőrösi Bem József Álta­lános Iskola tanulói. A tábor létrehívója és gazdája — immár negyedik éve — a Petőfi Sándor Művelődési Központ. Támogatói: a Magyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetsége, és a Ha­zafias Népfront kiskőrösi szer­vezete. Tartalmas, érdekes és válto­zatos programokat kínáltak e tóparti tábor huszonhat lakójá­nak egész héten. A kiscsoportos foglalkozások rpellett dal- és verstanulás, faliújság-szerkesz­tés, mesék dramatizálása, játék a betűkkel, naplóírás és egyéb ötletes feladat — természetesen valamennyi szlovák nyelven — színesítette az itt töltött napokat, s jutott idő strandolásra, sporto­lásra, szlovák táncok tanulására is. „En-ten trombitár /stratil Janó buditár/ prisla maoka tá ho vza- la/ peniaztely porátala” — éne­kelték a diákok csütörtök dél­előtt, amikor ellátogattunk a vadkerti táborba. — Magyarul ez azt jelenti, hogy Jancsi elvesztette a bugyellárisát, a macska felvette és megszámol­ta: mennyi pénz van benne. Egy kedves kis játék a számok, szám­nevek tanulásához — magyaráz­ta a tábor vezetője, Riba Etelka, a Magyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetségének mun­katársa, majd elmondta, hogy az itt lévő diákoknak jutalom is ez a hát: csak a legjobbak jöhetnek. Sajnálatos tapasztalat azonban, hogy évről évre romlik a gyer­mekek nyelvtudása, ami egyrészt az iskolai oktatás hiányosságai, val magyarázható, másrészt pe­dig azzal, hogy a szlovák nem­zetiségű szülők, nagyszülők, nem tanítják otthon e nyelvet a gyer­mekeknek. — Én abban látom e tábor je­lentőségét, hogy itt különböző játékokkal egybekötve, mégis intenzíven, napi hat-hét órában tanulják a nyelvet a diákok, s közben alaposabban megismer­hetik a szlovák irodalmat, szo­kásokat, népdalkincset. Az el­múlt esztendők tapasztalatai azt mutatják, hogy a táborlakók az itt tanultak jó részét — különö­sen a dalokat — ősszel továbbad­ják osztálytársaiknak az iskolá­ban — mondta a táborvezető, aki­nek munkáját Kelecz Józsefné és Horrtyákné Dulai Mária segí­tette az itt töltött egy hét során. Nagy Piroska és Szőgyi Ágnes az elmúlt években is lakója volt e nyelvművelő tábornak. — A családban náluk semjci nem beszél szlovákul. Amit tu­dok, azt az iskolában, itt és ön­képzéssel sajátítottam el — me. sélte Piroska. — Ősztől Pesten folytatom a tanulmányaimat, a szlovák nyelvű óvónőképző szak- középiskolában. Ágnes gimnáziumba készül. Az ő nagyszülei tudnak szlová­kul, de nemigen tanítgatták uno­kájukat ... A Vadkerti-tónál ma sátrat bontó szlovák nyelvművelő tá­borihoz hasonlót mindössze ötöt­hatot szerveznek nyaranta az or_ szágban. Holott kétségtelen — s talán a fenti sorokból is kitűnt —, hogy hasznos és élménygazdag nyári időtöltést jelenthetnek a diákoknak. Ahhoz azonban, hogy a különböző nemzetiségi nyelvi táborok még több helyen meg­honosodhassanak, mindenekelőtt lelkes szervezők, körültekintő . „házigazdák” kerestetnek. Ami­lyen a kiskőrösi művelődési köz­pont ... K, E. ■ Szlovák dalokkal, mondókákkal kísért játék a tóparton. Művelődéspolitikai rovatunk úgy terved, hogy ezentúl vasárnaponként ellátogatunk egy-egy me­gyénkben alkotó művész műhelyébe. Sorozatunk­kal szeretnénk minél rendszeresebben jelentkezni. Nincs szándékunkban ezzel művészportréinkat he­lyettesíteni. Célunk annyi, hogy valamiféle aktuá­lis eseményhez kapcsolódva érdeklődjünk az al­kotóktól: most éppen mit dolgoznak. JANCSÓ MIKLÓS: A színház a közönségért van — A hét közepén a kecske­méti Katona József Színház évadnyitó társulati ülésén nagy vonalakban, vázolták az új sze­zonnal kapcsolatos elképzelése­ket. Milyen tervei vannaik Jan- csó Miklós főrendezőnek? — Három darabot rendezek, ebből az egyik, _a Faustus már kész. Ezzel nyitjuk az évadot. Eredetileg is erre a színpadra csináltuk, de Gyulán kicsit vál­toztattunk rajta, így a kecske­méti bemutatót még kéthetes próba előzi meg. Nem tudom pontosan, mikor kerül színpad­ra Hernádi Hasfelmetsző Jack- je, szintén az én rendezésem­ben. Valószínűleg egyáltalán nem hasonlít majd a pesti elő­adásra, mivel most a saját szí­nészeink játsszák és új szere­peket is írunk hozzá. A kisszín- faázban tervezünk egy úgyneve­zett éjszakai darabot, amit hét­végenként láthat a közönség. Körülbelül tudjuk már mi lesz: egy Hernádi-ötletből készül, Nagy Katalin szerelmi kaland­jairól. — Min dolgozik színházon kí­vül? Hol tart készülőfélben le­vő magyar—francia játékfilmje? — Filmtervem van, de erről csak akkor beszéljen az ember, amikor már elkészült. Ki is volt az, nem tudom, akii egyszer ösz- szeszámolta, hogy interjúkban hány olyan filmtervről beszél­tem már, amelyek sohasem va­lósultak meg. Ez a mostani is magyar—francia koprodukció lenne, mint a másik, amely egyelőre félbeszakadt. Talán csak tévésorozatnak lehet meg­csinálni. Ma Európában nincs annyi pénz filmre, amennyi kel­lene. — Nem kimondottan hozsan­názó kritika fogadta a most be­mutatott Ómega-filmet... — Hozzászoktam, hogy álta­lában nem fogadják jó szívvel, amit én csinálok. Arról van szó. hogy most ezt is félreértik: ez nem film, hanem filmezett kon­cert. Egy film -ennél sokkal töb­be került volna'. Különben pe­dig a Beaíflesről készült első koncertfi'lmek alkotóinak is több lehetőségük volt amnaik idején, mint most nekünk. — Várható-e valami változás a színház és a város, a színház és a közönség viszonyában? — Ezt nem tudom megítélni. Annyit tudok, hogy a színház tavaly mindig tele volt, egye­dül a Falu rosszának nem volt sikere. A többi darab mind telt­házzal ment, s ezt tartaná is sze­retnénk. Így jobb színésznek és közönségnek is. — Az idei műsortervben szép számmal szerepelnek' Hernádiéi Gyurkó darabjai... — Meg is rónak ezért bennün­ket. miért nem olyan darabokat játszunk, amiket szokás, gon­dolnak itt a klasszikusokra. A színház szerintem élő műfaj, s nem arról van szó, hogy Cseho- vot és Shakespeare-t hogy kell adaptálni. Máért ne imánk új darabokat? Amikor a színház született, akkor is ez történt. Shakespeare ugyancsak magá­nak és a színészeinek írt. A sze­replőkhöz kell szerepeket csi­nálni. Miért keressük Hamletet? Azért, mert ez a belépőjegy a tiszta művészethez? Sokan elfe­lejtik, hogy a színház a közön­ségért van. — Mire gondolt Gyurkó László, amikor az évadnyitó ülésen azt mondta, hogy Jancsó Miklós olyan nagy művész, hogy sokkal többet megengedhet ma­gának, mint bárki más? — Fogalmam sincs. (Straszer András) Kormos Emese KÖNYVESPOLC Kállai Gyula: Két világ határán Aki kézbe veszi Kállai Gyula legújabb kö­retét, történelemkönyvet tart maga előtt. Még­hozzá olyan, az ország és a benne élő em­berek számára sorsfordító események leírását, amely eseményeknek a szerző nemcsak szem­tanúja, de cselekvő, alakító részese is volt. Ezt természetesen nagyon sok emberről, szin­te az egész népről elmondhatjuk, mert akik akkor már felnőttként éltek, tanúi és részesei voltak a felszabadulásnak, az országépítő munkának, a nagygyűléseknek stfo. Csakhogy Kállai Gyula képességei és körülményei foly­tán sakkal többet látott, hallott, tapasztalt és főleg tett, s megadatott neki az a ritka tulaj­donság, hogy mindazt élvezetesen, jó stílus­ban le tudta írni. A negyvenkét fejezetre tagolt, majdnem há­romszáz oldalas kiadvány azonban mégsem a szokványos történelemkönyv. Annál jóval több. A szerző 1945 januárjával kezdi írását, s 1946 márciusáig követi az eseményeket. A két dátum — Pest felszabadulása és a Bal­oldali Blokk megalakulása — között eltelt alig több mint egy esztendő alatt valóban sorsfordító események voltak az ország tör­ténetében. Sok emberben ott bujkált a -kér­dés: merre és hogyan tovább. A kommunis­ták, a baloldali erők már jóval korábban egy­értelmű választ adtak ezekre a kérdésekre. Kállai Gyula könyvéből azonban azt is meg­tudjuk, hogy kik, hogyan fogadták az 1945 elején immár időszerű válaszókat, s mennyi korántsem könnyű, de történelmi léptékkel mérve mégis „apró” feladatot kellett megol­dani, hány ügyben kellett dönteni úgy, hogy a döntés ne csak a pillanatnak szóljon. A Két világ határán című könyv azért is lebilincselő olvasmány, mert a tulajdonkép­peni apró döntések, és az egész országra ki­ható súlyosabb feladatok megoldásának olyan részleteibe pillanthatunk be, amit politikai műhelymunkának nevezhetünk. Hasonlattal élve: Kállai nemcsak egy ketyegő órát tant elénk, de megmutatja annak belső szerkeze­tét is. Ezáltal érthetővé válik az egész. A szerző azonban — mint említettük — íróként is figyelemreméltó, kiváló megfigyelő, s ala­pos emberismerettel rendelkezik. Könyvét az­által tudja igazán vonzóvá tenni, hogy ábrá­zol, bemutat, lélekrajzot ad a kor szereplői­ről. Különösen imponáló — mert a politiku­sokra általában nem ez a jellemző —, hogy nem szégyenli leírni, bevallani érzéseit, a meghatódottságot, a bánatot, s persze az örö­möt is. A rövid előszó, és a tömör történelmi kör­nyezet fölvázolása után Kállai Gyula azonnal íróként mutatkozik be. A pince hangulatvál­tozásai című fejezetben. Nem neveket említ; jellemeket mutat be. A következő rész éles fényt vet az 1945. januári budapesti állapo­tokra: ,yA felszabadított területeken már megkezdődött a járőrözés. Az utcán járó-kelő férfiakat meginvitálták egy kis munkára, málenykij robotra. Ha ilyen járőröket és cso­portokat láttunk, lázas tevékenységet imitál­va azt a látszatot keltettük, hogy mi már megkezdtük az-új jáépítés nehéz teendőit” — írja a szerző, aki nem azért tett így, mert nem akart dolgozni. Ellenkezőleg. Országos dol­gokban sietett fölvenni a kapcsolatot elvtár­saival. Végül mégis beosztották egy csoport­ba. Azt a feladatat kapta, hogy társaival az elesett szovjet katonákat eltemessék. Erről így ír: „Nem tudom, ki mit érzett volna ilyen esetben, mi megrendültünk a feladattól. Ezek a fiatal' harcosok hazájuktól ezer kilométe­rekre immár a biztos győzelem, és a közeli hazatérés reményében Sashalom és Rákospa­lota határában fejezték be fiatal életüket...” Ezért is írtam korábban, hogy Kállai Gyu­la könyve több mint történelemkönyv. Az átélt események szubjektív, de mégis hiteles krónikája, amely képet ad 1945 januárjának Budapestjéről, az akkori Magyarországról, a Nemzeti Bizottság megalakulásáról, a kom­munisták agitációs munkájáról, a főváros első napilapjának, a Szabadságnak megindításá­ról, annak körülményeiről (a főszerkesztője Kállai Gyula volt). Az új államiság alapja című részben érzékletesen pontos képet ka­punk az Ideiglenes Nemzetgyűlés s az Ideig­lenes Nemzeti Kormány megalakulásáról, a közreműködőkről. Részletesen és hosszan lehetne még sorolni a könyvben található eseményeket — mind- mind egy fejezete a felszabadulás pillanatá­nak, s a következő napok, hónapok valóban sorsfordító döntéseinek, azok szereplőinek, kulcsfiguráinak. Így például Rákosi Mátyás­ról, Révai Józsefről, Vass Zoltánról, Gerő Er­nőről, Rajfc Lászlóról tudhatunk meg többet, ismerhetjük meg jobban személyiségüket. Említettem, hogy Kállai Gyula könyve több mint történelemkönyv, inkább korabeli tudó­sítás egy jó tollú, a lényeget látni tudó, s irigyelhetően kitűnő memóriával rendelkező ,koronatanú” megjelenítésében. Az olvasó előtt filmszerűen peregnek az események, ott érzi magát a havas esőben tartott gyűléseken, a viták, párbeszédek füzében, a meginduló új élet pezsgő forgatagában. A könyvet min­den olyan emberrel elolvastatnám, aki ak­kor -még gyerek volt, vagy ezután született, hogy reálisan tisztáin lássa, mit tett az 1945- öt felnőttként megélt nemzedék az országért, mit tettek a kommunisták a népért, a nem­zetért. S valóiban látnák is, hiszen a kötetet korabeli fotók teszik még tartalmasabbá. (Kossuth Könyvkiadó 1984.) Gál Sándor M Mintegy félórai út után • Franklin leállította a mo­tort. Megnyomta az ablak­motor gombját, s az üvegablak hangtalanul leereszkedett. A lég­kondicionált kocsi simogató me­lege után szinte kellemetlenül ha­tott a mező borzongató hűvössége. Franklin kinyújtotta a kezét, és valahova a sötétségbe mutatott. — Ott! Néhányszáz yardnyira innen már a mocsár kezdődik ... A longdale-i mocsár! Werner, Lewissel a nyomában kikászálódott a kocsiból, és ki­nyújtotta elgémberedett tagjait. .— Közelebb is megyünk? — kérdezte Franklint. Az őrmester megrázta a fejét. — Nem szükséges, uram. Ha a mocsár meg akarja mutatni ma­gát, úgy is megteheti, ha itt ma­radunk. Lewis fázósan összehúzta a kabátját, és éppen mondani akart valamit, amikor onnan, amerről Franklin a mocsarat jelezte, halk füttyszó csapott feléjük. Werner felkapta a fejét, és belefülelt a sötétségbe. A füttyszóba, mintha csattogás is vegyült volna, éppen úgy, mint amikor vasúti kocsik kereke robog el a talpfák mel­lett. Majd a sípolás egészen fel­erősödött, és hirtelen elhalt a semmiben. — Mi a fene ez? — kérdezte Werner Franklinra pillantva. — Az Elsüllyedt Vonat, uram — morogta összeborzongva Gre­gory. — Micsoda? — Két történetet is hallottam róla, uram. Még a nagyapám me­sélte őket. Az egyik a Metropolis idejére megy vissza. Azt mond­ják, azon a helyen, ahol most a mocsár közepe van, valaha pá­lyaudvar állt. Onnan indultak, és oda érkeztek egész kontinensünk­ről a vonatok. Előbb szénnel von­tatták őket, később villannyal, majd meg atomenergiával... Az­tán, amikor a Metropolis meg­halt, betemették az egészet. De a vonatok nem alszanak. Élni akarnak és minden éjszaka, ami- koi a longdale-i mező fölött felkel a hold, útjukra indulnak. A ka­lauzok megfújják sípjaikat, a ve­zetők jeleznek, s a szerelvények kifutnak a pályaudvarról... Egészen hajnalig tart a forga­lom, ameddig csak a farmerok udvarain meg nem szólalnak a kakasok. — És a másik történet? — kérdezte Lewis. — Óh. az talán még régebbi. Még a Metropolis sem állt, sőt semmi sem volt ezen a vidéken, amikor az első telepesek vasutat építettek. Ám a vasút nem tet­szett az indiánoknak. Egyszer megállították, és meg­öltek mindenkit, aki csak rajta utazott. Nagyapám szerint ők in­dulnak el minden áldott éjsza­kán, hogy elérjék évszázadok óta áhított céljukat... De sohasem érhetik el. Mielőtt még meglát­hatnák a hullámzó tengert, meg­szólalnak azok az átkozott kaka­sok. Aztán még azt is mesélte a nagyapám... — Nézze csak. Uram! — sza­kította félbe Gregöryt Franklin — Oda nézzen! Werner szemei kitágultak, ahogy belenézett az éjszakába. Talán nem is olyan messzire tőlük, fehér fény — vagy láng­oszlop emelkedett a levegőbe, s imbolygó járással, a fű csúcsain szállva sétálni kezdett a mocsár felett. S valami furcsa szag is megütötte Werner orrát, a rot­hadó szerves anyagok semmihez sem hasonlítható bűze, amely ex­humált tetemekből árad a kíván­csiskodók felé. A fehér oszlop eközben hatá­rozottan emberi formát öltött: két karja és két lába támadt, vállai hosszúkás, s lassan tejfe- hérré változó levegőben hullám­zó fej ült. A Hosszú Fickó — morogta Gregory. Werner érezte, hogy valahon­nan a magasból, talán a csilla­gok körül, szél csap a mezőre és a következő másodpercben a Hosszú Fickó táncolni kezdett a fűszálak hátán. Jobbra-balra do­bálta a testét, majd egyszerre csak eloszlott a semmiben. Nyom­talanul eltűnt, éppen úgy, ahosv megjelent. Honnan és hova, nem vette észre senki... A szél első fuvallatára mintha megelevenedett volna a longdale-i mocsár. A halvány holdfénvben ringatózni kezdtek a zsombékok; bugvborékolás, pöfögés. cuppogás töltötte be a levegőt. A hadnagy esküdni mert volna, hogy száz­ezer Hosszú Fickó táncol a mo­csár felett láthatatlanul, de érez­hető valóságban. S a levegő meg­telt elektromossággal, mint vihar előtt. Aztán újra felhangzott a vonat­fütty, majd a kerekek kattogása a talpfák felett. Halk cuppanás kíséretében gúnyos kacagás áradt feléjük, aztán a vonat kifutott az állomásról. Franklin Werner felé fordult. — Nos, uram? Werner megbabonázva bámul­ta a mocsarat. — Még sohasem láttam ilyet... — És a mocsár közelében van a Halott Város. Csodálkozik, uram, hogy mindenki megszö­kött onnan? * Szeptember 25. 21 óra. A Ha­lott város. Amikor a gépkocsi reflektorá­nak fényében feltűntek a Halott Város legszélső házsorai. Werner leállította a motort. — Nagyon fontos, hogy talál­junk valakit — mondta. — És le­hetőleg ne csak kísértetet. De gondoljanak arra is, hogy a King Kongok baltával ölnek... És ké­rem, ne veszítsék el a fejüket! A hold lapos tányérja eközben kibukkanta longdale-i fenyvesek mögül, s mint óriási lámpás füg­gött a mező felett. — A lehető leghalkabban ... Akárki is legyen a városban, ha meghallja az autót, elbújik. Pe­dig csak a fény vezethet nyom­ra bennünket. Lát a holdfényben, őrmester? — Tökéletesen, uram. — Hát akkor rajta! Meggyő­ződésem, hogy a titok itt rejtő­zik a Halott Városban ... És .ta­lán maguk a King Kongok is. — Indulhatunk, uram? — Indítson, Gregory! * A valaha elegáns, élősövénnyel határolt kertes házacska békésen fürdött az éjszakai holdfényben. Az elvadult kertben magasra nőtt korák között törpefenyők ágas­kodtak, igyekezvén legyűrni erő­szakos ellenfeleiket. A kilátásta­lannak tűnő harc lassan kezdte meghozni az eredményét, hiszen a kórók levelei már sárgulásnak indultak, míg a törpefenyők ezüs­tös ágai fittyet hánytak a közelítő télnek. A fényt Franklin vette észre. Éppen befordultak az egyik utca sarkán, amikor az őrmesternek úgy tűnt, mintha a csendben szundikáló házak egyikében gyu­fát vagy gyertyát gyújtottak vol­na. Csak néhány másodpercre lobbant fel a halvány láng, de az őrmester gyakorlott szemének ennyi is elég volt, hogy felbe­csülje a távolságot. J— Ott! A harmadik háznál, jobbra! — mutatta az utat Gre- gorynak. Most ott álltak a long­dale-i hold fehér ezüstjébe takaró­zott ház előtt, és lélegzetüket visszafojtva figyeltek. — Nem tévedett, őrmester? — suttogta Werner, aki bárhogyan is meresztette a szemét, a holdon kívül nem tudott más fényfor­rást felfedezni. — Biztos vagyok benne, uram. Innen jött... Talán függöny van az ablakon, és félrebillemt egy pillanatra. (Folytatjuk.) MŰHELYMUNKA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom