Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-01 / 153. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A KÉVE wmmm Századeleji művésztársaság kiállítása a Kecskeméti Galériában A Kéve Művészegyesület már névválasztásával is jelezté, hogy tagjait nem stílusbeli, vagy műfaji kritériumok szerint válogatta össze. Ahogyan a gabonakévében a kalászok összegyűlnek, úgy gyűjtötte magába ez a társaság a különböző irányultságú és különböző műfajban tevékenykedő képző- és iparművészeket. A magyar piktúrát az európai színvonalhoz emelő nagybányai művésztelepen, Hollósy Simon tanítványaként dolgozott Szablya Frischauf Ferenc. Köréje újabb szabadiskola gyűlt az ott tanuló fiatalokból. Első bemutatkozásuk 1906-ban a Philanthia virágüzlet Váci utcai helyiségében volt, és nem kisebb kritikus, mint a szigorú ítélkezéseiről ismert Fülep Lajos üdvözölte két cikkben is a kiállítást. A Kéve ezekből a fiatalokból alakult meg, akik „folyton újat keresnek, de nem a motívumokban, hanem a formák minél készebb és tökéletesebb megoldásában, és mennek előre így lépésről lépésre, nem egy merev mesterséggel, melyet, ha műteremben szerzett meg az ember, a szabad természetben nem tud mit csinálni —, hanem organikus fejlődő tudással, folyton erősödő és edződő szemmel és lélekkel; mennek ki a szabadba, és megállják a helyüket a természet akármelyik pontján, belenéznek a legizzóbb napsütésekbe, nem félnek a legélesebb színektől sem, mindenütt elölről kezdik a munkát, a hódítást, gazdagodnak és gyarapodnak minden lépéssel, felszabadult ruganyos eszközökkel rendelkező egyéniségei megtalálják a maguk útját, egy szóval fejlődnek szabadon, és egészségesen, és annak örülnek — minél jobban eltérnek egymástód.” A művészegyesület célja alapszabályuk szerint a szépművészetek és iparművészetek fejlesztése és művelése volt. Ezért kapcsolódhattak a Szablya-iskolákból jött nagybányai pleín-air, illetve poszt-impresszionisztikus irányultságú festőkhöz (Benkhard • Kozma Lajos: Faragott jvitrin részlete. Ágost, Konstantin Frida, Lévy Lénárd .Róbert, Máté Ilona, Gölöncsér Gundel János, Szablya Frischauf Ferenc, Szőri József, Dénes Valéria, Fejérváry Erzsi, Bálint Rezső és Erdei Viktor) a szecessziót, s annak a művészet minden ágára kiterjedő érdeklődését képviselő alkotók is. Gara Arnold kerámiákat, zománcékszereket, bútorokat, Kozma Lajos intérieuröket, bútorokat, a Rózsavölgyi Zeneműbolt és a -New York (ma Hungária) Kávéház berendezését, Kövesházi Kalmár Elza kerámiatárgyakat tervezett. Mihály Rezső a gödöllői művésztelepen szőnyegeket, textileket, kerámiákat, Remsey Zoltán szintén Gödöllőn gobelineket készített. Az utóbbi két művész, valamint Remsey Jenő és Moiret Ödön személye kapcsolatot teremtett a Kéve és a gödöllői művésztelep között. A magyar szecesszió aikotótelepét 1978-ban mutatta be a kecskeméti Katona József Múzeumban rendezett kiállítás. A most látható bemutató nemcsak az azonos korszak, illetve művészek miatt kapcsolódik az előbbihez, hanem azzal a szándékkal is, hogy a -magyar művészetnek egy, -a nagyközönség számára ismeretlen, ám ' f igyelmet érdemlő művészeti csoportosulását állítja reflektorfénybe. Az eddig felsorolt művészek néhány kivételtől eltekintve — mint a gödöllőiek, vagy az építészként és grafikusként ismert Kozma Lajos, az építész Málnai Béla és a magyar aktivizmus egyik előfutáraként számonta-rtott Dénes Valéria — újdonságot jelentenek még a művészettel foglalkozók számára is. Élményt nyújtottak, friss szellemet hoztak az egyesület kiállításai az akkori Műcsarnok hivatalos akadémizmusáva-1 szemben, művészeti irányzatukkal és korai időszakban rendezésükkel is. Kicsit a -bécsi Secession (az osztrák szecessziós művészegyesület) példáját követve a képző- és ipar- művészeti alkotásokat a társaság belsőépítészettel is - foglalkozó művészei — Szablya Ftrischauf Ferenc, Kozma Lajos, Málnai Béla — által -tervezett tapétákkal, növényekkel díszített initérieurök- ben mutatták be. A Kecskeméti Galéria dísztermében rendezett kiállítás a lehetőségekhez képest egy intérieur• Tichy Gyula: Énekesnő. ben — melyet Kozma Lajos bútoraiból állítottak össze — próbálja ezt. a hangulatot megidézni, kicsit a mester születésének centenáriumára is emlékezve. A kiállítás anyaga egyébként csak erre az alkalomra állít össze. A társulat ugyan 1947-ig folyamatosan fennállt, de a galériában _a művészeti fejlődés szempontjából jelentősebb, egységesebb 1907— 1920-ig terjedő időszakot mutatják be, a díszterem magyar századelőt feltáró kiállítás sorozatában.-A műveket a Kéve-tagok hozzátartozói, műgyűjtők, valamint országos gyűjtőkörű és vidéki múzeumok kölcsönözték a . Kecskeméti Galéria számára. Ä kiállítás létrejöttéért köszönet illeti őket. A -legjelentősebb műtárgyanyag a Magyar Nemzeti Galériából került ide. A műgyűjtők közül külön jelentőséggel bír Kiss Horváth László gyűjteménye —, aki a Magyar Nemzeti Galériában- dolgozó Plesznivy Edit művészettörténész mellett a bemutató társrendezője —, amely nélkül ez a kiállítás nem jöhetett volna létre. S. M. 9 Haranghy Jenő: Vágtató lovak. (Straszer András felvételei) SZÉP ERNŐRE EMLÉKEZÜNK ' | „Csengős báránykák szökdösnek” ' „Milyen bősége az élő szavaknak és az élő alakoknak”, örvendezett Kosztolányi Dezső a Lila ákác bemutatója után. „Üj lendületet ad a Szavaknak”, így méltatta egyik fordítását. A — Kecskeméten írt — Az egyszeri királyfit is pontosan jellemezte: „Parasztjai olyanok, mintha üvegen keresztül rémlenének. Tőle, a pesti költőtől kissé távól van a nép, de épp ezért érzi és izgatja. A poézis mindig izgató distanciából származik.” Így igaz. Az egykori debreceni diák inkább a szórakozás, az ünneplés, a gyász különleges alkalmain találkozott a föld munkásaival. Egyetlen tanyába sem kukkantott be 1911 forró nyarán, nyolchetes kecskeméti nyaralásakor. Az sem érdekelte, hogy mit termelnek, és hogyan a földeken. Elment a cirkuszba, közönséget és „művészetet” látni (Mehcmedoff, a cserkesz). Tombola című finom karcolatét egy vasútkerti sokadalom ihlette. Persze, hogy elkocsizott „a napban tündöklő fehér vályogskatulyák” közé (Cigányváros), mint „fáradt utazója az életnek” kint volt „a kecskeméti gyepen, ahol az egyszerű nép szemtistvánnapi nagy mulatsága zajlott le”. (Szent István-map.) Többször elkövette azt a kihágást, hogy leheveredett a gyepre. „Egyszer se jött karszalagos gyepfinánc, aki elzavart volna ... nem kell félni és nem kell fizetni, mikor a természet helyiségeit meglátogatom” (Fű). Iványi-Grünwald Béla vendége volt az akkoriban alakított kecskeméti művésztelepen. Élményeiről a Nyugat 1912. februári számában olvashatunk. „Valószínűtlen tisztás képe andalítja emlékezetemet... melyen csengős báránykák szökdösnek. a fák magas orcheste- rében madarak hegedülnek és flótáznak, kedves emberek éldegélnek ... Milyen jó volt egy kicsit köztük, velük élni, milyen rossz volt eljönni, s milyen hamisság most felzavami magamban az elszenderült idyllt, s szétmázolni a1 kedves emlékképet. Mit meséljek róluk, a barátaimról, ezekről az aranyos jó fiúkról, az előkelő Iványi-Grünwald Béláról, s Olgyay Ferencről, a telepkét főurálról,az Elegáns es nagyszerű Falus Elekről, a jó Fér kai Jenőről, a kánaáni ízű vad Herman Lipótról, a víg, groteszk Faragó Gézáról, a zabolátlan ifjú Pólya Tiborról, meg Ivánról /. (Kecskeméti festők). A művésztelep vezetőjének fiától, a történelemtudós Iványi- Grünwald Bélától tudom, hogy ennek a nyárnak az ajándéka Az egyszeri királyfi. Noha kisgyerek volt — mint közölte 1963- ban küldött levelében — vissza tud emlékezni deresedé fejjel Szép Ernő „műkerti versére”. „Még most is tudok idézni belőle sorokat: ,Tintás lett az ujjam / Nézem szomorúan / Mert nekem az írás, / Mint másnak a sírás. /Hinta, hinta hinta, / Hiszen nem is tinta / kinn a kertben reggel, A többi gyerekkel, / Játszottam cicáztam, / Az eper- fát ráztam... /’ Persze, pár hiba becsúszhatott a szövegbe, annyi év után.” A törpeszeder- fák alatt elfért egy-két gyerek „s kissé meggugoló felnőtt”. Reggelenként a boldog .telepiek* odamentek kis reggeli utáni' gyümölcsfalatozásra. Szép Ernő is. Aki már akkor imádta a .gyerekes modort’. Engem (9—11 éves lehettem) barátságába fogadott, s óva intett a felnőttektől.” Talán egyszer márványtábla is emlékeztet a kecskeméti művésztelep íróvendégeire, Bródy Sándorra, Kassák Lajosra és a most száz éve született Szép Ernőre, aki máskor is ellátogatott ide. 1912. augusztus 24-én le is fotóztatta magát a műkerti tisztáson, és „Grünwaldéknak... különben is milyen kedves emberek” dedikálta a fényképet. Heltai Nándor SZÉP ERNŐ Hetipiac Ó be régen csavarogtam friss, zajos, egészséges reggelen a kisvárosi piac bódéi, sátrai között, jószagú, ragyogó gyümölcshalmok közt, zöldségrakások fárasztó illatködét szipákolva, tojásos kosarak közt, belé-beléütközve az izgatott, sürgős kék parasztasszonyok kaskáiba, e mindenfelől hangzó zörgésben, morajban, zsivajban mintha egy felzendült városban volna az ember. O be régen nem állottam meg a nyerges bódéja előtt, beszívni a hetipiacra kihordott gyönyörű új ostorok, szíjjak, bőrszerszámok aromáját, meg a német szabó sátra előtt, ahol mindig próbálnak eöy ünnepélyes parasztgyerekre egy ujjast, meg a kis boltos ponyvája előtt, ahol a segéd térdelve feszíti a sárga röfön a piros galandot, meg a hűvös, homályos csizmadiasátor előtt, meg a kofák előtt, ahol alacsony kis padokon nyugszanak a domború kenyerek, mint az állatkertben alvó teknősbékák. Megállók, jártatom a szemem össze-vissza, hallgatom a kedves lármát, szédítem a fejemet, kezdem visszaérezni magam mesz- szire... gyerünk, gyerünk, mert ellopom itt az időt, pedig a kecskeméti zsibpiacot akarom megmutatni önöknek, ami itt van á nagy piac mellett, a színház háta mögött. A színház háta mögött, az isten háta mögött, a mesében, vagy álomban, szívélyes olvasóm, nézz körül ezen az ócska házak közé szorított kis téren, ezen a népen, ezeken a rongyos ponyvákon, és nézd meg, mi minden van ezeken a lé- terített ponyvákon, piszkos kendőkön, vagy a puszta földön, a porban. Egy csomó kisebb-na- gyobb rozsdás szög, egyiknek-másiiknak nincsen feje, egy félharisnya, egy fejkendő, amit a közepén kiégettek, háromlábú tehénfejőszék, pipára való rossz kupak, törött poharak, egy darab gyertya, petróleumlámpa kormos sisakja, egy darab összecsavart madzag, egy kis szemétnyi hervadt tyúktoll, asztalláb, valahonnét elorzótt szódásüveg, egy kopott patkó, egy harmincesztendős formájú megfagyott gigerli-nyakkendő, egy egész piros tégla, használt fogkete, leírhatatlan nyomorba jutott kofferek, székek, ládák, asztalok, ablakrámák, régi zsíros, tépett kalendárium, meghalt ébresztőóra, kopasz hegedűvonó, kétfelé vált bádog gyerekpisztoly, félig elégett olajnyomat, sárban elhullott, meghasadt szívű cipők, egymáshoz nem tartozó csizmák, papucsrongyok, létrának egy foka, isten tudja hová való kulcsok, óráknak, gépeknek, lószerszámnak széjjelzüllött apró részei össze-vissza, amelyeknek értékét és hasznát nem lehet kinyomozni. Egy összement rongyos vén paraszt lehajlik, felvesz egy csikó nyakába való csengőt, meglóbál- ja, a csengő némán rázza a fejét, nincs 'nyelve. A vén kis paraszt megveszi, indul nyelvét keresni. Egy zöldre sápadt pipázó cigányasszony ül a földön, előtte egy fekete kendőn egy szál D-húr. Azt árulja. Mindennek van kereskedője, mindennek van vevője, ez vásár, élet, forgalom, ezek az emberek vagy micsodák aggodalmasan, vizsgálódva, ravaszul járnak-kelnek, mérlegelnek, élalkusznak egy és két krajcár között, otthagyják a portékát, visszajönnek. Házastársak egy madzaggal összekötött cúgos cipőt emelgetnek, szagolgatnak, feszegetnek, borzasztó problémája és messze kiható eseménye az életüknek, hogy megveszik-e vagy se. Az, aki árulja, rimán- kodva és ellenségesen nézi őket. Az asszony azt mondja: „Mennyi az utolsó ára?” „Tíz krajcár.” „ötért adja” ,iNem én, még kilencért se. Kilencért vigyék el, na, csakhogy vevőjét lássam!” „Hót a hatot megadjuk érte.” Ó, nagy világ, hát melyik komolyabb, a kecskeméti zsibpiac, vagy a new-york-i börze? KOLOH ELEK Dínomdánom múltrh könyököl a bánat de nekilódul néha „lánc lánc eszterlánc eszterlánci cérna” járunk ősi táncot tépve ősi láncot búval mulat a magyar vele járom konok táncom dínomdánom, dínomdánom mintha könnyem hullna „cérna volna selyem volna mégis kifordulna" a tánc verte porfüggönyön át tolvaj évszázadok rendezetlen számlák sunyítanak felénk „pénz volna karika karika” csonka tagjainkhoz '< guruló alamizsna a remény de mi mással fizethetnénk a múltra könyökölve néha „lánc, lánc eszterlánc eszterlánci cérna” KISFALUDI STRÓBL ZSIGMOND CENTENÁRIUMA Száz éve, 1884 július 1-én Alsóraj kán született Ady, Maillol, Picasso kortársaként. Magyar szobrász lett, magyar szobrász maradt, de forrása a nagyvilág tágas szellemi környezete. Stróbl Alajos mesteriskoláján tanult, s hozzá hasonlóan lett a magyar köztéri szobrászat irányadó léptéke. Felkészültségét bizonyítja a reneszánsz eszközöket használó Dávidja, 1911-ből és a Finálé egyik emlékezetes kis- bronzszobra. Egyenletessége, bősége pazar sorozatokat eredményezett éppen a kimagasló formai tudás' révén, mely másokat, egész generációkat sarkallt az ^elérhető optimumra. Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászi tevékenysége mellett korosztályokat nevelt a Képző- művészeti Főiskolán. Kezdetben festett' is, de igazi közege a szobrászat lett. Kezdeményezései sokszor folytatást jelentettek, így 1912-es Kukoricamorzsolója, Arany János balladája és Hollósy Simon festménye nyomán halad, mint ahogy 1913-ban mintázott Tavasza rodini örökség. 1913- as Görgey-portréja mintha felmentést adna az árulás vádja 9 Kisfaludi Strobl műtermében. alól. Arcmásai léléktani igazságokat hordoznak, nemcsak az anatómia pontos, hanem a szellemiség is hiánytalan ábrázolásában. Ez az oka a világhírének, mely elsősorban a Bemard Shaw- portréhoz kapcsolódik. A nagy angol író a fogalmazást illetően Kisfaludi Stróbl Zsigmond módszereit Pheidasz és Praxitelesz eszközeihez hasonlítja, és a továbbiakban így ír: „Jött egy új szobrász, akinek a nevét soha nem hallottam: a magyar Stróbl. Ö mindent megtalált, ami a többinél hiányzott, és egyébként éppen olyan igaz, mint Rodin a fizikai típus megalkotásában. Az én jobb és bal profilomban megtalálta a filozófust és a komédiást”. Ez a teljesség jellemzi minden arcmását és köztéri szobrát, ez az értéke, üzenete, melyet örökségül hátrahagyott. A szorgalmat, a munkát, a minőséget. Ez a tárgyszerű hiánytalanság tükröződik nemcsak az 1919-es Íjászban, az 1952-es Ózdi hengerészben, Sommerset Maugham, Szé- kelyhídy Ágoston, Venczel.1 Bála portréjában, hanem a Kossuth- és a Felszabadulási Emlékműben Budapesten, mely maradandóvá tette Kisfaludi Stróbl Zsigmond pályáját, azt az életművet, melynek múzeumát Zalaegerszegen avatták fel, s melyet az egész világon hazánktól Moszkváig, Londonig, Dzsakartáig tisztelnek, becsülnek. I* M. ® Vénusz születése (1923).